GLENN PATTERSON

Szerelmes versek, a RUC* és én

---

Tizenhét évesen a negyvenedik vagy ötvenedik alkalommal lettem szerelmes. Egy májusi szombat este történt. Aznap láttam a belfasti Windsor Parkban Észak-Írország évi rendes diadalmas vereségét Anglia ellen a Brit Bajnokságban. A meccs háromkor kezdõdött. Én délelõtt tizenegytõl a kocsmában ültem. Egy Észak-Írország-mez volt rajtam, és a kocsmából a pályára menet kölcsönkértem valakitõl egy ulsteri zászlót is, amelyet a vállam köré tekertem. Észak-Írországnak szurkolni mindig is kifejezetten protestáns idõtöltés volt.
 Ez abban az évben lehetett, amikor Észak-Írország kettõ-nullra, vagy amikor öt-egyre veszített. Mindegy, mint már mondtam, veszített, ahogy szinte mindig veszített.
 Még mindig részeg voltam, amikor fél hatkor hazaértem a meccsrõl. Lefeküdtem, és a tizenéves Észak-Írország-szurkolók igaz álmát aludtam, amely mély és zavartalan. Anyám ébresztett fel hét órakor. Az ajtóban a barátaim álltak. Diszkó volt aznap este egy templomi klubban a Malone Roadon, a lakótelepünktõl másfél mérföldre lévõ elegáns negyedben. 1979-et írtak. A zavargások tíz éve tartottak, és nem volt nagy éjszakai élet Belfastban. Barátaimmal ritkán merészkedtünk a belvárosba sötétedés után, inkább annál a társunknál töltöttük a hétvégét, akinek a szülei épp nem voltak otthon: ittunk, kártyáztunk, dicsekedtünk. Néha voltak barátnõink, ilyenkor lekapcsoltuk a villanyt, és lelkiismeretesen kiszívtuk egymás nyakát. A lányok, akikkel jártunk, mind a környékrõl valók voltak. Tizenhét éves koromra mindegyik fiú járt már szinte mindegyik lánnyal. A barátaimmal mindig fogadkoztunk, hogy hamarosan találunk magunknak lányokat máshonnan a városból. Egy Malone Road-i diszkó pont olyan alkalom volt, mint amirõl álmodoztunk. Ahogy felültem az ágyamban azon a májusi estén, már az egész lakást betöltötte a Brut dezodor illata.
 Rossz hangulatom volt. Észak-Írország veszített, mint ahogy elõre tudtuk, hogy veszíteni fog, amikor a kocsmában az Anglia feletti gyõzelemrõl énekeltünk, most pedig megint be fogunk rúgni, miközben arról gyõzködjük magunkat, hogy ez végre az az éjszaka, és aztán úgy jövünk haza a diszkóból, hogy a Malone Road-i lányokkal nem is beszélgettünk, táncról vagy smárolásról pedig végképp nem lesz szó. Ahogy a szívünk mélyén mindnyájan tudtuk, hogy nem lesz.
 Nem tudom, mi vett rá, hogy végül is felkeljek. Talán ugyanaz, ami rávett, hogy minden elvesztett meccs dacára elmenjek a Windsor Parkba.
 Így aztán felkeltem, és elmentem a barátaimmal; odafelé menet az úton berúgtunk a dobozos sörtõl, és anélkül jöttünk el a diszkóból, hogy egyetlen lánnyal is táncoltunk volna. Ez egyszer azonban volt mentségünk. Verekedés tört ki a mi bandánk és egy másik lakóteleprõl való csapat között, amely ugyanazzal a szándékkal jött, mint mi. Nem volt komoly bunyó, de a gondnok azért lekapcsolta a zenét, és kihívta a rendõrséget. Két szürke terepjáró parkolt le a templom kapujában, miközben kisorjáztunk, és a RUC egyenruhásai ismert bajkeverõk után kutatva, az arcokat vizslatták.
 Tizenegy óra múlt valamivel. Az utolsó busz a belvárosból már elment. Félóra gyaloglás várt ránk. A legrövidebb út egy rivális banda lakótelepén át vezetett: protestánsok voltak, mint mi, bár ez egy ilyen estén nem sokat számított. Híre ment, hogy a rendõrség figyelmeztetésben részesít és hazavisz mindenkit, aki részeg. (Senki sem volt elég idõs, hogy legálisan ihasson.) Úgy gondoltam, egy figyelmeztetés nem nagy ár azért, hogy ne kelljen bujkálnom. Lefeküdtem a templom elé az aszfaltra, a még mindig ott lézengõ tinédzserek és a Malone Road-i szülõk lábai alá, akik a gyerekeiket jöttek összeszedni, és megpróbáltam a lehetõ legrészegebbnek tûnni.
 A rendõrök nem vettek rólam tudomást. A barátaim nem vettek rólam tudomást. Én meg csak feküdtem. Bár nem voltam kiütve, azért még mindig részeg voltam. Becsuktam a szemem, és amikor kinyitottam, a világ legszebb lánya tekintett le rám. Még mindig a földön, senkinek sem szánva a szavaimat, azt mondtam: „Ez az a lány, akit szeretek”, és a lány elmosolyodott, amitõl még szebb lett, és kész, a szívem oda volt.
 Pár nap múlva egy másik lány odajött hozzám az iskolában, és egy telefonszámot adott nekem. Azé a lányé volt, akivel a diszkó elõtt találkoztam. Kiderült, hogy ugyanabba az iskolába jár, mint én. Hogy lehet, hogy addig nem láttam? Nagy iskola volt, több mint kétezer diákkal, és a lány, M., csak nem sokkal azelõtt került oda. Meg aztán én hatodikos voltam, õ meg csak tizennégy éves.
 M. ráadásul katolikus volt. Vagy legalábbis katolikusnak keresztelték. Mármint, azt hiszem, meg volt keresztelve; nem nagyon törõdött a vallással, tizennégy éves létére elég szkeptikus volt. Nagyot dobna a történeten, tudom, ha azt mondanám, õ volt az elsõ katolikus, akivel találkoztam. De az az igazság, hogy amikor gyerek voltam, a vallási keveredés nem volt szokatlan Belfastban, különösen az olyan újabb lakótelepeken, mint ahol én is felnõttem. Sok közeli szomszédunk volt katolikus; a hol-a-legjobb-hol-nem barátom (mint minden gyerek, mi is rendszeresen összevesztünk és kibékültünk) is katolikus volt. Ráadásul a családban voltak vidéki katolikus rokonok. Ez sem volt szokatlan. Sok család történetében nem kellett messzire visszamenni, hogy katolikus-protestáns házasságokat találjon az ember. A hormonok, úgy veszem észre, nem bigottok.
 Ahogy az iskola folyosóján álltam, és M. számát szorongattam, a saját hormonjaim tomboltak. Lehet, hogy nem õ volt az elsõ katolikus, akit megismertem, de õ volt az elsõ (igazából az elsõ lány, pont), aki megkért, hogy hívjam fel.
 Felhívtam, találkoztunk, és együtt voltunk majdnem négy évig.
 Persze volt egy nagyon fontos oka annak, hogy M. viszonya a valláshoz miért volt fesztelen, vagy épp tiszteletlen. A családja gazdag volt. Az utca, ahol laktak, a Malone Road kivonata volt, olyan elõkelõ, hogy le is volt zárva a forgalom elõl. Ha egy házat eladásra kínáltak fel, az utca lakói összegyûltek, és lekáderezték a leendõ vevõket. Nem a vallásuk érdekelte õket, hanem a színvonaluk.
 A mi lakótelepünkrõl, hogy a zavargások már tíz éve tartottak, sok katolikus elköltözött; volt, aki azért, mert megfélemlítették, és volt, aki nem akart állandó feszültségben élni. A helyükre protestánsok költöztek, olyan lakótelepekrõl, ahol az arányok a másik irányba változtak. A város sûrûbben lakott részeirõl kiszorulóban volt a türelem. Kétkedésnek, hogy mirõl is szól ez az egész, aligha volt helye.
 Ahol M. lakott, olyan sok hely volt, hogy a kertben szeretkezhettünk, anélkül, hogy a házból láttak volna. A házban szeretkezhettünk, anélkül, hogy felfedeztek volna. Bár három évvel fiatalabb volt nálam, természetes volt számára, hogy mindent kétkedéssel fogadjon. Úgy élcelõdött az ulsteri lojalizmus és az ír republikanizmus szélsõségein, ahogy azelõtt még senkit sem hallottam gúnyolódni. Kegyetlenül kritikus volt mindenkivel, aki a többieket követte. Pár hónap alatt fel is hagytam azoknak a követésével, akikkel azon az éjszakán voltam, amikor elõször láttam õt. (Az Észak-Írország-meccsekrõl sosem sikerült lemondanom, de elkerültem a szurkolók kemény magját, az Ulsterzászlóikkal meg a szektás dalaikkal.) Új barátaimat jobban érdekelte a The Clash, mint Ulster véres ügyei.
