SALMAN RUSHDIE

A tûzmadár fészke

---

Forró vidék ez, sík, kiszáradt. Az esõk annyiszor maradtak el, hogy ma már inkább úgy mondják, az aszály gyõzött megint. Alföldi emberek, marhatenyésztõk, de a jószág lassan mind elbitangol tõlük. Délnek és keletnek vándorolnak a marhák, rogyadozó lábbal, víz után kutatva, a csontjaik is zörögnek, ahogy lépnek. Szarvas koponyáik mérföldkövekként jelzik hiábavaló exodusuk útját. Nyugat felé van víz, de az sós. Hamarosan ezekbõl a mocsarakból is elpárolog minden élet. Bogáncspihe száll a kilúgozott, szürke lapály felett. Akkora repedések tátonganak benne, hogy egy egész embert el tudnak nyelni.
Illik a paraszthoz az ilyen halál: hogy a saját földje falja fel.
A nõk nem ilyen halált halnak. A nõk tüzet fognak és elégnek.

Valamikor, az emberek még emlékeznek rá, sûrû erdõ állt itt, meséli Miszter Maharadzs ifjú amerikai feleségének a limuzinban, útban a palotája felé. Az erdõben ritka tigrisfaj élt, fehér, mint a só, kicsi, de csupa ín. Meg énekesmadarak! Annyiféle, mint égen a csillag; még a fészküket is muzsikából rakták. Ötven évvel ezelõtt, ha az apja végiglovagolt az erdõn, együtt dúdolta velük áriáikat, s hallotta még a tigriseket is, ahogy bekapcsolódnak a kórusba. Csakhogy az apja nem él már, a tigrisek kihaltak, s a madarak is eltûntek mind, kivéve egyetlenegyet. Ez a madár soha nem énekel, s hogy fák sincsenek már, titkos helyen fészkel, senki sem tudja, merre. Õ a tûzmadár, suttogja miszter, az ifjú feleség pedig – nagyvárosi lány, idegen, szûz is régen volt már – csak nevet ezen az egzotikus melodrámán, hátraveti hosszú, fénylõ haját; sárga a haja, mint a láng.

Ma már nincsenek hercegek. A kormány évtizedekkel ezelõtt eltörölte õket. Modern országunkban a hercegek puszta gondolata is regénybe való, a feudalizmus, a tündérmesék idejébõl ránk maradt fikció. Címeiktõl, kiváltságaiktól megfosztották õket, immár nincs hatalmuk a nép felett. Így aztán a hercegbõl egyszerû Miszter Maharadzs lett. Hanem azért bonyolult figura õ. Városi palotája kaszinó lett, ám közben egy bizottság elnöke, amelyik arra esküdött fel, hogy gyökerestül kiirtja a virágzó korrupciót, az ország rákfenéjét. Ifjúkorában nagy sportember volt, ám mióta visszavonult, nem talál magának idõt a testedzésre. Ökológiai intézetet vezet, kutatja, keresi az aszály ellensze-rét; ám vidéki rezidenciáján, a hatalmas palotaerõdben vastag függönyként zuhog szünet nélkül a drága víz, a puszta látványosság kedvéért. Ritkaságokkal teli könyvtára a tartomány büszkesége, ugyanakkor kezében tartja a helyi mûholdas tévéhálózatot, s minden új antennából sápot húz. Vagyonának, akárcsak suttogva emlegetett számtalan románcának részletei homályba vesznek.

Egy kõfejtõhöz érnek. A limuzin megáll. Férfiak, kezükben csákány, aszszonyok, fejükön fémtál, földet cipelnek benne. Mikor meglátják Miszter Maharadzsot, hódolatteljes mozdulatokat tesznek, letérdelnek, meghajolnak. Az amerikai feleség csak néz, úgy érzi, hogy itt, ahová került, az az érvényes, amit eltöröltek, s hogy innen nézve a messzi fõvárosban székelõ kormány a regénybe való, senki által sem hitt fikció. Itt Miszter Maharadzs még mindig herceg, õ pedig a herceg új hercegnõje. Mintha csak egy mesébe lépett volna be, mintha nem lenne több, mint száraz lapon sorjázó betûk, vagy mintha egyszerre õ lenne az a lap maga, sík felszín, melyre saját története íródik, s melyen át forrón és könyörtelenül fúj a szél, s lesz így testébõl papirusz, bõrébõl pergamen, lelkébõl papír.
Milyen forróság van. Beleborzong.

Nem kõfejtõ. Víztároló. A parasztokat,  akiket az aszály ûzött el otthonaikból, Miszter Maharadzs fogadta fel, hogy kiássák ezt a medencét, mire az esõ végre-valahára megjön. Így legalább munkát ad nekik, mondja a feleségének, sõt többet, mint munkát: reményt. A feleség megrázza a fejét, õ azt látja, hogy a roppant gödör telis-tele van már: keserû gúnnyal. Csíp, mar, mint a só, nem jó se embernek, se marhának.
Az asszonyok itt a gúny-tárolóban a tûz színeit viselik. Csak az ostobák, akiket elvakítanak a nyelv konvenciói, hiszik azt, hogy a tûz piros vagy aranyszínû. A tûz mélabús pereme kék, irigy szíve meg zöld. Van, hogy fehéren ég, ha pedig tombol, akkor feketén.
Tegnap, mesélik a csákányos férfiak Miszter Maharadzsnak, egy arany-vörös szárit viselõ asszony – a bolondja – lángra gyulladt a vízre váró száraz katlanban. A férfiak fent álltak körben a tároló peremén, s nézték, amint a csákányt mintegy tiszteletadásképp vállhoz emelve ég: felismervén az õ férfiúi bölcsességükben az asszonysors elkerülhetetlenségét. Az asszonyok meg, aszszonyaik, csak sikoltoztak.
Mikor a nõ megszûnt égni, nem volt semmi a helyén. Egy morzsányi hús se, egyetlen csont se. Úgy égett, ahogy a papír ég, felreppent az égbe, s a semmibe fútta a szél.
Az asszonyok gyúlékonysága rezignált ámulat forrása az itteni férfiak számára. Egyszerûen túl könnyen fognak tüzet, mit lehet tenni? Az emberfia csak hátat fordít nekik, s már lángolnak is. Talán a nemek közti különbség teszi, mondogatják: a férfiak földbõl valók, szilárdak, szívósak, ám az asszonyok szeszélyesek, labilisak, nem maradnak sokáig ezen az árnyékvilágon, s füstfelhõben illannak el, egyetlen szó magyarázat nélkül. Ebben a hõségben meg, hát nem kint rostokolnak a napon? Mondjuk nekik eleget, maradjanak benn a házban, ne tegyék ki magukat a veszélynek, de hisz tudja, milyenek a nõk! Ez a sorsuk, ilyen a természetük.
Még a komoly nõknek is tüzes a szíve; sõt tán nekik a leginkább, súgja oda Miszter Maharadzs ifjú feleségének a limuzinban. Az visszafelesel: modern felfogású nõ, és nem szereti, ha így beszél egy férfi, ha csak úgy betereli a másik nemet egy ilyen durva karámba, ha ilyen könnyed általánosításokba bocsátkozik, még ha csak tréfából is. A férfi mulat, és bocsánatkérõleg hajtja meg a fejét. Micsoda tûzrõlpattant menyecske vagy te, mondja neki, látom, kénytelen leszek megjavulni.
Minél elõbb, parancsol rá a felesége, és kényelmesen befészkeli magát a férfi hóna alá. Homlokát csiklandozza az õszes szakáll.

A pletyka szikrái már elõtte pattognak. Gazdag lány ez, olyan gazdag, mint a vén, hájas nizám X. városából, akit ékszerben mértek le a születésnapján, úgyhogy az adókat egyszerûen úgy emelte fel, hogy felszedte a kilókat. Alattvalói reszkettek nagy vacsoraestélyei, a hatalmas halva-szeletek, zselé-tornyok, kulfi-hegyek láttán, mivel jól tudták, a nizám torkán lecsusszanó csemegék végeérhetetlen lavinája azt jelenti, hogy a maguk asztalán egyre kevesebb és soványabb lesz az étek; ahogy a nizám sír, mert a kimerültségig tömte magát, úgy fognak sírni a gyerekeik – az õ falánksága a nép éhínsége. Szóval mocskosul gazdag, sistereg a pletyka, amerikai apja egy kelet-európai állam trónfosztott királyi családjától eredezteti magát, és minden évben magánrepülõgépen röpteti üzleti birodalmának elit alkalmazottjait elvesztett királyságába, ahol egyenesen az Idõ-folyó partján rendez négynapos golfversenyt, s amikor véget ér a verseny, megvetõ kacagással, akár egy isten, kirúgja a gyõztest, tönkreteszi az életét, amiért dicsõségre merészelt törni, otthagyja az Idõ-folyó partján, az pedig beleveti magát a kavargó, halálos habokba, s végezetül elvész, akár a remény, akár egy labda.
Gazdag; termékeny; fiakat hoz és esõt.
Nem is gazdag, szegény, szikrázik a pletyka, az apja felakasztotta magát, amikor megszületett, az anyja kurva volt, sziklás vadon nevelte, a szárazság a testében lakozik, akár egy átok, meddõ, és azért jött, hogy barna csecsemõket lopjon ki otthonaikból, akiknek majd üvegbõl ad tejet, hiszen a melle száraz.
Miszter Maharadzs bejárta a világot kincsekért, s egy bûvös ékkövet hozott magával haza, melynek fénye megváltoztatja az életüket. Miszter Maharadzs gyalázatba süllyedt, s magát a Romlást hozta a palotába, megadta magát a sárga hajú végzetnek.

Így lesz hát az ifjú feleségbõl mese, amit az emberek szövögetnek, amirõl vitatkoznak. Útban a palota felé õ maga is tudatában van annak, hogy egy mesébe lép be, mesék csokrába, amelyek mind olyan asszonyokról szólnak, mint õ, szõkékrõl és sárga hajúakról, meg a sötét férfiakról, akiket szerettek.
A barátai figyelmeztették otthon, a felhõkarcolók városában. Ne menj el vele, óvták mindannyian. Ha az ágyába fekszel, nem fog többé becsülni. Az olyan nõkre, mint te, nem úgy gondol, mint az asszonyára. A másságod izgatja csak, a szabadságod. Összetöri a szívedet.
Bár a férfi feleségének hívja, nem a hitvese. Nem érez félelmet, még nem.

Romos kapu áll a pusztaság közepén, bejárat a semmibe. Egyetlen, az utolsóként kidõlt fa hever mellette, rothadóban, põre gyökerei mint holt óriás kezei merednek az ég felé. Esküvõi vendégsereg halad el mellettük, a limuzin lassít. A feleség látja, hogy a választottjához igyekvõ turbános võlegény nem délceg, szerelemre éhes ifjú, hanem gyér hajú, kiszáradt öregecske; képzeletében összeáll a mese egy halhatatlan, a sors szeszélyébõl sokáig beteljesülni nem hagyott szerelemrõl, mely végre legyõzött minden akadályt. Hervatag kedves várja valahol megaszott szívszerelmét. Mindig is szerették egymást, fonja magában a mesét, s most, történetük végéhez közeledvén, rájuk mosolyog az igazi happy end. Nem is veszi észre, hogy fennhangon beszél. Miszter Maharadzs elmosolyodik, a fejét rázza. Nem, nem, a võlegénynek ifjú mátkája van, messzi faluból való szûz leány.
De miért menne egy szép fiatal lány egy ilyen vén bolondhoz?
Miszter Maharadzs megvonja a vállát. A kisöreg biztosan beérte szerény hozománnyal, feleli, márpedig ahol sok lány van, az ilyesmi nagy súllyal esik a latba. Ami meg az öreget illeti, hosszú élete során több hozományt is kaphatott, nem csak egyet. A dolgok összeadódnak.
Kürtök és fuvolák fújnak harsány zeneszót az asszony felé. Dob perdül, akár az ágyútûz. Transzszexuális táncosok heccelik az ablakon keresztül. Héjhó, Amerika, rikoltják, haudujudú, ollé! Vigyázz, bébi, jövök, itt egy jenki dendi! Je, je, bébi, dú dú, bébi, klassz vagy, rázzad, Misszamerika! Pánik fogja el. Gyorsabban! kiáltja, a sofõr gázt ad. Porfelhõ robban mögöttük, s elnyeli az egész esküvõi kompániát. Miszter Maharadzs maga a megtestesült aggodalom, ám az asszony dühös magára. Bocsáss meg, motyogja. Semmi az egész. A hõség teszi.
(„Amerika.” Valamikor régen, „Amerikában”, indiai ebédet ettek együtt háromszáz méterrel az utcaszint felett, asztaluktól ráláttak a park buja zöldjére, s szemüket valami olyan tobzódóan dús növényzeten legeltethették, amelynek emléke most, ebben a csonttá aszalódott tájban egyenesen obszcénnak tetszik. Az én hazám, mondta akkor a férfi, épp olyan, mint a tiéd. Nagy, nyughatatlan, istenekkel teli. Mi a magunk torz angolját beszéljük, ti is a magatokét. És mielõtt római birodalom lettetek, mikor még csak gyarmat voltatok, ugyanazok voltak a gazdáink is. Csak ti hamarabb legyõztétek õket, mint mi, így aztán gazdagabbak vagytok, mint mi. De különben egyformák vagyunk. Itt az utcasarkokon ugyanaz a nyüzsgõ sokféleség, ugyanaz a szemét, ugyanaz a minden-egyszerreség. Õ azonnal megértette, mit akar mondani a férfi: hogy a hely, ahonnan jött, nem hasonlítható semmihez, amirõl neki tapasztalata lehet, olyan hely az, melynek nyelveit õ csak küszködve tanulhatja meg, melynek jelkódjait talán sohasem töri fel, s melynek végtelensége és titokzatossága legmélyebb szenvedélyeit és legbensõbb szükségleteit ébresztheti fel és teljesítheti be.
Amerikai volt, a férfi tehát pénzrõl beszélt neki. A régi protekcionista törvényhozás s az elavult szocializmus, ami oly sokáig gúzsba kötötte a gazdaságot, immár a múlté, s ha az embernek vannak jó ötletei, vagyonokat lehet csinálni. Még egy herceg se engedheti meg magának, hogy ne legyen rajta a labdán, sõt legyen mindig egy lépéssel elõbbre, mint a többiek. Neki millió terve van, a lánynak pedig az a híre pénzügyi körökben, hogy szerencsésen tud összeházasítani tõkét és ötleteket, hogyha valamiben fantáziát lát, elõ tudja teremteni rá a pénzt, a szükséges táptalajt.
„Esõcsináló.”
A lány elvitte a férfit az operába, ahol, mint mindig, egészen felajzódott a megénekelt magasztos eszmék erejétõl, noha a szavak ismeretlenek voltak, értelmüket az énekesek gesztusaiból kellett kiszûrnie. Aztán hazavitte magához, és elcsábította. Az õ városa volt, az õ színpada, magabiztos volt és fiatal. Amikor szeretkezni kezdtek, érezte, mindent hátrahagy, amit ismer, énjének minden gyökerét. Lehullt róla minden gátlás, mintha teste zárt kapu lenne az ismeretlenbe, amit önmagának kell földig rombolnia.
Azért nem lesz minden szép és jó, figyelmeztette a férfi. Iszonyú a szárazság.)

A palotája, sajnos, förtelmes. Omladozik, bûzlik. Az asszony szobájában foszladozik a függöny, billeg az ágy, a falon a képek különféle arabeszk párosodási pózokat ábrázolnak valami vacak kis hercegecske udvarában folyó bacchanáliából. Azt nem lehet tudni, hogy a modellek a férje õsei-e, vagy egy ügyes kufár által kiközvetített munkabrigád. Hangos zene szól a rosszul megvilágított folyosókon, de a forrását nem találja. Árnyak surrannak el. A férfi a szobájába kíséri, majd eltûnik, minden magyarázat nélkül. Õ egyedül marad, próbálja szokni új helyét.
Ezen az éjjelen egyedül alszik. A mennyezeten ventilátor kavarja a forró, szirupos levegõt, mely úgy remeg, mint leves felett a gõz. Fejébõl nem tudja kiverni az „otthont”: éjszakai szirénáit, hûsítõ gépezetét. A valóság tárgyiasulását. A struktúráknak, a tartalomnak abban a többletében nem könnyen kerekednek felül a fantazmagóriák. Élvezetet lelünk a szörnyekben, a mesésben, de csak mert a mozik sötétségén kívül, a könyvek lapjain túl, a zene barbár decibeljeitõl távol bekerít és ránk telepszik a köznapiság. Más dimenziókról álmodunk, paranoid szub-textusokról, alvilágokról, hisz mikor ébren vagyunk, az aktuális jelen tart minket dologi szorításában, s mi nem látunk túl a materiális, az eseményhorizonton. Ám itt, a száraz levegõ üres buborékcsapdájában, csótányoktól rettegve, minden határ leomolhat; leomlik minden határ. Megújul a rettenetes lehetõsége.
Soha nem sírt könnyen, de most görcsösen rázkódik a teste. Száraz könnyeket sír, aztán elalszik. Mikor felébred, dobszót hall, táncosokat lát.
Az egyik udvaron lányok és asszonyok gyûltek össze, öregek és fiatalok. A dobos veri a ritmust, a nõk egy szólamban válaszolnak. Térdeik kifelé fordulnak, szétterpesztett ujjaik mint szemaforok zárják le karjaik parancsoló ívét, nyakuk lehetetlen, laterális mozgásokat végez, szemük lángol – így haladnak a hûvös kövezeten, akár egy szinkópában menetelõ hadsereg. (Korán van még, az udvar árnyékban van; a nap még nem adta át tüzét a kõnek.)
A táncosok élén a legmagasabb, szálegyenes elõtáncos: Miszter Maharadzs nõvére, hatvanadik évén is túl jár, mégis a legpompásabb táncosnõ az egész államban. Missz Maharadzs észrevette az újonnan jöttet, de ennek nem adja jelét. Õ a tánc úrnõje. A mozgás minden.
Amikor vége van, ott állnak egymással szemben, Miszter Maharadzs két hölgye: a nõvér és az amerikai.
Mi volt ez?
Tánc a tûzmadár ellen. Engesztelõ tánc: távozz tõlünk, tûzmadár.
Tûzmadár. (Sztravinszkijra gondol meg a Lincoln Centerre.)
Missz Maharadzs meghajtja a fejét. A madár, amelyik sohasem énekel, mondja. A fészke titkos; végzethozó szárnyai végigsöpörnek az asszonyok testén, és akkor elégünk.
De hát ilyen madár biztosan nincsen. Ez csak dajkamese.
Itt nincsenek dajkamesék. És jaj, itt nincsenek dajkák.
Jõ Miszter Maharadzs! Turbán a fején, széles vállán hanyagul átvetett hímzett palást, milyen szép, milyen férfias, milyen megnyerõen bocsánatkérõ! A nõ meg azon kapja magát, hogy zsémbel, mint valami cigányasszony. A férfi hízeleg, udvarol. Azért ment el, hogy elõkészítse az õ fogadását. Reméli, elnyeri a tetszését.
Mi lesz az?
Majd meglátod.

A bûzlõ palota mögött elterülõ félsivatagban Miszter Maharadzs káprázatos estélyt készített elõ. Holdvilág mellett, forró fényû csillagok alatt, óriási perzsaszõnyegeken magas rangú tisztviselõk és nemesek köszöntik az új aszszonyt, a legjobb muzsikusok játszanak bús, varázsos fuvoláikon, révült hegedûiken s énekelik a legõsibb és legújabb szerelmes dalokat; a vidék legzamatosabb csemegéit kínálják élvezetére. A környéken már híre ment az ifjú feleségnek, ünnepelt híresség lett. Meghívtam a férjét hozzánk, harsogja az egyik szomszédos állam kormányzója, de azt is megmondtam neki, hogy ha nem hozza el gyönyörû hitvesét, akár el se induljon! Egy másik exherceg felajánlja, hogy megmutatja neki a palotája kincseskamráiba zárt mûkincseket. Senkinek se nyittatom ki, kivéve persze Miszisz Onassziszt. De magának, mondja, a kertembe terítem ki õket, mint a szép Jackie-nek.
Amíg a hold világít, folyik a teve- és lóverseny, a tánc és az éneklés. Tûzijáték petárdái robbannak a fejük felett. A férje vállának dõl, akinek éjszakai távolléte rég megbocsátást nyert, és azt suttogja, Varázskirályságot teremtettél nekem, vagy (évõdik a férfival) így szoktál kikapcsolódni minden éjjel?
Érzi, hogy a férfi megmerevedik, s amikor válaszol, keserûség csordul a szavaiból. Te magad teremtetted a királyságot, mondja. Te varázsoltad ezt az illúziót ebbe a pusztuló palotába. A tevéket, lovakat, még az étkeket is messzi földrõl hozattam. Ínségbe taszítjuk magunkat, hogy neked örömet szerezzünk. Hogy képzeled, hogy nekünk ez életmódunk lehet? Utolsó morzsáit éljük fel annak, amink volt, s most, csak hogy a kedvedre tegyünk, még mélyebbre merülünk az adósságban. Csak a túlélésrõl álmodunk; ez az ezer-
egyéjszaka csak amerikai álom.
Én nem kértem semmit, mondja õ. Ez a nyakló nélküli pazarlás nem az én hibám. Sért a vádaskodásod, a gyalázkodásod.
A férfi túl sokat ivott, kibújik belõle az igazság. Így hódolunk a hatalom lábainál. Hozz nekünk esõt, Esõcsináló!
Mármint pénzt.
Mi mást? Van más is?
Én azt hittem, van szerelem, mondja õ.
Soha ilyen szép nem volt a telihold. Soha ilyen édes nem volt még
muzsika. Soha ilyen kegyetlen nem volt az éj. Valamit meg kell mondanom neked.

Gyereket vár. Égõ hidakról, égõ hajókról álmodik. Egy filmrõl álmodik, amit mindig nagyon szeretett, egy férfiról szól, aki visszatér õsi falujába s valamiképpen átcsusszan az idõn, apja fiatalkorába. Mikor megpróbál elszökni a faluból, és visszamegy a vasútállomásra, a síneknek se híre, se hamva. Nincsen hazaút. Itt végzõdik a film.
Mikor a tikkasztóan meleg szobában felébred álmából, lepedõje csuromvizes az izzadságtól, s egy asszony ül az ágya szélén. Gyorsan eltakarja meztelenségét a nedves lepedõvel. Missz Maharadzs csak mosolyog, megvonja a vállát. Erõs tested van, mondja. Fiatalabb, de máskülönben nem sokban különbözik az enyémtõl.
El akartam hagyni. De így most nem tudom.
Missz Maharadzs a fejét csóválja. A faluban azt mondják, fiú lesz, és akkor, magyarázza, megtörik az aszály. Babona, igaz. De a férjed nem teheti meg, hogy elengedjen. Utána meg, ha elmész is, a gyerek itt marad.
Azt majd meglátjuk!, robban ki õ. Mikor izgatott lelkiállapotba kerül, orrhangon kezd beszélni, maga is viszolyog tõle. Lelki szemei elõtt összezárul körötte a mese, a mese, aminek a csapdájába esett, s aminek szövevényében meg kell találnia a cselekvés útját, lehetõség szerint a helyes cselekvését, de ha az nem megy, a helytelen is jó. Egyetlen dolgot nem szabad eltûrnie: a tehetetlenséget. Nem fog belehullani valami bágyatag, hõségbe kábultájulatba. A nagy romantika épp elég tévedésbe vitte. Most a fejét kell használnia.
Lassanként, ahogy telnek a hetek, kezd tisztulni a kép. A palotában mûködõ kaszinó nem a férfié, ostobán belement egy szerzõdésbe, s most egy
riasztó figurákból álló konzorcium bérli tõle. Nevetséges összeget fizetnek érte, az apró betûs záradékban ki van kötve, hogy az év bizonyos jeles napjain ott kell ténferegnie a játékasztalok körül, hogy megnyerõen vigyorogjon a vendégekre és emelje a hely fényét. A mûholdantennák több hasznot hoznak ugyan, de ez a feneketlen bendõjû, lepusztult, vén rezidencia sokkal dúsabban rakott tányérokból lakna csak jól.
Idõtlen ez a palota itt az isten háta mögött: lehet vagy hatszáz éves. Legnagyobb részében nincs se villany, se ablak, se bútor. Hideg a hideg évszakban, forró a forró évszakban, s ha netán beállna az esõ, sok termét elöntené az ár. Nincsen semmijük, csak vizük: itt a kiapadhatatlan forrás a palotában.
A palota végében, a romba dõlt, denevérlakta termeken túl, a feleség óvatosan lépked a felgyülemlett guanó között, s látja, hogy már hajnalhasadás elõtt ott sorakoznak az emberek. Jönnek az aszályos ínségre ítélt falubéliek a sötétség leple alatt, szégyenüket rejtegetve, hogy megtöltsék vízért esengõ korsóikat.
A szomjazók vonala fölött, akár egy kísértés, ott magasodik egy csipkézett oromfal fekete árnya. Az egyik falubeli asszony a maga sajátos angol hablaty-nyelvén elmeséli, hogy ez az elszenesedett erõd valamikor a hercegi rezidencia nagyobbik része volt. Roppant kincsek pusztultak el, mikor leégett; emberi életek is.
Mikor történt ez?
Idejét se tudni.
Kezdi megérteni a férfi keserûségét. Egy másik hercegnõ, meséli Missz Maharadzs, özvegy s még nálunk is nyomorultabb, tüzet ivott nemrégiben, úgy vetett véget az életének. Összetörte a családi gyémántokat egy csészében, és egyetlen hajtásra megitta.
Miszter Maharadzs tehát, amikor Amerikában járt, kreált magából egy elõkelõségbõl és korszerûségbõl kevert illúziót, s ezzel a végsõkig elszánt színjátékkal nyerte meg õt magának. Megtanult úgy beszélni, mint egy modern ember, de igazából tehetetlen a jelennel szemben. Az aszály, az egész nem e világi lénye, a történelem könyörtelensége, mellyel egy népnek hátat fordított, mindez elkerülhetetlenül a vesztébe taszítja. Görögországban az az atléta, aki megnyerte az olimpiai játékokat, magas rangú személyiség lett a szülõvárosában. Miszter Maharadzs viszont rothad, és vele rothad a háza. Minden jel szerint az õ szobája a luxus csúcsa. Üveg az ablakokban, lassú forgású villanyventilátor a mennyezeten. Telefon, amiben néha még vonal is van. Konnektor, ahová becsatlakoztathatja a laptop kábelét, mintegy zálogaként a ritka modemkapcsolatnak, amit azzal a másik bolygóval, korábbi életével teremt.
Szégyelli szobáját, azért nem vitte õt oda be a férje.
Ahogy érzékeli a testében növekvõ életet, az asszony szeretne megbocsátani gyermeke nemzõjének; szeretné átsegíteni a múltból a lüktetõ, metamorf jelenbe, ami az õ igazi élete volt. Õ megteszi, amit megtehet. Õ „Amerika”, és õ hozza el az esõt.
Újra és újra felébred, izzadtan, meztelenül, a susmorgó Missz Maharaddzsal az ágya mellett. Igen, igen, pompás szép test, táncosnõé is lehetne akár. Jól fog égni.
Ne nyúljon hozzám! (Riadtan.)
Errefelé minden feleséget messzi földrõl hoznak. És ha a férfiak elköltötték a hozományukat, jön a tûzmadár.
Ne fenyegessen! (Döbbenten.)
Tudod te, hány felesége volt már?

