Az életszervezés elvei fontos szerepet játszanak a mûvészi életpálya alakításában. Az élet szimbolikus jellege azt jelenti, hagy olyan szervezõdésnek tekintjük, amely magába szívhatja a legidegenebb tapasztalatokat is, s életmûvé tudja formálni a polgári tapasztalat nyers elemeit. Az élet fontosságának hangsúlyozása nem kézenfekvõ, csak kedvezõ történelmi körülmények között lehetséges, és teljes emberi elhatározást követel.
A romantika kora óta világosan látjuk, hogy a mûvészi pályák a tökéletes végeredmény hajszolásának jegyében születnek, s az emberi tényezõk
– mintegy felületi szemléltetõ elemként – pusztán járulékai a mûvészi tevékenységnek. Az életmû egy szervezetlen bensõ túltevékenység következménye: létét emberen túli szándékoknak köszönheti.
Minél erõszakosabb programmal állt elõ egy mozgalom (egy felindult embercsoport), annál hamarabb kerültek homályba azok a fontos, személyesen meghatározó jegyek, amelyek igyekezetének lényeges elemeit alkották: eltakart parancsok és elvarrott garanciák. Innen ered, hogy az újkori mûvészek személyisége könnyen legenda anyagává válhat: szükségük van az életlegendának egy bizonyos adagjára ahhoz, hogy magának a mûnek hitelességet tudjanak kölcsönözni. Ha szemügyre vesszük a tükrözõdéseknek ezt a szövevényét, ráébredünk, hogy a jelentékenység sugallásának nélkülözhetetlen emeltyûi vannak, s annak ellenére, hogy az újabb kori mûvek a közvetlenség tetemesebb adagjait látszanak nyújtani, nem érvényesülnek a mûtõl független, önálló legenda támasztéka nélkül. A közvetlenség látszatának ezek a délibábjai azonban nem fedik el a mûvek mögött álló személyiség többszörös védtelenségét, harsányan leplezett kételyeit, vásott akarnokságát.
E magatartás többnyire vaskos öngyûlölettel párosul, s hátterében az az indokolatlan meggondolás áll: önmegvetés révén kell mûvészetet mesterkednünk. Másnak kell lennünk, mint amik vagyunk; ebben a gondolatban már nem a leghelyesebb önkihasználás és kibontakozás ígérete van, hanem az a hiedelem, hogy a mûvészi teremtés eltávolít tulajdon emberi mértékeinktõl.
A mûvész önbüntetésének önkéntes kötelessége együtt jár azzal a meggyõzõdéssel, hogy önmaga barátja nem lehet, csakis önmaga s mások áldozata. Tehát a teremtés maga kihullik az emberi kiteljesedés folyamatából, s mint borzasztó, mágikus melléktermék kerül a külvilágba.
Mindehhez társul még – Robert Musil kifejezésével élve – az a társadalmi kényszerképzet, hogy a mûvésznek okvetlenül másutt, ismeretlen helyeken kínálkozó forrásoknál kell megszereznie eredeti rangját. A menekülés motívuma nemcsak azt jelenti, hogy hátat fordítunk valaminek (már ez a tett maga sértené a hagyományt), hanem azt is, hogy folyton kinyújtjuk kezünket egy messzebb fekvõ tökéletesség ígéretföldje felé, és zsákmányunkat ismeretlen termékekkel cicomázzuk, alkalmasint a tékozló fiú világlátottságának kétes hitelével.
A hamis mágiának ez az erõszakos gyakorlata Goethe szándékaiból még hiányzik. Nem óhajt sem a megtért ördög, sem a romlott angyal maszkjában elõlépni: egyáltalán nem óhajt elõlépni. Abban a funkció-együttesben, amelynek mûvei csupán a részeit, egészbe illeszkedõ elemeit alkotják, nem jutott hely efféle mutogatásnak. Szemmel látható, hogy mûveit élettökéletesítésnek, nem erõszakos reklámtréningnek tekintette. Volt ereje esztendõkig nem írni verset, s hogy ennek a nem írás formájában történõ mûvészi poroszkálásnak mégis bensõ, nem mindig tudatos célja volt, az utóbb többnyire bebizonyosodott. Hogy milyen élesen látta a mûvészi teremtés valódi természetét (gondoljunk Valéryre vagy Pilinszkyre), arra hadd idézzek egy részletet Eckermann-nal folytatott beszélgetéseibõl:
„... nem a termékek és tettek mennyisége ... utal a termékeny emberre. Vannak az irodalomban költõk, akiket igen termékenynek tekintenek, mert sorban jelennek meg köteteik. Az én fogalmaim szerint azonban ezek az emberek fölöttébb terméketlennek tekintendõk, mert amit tettek, élet és tartam nélkül való. Ezzel szemben Goldsmith olyan kevés verset írt, hogy szám szerint meg se kellene említeni, és mégis: költõként igenis termékenynek kell õt nyilvánítani, mégpedig azért, mert az a kevés, amit csinált, olyan bensõ élettel rendelkezik, hogy képes fennmaradni."
Ebben a néhány mondatban benne rejlik a Goethe szerinti írói hivatáseszménynek egy másik vonása is.
Arról van szó: hogyan kell írni?
Erre a kérdésre Goethe nem adott világos választ. Olyan kérdés ez, amelyet gyakran fel lehet vetni, de soha nem szabad lezártan megválaszolni. Mindenesetre életének egyik szakaszában sem találunk nála olyan jeleket, amelyek egy tisztán intellektuális írásmûvészet felé mutatnának. Noha tudtommal nem használja a felelõsség szót ilyen összefüggésben, mégis azt mondhatjuk: mindig az olvasónak felel.
Kerüli a nagy szavakat, óvakodik az orákulumszerû kinyilatkoztatástól, gyanúval szemléli a profetikus, egész világot vagy nemzetet oktatgató modort. Fogalmazása inkább visszavesz, mintsem adakozik, inkább szibillinikus és befüggönyözött, mintsem tolakodó vagy ötletesen kivilágított. Nem szolgáltatja ki magát a szavainak: uruk marad.
Kedvenc fordulata: újra megszerezni a tudást. Az a gondolkodói magatartás, amely mûveiben folyamatosan tükrözõdik, nem azt sugalmazza: túlestem valamely ismereten, hanem ezt: kapcsolatba léptem s kapcsolatban maradok vele. Sohasem zárja le véglegesen egy-egy ismeret taglalását, hanem türelmesen fürkészi, mérlegeli, rendezgeti anyagát. Ha egy gondolat iránt pillanatnyilag nem érez rokonszenvet, vagy az nem izgatja kellõ mértékben, félretolja, de csak nagy ritkán egyszer s mindenkorra elutasító ítélettel. Egyik emlékezetes vonása ez: közvetlen kapcsolatba tud lépni minden értékes impulzussal. Gazdálkodik bensõ felkészültségével, és megtalálja azt a tudati vagy tudaton kívüli rekeszt, melybe még távoli idõk s korok mondandóit is elraktározhatja.
Nem elfordul a tapasztalattól, hanem távol tartott tenyérben veszi szemügyre: ez gyarapítja lényének szabadságát, megõrzi életének s mûvészetének szeleprendszerét. Hiányzik belõle a dolgok elvakult szemlélete, nem találsz nála henye szólamot vagy egyeduralmi igénybejelentést (Newtonnal szembeni kiszólásai a ritka kivételek közé tartoznak; színtanáról Albrecht Schöne, Goethe egyik legjobb ismerõje, teológiai hanghordozással értekezik). De találsz nála fegyelmet, megfékezett erõket, derût és gúnyt, humanizáló tartózkodást és iróniát.
Goethe emberré akarja tenni olvasóját.
A szellemi készségeknek és visszatükrözõdéseknek az a láncolata, amely Goethe gondolkodásának állandó jegye, kezdettõl fogva szilárdan összefüggõ, látványos meglepetések nélküli és sokrétûen következetes. (Egyes következményeket, például a Faustot, lehetetlen a hétköznapi nyelvbe visszaágyazni, ésszerûvé vetkõztetni vagy fogalmakkal kipányvázni. Friedrich Theodor Vischer a költeményt egy olyan városhoz hasonlította, amely legyezõszerûen épült, házsorai foghíjasak, úgyhogy az ember – kettõs könnyedséggel – minden szegletébõl egyszer csak középpontjában, a rádiuszok eredeténél találja magát. Albrecht Schöne Faust-kommentárjában azt mondja, hogy a költemény elsõ része késõn befejezett ifjúkori mû, a második rész pedig korán megkezdett öregkori mû.) Aki Goethe mûveibe és ötven kötetre rúgó levelezésébe apránként bele-belekóstolt, az ismeri ennek az írónak végül kitapinthatatlan, egyetlen közös nevezõre nem hozható tágasságát, amelyben jól megfér igen és nem, elvetés és elfogadás, megvetés és megfogadás, mindig egy centrális meggyõzõdés erõterébe állítva.