 Elkezdtem írni. Jobbára szerelmes verseket. Már azelõtt is gondoltam az írásra, mielõtt M.-mel találkoztam, de ez nem olyasmi volt, amirõl otthon nyíltan beszéltem volna. M.-et nagyon nem kápráztatták el az elsõ próbálkozá-
saim. Túl konvencionális, mondta, túl szentimentális, vagy néha egyszerûen csak, túl szar. És igaza volt. Az írásban, csakúgy, mint a politikában, rendszeresen mások szavaira hagyatkoztam. Többet tanultam tõle, mint bármelyik tanáromtól.
 Tizennyolc évesen befejeztem a középiskolát, de úgy döntöttem, nem megyek egyetemre. (Az egyetem nekem Angliát jelentette, és a vonzereje felerészt abban rejlett, hogy elköltözhetek otthonról.) M.-nek még három éve volt hátra a középiskolából. Azt hiszem, rá vártam. Egy könyvesboltban kaptam állást, és volt egy sikertelen kísérletem, hogy elindítsak egy költészeti folyóiratot, amelynek – fogalmam sincs, miért – Az alternatív kacsa címet adtam. Ekkorra már szinte sosem találkoztam az otthoni barátaimmal. A legtöbb új barátom Angliában volt, egyetemen. Egyre több idõt töltöttem M.-mel. A dolgok nem mentek mindig könnyen. Súlyos érzelmi kilengései voltak, amelyek gyakran vezettek veszekedéshez. Az apja, akit aggasztott a kapcsolatunk intenzitása, többször meg is tiltotta, hogy találkozzunk. Nem ettem, éjszakákon át ücsörögtem magányosan, és ittam.
 Teljes szívembõl szerettem M.-et, és néha arról álmodoztam, hogy elmegyek tõle nagyon messzire.
 Különbejáratú utcájának lakói között volt egypár bíró is. Mivel Belfast olyan volt, amilyen, ezekre a bírókra a nap minden szakában rendõrök vigyáztak. Egy este, M. apjának egyik tilalma idején, ott lõdörögtem a lombos utcán, a hosszú kocsifeljárójuk aljánál, amikor megállt mellettem egy terepjáró. A vezetõ mellett ülõ rendõr megkérdezte, eltévedtem-e. Azt mondtam, a barátnõmet várom. Kérte, hogy mutassam meg a házat, majd megkérdezte, hogy a lakók kezeskednének-e értem. Igen, válaszoltam, de aztán egybõl viszszavontam. Elmagyaráztam a tilalmat, és hogy milyen dühös lenne az apja, ha kiderülne, M. kiszökik, hogy velem találkozzon. A rendõr kétkedve nézett rám. Kérte, hogy menjek a terepjáró mögé. Hátul három másik RUC-os ült. Felírták a nevemet és a címemet. Egyikük észrevette, hogy van nálam egy jegyzetfüzet. Elkérte. Egy jegyzetfüzet gyanús dolog volt. A jegyzetfüzetben adatok lehettek a bírók házáról, kocsijáról és a rendszámáról, vagy hogy a rendõrök mikor szoktak ki-bejárni a távirányítású kapukon. Odaadtam a jegyzetfüzetet. A rendõr átlapozta.
 Mik ezek?, kérdezte.
 Versek, mondtam.
 A maga versei?
 Bólintottam. A rendõr elmosolyodott.
 Szóval maga költõ?
 Olyasmi, mondtam.
 Tudja mit?, mondta egy másik rendõr. Maga felolvas nekünk egy verset, mi meg cserébe hazavisszük.
 Megint lekéstem az utolsó buszt. A hazavezetõ séta nem lett kellemesebb azóta, hogy megismertem M.-et. Bemásztam a terepjáróba.
 Csendet a költõnek, mondta valaki.
 Elmotyogtam egypár sort valami olyannyira feledhetõbõl, hogy el is feledtem a címét.
 Itt elöl nem lehet hallani, mondta a vezetõ melletti rendõr. Hangosabban.
 Álljon fel, mondta a vezetõ.
 A katonai terepjárókat nem arra találták ki, hogy álljon bennük az ember. Vállban elõre kellett hajolnom, a lapockám a plafont horzsolta. Valaki rám világított egy zseblámpával.
 Na, így már jobb, helyeseltek a rendõrök. Kezdje újra.
 És így ott, egy rendõrterepjáró hátuljában görnyedezve, Belfast egyik legelegánsabb utcájában, egy ötszemélyes közönségnek megtartottam életem elsõ és utolsó felolvasását.
