ANGELA CARTER

Farkasok társasága


Egy, csak egyetlenegy állat üvölt éjjel az erdõk mélyén.
A farkas maga a megtestesült ragadozó, és nemcsak gonosz, de ravasz is; ha pedig egyszer megízleli a tiszta húst, azontúl semmi más nem jó neki.
Éjjel a farkasok szeme ég, mint megannyi gyertya, sárgásan, vörösen, de ez attól van, hogy pupillájuk a sötétségben meghízik és magába szívja a fényt az ember lámpásából, hogy aztán visszavetítse rá a veszély vörösét; ha csak a holdfény tükrözõdik egy farkasszempárban, akkor hideg és természetellenes zöldben játszik, ásványi, átható színben. Ha éj borul az utazóra és hirtelen megpillantja ezeket a csillogó, rettenetes flittereket a fekete csalitosra öltve, akkor, hacsak meg nem dermed a félelemtõl, tudja, hogy futnia kell.
De nem is lehet mást látni az erdei mészárosokból, csak a szemüket, ahogy láthatatlanul az ember szagára gyûlnek, ha az balgamód késõn megy át az erdõn. Olyanok, mint az árnyak, mint a szellemek, egy rémséges gyülekezet szürke tagjai; hallod? ez a hosszú, reszketõ üvöltés!... a dalba fogott, hallhatóvá vált félelem.
A farkasok dala már önmagában gyilkol, ott van benne a szétmarcangolásod hangja, a szenvedésedé.
Tél van és nagyon hideg. Ezen az erdõs-hegyes területen a farkasoknak nincs mit enniük. A kecskéket és birkákat gondosan istállókba zárták, a szarvasok elvándoroltak a déli lankák megmaradt legelõire a farkasok soványak, kiéhezettek. Olyan kevés hús van rajtuk, hogy meg lehetne számolni a bordáikat az irhájukon át, ha hagynának idõt rá, mielõtt ugranak. Az a habzó állkapocs; a kilógó nyelv; a nyál a szürke húson az éjszaka és a vadon összes veszélye közül, a szellemek, a manók, a gyerekeket nyárson sütögetõ óriások közül, az áldozataikat ketrecekben hizlaló gonosz boszorkányok közül a farkas a legrosszabb, mert nem hallgat a józan érvelésre.
Az ember állandóan veszélyben van az erdõn, ha nem jár ott senki más. Ha valaki belép az óriás fenyõk kapuzatán, és a csapzott ágak beléakaszkodnak, csapdába ejtik az óvatlan utazót, mintha a vegetáció maga is részese volna a farkasok összeesküvésének, mintha a gonosz fák a barátaik helyett állítanának csapdát az ember reszketve és végtelenül óvatosan lépjen be az erdõ boltívein, mert ha csak egy pillanatra letér az ösvényrõl, a farkasok felfalják. Szürkék, akár az éhség, és mint a pestis, olyan kegyetlenek.
Az elszórt falvakban élõ komor szemû gyerekek mindig kést hordanak maguknál, amikor kihajtják kicsiny kecskenyájukat ezek látják el a háztartásokat kesernyés tejjel és erõs szagú, kukacos sajttal. A késük félakkora, mint õk maguk, és naponta fenik az élét.
De a farkasok megtalálják a módját annak is, hogy a saját házában lepjék meg az embert. Hiába teszünk meg mindent, néha képtelenség kívül tartani õket. Nem múlik el úgy téli éjszaka, hogy a kunyhólakó szíve ne telne meg félelemmel, amikor egy sovány, szürke, kiéhezett orr matat az ajtaja alatt, egy nõt pedig egyszer a saját konyhájában harapott meg egy állat, tésztaszûrés közben.
Féld és kerüld a farkasokat, mert (és ez a legszörnyûbb), a farkas még rosszabb lehet, mint amilyennek látszik.
Volt egyszer egy vadász, a közelben lakott, aki csapdába ejtett egy farkast. Ez az állat egész sor bárányt és kecskét mészárolt le; megevett egy õrült öregembert, aki a hegyoldalban élt a kunyhójában, és egész nap Jézusnak énekelt; egyszer meg rátámadt egy pásztorlányra, de az akkora zajt csapott, hogy a puskájukkal a segítségére érkezõ férfiaknak sikerült elriasztaniuk a farkast; megpróbálták követni is az erdõbe, de olyan ravasz állat volt, hogy hamarosan bottal üthették a nyomát. Úgyhogy egy vadász mély gödröt ásott és csalétekül egy eleven kacsát tett bele; aztán befedte a gödröt szalmával és azt bekente farkasürülékkel. Háp, háp! kiáltozott a kacsa, a farkas pedig már jött is elõ lopakodva a sûrûbõl, hatalmas állat, jó nehéz, olyan súlyos volt, mint egy ember, és a szalma beszakadt alatta a gödörbe esett. A vadász utánaugrott, elvágta a torkát, és levágta mind a négy mancsát trófeának.
Hanem akkor már nem farkas volt, ami a vadász elõtt feküdt, hanem egy férfi véres törzse, fej nélkül, lábak nélkül, halódva, holtan.
Egy boszorkány a völgybõl egyszer egy egész lakodalmas gyülekezetet farkassá változtatott, mert a võlegény más lányt választott magának. Odarendelte õket magához éjjelente, merõ bosszúból, ott ültek a kunyhója körül és üvöltöttek, kínjukból adva neki szerenádot.
Nem is olyan régen egy falunkbéli lány hozzáment egy férfihoz, aki szõrén-szálán eltûnt mindjárt a nászéjszakán. Az ágyat új ágynemûvel vetették meg, és a menyasszony már beléfeküdt, de a võlegény azt mondta, még könynyítenie kell magán, és az illem kedvéért kiment a házból. Az új feleség magára húzta a takarót, és csak feküdt, feküdt, várt és várt most már aztán igazán régen kinn van a férje. Míg aztán egyszer csak sikoltva ugrott fel, mert az erdõ felõl elnyújtott üvöltést hozott a szél.
A hosszan elnyújtott, reszketõ üvöltésbe, akármilyen félelmetes is, valami titokzatos szomorúság keveredik, mintha a vadállatok nem akarnának olyan állatiasak lenni, csak nem tudnák, mit tegyenek ellene, és sosem szûnnének meg ezen bánkódni. A farkasénekekben melankólia van, olyan végtelen melankólia, mint a vadon maga, végtelen, mint a mostani téli éjszakák, de ez a rémisztõ szomorúság, a saját telhetetlen étvágyukon való szüntelen kesergés mégsem indítja meg a szívet, mert egyetlen taktusa sem utal a megváltás lehetõségére; saját kétségbeesése nem oldozhatja fel a farkast, azt csak külsõ erõ tehetné meg, úgyhogy néha úgy tûnik, mintha a vadállat félig-meddig üdvözölné az életét kioltó kést.
A fiatalasszony bátyjai átkutatták a ház környékét és a pajtákat, de nem leltek semmiféle maradványra, úgyhogy a józan eszû lány felszárította a könnyeit és talált magának másik férjet, olyat, aki nem restell éjjeliedénybe vizelni, és a házban tölti az éjszakát. Szült neki két édes kisbabát, és minden a legnagyobb rendben ment, amíg egy fagyos éjszakán, a napéjegyenlõség éjszakáján, az év fordulóján, amikor semmi sincs úgy, ahogyan lennie kellene, a leghosszabb éjszakán hazajött az elsõ jóember.
Nagy dörömbölés jelezte jöttét, miközben az asszony a levest kavargatta gyermekei apjának; nyomban megismerte elsõ urát, amint kinyitotta neki az ajtót, bár évek teltek el azóta, hogy meggyászolta, és a férfi most rongyos volt, fésût nem látott haja csapzottan lógott a hátára, mozgott a tetvektõl.
Nahát visszajöttem, asszony mondta. Ide a káposztalevesemmel, de tüstént!
Abban a pillanatban belépett az asszony második férje, aki addig tûzifát hasogatott, és amikor az elsõ férj meglátta, hogy felesége más férfival hált, sõt elborult tekintete a nagy zajra a konyhába mászó gyermekekre esett, ezt kiabálta: Bárcsak megint farkas lehetnék, bezzeg móresra tanítanám ezt a kurvát! Abban a szempillantásban farkassá változott, és letépte az idõsebb fiú bal lábát, mire a második férjnek sikerült leterítenie õt a favágó baltával. De amikor a farkas véresen hevert a padlón, az utolsókat lélegezve, az irhája megint lehámlott róla, és épp úgy feküdt ott, mint amilyen azelõtt volt, amikor otthagyta a nászi ágyat, úgyhogy a feleség megsiratta, a második férj meg jól elverte ezért az asszonyt.
Azt mondják, van egy kenõcs, amit az ördögtõl lehet beszerezni, és ha azzal bedörzsöli magát az ember, azon nyomban farkassá változik. Meg azt is mondják, hogy a sátán a lábával elõre született és farkas apától származik, a törzse olyan, mint egy emberé, de a lába és a nemi szerve farkasé. És farkasszíve van.
Egy farkasember hét évig él, de ha elégetik az emberi ruháit, egész életében farkas marad, úgyhogy a környékbeli öregasszonyok azt gondolják, megvédi õket, ha egy sapkát vagy kötényt vágnak a farkasemberhez, mintha a ruha tenné az embert. De a szemérõl, a szeme villanásáról fel lehet ismerni, bármilyen alakot öltsön is; a szeme nem változik akkor sem, ha alakot vált.
Mielõtt farkassá válna, az emberállat levet magáról minden ruhát. Ha meztelen férfit látsz a fenyõk között, rohanj, mintha az ördög ûzne.

Tél közepe van, és a vörösbegy, az ember barátja, a kertész ásójának nyelén ülve énekel. Ilyenkor jár a legrosszabb idõ a farkasokra, de egy erõs akaratú lánygyerek kitart amellett, hogy átmegy az erdõn. Meg van gyõzõdve róla, hogy a vadállatok nem árthatnak neki, de azért a sok figyelmeztetés hatására berak egy kést a kosarába, amelyet az anyja sajttal pakolt meg. Van még benne egy üveg jó erõs szederpálinka, egy sütet házi zabsütemény, egy-két üveg lekvár. A lenhajú lány arra készül, hogy elviszi ezeket az értékes ajándékokat távol élõ nagymamájának, aki olyan öreg már, hogy éveinek terhe szinte összenyomja a csontjait. A nagyi kétórányi sétára lakik, az erdõ túloldalán; a gyerek vastag sálat teker magára, befedi vele a fejét is. Belelép erõs facipõjébe; felöltözött, indulásra kész, és karácsony este van. A gonosz napéjegyenlõség még nem múlt el, de õt túl erõsen szerették és kényeztették ahhoz, hogy tudná, mi a félelem.
A gyerekek nem sokáig maradnak fiatalok ezen a vad vidéken. Nincs mivel játszaniuk, úgyhogy keményen dolgoznak és hamar megokosodnak, de ezt a lányt, a legcsinosabbat és legkisebbet a családban, a kis késõre születettet, elkényeztette az anyja és a nagymamája: a nagymama kötötte neki azt a piros sálat is, ami ma úgy ragyog, mint a vér a havon baljóslatú, de gyönyörû. A melle éppcsak duzzadni kezdett; a haja olyan, mint a lenvászon, olyan világos, hogy alig vet árnyékot sápadt homlokára; az arca sokat sejtetõen piros és fehér, és nemrég jött meg elõször a havivérzése, ketyegni kezdett benne az óra, ami ezentúl pontosan havonta üt.
Saját szüzessége láthatatlan bûvkörében áll és mozog. Feltöretlen tojás, lepecsételt doboz, varázslatos mezõt rejt magában, amelynek bejáratát egy hártya zárja el, zárt rendszer, nem tudja, mi a reszketés. Nála van a kése és nem fél semmitõl.
Az apja talán megtilthatná, hogy elmenjen, ha otthon volna, de fát gyûjt az erdõn, az anyja pedig nem tud nemet mondani neki.
Erõs állkapocsként záródott köré a vadon.
Az erdõben mindig van látnivaló, még így tél közepén is a madarak szélfútta kis halmai, ahogy megadják magukat az évszak levertségének, összegyûlnek a csikorgó ágakon és túl elhagyatottak ahhoz, hogy daloljanak; a téli gombák fényes szegélye a fák sebzett törzsén; a nyulak és a szarvasok ék alakú nyomai, a madárlábak vágta halgerinc-mintázat a hóban; ahogy egy deszkavékony nyúl átvillan az ösvényen, ahol a gyenge napfény foltot szór a tavalyi sûrû rozsdás maradványaira.
Amikor a távolból farkasüvöltést hallott, gyakorlott keze megmarkolta a kést, de nyomát sem látta farkasnak, és meztelen férfit sem látott sehol. Hanem hirtelen motozást hallott a sûrûben, és egy nagyon is szépen öltözött fickó pattant elé az ösvényen, egy nagyon is jóképû és fiatal valaki, a vadászok zöld kabátjában és élénk kalapjában, zsákmányul ejtett madarakat cipelve. Amikor az ágakat zörögni hallotta, a lány jó erõsen szorította a kését, de a vadász, amint megpillantotta, szélesen és fehéren villogó fogakkal rámosolygott, és tréfásan, de kedvesen meghajolt a leány; soha nem látott még ilyen jóképû fickót, különösen a szülõfaluja egyszerû legényei között. Úgyhogy együtt ballagtak tovább a délután gyorsan sûrûsödõ fényei között.
Hamarosan már úgy nevetgéltek és tréfálkoztak, mintha régi barátok volnának. Amikor a fickó felajánlotta, hogy viszi a kosarát, a lány odaadta neki, bár benne volt a kése csakhogy a férfi azt mondta, majd az õ puskája megvédi mindkettõjüket. Ahogy sötétedett, megint havazni kezdett; a lány érezte, ahogy az elsõ pelyhek megülnek a szempilláján, de most már csak fél mérföld volt hátra az útból, és a nagyinál forró tea és meleg fogadtatás várja, sõt nem is csak õt, de a fürge vadászt is.
Ennek a fiatalembernek valami különleges is volt a zsebében. Egy iránytû. A lány méla csodálkozással nézte a férfi kezében a kis kerek üveg alatt rezgõ tût. A férfi azt magyarázta, hogy ezzel az iránytûvel egész útján biztonságban volt, mert a kis mûszer mindig pontosan megmondja, merre van észak.
A lány nem hitte el; tudta, hogy az erdei ösvényrõl nem szabad letérnie, különben azonnal eltéved. A férfi megint ránevetett; csillogó nyál tapadt a fo-
gaira. Azt mondta, hogy ha átvágna az õket körülvevõ sûrûn, az iránytûjét követve az aljnövényzeten át, míg a lány a kanyargós ösvényen ballagna végig, egészen biztosan negyedórával elõbb érne a nagymama házához.
Nem hiszem. És a farkasoktól nem félsz?
Csak rákoppintott a csillogó puskatusra, és szélesen mosolygott.
Fogadjunk?, kérdezte a lányt. Mit adsz, ha én érek elõbb a nagymamád házához?
Mit szeretnél?, kérdezte a lány játékosan.
Egy csókot.
Közhelyesen egyszerû csábítási kísérlet; a lány a földet nézte és elpirult.
A férfi az aljnövényzeten át ment, és magával vitte a kosarat is, de a lány már nem félt a vadállatoktól, pedig már a hold is feljött, inkább szándékosan lassan lépegetett, hogy a csinos úriember biztosan megnyerje a fogadást.
A nagymama háza a falutól kicsit távolabb, magányosan állt. A hulló hó örvénylett a szélben a konyhakert fölött, a fiatalember pedig finoman lépegetett az ajtóhoz vezetõ úton, mintha félne, hogy nedves lesz a lába; kezében lóbálta a zsákmányát és a lány kosarát is, és egy dalocskát dúdolgatott magában.
Egy kis vér van az állán útközben evett az egyik madarából.
Megkocogtatta az ablakdeszkát.
Az idõs és legyöngült nagymama háromnegyedrészben már megadta magát a halálnak, a csontjaiba beköltözött a fájdalom, és lassan kész volt végleg feladni a küzdelmet. Egy órával ezelõtt egy falusi fiú jött el megrakni neki a tüzet, úgyhogy a konyhát táncoló lángok fénye világítja be. Társaságnak vele van a Bibliája, mert istenfélõ öregasszony. A parasztosan megvetett ágyon egy halom párnának támaszkodik, és azzal a takaróval bugyolálta be magát, amit még lánykorában horgolt, több évvel azelõtt, semhogy vissza tudna emlékezni rá. A kandalló két oldalán két porcelánkutya ül, orruk fekete, bundájukon májszínû foltok. A tûz elõtt élénk színû rongyszõnyeg hever.
A nagy óra tovaüti az öregasszony szétomló idejét.
A tisztességes élet távol tartja a farkasokat.
Szõrös ujjak kopognak az ablakdeszkán.
Az unokád van itt, utánozza a fickó szoprán hangon a lányt.
Emeld fel a kallantyút és gyere be, kedveském.
A szemükrõl ismerni meg õket, a ragadozó állati szempárról, a vérpiros, éjjeli, mindent elemésztõ szemekrõl; hozzávághatod a Bibliádat és aztán még a kötényedet is, nagymama, azt hitted, ez megbénítja az ördögi kártevõt... hívhatod Krisztust az anyjával és minden szentekkel együtt, hogy megvédjen, de nem segít most egyik sem.
Az állat elvadult pofája éles, mint a kés; az asztalra dobja a megrágott aranyszínû fácánt és leteszi édes kisunokád kosarát is. Istenem, mit tett vele?
Le az álarccal, a levélzöld kabáttal, a tollas kalappal; a fickó kócos haja ráomlik fehér ingére, és az öregasszony látja benne a bolhákat. A tûzre vetett fa mozdul és sziszeg; a konyhába a fickó hajába akaszkodott sötétséggel együtt bejött az éj és a vadon.
Letépi az ingét. A bõre olyan, mint a pergamen, a színe és az anyaga is. A hasán hullámzó szõrvonal fut végig, a mellbimbója érett és sötét, mint a csalántok, de teste olyan sovány, hogy a bõre alatt meg lehetne számolni a bordáit, ha hagyna rá idõt. Letépi a nadrágját is, és a nagymama láthatja, milyen szõrös a lába. És a nemi szerve hatalmas. Jaj! hatalmas.
Az utolsó, amit az öregasszony látott ezen a világon, egy parázsló szemû fiatalember volt, ahogy anyaszült meztelen az ágyához közelít.
A farkas maga a megtestesült ragadozó.
Amikor végzett vele, megnyalta a tagjait és gyorsan felöltözött; éppen úgy nézett ki, mint amikor belépett az ajtón. Az ehetetlen hajat elégette a kandallóban, a csontokat pedig egy szalvétába csomagolta és bedugta az ágy alá egy faládába, amelyikben tiszta ágynemût talált. Gondosan újravetette az ágyat, az összevérezett lepedõket pedig a szennyestartóba rejtette. Megpaskolta a párnákat és kirázta a horgolt takarót, felvette a padlóról a Bibliát is, becsukta és az asztalra helyezte. Minden olyan volt, mint azelõtt, csak a nagymama nem volt már ott. A fadarabok pattogtak a tûzben, az óra tiktakolt és a fiatalember türelmesen ült azt ágy szélén a nagyi hálósipkájában.
Kop-kop-kop.
Ki az, kérdezi nagymama öregesen sipító hangján.
Csak én, az unokád.
Belépett, szélfútta havat engedve be magával, a pelyhek könnyekké olvadtak a vályogfalon, és talán kicsit még csalódott is volt, hogy csak a nagymama ül a tûz mellett. De abban a pillanatban a férfi levetette magáról a pokrócot és az ajtóhoz ugrott, nekinyomva a hátát, hogy a lány ki ne mehessen.
A kislány körülnézett a szobában, és látta, hogy a párnán fejnek még csak a lenyomata sem látszik, és hogy a Biblia be van csukva most látta így elõször. Az óra ketyegése olyan hangos volt, mint megannyi ostorcsapás. A lány örült volna, ha most nála van a kése, de nem mert a kosarára nézni, mert a férfi szeme rászegezõdött hatalmas szemek, amelyekben most belsõ tûz lobogott, serpenyõnyi szemek, görögtûzzel teli serpenyõk, ördögi csillámlás.
Milyen nagy szemed van.
Hogy jobban lássalak.
Az idõs asszonynak semmi nyoma, csak egy tincs fehér haj, az egyik fadarabba akadva. Amikor ezt megpillantotta a lány, tudta, hogy az élete veszélyben van.
Hol van a nagymamám?
Csak magunk vagyunk itt, kedvesem.
Most hatalmas üvöltés szárnyalt fel körülöttük, közel, nagyon közel, mindjárt a konyhakertben, egy sereg farkas üvöltése; tudta, hogy a legroszszabb farkasok belül szõrösek, és reszketett, hiába vonta mind szorosabban maga köré piros sálját, mintha az megvédené, pedig pont olyan piros volt, mint a vére, amit nemsokára kiontanak.
Ki énekel nekünk karácsonyi dalt?, kérdezte.
A testvéreim, kedvesem; szeretem a farkasok társaságát. Nézz csak ki az ablakon, megláthatod õket.
A hó ráfagyott az ablakra, úgyhogy a lány kinyitotta, hogy kinézhessen a kertre. Havas és holdfényes, fehér éjszaka volt; hófúvás kavargott a sovány, szürke állatok körül, ahogy ott ültek a télikáposzták között, hegyes orrukat a hold felé fordították, és úgy üvöltöttek, mintha a szívük szakadna meg. Tíz farkas tizenkettõ olyan sok, hogy nem tudta megszámolni õket, és kórusban üvöltöttek, mintha megháborodtak volna. A szemük visszaverte a konyha fényét, és úgy csillogott, mint megannyi gyertya.
Nagyon fáznak szegények, mondta; nem csoda, hogy így üvöltenek.
Rácsukta az ablakot a farkasok gyászdalára és levette vörös sálját; olyan színe volt, mint a pipacsnak; mint az áldozatnak; mint a menzeszének, és mivel a félelem semmit sem segített rajta, már nem félt.
Mit csináljak a sálammal?
Dobd a tûzbe, édes. Többé nem lesz rá szükséged.
Csomóba gyûrte a sálját és a lángok közé dobta, el is emésztette a tûz azon nyomban. Aztán levetette a blúzát; kicsiny melle úgy csillogott, mintha hó árasztotta volna el a szobát.
Mit csináljak a blúzommal?
A tûzbe azzal is, kicsikém.
A vékony muszlinanyag úgy szállt fel a kéménybe, mint egy bûvös madár, és már levette a szoknyáját, a gyapjúharisnyáját, a cipõjét is, és repülhettek a tûzre, mindörökre. A tûz szinte átvilágított a bõrén; most már érintetlen húsa volt az egyetlen ruhája. Úgy ahogy volt, meztelenül átfésülte haját a kezével; a haja olyan fehéren ragyogott, mint odakinn a hó. Azzal egyenesen odalépett a vörös szemû férfihoz, akinek gondozatlan szõrében tetvek mászkáltak; lábujjhegyre állt, és kigombolta az inge gallérját.
Milyen vastag a karod.
Hogy erõsebben ölelhesselek.
Most a világ összes farkasa dicshimnuszt zengett az ablak alatt a lány szabad akaratából adta meg neki tartozását, a csókot.
Milyen nagyok a fogaid!
Látta, hogyan fut össze a férfi szájában a nyál és a szoba megtelt a vadon Liebestodjának összhangzataival, de az okos gyermek meg sem rezzent, amikor a férfi azt válaszolta:
Hogy könnyebben megehesselek.
A lány kacagni kezdett; tudta, hogy õ nem eledele senkinek. Egysze-
rûen a férfi arcába nevetett, letépte róla az ingét és a tûzbe vetette, a saját eldobott ruháin táplálkozó lángnyelvek közé. A lángok úgy táncoltak, mint a holt lelkek Walpurgis-éjjel, és az öreg csontok hangos reszketésbe kezdtek az ágy alatt, de õ ügyet sem vetett rájuk.
A megtestesült ragadozó, csak a hibátlan hús jó neki.
Félelmetes fejét az ölébe vonja majd a lány, és irhájából kiszedegeti a tetveket, talán még a szájába is veszi és megeszi õket, amint parancsolja, mint egy vad házassági szertartásban.
A szélfúvás alábbhagy.
A szélfúvás alábbhagyott, a hegyeket találomra beborította hóval, mintha egy vak nõ dobott volna rájuk lepedõt, az erdeifenyõk felsõ ágai meszesek, nyikorognak, megsúlyosodtak a hóhullástól.
Hófény, holdfény, mancslenyomatok sokasága.
Minden csendes, minden mozdulatlan.
Éjfél; üt az óra. Karácsony napja van, a farkasember születésnapja, a napéjegyenlõség ajtaja tárva áll; hadd szivárogjanak át rajta mind.
Nézd! édesdeden és mélyen alszik a lány a nagymama ágyában, a szelíd farkas mancsai között.

SÁNDOR BEÁTA fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/