Goethe esetében nem beszélhetünk sem hagyományos értelemben vett lineáris gondolati fejlõdésrõl, sem koraérettségrõl: fiatalkori mûveitõl s leveleitõl fogva birtokolja azt a szemléleti szöget, amely a dolgoknak és nézeteknek egyensúlyos megragadására képesíti. Az az aggálytalan jövõ-fele-sodródás, súrlódást kerülõ engesztelõdés a dolgokkal, amely megnyilatkozásait jellemzi, nem a diadalvevés vagy az alulmaradás szavait veszi kölcsön, hanem mindig valamely méltatlankodás nélküli, nem pusztán önérzetre épülõ tökéletesedési igyekezetrõl tanúskodik.
Persze tudjuk, hogy amíg társadalmi és személyi körülményei meg nem szilárdultak, õ is hordozott magában valamit a szellemi szektarianizmus ballasztjaiból, s az a veszély fenyegette, hogy korlátlan terveivel egyetemben elsüllyedjen valamely kis vagy nagy kegyúr hûbéres ingoványán. Mindent megteszek az udvarért, de nem az udvarban, írja egyik levelében.
Csakhogy: minden olvasója érzi, hogy ez az ember kezdettõl fogva a kiegyensúlyozott tapasztalatszerzés igényével úszkál életének véletlenei közt, s igyekszik megõrizni azt a képességét, amely a kör közepébe vezetheti vissza. Gyakorta észleljük nála a vonakodásnak, a külvilággal szemben tanúsított önmegtakarításnak bizonyos csökönyösségét: komoly megrendüléseit, okosan palástolt megtorpanásait élete hasonlatának anyagává ötvözte – megmaradtak azok egyetemessége épületében. Óvatosan azonosult eszmékkel és élményekkel, tágasabb jövõ égisze alatt rendezte konkrét tapasztalatait. Nem folyton átalakulni akart – szellemi öncsonkulás árán is –, hanem átrendezõdni, arányosan, valódi belátási arányoknak megfelelõen.
Azzal, hogy élete szimbólum, maga is tisztában volt, ez a fordulat több ízben felbukkan korai weimari leveleiben. Úgy mondanám: vetített személyiség volt, aki maga teremtette meg s tartósan tágította környezetének lehetõségeit. Hallgatott, ha nem volt mondandója, csak a szükségeset tette meg, ha többre nem nyílott lehetõsége, érzéketlennek mutatkozott, ha a ráció ösztönzéseit kellett érvényesítenie („Gefühl ohne Gefühl" „érzés nélküli érzés": ezt a kifejezést is használja egyik, Charlotte von Steinnek írt levelében).
Életgyakorlatának szilárd bensõ feltétele a pontatlanságok kordában tartása, elviselhetõ mértékekre szorítása. Érdekes megfigyelni, hogyan sepri ki életébõl ez a késõbbi lassúvíz-alkat a bizonytalanságok hulladékait. Már legelsõ ránk maradt levelében ezt közli Ysenburg von Burival:
„...nagyon türelmetlen vagyok s nem szívesen maradok sokáig bizonytalanságban."
Gondolhatnánk, a kamasz Goethének ez az óvatlan kicsusszant mondata nem különösen árnyalatos, mégis érdemes felfigyelni rá: ugyanis elõremutat arra, hogy ez a ritkán elbolyongó, bizonyosságban gyökerezõ ember eltökéltnek mutatkozik majd rá, hogy egy helyben kialakítsa magának ismeretgyarapítási körét. Látjuk persze, hogyne látnánk érett személyiségének sturm-und-drang hegeit, mégsem vonjuk kétségbe, hogy az önlegyõzésnek (az Überwindung az egyik legtérségesebb goethei szavak egyike) valóságos atlétája volt, kézfogásra gyakran, kitárulkozásra csak ritkán kész.
Van egy részmondata az 1774-es frankfurti esztendõbõl, egyik levelében ezt tudatja Friedrich Heinrich Jacobival:
„...bár nagyszerû az önálló érzelem, de hogy a válaszadó érzelem hatékonyabbá tesz, az örök igazság..."
Pontos megállapítás, jelentõségét nem lehet eléggé túlbecsülni. Gyõzelmeit egyedül az tudja eredménnyé váltani, aki hajlandó közösségre lépni a külvilág nem szövetséges elemeivel.
S itt megint szembeötlik valami érdekesség: annak, hogy Goethe azzá válhatott, akinek ismerjük, feltétele volt a belátás, hogy életét kettõs feltételrendszerre kell alapoznia: meg kell teremtenie s azután el kell tûrnie a polgári biztonság adandó véletleneit, s egyúttal teljesítenie kell mûvészi hivatásának lealkudhatatlan parancsait. Pályájának számtalan pontján érzékeljük: itt kiváshatna Hölderlinnek, itt elszabódhatna Kleistnek, odadobhatná mindazokat az értelmes teljesítményeket, amelyek szellemi labirintusait biztosították.
Arra, hogy az élet kettõsen megalapozott rendjének már korán tudatára ébredt, idézek egyik, Carl Ludwig van Knebelhez (a weimari „õsbaráthoz", legrégebbi baráthoz) intézett levelébõl:
„Amint az atyai házban eszem ágába nem jutott, hogy a szellemek járását a joggyakorlattal összekapcsoljam, ugyanúgy különválasztom most a titkos tanácsost s másik önmagamat, aki nélkül a titk. tan. kitûnõen megélhet. Egyedül terveimnek és szándékaimnak és vállalkozásaimnak legbensõ magvában maradok hûséges magamhoz, s kötöm így össze ismét társadalmi, politikai, erkölcsi és költõi életem egy rejtelmes csomóba. Sapienti sat..."
Érdemes kigombolni ezt a három mondatot.
Tudatosítják elõször is azt, hogy a mûvészi szándékok teljességéhez hozzátartozik valamely polgári értelemben vett emberi megalapozottság. Nem arról van szó, hogy a mûvészetbe kell visszazsugorodni s ott pótlólag megszerezni a magasabb értelmûnek vélt tökélyt, hanem arról: alkalmassá kell nevelnünk – minõsítenünk – magunkat, hogy a mûvészi tevékenységet az elviselhetõség és kiszámíthatóság keretei között gyakoroljuk (Goethe itáliai útján is úgy fogalmaz: „itt újjá nevelõdtem". Nem azt mondja: itt újjá születtem. Tanácsos megjegyeznünk ezt az árnyalatos különbségtevést.)
Másodszor: megtudjuk, hogy ennek a kettõsségnek maradandó érvénye van, s nem mintegy mellékes, lehetõleg hamar elveszítendõ, netán kárhozatos állapotot jelöl.
Harmadszor: tartalmazzák azt a belátást, hogy a mûvészi tevékenység mögött egy rendszeres, gyökeresen más természetû tevékenység állhat, amely éppen eltérõ rendjével és magatartásmintáival kínál kondíciót egy rejtettebb szövevényû mûvészi kiteljesedéshez.
Negyedszer: kiolvasható belõle, hogy ezt a kettõs életgyakorlatot nem szükséges nyilvánosan hangoztatni, hanem egy megbízhatóan berendezett bensõség igényével tanácsos megvalósítani.
Ez a felfogás tette lehetõvé, hogy Goethénél – szemben számos korábbi és késõbbi céhestárs gyakorlatával – az írói tevékenység nem az emberi tökéletesedés elõvételezése vagy akaratos kicsikarása. Többször említi, már a weimari idõket megelõzõ életszakaszában: sok kígyóbõrt kellett levetnie ahhoz, hogy „a világot körülbelül helyesen érthesse meg". Tehát van itt valami olyan belsõ araszolás, amely minduntalan nyitva hagyja a kiskaput a túlfûtött mûvészi elmélyedés felõl a valóság belátható kapaszkodóihoz.
Ez az író ki tud hátrálni az örvénybõl, el tud illeszkedni egy feltételezett, õszintén helyeselt realitásban.
Ebbõl fakad az is, hogy megelégszik a mûvészi hódítás lassított, éberen ellenõrzött ütemével, s megõrzi azt a szabadságot, amely végsõ soron megengedné neki azt a döntést is: többé nem ír. Legalábbis nem írja azt és nem írja úgy, amit és ahogyan eddig írt. Sarkítva azt mondhatnám: az írás Goethe szemében nem öncél (nem az „önmegvalósítás" egyedül üdvös, tiprásban-tülekedésben kicsikart biztosítéka), hanem eszköz arra, hogy lehetõségeit kipuhatolja s korlátait felismerje. Szembetûnõ – kortársaiban is makacs értetlenkedést keltett –, hogy mûveinek zöme hosszú ideig töredék volt, s kiadásuk alkalmával ébredt csak rá, mennyi munkája lesz még velük. (A Faustról azt mondta: töredék, s az is marad. Nem kétséges, hogy a töredék választott rokonságban áll az allegóriával, amaz viszont a költészet peremvidékei felé vezet. Ha fiatalkorában azt mondta magáról: életem szimbolikus, akkor mi pedig azt mondhatjuk: az öreg Goethe élete mûve allegorikus – támadtak is kritikusai, Kuno Fischertõl Friedrich Theodor Fischeren át Konrat Zieglerig, akik az allegorikus elvben vélték felfedezni a kései Goethe életmûvének Achilles-sarkát.) Ha azonban meggondoljuk a fentieket, világos, hogy ez a tény éppen ennek a szélesebb emberi dimenziónak egyenes következménye volt. Goethe nem sürgette, hogy végérvényesen elkötelezze magát valamelyik mûvészeti ágazatnak, ennek vagy annak a mûfajnak. Volt rá érkezése, hogy hátat fordítson az önkéntelen ihletnek, s köveket bóklásszon, kikocsikázzék a szomszédos erdõkbe vadászni, netán tanácsadóként vagy korhely cimboraként sürögjön a nehezen kormányozható kormányzó, Karl August herceg körül.
Az irodalomban néha (ritkán) elõfordul, hogy a mû – mintegy látható vektorként – folyton a mû mögött rejlõ emberre mutat. Giuseppe Tomasi di Lampedusa, akinek volt ereje azután feltámadni, hogy meghalt, Stendhal-könyvét a következõ két megjegyzéssel kezdi: az író minden mûvét, a gyengébbeket is, jelentõssé avatja az a személyiség, aki a mûvek mögött áll. Továbbá: az író két remekét (Promenades dans Rome, De l’Amour) fontossá teszi a szerzõ poliperspektivizmusa, tehát az a lehetõség, hogy olvasójuk más-más szempontból vehesse szemügyre õket. A remekmû ezer szemmel figyel az olvasóra, várja párját, a teremtõ szellemû érdeklõdõt, és csak e kivételes, járulékos és pótlólagos kiegészítések során foglalja el helyét az irodalmi közgondolkodásban. Amelyik mûnek ilyen olvasó nem fogta meg a kezét, az egyelõre nem létezik. Megesik, hogy egy másik mûre vár, nélküle érthetetlen vagy megközelíthetetlen. Elõfordulhat az is, hogy épp egy másik mû más égtájra tolja, elhalványítja jelentõségét vagy értelmét. Kalibán téved, amikor azt gondolja, Prospero a könyvei nélkül nem létezik. Megtörténhet, hogy az elfeledett dolgok egy váratlan pillanatban felbukkannak, és megfordítják a világot. Az irodalmat méri a köztes idõ, s annak valódi mércéit nem ismerjük. – Borges, Valéry halálára írott, 1945-ös esszéjében (Valéry mint szimbólum) megemlíti: Yeats, Rilke és Eliot olyan verseket írtak, amelyek több figyelmet érdemelnek, mint Valéry költeményei; Joyce és Stefan George mélyebb húrokat pendítettek meg hangszerükön (lehet, hogy a francia nyelv kevésbé váltogatható regiszterû, mint az angol vagy a német); de e nagyszerû kézmûvesek életmûve mögött nem rejtõzik egy Valéryéval összevethetõ személyiség. Semmi kétség, Borges nem becsmérlõleg emlegeti azt a körülményt, hogy itt a személyiség némiképp a mû kivetülése.
Nos, Goethére ugyancsak érvényesek ezek a megfigyelések: ellenõrizhetetlen láncolatban felrajzó mûvei mögött egy nagy személyiség jelenlétét érezzük; és minden egyes alkotása visszautal arra a bonyolult labirintusra, amelynek az alkalmi mûvek csupán szimbólumai. Õ maga ezt írja Schillernek, 1798. május 16-án: „Nem illik életem menetéhez, hogy készületlenül, türelmetlenül kicsikart módon és erõfeszítés nélkül váljék osztályrészemmé a Jó." Azt a költõt, aki minden alkotását egy „egyetemes gyónás" részének nyilvánította (még azt a közlést is, amely – mint egyik, Frau von Steinnek szóló levelében írja – „nem igényel feloldozást"), pontosabban értjük meg, ha mûveit lehetõleg visszacsatoljuk életéhez. Az egyik utolsó nagy visszacsatolás K. R. Eissler Goethe könyve volt. A hivatalos kutatói céh nem vett róla tudomást, pedig azóta a Goethe-szobroknál néhányan alig emelik feljebb fejüket a talapzatnál...
Szerzõnk megvesztegetõ közvetlenségének egyik lényeges vonása az, hogy nem tekinti mindenek fölött állónak a mûvészi élethivatást, s ennélfogva nem is vetemedik olyan indokolatlan pózokba, amelyeket író utódai szükségesnek véltek. Furcsán hangzik talán a legnagyobb német íróról szólván, mégis azt lehet mondani: éppen azzal válhatott sokak számára mérvadóvá, hogy nem vérszerzõdéssel avatta magát az írói céh tagjává.
Kevesen gondolnak rá: Goethe életében annak a döntésnek, hogy Weimarba települ, mély jelentõsége és szellemi szervezõ szerepe van. Következetes lett volna (más alkotóknál vezetett is tragikus kudarcokhoz), ha – miután a Werther féktelen romanticizmusával sikert aratott – visszaveszi magát a vadzseni pózába, s mintegy örök esküt fogad arra, hogy a valósággal való dacból farag szerepet magának. Nem ezt tette.
Hanem mit tett? Elköltözött Weimarba: egy szabad birodalmi városból egy feudális társadalmi közegbe, s végsõ soron ez a lefele-választás adta kezébe azt az elemi biztosítékot, amelyre életét felépíthette. Nyilván tisztában volt azzal, hogy ez a döntés nem egy üstökösszerû írói pálya garanciája, hanem egy szélesebb alapozású, hosszú nyitányú készülõdés feltétele. Az a tény, hogy egy voltaképp véletlen siker ilyen horderejû döntéshez vezet, rendkívüli szimatra, távlati érzékre és architektonikus gondolkodásra vall. „A világot használni" („die Welt gebrauchen") – jellegzetes fordulat ezeknek az esztendõknek a leveleiben. Átalakulni, szerezni néhány jó barátot, megérzékelni a világot, mozogni tudni ennek a társasági környezetnek függelemrendjében, elviselni tudni a kicsiny (és olykor kicsinyes) weimari együttlétben összesodródott erkölcsi egzisztenciákat: ezek a legfontosabb életszervezési feladatok Goethének ebben a pályaszakaszában. Semmi nem érdekesebb itt, mint ez: hogy s mint szoktatja magát ennek a kiszámított rendnek örökölt hagyományaihoz. 1781 januárjában így fogalmaz:
„A szükségszerûség kemény, de egyedül abban mutathatja meg az ember, hogyan is állnak benne legbelül a dolgok. Önkényesen élni mindenki tud."
Majd jó egy esztendõvel késõbb, Charlotte von Steinnek:
„Nem követelek többet az emberektõl, mint amennyit nyújtani képesek, s nem erõszakolom magam rájuk, csak amennyire elfogadnak, noha nem tudom nekik mindazt megadni, amit szeretnének... De a lélek annál inkább ráeszmél önmagára, minél inkább saját mértékeik szerint kezeli az embereket, és nem a maga mértékei szerint, s úgy viszonylik hozzájuk, mint zenész a szerszámaihoz..."
Sokan egoizmussal vádolták. Akik nem teljeskörûen ismerik, hibáztatták mértéktelen önérvényesítési hajlamait, hûvös kíméletlenségét és méltánytalan kapcsolatmegszakításait. Ez a levélrészlet – egyéb dokumentumok képviseletében – nemcsak ezeket a vádakat cáfolja meg, hanem egyszersmind rávilágít Goethének arra a lényeges vonására, amelyet kevesen képesek méltányolni: abszolút mértékektõl tartózkodó ember- és világismeretére. Ha egy ízben azt taglalja Charlotte von Steinnek, hogy „az embernek meg kell tennie a tõle telhetõt, hogy egyes embereket megmentsen a pusztulástól", akkor itt a hangsúly éppen az egyesen van, s nem valamely általános, jámbor maszlaggal hitegetõ, keresztényieskedõ humanitáson.
A fékeknek és mérlegeléseknek ebben a gyakorlatában fontos szerep jut annak, hogy az emberi kapcsolatok soha nem nyernek olyan kizárólagos jelentést, amitõl végleges érvényû döntés függhetne: Goethe nem melegedik bele olyan kapcsolatba, amelytõl egyes-egyedül várható éles fordulat, hanem a kivárásnak és arányos viszonzásnak fedezékében marad.
Elsõ pillantásra idegenkedést kelthet egy szokatlan elem: kapcsolataiban soha nem engedi, hogy bárki figyelmeztesse: itt tétre megy a játék. Ha arra gondolunk, hogy ifjúkori szerelmi könnyelmûségeit többnyire egy mögöttes ismeretség eleve lezárhatatlanná tette (utalok például a Lili Schönemann-nal folytatott viszony idején keletkezett Gustgen-levelekre), nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezek a körülmények Goethe számára nyilván egy meghoszszabbítható, épp lezárhatatlanságuk folytán továbbra is gyümölcsözõ tapasztalat anyagai voltak. Az önmegtakarításnak ezeket a kínos szertartásait egész életén át gyakorolta, s amellett, hogy hajlandó volt szellemi rendjének elveit a nagyobb közösség tudomására hozni, magánéleti esetlegességeket ritkán fecsegett ki.
Az emberiesség érvényesítésének mindig karöltve kellene járnia az emberi közvetlenség korlátozásával, s tagadhatatlan, hogy a nem vallásos objektív önéletrajzoknak megvan az az elõnyük, hogy a forma közvetlenségének látszatával az olvasó eszmények iránti igényét elégítik ki. Ember és ember közötti rokonszenv és közösségi tudat ugyanis nem csupán a magán-kannibalizmus és romlottság szókincsével alakítható ki, hanem egy olyan szélsõségektõl mentes szándék-együttes közvetítésével, amelyhez mindenki közvetlenül, személyesen közelebb férkõzhet. Az egységes nimbusz kirakosgatásának zömmel elidegenítõ elemei vannak, mégis meghökkent olykor, hogy a huzamosan érlelt objektivitásnak angyali szárnyalása után libatollak is hullhatnak elénk.
A realitásnak erre a feltûnõen bújtatott megelevenítésére hadd idézzek egyetlen példát:
A Wilhelm Meisters theatralische Sendung elsõ könyvének ötödik fejezetében arról esik szó, hogy a gyerekek milyen nagy elõszeretettel szentelnek figyelmet olyan lyukaknak, nyílásoknak, amelyekben élelmet, édességet gyanítanak (e tekintetben – Goethe szerint – patkányokra és egerekre hasonlítanak!). Egy ízben, amikor édesanyját hirtelen harangszó hívja ki a házból, a kis Wilhelm belopakodik az éléskamrába: babák heverésznek ott, hasukból kikandikál a drót, egymás hegyén-hátán, s õ matatni kezd közöttük, az aszalt szilvák, citromok, almák, dobozok, szappanok illatában. Csak a szomszéd konyhában serénykedõ szakácsné zavarja meg, s úgy hátrál ki az éléskamrából, hogy elcseni egy olcsó színházi darab példányát: késõbb ebbõl tanul szorgalmasan, apja még meg is dicséri emlékezõtehetségéért. Idézem a kulcsmondatot.:
„Ettõl az idõtõl fogva minden magányos, lopott óráját arra fordította, hogy újra meg újra elolvasta színdarabját, kívülrõl megtanulta, s elképzelte gondolatban, milyen nagyszerûnek kellene lennie, ha a hozzávaló figurákat ujjaival is életre kelthetné; efféle gondolataiban maga is Dáviddá és Góliáttá változott, felváltva játszotta mindkettõt a maga számára, s mellesleg nem hagyhatom említés nélkül, micsoda mágikus hatása van rendszerint a gyerekekre padlásoknak, fészereknek s titokzatos kamráknak, ahol – megszabadulván tanáraik nyomásától – csaknem teljesen egyedül élvezkedhetnek; olyan érzés ez, amely késõbbi esztendõk során odavész s olykor-olykor visszatér, ha tisztátalan szükség helyeinek kell titkos otthonul szolgálniuk boldogtalan szerelmeseknek."
Az elbeszélésnek szemlátomást köze lehet Goethe gyermekkori élményvilágához, s az elbeszélõ szinte kisuttog a szövegbõl, mihelyt a legérdekesebb mondathoz ér. Tehát ez maga is megérne egy misét: hogyan sikerült ennek a labilis Werthernek eljutnia ahhoz a bensõ stabilitáshoz, amelybe késõbb komolyabb megrendülés nélkül belefér majd még A szenvedély trilógiája is.
Érdekfeszítõbb azonban ennél a bûntudattal összekapcsolt öröm- és ismeretszerzés, valamint a tilalomban elsajátított tudás megjutalmazásának gondolata. Arról van szó, hogy az ismeret- és gyönyörszerzés eleve kívül reked egy jól berendezett és a polgári életrend biztosítékaival körülbástyázott világ keretein, s bizonyos értelemben eretnek jelleget kap, szinte a bibliai történetre emlékeztetõen (talán nem véletlen, hogy az említett színdarab is egy bibliai történetre utal). A gyermek és a bábuk, a gyermek és a Dávid–Góliát-történet azonosulási tükörjátékában nyílik egyedül lehetõség továbblépni a tökéletesedés felé. Wilhelm mindkettõ akar lenni: Dávid és Góliát, s amint egyre inkább feltárul elõtte a valóság kísértetiessége, amely csak bizonyos idõszakokban (itt egy szagosmise erejéig) kitapinható, rá kell döbbennie: a hétköznapok sorozatában kínálkozó valóságadag csupán alkalom a kalandra, ösztöke a titokban történõ ismeretgyarapításra. Szemet szúr, persze, a szövegben a boldogtalan szerelmesek emlegetése, s ha fontolóra vesszük, hogy ez a fejezet 1777. október 31-e és 1778. január 1-je között keletkezett, s hogy a Werther a boldogtalan szerelem személyes tapasztalatából merített, semmi kételyünk nem marad e sorok életrajzi hitele felõl. A szöveg plaszticitása és nyugalma, mely éber olvasásra késztet, nem is óhajtja eltakarni a személyességnek azt a jelenlétét, mely nemcsak érdeklõdést, hanem az eredeti gondolatnak kijáró többlet figyelmet parancsol.
Fontos volt szemünk elé idézni ezeket a tényeket (s különösen a fiatal Goethe lélekrajzában, hiszen ott a legkönnyebb lekalapálni a késõbbi széphistória patináját, ott a legérdemesebb kihántani a személyiség magját, azokat a hosszú ideig tartó „hamis tendenciákat", amelyekrõl a költõ Eckermann-nak gyógyító általánosságban, más összefüggésbe ágyazva többször is beszélt); fontos ezt tennünk azért, mert megláthatjuk belõle ennek az életnek teljesítményeit, egyáltalán: nem ajándék-, hanem teljesítményjellegét.
Az aggastyán költõ 1831. március 30-án így nyilatkozik Eckermann-nak:
„Életünk egy-egy ténye nem annyiban érvényes, amennyiben igaz, hanem anynyiban, amennyiben jelentése volt."
Goethe legnagyobb tette az, hogy életét sikerült teljessé tennie. Most már gyaníthatjuk, milyen alkati adottságok ellenére. A konfliktusmegoldásnak az az állandó gyakorlata, amelyet ismerõi olyannyira csodálnak benne, az értelem-kölcsönzésnek ezen a tudatos szándék-alapján nyugszik, s hogy emberi és mûvészi értelemben a kiegyensúlyozottságnak példás állapotait érhette el, nem utolsósorban szintén erre a fegyelemrendre vezethetõ vissza.
Helyes jelentést kölcsönözni
az élet eseményeinek: így fogalmazhatnám meg
dióhéjban Goethe centrális maximáját.
Más szóval: a halál biztos tényének
tilos hamis jelentést tulajdonítani.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu