JAMES KELMAN

Néhány nap otthon

Három koppantás az ajtón. Szemei kipattantak, majd összeszûkültek, amint a függöny keskeny résén átszûrõdõ napsugarakkal találkoztak. – Mr. Brown? – kérdezte valaki, lányhang.
– Egy pillanat! – Karórájára hunyorgott. 9 óra. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, majd kidugta mögüle a fejét.
– A reggelije. – A lány elõrenyújtotta a tálcát, mint aki beleegyezésre vár. Egy fõtt tojás, egy tányér pirítós és egy icipici kanna tea.
– Köszönöm, igen, köszönöm. – Elvette, becsukta az ajtót, azon nyomban öntött egy csésze teát, és kivitte a fürdõszobába. Melege volt és izzadt, egy jó tusolásra vágyott. Magára meredt a tükörben. Elõre örült már a napnak.
A lány akcentusa csak fokozta benne ezt az érzést. Zuhanyozás után hozzáfogott a koszthoz, megette az összes pirítóst, de meghagyta a tojást. Megitta a kanna teát, aztán megborotválkozott. Készülõdés közben megvizsgálta a pénztárcáját. Elõbb-utóbb bankba kell mennie.
Green Park egy kis hotel volt a Sauchiehall Street nyugati részén. Eddie tegnap késõ este érkezett, és kivett egy szobát, reggelivel. Ennél tovább nem tudta, hogy meddig marad. Minden függõben volt.
Partick felé ballagott, idõnként végigfutotta a Daily Record hátsó olda-
lait, nagyon élvezte, ahogy a skót rögbi ismét az újdonság erejével hat. Megpróbált uralkodni mosolyán, meggyújtott egy cigarettát. Kora májusi napfényes reggel volt, és lehet hogy egyedül ettõl lett olyan optimista a jövõre nézve. Egy gép zaja, hangos – de hallhatóan messzirõl jött. A tekepályáról az utca túloldalán, egy zajos fûnyíró, vagy valami ilyesmi.
A kanyar mentén folytatta útját, el a kórház mellett, aztán fel a Church Streeten, átvágott a Chancellor Streeten, és végig az ösvényen.
A lakat félig nyitva lógott a kocsmaajtó reteszén, ahová régen gyakran járt. Lejjebb, az utca túloldalán, ott a régi általános iskola. Hirtelen nem is emlékezett egy tanár vagy diák nevére sem. Furcsa érzés. Mintha a pillanat tört-részére elvesztette volna emlékezõtehetségét. Megállt. Meggyújtott egy újabb cigarettát. Amint visszatette az öngyújtót és a cigarettásdobozt kabátja oldalzsebeibe, észrevette, hogy nem messze tõle egy földszinti ablakban picit meglibbent a hálófüggöny. Mrs. McLachlan. Ki más? Odamosolygott és integetett, de a fej visszahúzódott.
Édesanyja a következõ átjáróban lakott. Továbbfolytatta útját. Majd kicsit késõbb meglátogatja. Vennie is kell neki valamit, egy kis ajándékot, megérdemli.
A Dumbarton Roadon bement az elsõ kávézóba, és egybõl rendelt egy kolbászos zsemlét és egy csésze teát. A korosabb nõ a pult mögött nem nagyon méregette a szemével. Miért is kellene? Egyszer rajtakapta, mikor egy szelet török csemegét lopott, azért. Végigolvasta a Daily Recordot az elsõ oldalig, még mindig élvezte az egészet, mindent, még a hirdetéseket is a glasgow-i címekkel, még ezeket is jó volt olvasni.
