CAROL ANN DUFFY

---

Így állni hat órát néhány frankért.
Has mell segg az ablak fényénél,
s õ lecsapolja színemet. Arrébb, jobbra,
Hölgyem. És próbáljon meg nyugton maradni.
S majd analitikusan ábrázol és nagy múzeumokban
kifüggesztenek. A polgárság meg bólogat,
egy folyóparti kurva ilyesforma képmása elõtt. Mûvészetnek hívják.

Talán. Õt a tér és kiterjedés köti le.
Engem a következõ ebéd. Kezd fogyni,
Hölgyem, ez nem jó. Melleim kissé
lógnak, a stúdió hideg. A tealevelekben
Anglia királynõjét látom, amint alakomat
nézi. Felséges, mormolja,
és tovább lép. Nevetnem kell. Georges-nak

hívják. Mondják nekem, lángész.
Van úgy, hogy nem összpontosít
és melegségemért megmerevedik.
Birtokol a vásznon, ahogy ecsetét ismételten
a festékbe mártja. Kisember,
azt a mûvészetet, amit én árulok, nem tudod megfizetni.
Mindketten szegények vagyunk, élünk, ahogy tudunk.
Kérdem tõle: Miért csinálja ezt? Mert
muszáj. Nincs más választás. Ne beszéljen.
Mosolyom összezavarja. Ezek a mûvészek
túl komolyan veszik magukat. Esténként teleiszom magam
borral és bárokban táncolok. Amikor
kész,
büszkén mutatja, rágyújt. Tizenkét frank lesz,
és veszem a sálam. Nem hasonlít
rám.

A delfinek

Világ az, amiben úszol, vagy táncolsz, ez egyszerû.
Elemünkben vagyunk, de nem vagyunk szabadok.
E világon kívül nem lélegezhetsz sokáig.
A másik felvette alakomat. A másik mozgása
gondolataimat alakítja. És az enyémet. Van egy ember
és vannak karikák. Van állandóan áramló
megbánás.

Nem találtunk semmiféle igazságot e vizekben,
magyarázatok nem remegnek bõrünkön.
Áldottak voltunk és most nem vagyunk áldottak.
Miután akkora teret napokig utaztunk át, elkezdtünk
fordítani. Ugyanaz a tér volt. Ugyanaz
a tér mindig és felette az ember.

És többé nem vagyunk áldottak, hiszen a világ
nem mélyül, hogy álmodhassunk. A másik tudja
és szeretetbõl tükrözi magamat magamnak.
Látjuk ezüst bõrünket egy másik hely emlékeként
tovavillanni. Színes labda van
és egyensúlyoznunk kell vele, míg az ember el nem tûnik.

A hold már eltûnt. Egyetlen hangon
a víz
jólismert barázdáin körözünk. A veszteség zenéje örökké
a másik szívébõl, amelytõl az enyém kõvé változik.
Mûanyag játék van. Remény nincs. Lesüllyedünk
e medence mélyébe, míg nem szól a síp.
Ember van és agyunk tudja, itt halunk majd meg.

Folyó

A folyó kanyarulatánál megváltozik a nyelv,
más a bugyogás, más még a neve is
ugyanannak a folyónak. A víz átkel a határon,
lefordítja magát, de a szavak megbotlanak, visszaesnek,
és ott, a fának szögezve van a bizonyíték. Egy jel
új nyelven feltûnõ a fán. Egy madár,
ki eddig ismeretlen volt, s egy ágon énekel. Egy asszony
a folyó menti ösvényen, s furcsa hangot ismételget,
hogy meg tudja fejteni a madárdalt, s a madár nevét kérje – utána.
Piros virágért térdel le, letépi, késõbb
majd óvatosan összepréseli egy könyv lapjai között.

Mit jelentene neked, ha vele lehetnél ott,
saját kezed lógatnád a vízben,
ahol kék és ezüst halak suhannak, s köröttük a víz,
wasser, voda, s mint a dolgok jelentése, eltûnnének?
Az asszony úgy érzi, másutt van, erõteljesen, egyszerûen
szavak
miatt; hangosan halandzsát énekel, s mosolyog, mosolyog.

Ha tényleg ott lennél, mit írnál
egy képeslapra,
vagy a homokba, ahol a folyó a tengerbe torkollik?