 Felolvastam két verset, és amikor befejeztem, a rendõrök tapsoltak.
 Nem tudom, mit jelentenek, mondta az egyik, de jól hangzanak.
 Igazából szörnyen hangzottak, mint ahogyan az volt a gyanúm, hogy minden versem szörnyen hangzik. De hazavittek.
 Nem sokkal ezután megint hazafelé bandukoltam M.-tõl, megint késõn. Akkoriban azt mondták, ha az ember gyakran jár haza egyedül éjjel, akkor idõnként változtassa meg az útvonalát. Az út, amelyet azon az éjjelen választottam, szinte végig ki volt világítva. Egy helyen azonban van egy keresztezõdés, ahonnan az út egy nyugat-belfasti nacionalista negyedbe, Andersonstownba vezet. Mindig megkönnyebbültem, amikor eseménytelenül sikerült túljutnom ezen a ponton. Azon az estén, ahogy közeledtem a keresztezõdéshez, megpillantottam egy magányos autót az Andersonstown felé esõ piros lámpánál. Négy férfi ült benne. Elõttük mentem át az úton, és igyekeztem közönyösen viselkedni. De ötven métert sem mentem, amikor a lámpa váltott, és meghallottam, hogy az autó követ. Bevágtam az elsõ kocsibejárón, és gyorsan a ház mögé mentem. Hallottam, hogy a kocsi megáll, és kinyílnak az ajtók. Suttogást hallottam, lépteket a bejárón. A falhoz lapultam. A kert végében magas fakerítés állt, és próbáltam felmérni, hogy tudok átmászni rajta. A suttogás abbamaradt. Kis idõ múlva csapódtak az ajtók, és a kocsi elindult. Vártam még egy percig, aztán visszamentem az utcára. Az autó száz méterrel feljebb parkolt, abban az irányban, amerre az utam vezetett. Ahogy feltûntem, kigyulladtak a fényszórók, és a motor is elindult. M. utcája felé vettem az irányt, amely negyed mérföldre volt. Semmi reményem nem volt rá, hogy gyorsabb legyek, mint kocsi, de ahogy a keresztezõdéshez értem, ahol elõször megpillantottam, a kocsi lekanyarodott balra, és elment Andersonstown felé. Megálltam, néztem utána, és annyira megkönnyebbültem, hogy csodálkozni is elfelejtettem. Csak ekkor vettem észre, amit az autóban ülõk már korábban megláttak, hogy szembõl egy rendõrterepjáró közeleg. Kiszaladtam az útra, és integettem.
 Megint hazavittek. Hallottam a rádiójukon, hogy a rejtélyes kocsit aznap éjjel lopták el. Késõbb megtalálták, kiégve. A rendõrök azt tanácsolták, ne járjak gyalog éjjelente egyedül, de addigra ezt már el is döntöttem magamban.
 Túl szép lenne – igazából csúnya nagy hazugság lenne –, ha azt mondanám, ez az eset vett rá, hogy otthagyjam Észak-Írországot. Ez csak egyetlen ijesztõ élmény volt a sok közül, amelyeket azokban az években átéltem, de a vágy, hogy elmenjek, és hogy minél elõbb menjek el, napról napra erõsödött bennem.
 Tudtam, ha M. nélkül megyek Angliába, a kapcsolatunknak vége. Ezt õ is megmondta. De az az igazság, akkorra már ez is vonzóvá tette Ang-
liát. Néha túl kifinomult és független volt náluk a légkör. Azzal, hogy megpróbáltam magam politikailag elszakítani a környezetemtõl, a képzeletemet is elvágtam tõle. Perverz módon arra a következtetésre jutottam, hogy csak úgy tudom megfordítani a folyamatot, ha még messzebb megyek, Angliába.
 Ezerkilenszáznyolcvankettõ októberében mentem el Belfastból. Huszonegy éves voltam. Rá egy évre újra szerelmes lettem, a negyvenegyedik vagy ötvenegyedik alkalommal, ezúttal kevésbé drámaian. Írtam egy regényt a lakóteleprõl, ahol felnõttem. M., aki akkor már mûvészetet tanult Londonban, elolvasta, és azt mondta, tõle van minden jó mondat benne.
 Egy sor verset nem írtam azóta.
 Most már, ha késõn jövök haza, taxit fogok.

* Royal Ulster Constabulary: kb. Ulsteri Királyi Rendõrség. Ulster egyike az õsi ír királyságoknak, és nagy része a mai Észak-Írországot alkotja, annak szinonimájaként is használatos. (A ford.)