Délben újra az ösvényen volt, és a régi helyi kocsma felé tartott. Rendelt egy pint barna sört, majd leült iszogatni a sarokba. Egészen megváltozott a hely. Gyökeres változás – új függönyök! Egypár vendég lézengett csak, de Eddie felismerte egyiküket: egy átlagméretû középkorú férfi, szemüveget viselt. Összekulcsolt karral a bárpultra támaszkodott, a kocsmárossal beszélgetett. Neilie Johnston. Eddie, miután megitta sörét, üres poharával a bárpulthoz sétált. – Barnát – mondta, és rábökött Neilie italára. A pultos bólintott és öntött neki egy whiskyt. Neilie ránézett, majd Eddie-re.
– Eddie!
– Na, hogy megy a sorod, Neilie?
– Megyeget, fiam, megyeget – kacarászta Neilie. Kezet fogtak. – Aztán merre jártál?
– Londonban.
– Á, London; ja, ja. Hát igen.
– Tegnap este érkeztem.
– Jól van, fiam! – Neilie végigmérte Eddie öltönyét. – Te meg jól a sarkadra álltál, mi?
– Valahogy úgy.
– Az a lényeg!
– És veled mi van? Még mindig strigulázol?
– Strigulázok? Á! Istenem, fiam már elég régen nem! – Neilie csücsörített, mielõtt ajkához emelte a whiskyt és lehúzott egy jó nagy kortyot. Szipogott egyet és bólintott. – Mióta Sweeneyt sarokba szorították, meg minden.
– Ja, ja.
– Hallottál róla?
– Aha.
– El is vették miatta az engedélyt. És nem is fogják visszakapni, az tuti. Kibaszottul végük van, kampec. Neki, meg az öccsének.
Egy darabig mindketten hallgattak. A pultos arrébb állt és valami reggeli újságot böngészett. Neilie feltolta a szemüveget az orrán és azt kérdezte:
– Jól kijöttetek egymással, te meg Sweeney, hö?
Eddie vállat vont. – Ja, úgy gondolom. – Tekintete végigsiklott a kocsma közönségén, elõvette cigarettáját és az öngyújtót. Miután mindketten rágyújtottak, odaszólt a pultosnak. – Két felest!
– Látogatóba jöttél? – kérdezte Neilie.
– Csak néhány napra, egy rövidke kikapcsolódás... – szünetet tartott míg kifizette a két whiskyt.
Neilie átöntötte az újat az elõzõ poharába. – Rád, fiam – mondta –, hálás köszönet.
– Le vagy égve?
– Ja, mibõl jöttél rá! Két nap múlva jön a segély.
– Akkor csak a semmittevés?
– Hát... – Neilie szipogott. – Valami van kilátásban, egy kis üzlet. De semmi egetverõ. – Csücsörített, majd vállat vont, kortyolt a whiskybõl.
– Remélem, szerencséd lesz!
– Ja, én is.
– Egészségedre! – Eddie egy hörpintésre megitta a whiskyt, és lekísérte egy korty barna sörrel. – Az istenit – mondta az üres poharat bámulva.
– Sose hajtsd fel ilyen gyorsan a whiskyt, fiam! – vihogta Neilie a pultost vizsgálva.
– Kijöttem a formából.
– Kurvára szeretném, ha én is ezt állíthatnám magamról.
Eddie hosszú slukkot szívott a cigarettából, és egy darabig lenn tartotta a füstöt a tüdejében. Aztán ivott még sört. Neilie figyelte, barátságos mosollyal arcán. Eddie megszólalt: – Jár még ide valaki a régi csapatból?
– Hö?
– Úgy értem Fisher vagy Stevie Price? Valamelyikük? Billy Dempster?
– Fisher a T. C.-be jár inni.
– Igen? Változnak az idõk.
– Ó, sok minden megváltozott, fiam, sok minden.
– Stevie megnõsült.
– Igen?
– Van két pöttöm kislánya.
– Ó, ó.
– Délen lakik.
– Á!
Kis idõ múlva Eddie már a söre alját kortyolta, visszarakta oldalzsebeibe cigarettáját meg az öngyújtót. – Jól van, Neilie, örülök, hogy láttalak.