A rémülettõl, haragtól, megrökönyödéstõl hajtva a férfinak szegezi a kérdést: Igaz ez?? Ezért nem ment soha férjhez a nõvéred, ezért gyûjti a fedele alá a falu összes hajadonját, ifjat és öreget? Ezért az életfogytiglani szüzek végtelen táncórája, a szüzeké, akik félnek férjhez menni?
Igaz, hogy elégeted a feleségeidet?
Á, szóval a bolond nõvérem susmorgott neked, nevet a férfi. Éjszaka bement a szobádba, becézte a tested, vízrõl és tûzrõl beszélt, meg az asszonyok szépségérõl s a férfiak titkos, halálos természetérõl. Beszélt a bûvös madárról is, gondolom. A halál madaráról.
Nem, kutat az emlékezetében az asszony. Elõször te nevezted meg a tûzmadarat.
Miszter Maharadzs dühében becipeli a nõvér táncórájára. Mikor meglátják, a táncosnõk megbotlanak, csengõs bokapereces lábuk eltéveszti a ritmust, és csilingelve megtorpan. Mért vagytok itt, rivall rájuk a férfi. Mondjátok meg a feleségemnek, mért jöttetek ide! Menekültek vagytok vagy tanítványok? Tanítványok, uram! Azért vagytok itt, mert féltek? Dehogyis, uram, jaj dehogyis félünk! Kérdései úgy zuhognak, mint a pörölycsapások, tekintete egy pillanatra se ereszti el a nõvéréét. Missz Maharadzs csak áll, mint a szálfa, némán.
Az utolsó kérdést hozzá intézi a férfi. Hány feleségem volt? Mit mondtál, hány volt? Egymás hatalmának bûvkörébe záródnak, fivér és nõvér, egymás örökös foglyai, történelmen kívül és idõn túl. Missz Maharadzs kapja el elõbb a tekintetét. Õ az elsõ, szólal meg végül.
Vége. A férfi a feleségéhez fordul, és széttárja a karját. Saját füleddel hallhattad. Elég volt a mesékbõl.

Õrjítõ a hõség. Csontvázra soványodott tulkok hullanak el a barna gyepen. Vannak napok, mikor mustársárga felhõk gyülekeznek az égen, s csüngnek a nyugat felé elnyúló, párolgó mocsár felett. Még ezt az ocsmány sárga esõt is boldogan fogadnák, de nem és nem, az esõ nem jön.
Mindenkinek rossz a lehelete. Kígyót, döglött macskát, rovarokat, békákat lélegeznek ki. Mindenkinek vastag, bûzös a verítéke.
Hiába fogadkozott, a hõség megbabonázza. A gyerek nõ a hasában. Missz Maharadzs táncosnõi egyre kevésbé veszik a fáradságot, hogy becsukják az ablakokat, ajtókat. A legkülönbözõbb helyeken bukkannak fel, egymás testét festegetik forró színekkel, vad ábrákkal, szeretkeznek, összegabalyodott végtagokkal alszanak. Miszter Maharadzs nem látogatja meg, nem is fogja, amíg „terhes”. Missz Maharadzs viszont minden éjjel meglátogatja. Mióta a fivére rátört a táncóráján, Missz Maharadzs szinte meg se szólal. Éjszakánként csak annyit kér, hogy ott ülhessen az ágya szélén, néha meg, szinte szemérmesen, hogy megérinthesse. Ezt a kegyet Miszter Maharadzs amerikai felesége megadja neki.
Egészsége kezd megrendülni. Izzad, remeg a láztól. Széklete mint a vékony iszap. Csak a palotában lévõ forrás óvja meg a kiszáradástól és a gyors haláltól. Missz Maharadzs ápolja, sót hoz neki. Az egyetlen orvos a környéken egy vén kuruzsló, nem ért semmihez, nem jó semmire. Mindkét nõ tudja, hogy a gyerek élete forog kockán.
Ezeken a hosszú, beteg éjszakákon, a hatvanéves táncosnõ halkan, messzire figyelve mesél.
Valami iszonyú dolog történt itt. Valami visszafordíthatatlan átalakulás. Anélkül, hogy észrevettük volna a kezdetét, s így ellen sem állhattunk, csak mikor már túl késõ volt, mikor már megrögzült a dolgok új rendje, szörnyû, végzetes szakadás történt férfiaink és asszonyaink között. Mikor a férfiak azt mondják, félnek az esõ hiányától, mikor az asszonyok azt mondják, félünk a tûz jelenlététõl, akkor valójában erre gondolunk. Valami elszabadult bennünk. Most már túl késõ megfékezni.
Valamikor réges-régen élt itt egy hatalmas herceg. Az utolsó herceg, mondhatnánk. Gigászi, mitikus volt rajta minden. A deli herceg feleségül vett egy világszép leányt, legendás táncosnõt és férfibûvölõt, s született két gyermekük, egy leány s egy fiú. Mikor a herceg megöregedett, ereje elapadt, szeme elhomályosult, de a táncosnõn nem fogott az idõ. Ötvenöt éves korában is úgy nézett ki, mint egy huszonegy éves fiatal nõ. És ahogy fogyott a herceg ereje, ahogy foszlott dicsõségének varázsa, úgy nõtt a herceg féltékenysége.
(Missz Maharadzs itt megvonta a vállát, és gyorsan lekerekítette a történetet.)
A vár leégett. Mindketten meghaltak. A herceg elõtte azzal gyanúsította a feleségét, hogy szeretõket tart, pedig az hû volt hozzá. A gyerekek, akikre a szolgálók vigyáztak, megmaradtak. A leány táncosnõ lett, a fiú igazi sportember. Az emberek pedig azt mondták, hogy az öreg herceg, akit elemésztett a harag, óriásmadárrá változott, csupa-csupa lángnyelvbõl álló madárrá, és ez a madár égette el a hercegnõt, ez tér vissza még ma is, hogy hamuvá változtassa a többi asszonyt, a férj kegyetlen parancsára.
És maga?, kérdi a beteg nõ az ágyon. Maga mit mond?
Te ne ereszkedj le a szívedben hozzánk, feleli Missz Maharadzs. Ne téveszd össze azt, ami nem normális azzal, ami nem igaz. Mi a metaforák foglyai vagyunk. Átszellemítenek minket, felfedik életünk értelmét.

A betegség visszavonul, a gyerek is szépen fejlõdik. Az egészség visszatértével mintha egy függöny emelkedne fel. Végre megint a maga fejével gondolkodik. Meg fogja tartani a gyereket, de nem hagyja magát eltemetni ebben a csapdában, fantazmagóriák között, egy olyan emberrel, akit, rá kell döbbennie, nem is ismer. Visszamegy a városba, visszarepül Amerikába, s miután a gyerek megszületik, lesz, aminek lennie kell. Gyors válás, természetesen. Azt nem kívánja megakadályozni, hogy a gyerek találkozzon az apjával. A legkevésbé sem fogja korlátozni a láthatást, még egy-egy keleti utazást is engedélyez. Igen, azt akarja, hogy a gyerek megismerje mindkét kultúrát. Elég volt! Ideje felnõttként viselkedni. Miért ne adhatna továbbra is tanácsokat Miszter Maharadzsnak a pénzügyeiben? Miért is ne? Elvégre ez a foglalkozása. El is mondja Missz Maharadzsnak, miképpen döntött, az öreg táncosnõ összerándul, mint akit arcul csaptak.

A éjszaka közepén az amerikai asszony arra ébred, hogy éktelen zsivaj hallatszik a palotában, folyosókon, udvaron. Felöltözik és kiszalad. Kint hevenyészett jármû-sereg sorakozott fel: egy rozsdás busz, egy csomó robogó, egy viszonylag új japán minibusz, egy nyitott teherautó meg egy terepszínû dzsip. Missz Maharadzs hölgyei felpaprikázva, hangos énekszóval nyomakodnak fel a jármûvekre. Fel is vannak fegyverkezve, magukhoz vették az összes házi-
fegyvert, ami a kezük ügyébe akadt, botokat, kerti szerszámokat, konyhakéseket. Élükön, a terepjáró motorját túráztatva, Missz Maharadzs.
Mi folyik itt?
Semmi közöd hozzá. Te nem hiszel a tündérekben. Te haza fogsz menni.
Magukkal jövök.
Missz Maharadzs nem kíméli a dzsipet, teljes sebességgel, lámpa nélkül gázol át a nyaktörõ terepen. A szedett-vedett konvoj zúgva zötyög utánuk. Útjukat olvadt telihold világítja meg.
Elõttük romos kõív magasodik, bejárat a semmibe, egy kidõlt fa mellett. A sereg megáll, kigyúl minden lámpa. A tánc-osztály átözönlik az ív alatt, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges bejárat a mögötte elterülõ végtelen pusztaságba, kapu egy másik világba. Mikor õ, az amerikai is követi példájukat, újra megrohanja az az érzés: mintha láthatatlan membránon, tükrön haladna keresztül, egy másfajta igazságba: a fikció valóságába.
 Tablókép, gépkocsik reflektorfényében. Emlékszel az öreg võlegényre, aki ifjú, messzi földrõl hozatott menyasszonya elé igyekezett? Itt van újra, bûnös, gyilkos indulattal, oldalán, mit sem értve, fiatal felesége.
A háttérben sziluettek sötétlenek: a falubeli férfiakéi.
A boldogtalan párral szemben ott áll Miszter Maharadzs.
A nõk nagy rikoltozással rontanak a vigasztalan képbe, aztán szétszakadozva megtorpannak: Miszter Maharadzs jelenlététõl inukba száll a bátorságuk. A nõvér farkasszemet néz a fivérrel. Valaki bekapcsolva hagyta a vészvillogót. A testvérek arca fehéren, sárgán, vörösen izzik a fényszórók körében. Beszélnek, az amerikai asszony számára érthetetlen nyelven, az egész egy opera, feliratozás nélkül, mozdulataikból, tettekké vált gondolataikból kell kikövetkeztetnie, mit is mondanak, s így hallja, olyan tisztán, mintha minden szótagot értene, hogy Missz Maharadzs a fivérére parancsol: ami a szüleink között kezdõdött, annak most vége lesz, s hallja a fivér válaszát is, a választ, aminek ezen a romos kõíven túl a világon semmi értelme nincs, s amit kimondva a férfi teste tûzzé válik, kibomlanak a szárnyai, lobognak a szemei; a szavak ott csüggnek a levegõben, ahogy a tûzmadár lehelete végigperzseli Missz Maharadzsot, hamuvá égeti, s már lövell is tovább a vén kecske sikoltozó felesége felé.
Én vagyok a tûzmadár fészke.
Mikor az amerikai asszony látja, hogy Missz Maharadzsot elemészti a tûz, valami megnyílik benne, valami bilincs széttörik, valami korlát leomlik egy lehetõség elõtt. Fékevesztetten veti magát Miszter Maharadzsra, akár egy hullám, nyomában a dühödt táncosnõk, fortyogva, ellenállhatatlanul. Érzik, hogy testük határai szétpattannak, vizeik kiömölnek, s esõjük iszonyú, roppant súllyal zuhog, csak zuhog, magába fullasztva a tûzmadarat s a fészkét, keresztülsöpörve az aszálytól kopogó földön, ami már azt is elfelejtette, hogyan igya be a vízözönt, s az magával sodorja a vén kecskét és gyilkos tár-
sait, megtisztítván a vidéket minden borzalmától, minden õsi tragédiájától, minden férfijától.
Az árvizek lecsillapodnak, akár a harag. A nõk újra önmaguk lesznek, s a világegyetem is visszanyeri ismerõs alakját. A nõk türelmesen kuporognak a régi kõív alatt, figyelnek a helikopterhangokra, s várják, félelmüktõl immár megszabadulva, hogy saját vízözönükbõl kimentsék õket. Az amerikai aszszony meg… nos, az õ alakja tovább változik. Megszüli Miszter Maharadzs gyermekét, nem itt, hanem a maga országában, ahová rövidesen visszatér. Növekszik: megsimogatja táguló méhét. A benne gyarapodó élet tûz lesz és esõ.