Szõke Katalin

Puskin és az orosz emigráció

A Puskin-évfordulók mindig fontos ünnepei voltak az orosz kultúrának és mindig többet jelentettek az oroszoknak, mint a legnagyobb költõjükrõl való megemlékezés. Puskin nemcsak az orosz kultúra nemzeti géniusza, de az orosz önazonosság egyik legfõbb szimbóluma is. Éppen ezért különösen érdekes, milyen jelentést tulajdonított az orosz értelmiség Puskin személyiségének és költészetének, mikor a történelmi helyzet következtében az orosz önazonosság csorbult, válságba került. Erre talán a legszemléletesebb példa az 1917 utáni orosz emigráció Puskin-kultusza. A forradalom utáni politikai helyzet az orosz értelmiség jelentõs részét – filozófusokat, írókat, történészeket – emigrációba kényszerítette, minek következtében népes emigráns-központok alakultak ki Európa több fõvárosában (Berlinben, Párizsban, Prágában és Belgrádban), Amerikában, sõt még Ázsiában (Harbin) is. Ezekben a városokban létezett orosz könyvkiadás és számos orosz filozófiai, kulturális és irodalmi folyóirat, illetve napilap jelent meg. Az orosz emigráció „elsõ hulláma" még igényt tartott a közösségi jellegû kultúraápolásra már csak azért is, mert ezt az értelmiséget Oroszországban a századelõ irodalmi és filozófiai mozgalmai (a szimbolizmus és az orosz vallási reneszánsz) formálták, melyekre felettébb jellemzõ volt a kultúra „gyülekezeti elvû" (a lefordíthatatlan „szobornoszty" szónak körülbelüli magyarítása), messianisztikus felfogása.

Az orosz emigráció egészen a II. világháború kitöréséig hitt a közeli restauráció lehetõségében, ami számára a hazatérés lehetõségét is jelentette volna, s ezért tartotta fontosnak, hogy a Külföldi Oroszország (Pjotr Sztruvénak, az emigráció egyik fõ ideológusának kifejezése az 1920-as évek elejérõl) megõrizze szabad szellemiségét, „tiszta oroszságát" a szovjet rabsággal, terrorral és mímelt internacionalizmussal szemben. A számûzetésben Puskin válik mindennek szimbólumává, voltaképpen az õ neve és költészete szimbolizálja az emigráció etikáját és ideológiáját. Dmitrij Merezskovszkij ezt írja 1926-ban Puskin velünk van címû cikkében: „A szabad Oroszország ellenségeinek Puskin figyelmeztetõ jel: »E jellel gyõzni fogsz.« Tüzes oszlop, amely kivezet bennünket a számûzetés pusztaságából Hazánkba." Az orosz emigránsok 1924-tõl kezdve (Puskin születésének 125. évfordulója) Puskin születésnapján megrendezték az Orosz kultúra napját. Puskin halálának századik évfordulóján, 1937-ben pedig grandiózus rendezvénysorozatot szerveztek: Európa 24 országában 170 városban, Ázsiában 8 országban 14 városban, Amerikában 6 államban és 28 városban, Afrikában 3 országban voltak megemlékezések.

Pjotr Sztruve az orosz újjászületés ideológiájával kapcsolatban az 1920-as években két nevet tûzött zászlajára, I. Péterét és Puskinét. Puskin népszerûsége még ideológiai téren is tartósabbnak bizonyult I. Péterénél, hiszen ez utóbbit a sztálinizmus egyre inkább kisajátította. A Puskinnal kapcsolatos emigráns ideológiának négy tartópillére volt. Puskin mint nevelõ, tanító – ez a címke Turgenyev 1880-as írásában fordul elõ, melyben Puskint az „élet tanítójának" nevezte. Puskin mint próféta – Dosztojevszkij híres Puskin-emlékbeszéde nyomán alakult ki ez a megközelítés, a költõ majdhogynem vallásos tiszteletével együtt. Puskin nekünk minden – ezek Apollon Grigorjev szavai 1859-bõl, melyet az emigráció ideológusai úgy értelmeztek, hogy a szellemi vagyon nem ismer határokat, Puskin éppúgy tulajdona a Külföldi Oroszországnak, mint a rabságban szenvedõ óhazának. Az eleven Puskin – ez Pavel Miljukov, kadet politikus és kultúrtörténész 1937-es könyvének címe, melyben Miljukov aktualizálni törekszik a Puskin-életmûvet, tulajdonképpen mitologikus idõtlenséget tulajdonítva neki.

A Puskin-emlékünnepségeken természetesen nemcsak az ideológusok mondtak beszédeket, de az emigráció kiemelkedõ filozófusai, írói és mûvészei is. Megnyilatkoztak Puskin kapcsán olyan jelentõs személyiségek, mint Nyikolaj Bergyajev, õ mondta róla a késõbb sokat idézett mondatot: „Puskin az egyetlen reneszánsz ember az orosz irodalomban." Az ideologikus Puskin-kultusszal szemben azonban többen megfogalmazták kételyeiket is, fõleg azok az értelmiségiek, akik jól ismerték mind az emigráns, mind a szovjetunióbeli Puskin-kutatás legfrissebb eredményeit. Az emigrációban a Puskin-filológia két legtermékenyebb képviselõje Mogyeszt Gofman és Alekszandr Bem volt. Mellettük azonban mindenképp meg kell említeni a kiváló költõ és kritikus Vlagyiszlav Hodaszevics Puskin-esszéit, melyeknek megállapításai mind a mai napig érvényesek. Mellesleg Hodaszevics éppen a „klasszicizálódástól" félti Puskint, s úgy véli, hogy a fiatal Oroszország számára, a felnövekvõ, új nemzedéknek Puskin hideg és idegen jelenség. A régi orosz kultúrával együtt eltûnik az „eleven" Puskin" is, alakját benövik a róla írt tanulmányok, „hideg klasszikussá", gépiesen magolandó iskolai tananyaggá válik. Mintha Hodaszevics kételyeire volna válasz az a Puskin-kép, melyet az 1970-es években az orosz emigráció „harmadik hullámának" képviselõje, Andrej Szinyavszkij rajzolt meg sokat vitatott Séták Puskinnal címû könyvében. Szinyavszkij Puskin „másságát" mutatja fel, a merev klasszicizálódással a humort és az iróniát szegezi szemben, melyet a „népi" Puskinnal, az anekdoták szubkulturális Puskinjával igazol. (1975-ben, a könyv londoni megjelenésekor az emigráció elsõ hullámának még élõ tagjai voltak a könyvön leginkább felháborodva.)

Vaszilij Zenykovszkijnak (1881–1962), a mind a mai napig legteljesebb orosz filozófiatörténet szerzõjének 1937-es emlékbeszéde talán azért emelkedik ki a többi jubileumi írás közül, mert – igaz, áttételesen – éppen az emigráns orosz ideológia Puskin-képét igyekszik finomítani, mélyebben átgondolni. Zenykovszkij vallásfilozófus volt, az emigrációban elõször a Belgrádi Egyetemen tanított, majd a Párizsi Ortodox Teológia professzora lett. Emlékbeszédében Puskinban „az orosz zsenialitás rejtélyét" véli felfedezni, véleménye szerint Puskin személyiségét tragikus megkettõzõdöttség hatja át – éppúgy, mint korát, melynek fõ problémája a szabadság és a jó összeegyeztethetetlensége. Puskin éppen ezért nem lehet az a „prófétai jelenség", miként Dosztojevszkij akarta láttatni, de nem volt az a „könnyelmû lírikus" sem, aminek Gogol aposztrofálta. Rendkívül fontos és eredeti megállapítás Zenykovszkij írásában, hogy Puskin költészete végeredményben „zseniális önmegtisztítás", a „világ adományainak" átszellemítése, átalakítása. Vagyis e költészet lényege tulajdonképpen a katartikus folyamat elevenné tétele, melynek következtében kialakul egy olyan spontán lírai megnyilatkozás, melyben a biográfia és a költészet szinte elválaszthatatlan egymástól. Úgy gondolom, hogy Puskin esetében éppúgy, mint Gogol, Dosztojevszkij és Tolsztoj esetében az orosz kultúrában, megtermékenyítõleg hatottak egymásra a bölcseleti (helyenként ideologikus) és esztétikai-poétikai megközelítések. Erre talán a legszemléletesebb példa az a Dosztojevszkij-kultusz, melyet az ezüstkor, a XIX. és XX. századforduló bölcselete teremtett – elsõsorban Bergyajev, Sesztov, Szergij Bulgakov és Vjacseszlav Ivanov mûveiben –, s amely nélkül elképzelhetetlen lett volna Bahtyin Dosztojevszkij-könyvének megszületése.

Az 1999-es Puskin-évfordulót, a költõ kétszázadik születésnapját szintén az önazonosságában csorbult Oroszország ünnepli. Ezért nem lehet véletlennek tekinteni, hogy az évfordulóra tavaly egy gyûjteményes kötetben már kiadták az emigráció elsõ hullámának Puskinra emlékezõ – jórészt Oroszország elvesztését sirató és a megújulás lehetõségeit keresõ-kutató – írásait.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/