Ám annak ellenére, hogy szeretjük Puskint és munkásságát, valamint életútját alaposan tanulmányoztuk, mégsem fejtettük meg még teljesen titkát. Sõt valaki azt mondta, hogy Puskin a legrejtélyesebb orosz író. Ezt a megjegyzést persze meg kellene részletesen indokolni, ám így önmagában sem mond ellent az igazságnak. Hiszen amit valaha éppen maga Puskin mondott, hogy „Az emberi lélek az ember szándékainak kibogozhatatlan kincsestára", õreá is vonatkozik. Szellemisége alkotásaiban nem tükrözõdött a maga teljességében – és nem csak azért, mert a korai halál félbeszakította életét még azelõtt, hogy véglegesen kiteljesedhetett volna szellemi arculata. Puskinban az orosz zsenialitás rejtélyét érzékeljük – egyébként jóval nagyobb mértékben, mint az orosz élet olyan talányos alakjaiban, mint Gogol, Rozanov, Tolsztoj. Be kell vallanunk, hogy Puskin csodálatos lírai tehetsége, bármennyire paradoxonnak tûnik is ez a kijelentés, zárttá teszi Puskin személyiségét. Életrajzírói többször rámutattak arra, hogy furcsa módon mennyire nem azonosítható több, abszolút tökéletes verse (például, a „Még bennem él a perc varázsa...") azokkal a valóságos találkozásokkal és eseményekkel, melyek életre hívták ezeket a verseket. Nem mindenki számára ismeretes az a tény, hogy Puskin verseiben szigorúan hallgatott vagy csak nagyon rejtjelezetten beszélt legnagyobb szerelmérõl, noha idõleges kapcsolatait nagyon is nyíltan énekelte meg. Puskinnak õszinte és igazságszeretõ természete volt, de titkos érzelmeit tekintve szigorúan zárkózott maradt. Egyébként, ez mind a mai napig tévútra vezeti életének számos kutatóját. Ha Puskin költészete alapján mondunk ítéletet, ám nem éljük bele magunkat a kellõ mélységben, ha elolvassuk a kortársak Puskinról alkotott véleményét (ezeket például Vereszajev remekül gyûjtötte össze a Puskin az életben címû könyvében), úgy az a benyomás alakul ki róla, hogy tehetséges, de könnyelmû ember, aki lelki problémáira az erotikában keres kiutat, lobbanékony, szenvedélyes, de felületes („S a föld sok hitvány sarjadéka / Között legsemmibb õ maga..."1). Mindez, természetesen, megvolt Puskinban, azonban más is jellemzõ volt rá; neki tényleg „két lelke" volt (mint Faustnak – „Zwei Seelen ach! in einer Brust"). A könnyelmûség és a gyönyörök hajszolása mellett áthatotta lényét egyfajta rejtett szomorúság, melyet mind a mai napig nem fejtettek fel teljesen. Költészetének összes bánatos motívumát (Puskinnál számtalan ilyen van) csupán a szerelmi csalódásokra és a számûzetéssel kapcsolatos zaklatásokra visszavezetni – egyszerûen nevetséges. Az évek folyamán világszemléletének szomorúsága nem gyengült, hanem erõsödött, és tragikus módon korai halálában tetõzõdött be.
Személyes tulajdonság volt-e Puskinnak ez a bensõ megkettõzõdöttsége avagy szerepet játszott benne maga a kor, az orosz élet is? Én a magam részérõl inkább az utóbbi felé hajlok. Ahhoz, hogy megérthessük Puskin belsõ világát, lelkének bensõ dialektikáját, mindenekelõtt az õt megilletõ helyen kell tárgyalni epikureizmusát és értelmeznünk kell periferikusságát. És csak miután áthatoltunk a lélek e perifériáján, amely rendkívül kiterjedt, de mégsem ér el annak legmélyéig, merülhetünk el Puskin belsõ világában, bensõ megkettõzõdöttségében. Akkoriban a kor is bensõ bizonytalanságban szenvedett, s ennek kiindulópontja összekapcsolódott azzal a szörnyû megrázkódtatással, amit francia forradalomnak hívunk. A forradalom a felszínre hozta, hogy a szabadság egyfajta titkot és tragikus zavarodottságot rejt magában – ám nem tárta fel, mert nem tudta feltárni, honnan van a szabadságban ez a tragikus zavarodottság. Miután a szabadságkultuszban valamiféle vitathatatlan, megváltoztathatatlan, valódi lényegiség nyert megfogalmazást, ezért szó sem eshetett a szabadság korlátozásáról vagy elnyomásáról. Másfelõl ugyanakkor épp anynyira vitathatatlan volt, hogy a szabadság kaotikus elemet rejt magában; a szabadság és a jó összeegyeztethetetlensége (vagyis mindaz, ami a keresztény tudatban az emberi természet eredendõ bûn általi „sérült voltával" függ össze) a korszak számára tragikus rejtélynek bizonyult. Milyen keserû tanácstalanságot tükröznek Puskin szavai A tengerhez címû csodálatos versébõl:
Hol csöppnyi jólét, ott hazug cél,
Vagy gõgös zsarnok várna
rám.2
Éppen a tenger szabad õserejének hátterében annak szükségszerûsége, hogy a „jólét" megvalósításának érdekében kényszerhez kell folyamodni, az egész korszak bensõ tragédiájának keserû beismeréseként hangzik...
Puskinban tökéletes formában öltött testet a kornak ez a szellemi bizonytalansága, tragikus megkettõzõdöttsége. Milyen gyakran beszél arról, hogy
... csorbult vágy tör nehéz
Utat romok közt;3
mily gyakran „emésztette a szellemi szomjúság" és érzékelte az ihlet „hiábavaló izgalmát" (a Háború címû versben)...
Már csak ezért is hamis Puskin személyiségének bármiféle stilizációja, mármint, hogy gyötrelmesen élte át alkotóerejének titkát, nem fogta fel teljesen, mit jelentett és mit sugallt neki az õt megszálló ihlet. Végig kell olvasni figyelmesen a költõ és a könyvkereskedõ párbeszédét a Költõ és a könyvkereskedõ beszélgetése címû versbõl, hogy megérezzük, milyen mélységet tartalmaznak a következõ szavak:
Áldott az, aki hallgatagon volt költõ...
Puskin nem volt sem istentagadó, mint aminek most a szovjet sajtó akarja beállítani, sem szervesen vallásos alkat, ahogy nemegyszer jellemezték. Nem volt sem könnyelmû lírikus, aki mint a „visszhang" visszacsengi az élet minden jelenségét (Gogol jellemezte így õt), és nem volt az a szigorú moralista sem, melynek Dosztojevszkij rajzolja meg Puskin-beszédében. Noha csodálatos mûvészi tehetsége annyira kellett az orosz életnek s az orosz kultúrának, maga Puskin azonban mint ember, nem tudta legyõzni korának tragikus megkettõzõdöttségét, és ezért nem volt az a „prófétai" jelenség, melynek Dosztojevszkij akarta láttatni.
Gogol kemény szavakat mondott vele kapcsolatban: „nem szabad Puskint utánozni", vagyis nem szabad könnyelmûen megittasulni az élettõl és megénekelni azt. Ám nem igaz, hogy Puskin éppen ilyen költõ lett volna. Noha a világ összes adománya drága volt neki és közel állt hozzá, megittasult tõlük és meg is énekelte õket, ám éppen Puskin volt az, aki lankadatlanul harcolt önmagával. Puskin egész költészete zseniális önmegtisztítás, amely teli van a világ adományainak, melyek annyira kifejezõ módon keltek életre benne, csodálatra méltó átszellemítésével és átalakításával. Megkockáztatom, hogy azt mondjam: nem irodalmi tehetsége tette Puskint nagy emberré, hanem az, hogy õ valóban rendkívüli ember volt, mert benne szüntelenül mély és komoly szellemi munka folyt, s tulajdonképpen ez kölcsönözte munkásságának azt a lángoló szellemi erõt, melynek hatása az orosz kultúrában örökre megmarad. És még azt szeretném mondani: az az „ügy", amely Puskin lelkében beteljesülést nyert, munkásságán keresztül beleágyazódott az orosz életbe, mint eljövendõ szellemi felvirágozásának magva.
Miután százada gyermeke volt, a kor összes külsõ és belsõ szükségletét és érdeklõdését képviselte önmagában, lelke mélyén hordozta az „orosz eszmét", habár nem tárta fel azt olyan mértékben, miként a késõbbi orosz kultúra tette, folytatva az õ örökségét. Szellemi újjászületésének ebben a folyamatában a fõ erõ Puskin igazságszeretete volt – róla inkább, mint bárki másról, el lehet mondani, hogy lelkét a platóni erósz éltette, amely arra buzdította, hogy mind magasabbra törjön. Õ nem tudott a vallási élet tiszta, elemi erejében támaszra lelni, ahogy Gogol és Tolsztoj – túlságosan erõsen kapcsolódott a „földhöz" és túlságosan mélyen érzékelte önmagában ezt a kapcsolatot. Ám szigorú igazságszeretetétõl indíttatva teljesen idegen volt tõle a szónokiasság és a „szellemi báj", melytõl olyannyira szenvednek a korunkhoz közeli költõk. Puskin fõ adottsága, amely életének második felében már kezdett beérni, az egyszerûség ritka adománya volt. És ebben Puskin mint ember (lásd különösképp leveleit) Puskin, a költõ elõtt járt...
Puskinban elevenen élt az igazságszeretõ, szenvedélyes orosz lélek. Az orosz lélekben sok a bûn és a szilajság, ám sohasem szûnik meg fogékonysága az igazság titokzatos hívása iránt, sohasem veszti el azt a képességét, hogy a világot az örökkévalóság fényében lássa. És amiatt, hogy Puskin kiemelkedõ mértékben rendelkezett ezekkel az adottságokkal, benne nemcsak az orosz géniusz alkotói nagysága nyilatkozott meg, hanem ennél több – magának Oroszországnak a titka, amelyet „szellemi szomjúság" gyötör és ezáltal megszabadul a kulturális narcizmustól.
Legyen emléke áldott Oroszország
nagy fiának.
Szõke Katalin fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu