MATTHEW SWEENEY

---

A harmadik éjszakán a menyegzõi lakosztályban
menyasszony nélkül pánikba esett.
Elege volt abból a nem is lucskos,
de nem is száraz álomból, amelyben
férfiak ástak gödröket, amiket késõbb
vízzel hordtak tele és szamarak
keltek át elárasztott völgyeken.
Az ébresztés az óra gondja volt,
kiráncigálni õt a széles ágyból,
hogy a pamlagon és a két lépcsõn is túl
fölösleges zuhanyozásba kezdve
olyan tisztára mosdjék, mint a kisbaba,
akit a zöld és rózsaszín szobában,
a fátyolfodros baldachin alatt
szeretett volna éjjel összehozni.
Aztán meztelenül, víztõl csöpögve
a portát hívná: van-e üzenet
s az új medencét bámulná meredten,
hátha egy jachton feltûnik a lány.
A harmadik éjszakán betelt a pohár,
parfümillatban felöltözködött,
és otthagyva a sok nõi ruhát,
a menyasszonyi fátylat egy halomban,
kiballagott a süket kapuõr elõtt
a kocsijához. Fogalma sem volt arról,
merre tart, annyit tudott: a lány,
ha egyáltalán visszatér, berendezkedhet
a menyegzõi lakosztályban egyedül,
forgolódhat a baldachinos ágyban,
és elmondhatja majd, mit álmodott.

A ház

Tizenkét hálószoba volt a házban,
mind hideg; az ablakokon ki-be járt
a szél és leszakított minden
villanyvezetéket: sötéten állt a ház.
Az alagsorban patkányok tanyáztak,
két-három évig a lépcsõ alá
jártak fülelni, egyszer pedig
nyájas kísértet jelent meg egy ágy
lábánál. A völgyben, félmérföldnyire
ott volt az Óceán, benne
a vízbefúltak – az egyik közülük
járt már a házban, egy ajtólapon
cipelték fel oda. A ház
gyerek számára roppant orrlukú
száraz hulláknak is szállást adott,
vérontásnak soha –
csak a bárányok száraz vére folyt
az udvaron. Nap fénye bent
soha nem hódított, sötétedés után
bogarak másztak ki
a szekrények alól,
hogy a kutya felfalja õket.
A dróton állandóan varjak ültek,
tervezték, hogy a kéményekbe
raknak fészket; néhanap
egy vadászpuska szétkergette õket.
Szomszéd soha nem tért be oda
annyiszor, mint más házakba, ám
az emeleten volt egy zongora.
És ott nõttem fel én.

Rózsaszín tej

Amikor a kecskék lelegelték a rózsát
és másnap reggel rózsaszín volt a tej,
az apát imádta, többet követelt,

ám a barátok imádták a kertet,
inkább bíborkaktuszt, apróra tört hangyát,
piros paprikát kevertek a tejbe –

hasztalanul – az illat odalett,
az apát zsörtölõdött, így a rózsát
a tülekedõ kecskék elé szórták.

Rágtak a kecskék, reszketõ szakállal
nézték a bámuló barátokat
míg az apát egy ablakból figyelt

és a konyhában kampóra
akasztva disznócsülök olvadt
és vér csöpögött a tejeskancsóba.

Ahol a halász nem tud úszni
 

Onnan, ahol a halász nem tud úszni,
ahol a donegali öreg partvidék
sziklásan ül a hullámok között,
homárra indult egy hajó. Hörgõ motorral
kerülgette az ázott szirteket.
A legfiatalabb legény kilépett
egy sziklára, ellökte a hajót,
és nevetett, hogy nem ugorhat vissza.
De melyik pillanatban fogta fel,
hogy nem feléje úszik a hajó,
hogy az a sok megrángatott fogantyú
semmit sem mozdít, nem akad kötél,
nincs mentõöv, amit kidobjanak,
s a röppentyûket felleg nyeli el?
Hogy rádióhívásra helikopter
egy óra múlva jön csak? Negyven perce volt –
hullámverésben kapaszkodhatott,
figyelhette a szikla merülését.
A többiek nézhették negyven percig,
üvölthettek a rádióba, míg õ felkiáltott,
a felszín alá süllyedt, s ott maradt.