Neilie-n látszott, hogy mondani akar még valamit, de meggondolta magát.
– Elballagok – mondta Eddie.
– Jól van, fiam.
– Késõbb még benézek. – Eddie megveregette a vállát, bólintott a bárpultosnak. Kifelé menet végigpásztázta a többi vendéget is, de nem látott ismerõst.
Jó volt újra a friss levegõn lenni. A hely lehangoló volt, és Neilie se nagyon segített. Az a pletyka járta róla, hogy a feleségét lejáratta a sarokra. Eddie el tudta képzelni.
A Partick Crossnál dugó volt. Egy nagy pótkocsis teherautó hátsó fele kilógott a fõútra, az eleje pedig látszólag beszorult két autó közé, amelyek a Springwell Taverna közelében parkoltak. Hosszú autósorok húzódtak a keresztezõdés különbözõ útjain. Eddie a Byres Road sarkán állt az összegyûlt bámészkodók szép kis tömegében. Két rendõr érkezett, és felöltötte az ilyen vészhelyzetekre szánt karszalagját, és megkezdte a komoly hadmûvelet levezénylését. Eddie folytatta útját a túloldalon.
A T. C.-ben éppen két dominócsata volt folyamatban, meg volt zene is, és sokkal vidámabb hangulat uralkodott. Kellemesebb volt, és közelebb állt ahhoz, ahogy Eddie emlékeiben éltek a dolgok. És ott volt Fisher is a bárpult ellenkezõ végénél, egy másik pasas társaságában. Eddie odaszólt neki: – Hé, Tam!
– Eddie! – Fisher láthatóan örült. Jobb öklét a magasba lendítette, és amikor Eddie átért a túloldalra, erõteljesen kezet fogtak. – Te törvénytelen fasz – mondta –, örülök, hogy látlak! – Aztán vigyorgott és odamotyogta: – Mikor jöttél ki?
– Ki? Hogy érted?
Fisher nevetett.
– Komolyan kérdezem – mondta Eddie.
– Csak mert azt hallottam, hogy jó hûvös helyen múlatod az idõt.
– Baromság.
– Ha te mondod.
– Ja, kibaszottul azt mondom – mosolyogta Eddie.
– Hát, úgy értem amikor Sweeneyt rajtakapták... Aztán hallottam rólad... Azt hittem, terjed.
– Hát, na látod.
– Ennek örülök – mondta Fisher, bólintott és hüvelykujjával hirtelen rábökött a másik pasasra. – Õ Mick...
A bemutatkozás után Eddie rendelt egy kört és hármasban odamentek egy fal melletti asztalhoz, ez volt az egyetlen szabad. Egy idõsebb férfi ült mellette, barátságtalan, fonnyadt arca volt. Egy pár centivel arrébb húzódott, hogy a triónak legyen helye.
Rövid csönd támadt. Aztán Eddie megszólalt: – És Tam, hogy van Eileen?
– Gõzöm sincs. Szakítottunk.
– Jaj, istenem.
– Á – mondta Fisher –, elkezdett... hát elkezdett találkozgatni egy másik pasassal, ha tudni akarod az igazat.
– Õszintén? – húzta fel szemöldökét Eddie.
Fisher a fejét csóválta. – Furcsa lány ez az Eileen, valahogy kibaszottul nem lehet nála tudni, hogy mi van. – Ismét megrázta a fejét. – Sose tudhatod, hogy hányadán állnak a dolgok, ez volt a kibaszott nagy probléma.
Egy kis idõ múlva Eddie bólintott. Felemelte a sörét és ivott, várta, hogy Fisher folytassa, de ehelyett megfordult, és a bár felé nézett, nagy füstfelhõt fújva. A másik pasas, Mick,  felhúzott szemöldökkel Eddie-re nézett, majd vállat vont. Aztán Fisher újra elõrefordult és azt mondta: – Eléggé meglepõdtem, mikor Sweeneyrõl hallottam, de hát raktárak, nem hittem volna, hogy ez nála a pálya.
Eddie nem válaszolt.
– Mi?
– Ja.
– A legjobb cucc, az biztos – tette hozzá Fisher, még mindig Eddie-re nézve.
Eddie beleszívott a cigarettájába. Aztán azt mondta: – Biztos azt hallottad, hogy õ nyomta fel a helyet, pedig õ csak az árut sózta el.
– Vagy úgy.
– A felnyomásért vonták ki egy idõre a forgalomból, de... – Eddie szipogott, majd kortyolt a sörbõl.
– Jól van – vigyorgott Fisher. – Aztán neked jól megy, Eddie?
– Nem olyan rosszul.
– Annál azért biztosan jobban, egy ilyennel – Eddie ruhájára mutatott. Odanyúlt, és végighúzta hüvelyk- és mutatóujja között a zakóhajtókát. – Kézzel varrott – mondta –, ezt nem John Collier-nél vetted, ugye Mick?
Mick mosolygott.
Eddie kinyitotta a zakót, és rámutatott a belsõ zsebre. – Nézd, nincs címkéje.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy kurva drága volt.
– Te gazember! – mondta Fisher.
Eddie kajánul vigyorgott. – Na, még egy kör? Egy kis ginecske?
– Mi... ja – válaszolt Fisher. – Nekem egy dokit.
– Mit?
– Dokit – Fisher rákacsintott Mickre. – Nem tudja, mi a doki!
– Mért, mi az? – kérdezte Eddie.
– A doki, a doki átka, a vodka.
– Á, jó. És neked? – kérdezte Eddie Micket.
– Nekem is, Eddie, kösz.
Annak ellenére, hogy sokan álltak a pultnál, egész gyorsan kiszolgálták. Jó volt látni, hogy ennyien dolgoznak a pult mögött. Az egyik dolog, amit nem igazán szeretett Angliában, az az, hogy néha órákig kellett várni a kiszolgálásra – fõleg, ha az akcentusát meghallották.
Összeegyeztette karóráját a bár fölötti órával. Nem szabad elfelejtkeznie a bankról, különben baj lehet. Ráadásul akart még venni anyjának valami apróságot, arra is kell pénz.
Amikor visszaért az asztalhoz, Fisher megszólalt: – Éppen meséltem Micknek a dolgaidról.
– Dolgaim – nevetett kurtán Eddie, miközben letette az asztalra az italokat és leült.
– Hát mert nemsokára lesz a kétezer guinea-s verseny. Ez emlékeztet valamire.
– Hát, ja – mondta Eddie Micknek. – Az a probléma ezzel a kurva Fisherrel, hogy úgy ragaszkodik a lovakhoz.
– Kibaszottul ragaszkodom a lovakhoz  – röhögött hangosan Fisher.
– Hát, ha arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz!
– Sweeney hibája volt.
– Ja, kend rá olyanra, aki nincs itt, hogy megvédje magát.
– Teljesen mindegy.
Eddie mosolygott – És Dempster, ne hagyd ki Dempstert!
– Tényleg – mondta Fisher Mickhez fordulva. – Dempster is benne volt.
Mick megrázta a fejét. Fisher megint nevetett, elég hangosan.
– Nem is volt olyan vicces! – mondta Eddie.
– Szerinted nem! Mindenki más szerint az volt!
– Egy szavát se hidd! – mondta Eddie Micknek.
– És még mindig játszol?
– Hébe-hóba.
– Hébe-hóba! – nevetett Fisher.
Eddie mosolygott.
– Délután négy verseny is lesz a tévében – mondta Mick.
– Ja – mondta Fisher – gondoltuk, veszünk néhány sört meg minden. Te nem jössz?
– Hát, nem, még nem is tudom, mit csinálok.
Fisher bólintott.
– Hát csak hogy....
– Á, semmi baj – mondta Fisher, és ivott egy nagy korty vodkát.
– Hogy van Stevie?
– Megvan, amennyire én tudom, nem nagyon szoktunk összefutni; alig jár valahová. Egyszer-kétszer hétvégén, de kábé ennyi.
– Aha.
– És te, még nem házasodtál meg?
– Hát... igen is, meg nem is – kísérte jobb keze mozdulatával is Eddie.
Fisher rábökött Mickre. – Õ már nõs – és már útban van egy kicsike.
– Igen? Ja, az nem rossz. – Eddie felemelte whiskyspoharát, hogy megköszöntse. – A legjobbakat!
– Kösz.
– Nem tudom elképzelni, hogy gyerekem legyen – mondta Eddie, és Fisherhez fordult: – És te?
– Mi? Még magamat sem tudom ellátni, nemhogy egy kölyköt!
Mick nevetett és elõvett egy 10-es doboz cigit. Eddie eltolta magától, mikor megkínálta. – Én állom – mondta.
– Ne csináld – mondta Mick –, te vetted a piát!
– Tudom, de... – Kinyitotta saját dobozát és megkínálta mindkettõjüket, aztán Fisherhez fordult: – Le vagy égve?
Fisher megállt és ráhunyorgott. – Szerinted?
– Szerintem igen.
– Ja, le vagyok.
– Ez a város egy kibaszott szeméttelep, minden fasz le van égve.
Fisher rábökött Mickre. – Ja, õ nem, õ nincs leégve, ez egy kibaszott milliomos!
Mick kuncogott. – Ja, kurvára.
Eddie felpattintotta öngyújtóját és tüzet adott nekik. Fisher megszólalt: – Nem rossz.
Eddie bólintott és visszacsúsztatta zsebébe.
– Tényleg, és mi járatban vagy?
– Hát van egypár dolog.
– Nem árulod el?
– Semmi különös.
Fisher rákacsintott Mickre: – Egy szavát se hidd!
– Csak a szokásos – mondta Eddie –, anyám, meg minden. Meg egyébként is akartam látni néhány régi arcot. Már egy jó ideje nem voltam itt, három éve.
– Ja, és még egy képeslapot se küldtél!
– Te sem küldtél nekem soha!
– Ja, de azt sem tudtam, hová tûntél, szóval kurvára azt hittem, hogy bent vagy.
– Cö-cö.
– Elvileg õ a legjobb haverom, Mick, hát mit szólsz ehhez?
Mick mosolygott.
Eddie nemsokára becsapta a maradék whiskyjét, meg a barna sört. – Na – mondta –, ideje felkerekednem. Jól van, Tam! Mick, örülök, hogy megismertelek! – Eddie ismét kezet fogott mindkettõjükkel.
Fisher még odabökte: – Akkor nem érdekel a verseny a tévében…
– Hát, inkább nem – van még néhány elintéznivalóm. Meg anyám is, Tam, meg kell látogatnom.
– Ja és hogy van? Ritkán látom.
– Jól van, megvan.
– Az jó. Mondd meg neki, hogy érdeklõdtem.
– Meg fogom... – Eddie elkezdett kifelé oldalazni. Az öregember mocorgott a széken, aztán a keze közelében lévõ itala felé nyúlt. Eddie rábólintott Mickre és Fisherhez fordult: – Asszem késõbb még visszajövök.
Egy-két arc ismerõsnek tûnt a bárpultnál, de nem eléggé, így hát továbbment a kijárat felé; lassan ballagott, kezei a nadrágzsebben, a szája sarkából pedig cigaretta lógott. Kiérve a járdára jobbról balra végigpásztázta a terepet, aztán becsapódott mögötte a kocsma ajtaja. Fisher volt. Eddie ránézett. – Hát, izé... – szippantott egyet Fisher. – Csak úgy gondolkoztam, meg minden, hogy hogy vagy eleresztve, csak egy két font.
Eddie sóhajtott, majd megrázta a fejét. – Bocs, Tam, de õszintén megmondom, hogy nekem is éppen bankba kell mennem; egy kanyi vas sincs nálam.
– Ja, jól van, semmi gond.
– Szóval, ha lenne nálam... nem viccelek, de éppen tényleg nincs nálam.
– Nyugi, nem baj, Eddie
– Hát, az istenért! – Eddie felemelte a kezét, tenyérrel felfelé. – Szóval tényleg bocs – Egy kicsit habozott, aztán mondta: – Várj csak... – Beletúrt nadrágzsebébe és elõhalászott egy marék kósza aprót, helyes kis oszlopba rendezte õket a bal tenyerén, és odatartotta Fishernek. – Ez megteszi?
Fisher rámeredt a pénzre.
– Vedd el – mondta Eddie, majd beletette Fisher jobb markába.
– Eddie-re! Mick még kitart egy darabig ott bent!
– Mikor jön a segély?
– Még két nap.
– Szar ügy. – Szünetet tartott, megint bólintott és megveregette Fisher vállát. – Na, légy jó. Majd késõbb találkozunk!
– Ja, ja.
– Késõbb még beugrok.
– Jól van, gyere, Eddie. Hát pont rossz pillanatomban kaptál el.
– Ismerem az érzést – mondta Eddie, kacsintott egyet, és röviden még odaintett.
A túloldalon folytatta útját, nem nézett vissza. Egy kicsit arrébb lefordult a galériák melletti gyalogútra.
A környék csak úgy hemzsegett a rohangáló gyerekektõl és a babakocsit tologató nõktõl. És a füves tekepályák is tele voltak. Ráadásul nemcsak nyugdíjasokkal, hanem fiatalokkal is. Eddie zsebében még mindig ott lapult az összegöngyölt Record, leült egy padra néhány percre, újra átlapozgatta, megnézte mit adnak a mozik, színházak, a kocsmai programokat és az étteremhirdetéseket.
A levegõ állt. Még enyhe légmozgás sem volt. Úgy érezte, iszonyatosan süt a fejére a nap. Vagy az alkohol volt az; kezdte érezni a hatását. Ha itt marad a padon, a végén még elalszik. A hotel. Feltápászkodott, és megállt cigit gyújtani. A Sauchiehall Streeten valahonnan kellemes curryillat áradt. Ehetnékje támadt. Befordult a Green Park bejáratához, felment a parányi lépcsõsoron, be az elõtérbe, a portához. Valaki szõnyeget porszívózott. Megnyomta a csengõt, megnyomta még egyszer, mire a zaj elhallgatott.
A lány, aki a reggelijét hozta. – Mrs. Grady nincs most itt – mondta.
– Á, értem.
– Egyébként mit szeretne?
– Hát tulajdonképpen az érdekelne, hogy van-e itt a közelben bank.
– Bank. Igen, ha elmegy a Charing Crossig. Ott tele van a környék.
– Á, igen, tényleg – Eddie mosolygott. – Furcsa, hogy az ilyen apró részletek hogy kimennek az ember fejébõl.
– Aha.
– Annyira megváltozott minden. Az emberek... – vigyorgott és a fejét csóválta.
A lány összehúzta szemöldökét. – Úgy érti a glasgow-iak?
– Igen, de inkább úgy értem, az ismerõseim, barátok, meg minden, akiket azelõtt ismertem.
– Á, értem.
Eddie ásított. Beleszívott a cigarettájába. – Ja, még valami, azt akartam még megkérdezni, hogy be szabad-e menni a szobába, így napközben.
– Hát ha nem muszáj, inkább ne, csak akik teljes panzión vannak.
– Oké.
– De a hallba bemehet.
Eddie bólintott.
– Nem tudom, hogy Mrs. Grady egyáltalán tudja-e, hogy ma estére is marad...
– Igen, maradok.
– Akkor megmondom neki.
– Jó... – Elmenõfélben Eddie még hátraszólt: – Esti étkezés is van?
– Igen. – A lány elmosolyodott.
– Mi az?
– Hát, nem nagyon ajánlom – mondta halkan –, az igazi szakács éppen beteg, és most õ maga készíti.
– Á, igen. Kösz, hogy figyelmeztetett! – Eddie ismét szívott egy slukkot a cigarettájából. – Itt a közelben curryillatot éreztem...
– Ja, tele van a környék helyekkel.
– Remek.
– Ne az elsõbe menjen, a másik egy kicsit arrébb sokkal jobb, állítólag az egyik legjobb Glasgow-ban.
– Á, nagyszerû. Nem akar eljönni?
– Kérem?
– Jó lenne, ha eljönne, maga is, ha eljönne velem – Eddie vállat vont. – Kellemesebb.
– Köszönöm, de én dolgozom.
– Hát, várhatok.
– Nem, nem hiszem
– Magán múlik – vonta meg vállát. – Én nem bánnám.
– Köszönöm.
Eddie bólintott. Elnézett a hall üvegtáblás ajtaja irányába, szórakozottan végigsimította zakója belsõ zsebét. A lány megszólította: – Ha csekkje van, itt is beválthatja. Majd ha jön Mrs. Grady.
– Remek – rámutatott a hall ajtajára. – Ez a hall? Maga szerint ledõlhetek ott egy kicsit?
– Ledõlni?
– Igen, fáradt vagyok. Elég hosszú utam volt, és nem nagyon aludtam tegnap éjjel. Ha egy kicsit kinyújtózhatnék...
Körülnézett, hamutálat keresett, talált egyet egy kis, félhold alakú asztalon, nem messze onnan, ahol állt; elnyomta a cigijét, és hirtelen ásított.
– Nézze – mondta a lány –, biztos vagyok benne, ha felmenne a lépcsõn és ledõlne egy órácskára; szerintem nem bánná Mrs. Grady.
– Biztos?
– Nem lesz gond.
– Biztos, de úgy értem...
– Igen.
– Nem akarok magának gondot okozni.
– Minden rendben lesz.
– Nagyon köszönöm.
– A táskája is még mindig ott van fent a szobában, tudja.
– Igen… igen.
– Felébresszem? Öt körül?
– Igen, köszönöm. A hat még jobb lenne.
– Hát sajnálom, de inkább öt, utána már õ is itt lesz a konyhában.
– Csak vicceltem.
– Ha lehetne késõbb is, higgye el, megtenném.
– Nem, tényleg csak vicceltem.
A lány bólintott.
Egy kis gondolkodás után odaballagott a keskeny, szõnyeggel borított lépcsõ aljához.
– Akkor majd csekket akar váltani, ugye?
– Igen, valószínûleg.
– Majd említem neki.
Fent a szobájában kihúzta a táskája zipzárját, de nem vett ki belõle semmit, inkább leült az ágy szélére. Aztán felkelt, sóhajtott egy nagyot, levette zakóját és rátette az ágy melletti szék támlájára. Behúzta a függönyt, és elnyúlt az ágytakarón. Mélyen lélegzett be és ki, közben a plafont bámulta. Hihetetlenül fáradtnak érezte magát – milyen fáradt volt. Sose bírta nagyon a délutáni ivászatot, a mai nap is ezt bizonyította. Felült, hogy kikösse a cipõfûzõjét, újra visszafeküdt, lerúgta a cipõjét és hagyta, hogy leessen a földre. Becsukta a szemét. Nem igazán tudta, hogy mit fog csinálni. Lehet, hogy egyszerûen holnap elmegy. Ha olyan kedve lesz, el is fog. Lehet, hogy még ma este. Kevesebb mint egy perc múlva már szendergett.

KOVÁCS KINGA fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/