Aki 1998 oszén elvetodött a párizsi Orsay múzeumba, azt meglepetés érte. A nagyszabású Millet-tol Van Goghig kiállítás mellett egy kisebb tárlat örvendeztette meg az irodalom (és a fotográfia) kedveloit: Victor Hugónak azokat a fényképeit állították ki, amelyek róla, családjáról, barátairól és látogatóiról készültek a számuzetés idején.
1852 és 1855 között, Jersey szigetén támadt fel Victor Hugóban az érdeklodés a fotográfia iránt. Érdeklodésének egyszerre volt muvészi, politikai és anyagi indítéka. Jómaga ugyan nem készített egyetlen képet sem – ezt fiaira, illetve huséges tanítványára, Auguste Vacquerie-re bízta –, de rendezoje, beállítója volt a sok-sok tájképnek, portrénak; tervet dédelgetett magában, hogy a szigeten készült fotókat, tájképeket, rajzokat prózájával együtt kiadja. A cenzúra miatt ez a terv soha nem vált valóra, mivel az író szövegeit a „kis Napóleon” ellen szánta, de számos fotóalbum készült a barátok számára.
Victor Hugo, Baudelaire-rel vagy Flaubert-rel ellentétben, nagy lelkesedéssel tekintett az új találmányra, a fotográfiára, azonnal felismerte, milyen fontos szerep vár az új mufajra a történelemben, az életben, a könyvkiadásban; egyik levelében egyenesen „fotográfikus forradalom”-ról beszél. Valószínuleg az a gondolat is lelkesítette, hogy az utókor számára megmarad, tanúbizonyságul, a számuzetés éveinek emléke, amikor sorsa egybefonódott a történelemmel. Erre enged következtetni egy hirdetés a La Lumicre (1853. augusztus 6.) hasábjain: Jersey és a La Manche szigetei, vers és próza, fotográfiák és rajzok. Versek: Victor Hugo; próza: Auguste Vacquerie, Charles Hugo és François Hugo; fotográfiák: Charles Hugo; rajzok: Victor Hugo.
Guernesey szigetén újból felelevenítodik ez az ötlet; 1861. június 2-án Charles Hugo, Victor Hugo fia levelet ír Jules Hetzel kiadónak, amelyben ajánlatot tesz egy albumra, „Victor Hugo guerneseyi házáról”. Címe: Betévedt vendég Victor Hugónál. A szándékosan személytelen cím mögött az rejlik, hogy az író 1859-tol megnyitotta a házát a kíváncsiskodók elott. Jóllehet így ír Adcle Hugónak 1859. július 31-én: „Kíváncsiságból látogatják a házamat. De én bezárom az ajtót, ha csak tehetem”, egy másik, François-Victor Hugónak írt levelébol tudjuk: „Idén nyáron mintegy ezer idegen látogatott el Hauteville-House-ba” (1867. október 20.).
Sajnos, Hetzel fenntartásokkal élt, ragaszkodott a reprodukció litografikus hagyományához. Nincs mit csodálkozni azon, hogy 1864-ben, amikor névtelenül megjelenik Charles Hugo munkája, Edmond Bacot riportjának tizenkét sztereoszkopikus tájképét rézkarcba is áttették.
Victor Hugo jól tudta, mennyire érdekli a közönséget az író élete, háza, s azt akarta, háza kívülrol-belülrol megörökítodjék. 1860-ban két fotográfus, Leballeur és Auzou látogatott el Victor Hugóhoz. Ekkor még nem készült el a harmadik emeleten lévo dolgozószoba megnagyobbítása, a kristályszoba, amely a szoba falát, a számuzetés falát megnyitotta, a fényre, a napra, s a költo tekintete szabadon kalandozhatott az óceán víztükrén, mely elválasztotta szeretett Franciaországától, mégis összekötötte vele.
Jersey szigetén a fotográfusok egy-egy szobabelso, megvilágítás, hangulat, részlet elore megtervezett, ám spontánnak szánt megteremtoi. Ekkor már tudni lehetett, hogy nem igazolódik be Baudelaire félelme, a fotográfia nem „a külso valóság hideg másodpéldánya”, hanem egy tekintet, egy gondolat, a lélek kifejezodése.
A két Hugo-fiú, Charles és François-Victor 1852 januárjában szabadult ki a Conciergerie-bol. A Hugo fivérek 1848-ban L’Évenement címen újságot alapítottak, Meurice és Vacquerie közremuködésével. A halálbüntetés eltörlését követelték, a külföldi számuzötteknek menedékjogot, ezért 1851 augusztus-szeptemberében börtönbe kerültek. Jerseyn hamar beletanultak a fényképezésbe, egy számuzött, Jean-Jacques Sabatier közremuködésével, akit aztán mint „fotográfia-muremekek” készítojét, melegen ajánlottak Alexandre Dumas figyelmébe. A Napoléon le Petit példánya mellé Victor Hugo fényképét is elküldte az Elysée-palotába. Marine Terrace ebédlojében fotográfiák galériáját rendezte be a család, és minden hívük, barátjuk kapott egy fényképmásolatot, természetesen Juliette Drouot is, aki kedvese minden újabb képét vallásos rajongással övezte, leveleiben hosszan kitért rájuk. Victor Hugo ritkán ült modellt szobrászoknak, festoknek, szívesen állt oda viszont Bacot gépe elé. Hol volt már az ifjú, romantikus költo, akit David d’Angers szobra örökített meg? A durva szövetbol szabott ruhába öltözött férfi, a megoszült haj, majd késobb a Császárság borotvált állainak divatjával szembeszegülo fehér szakáll nem társadalmi sikerrol árulkodik, a borús homlok a társadalom gondjaiért felelosséget érzo írót tükrözi (ekkor írta Victor Hugo a Nyomorultakat). Victor Hugo tudatosan, de minden affektáltság nélkül komponálta meg és választotta ezt a képét, ezt szánta az utókornak, s a fotográfiának köszönheto, hogy valamenynyi képe közül ezt a legismertebb.
A számuzetésre ítélt író, amikor elszakították Franciaországtól, mindenét – házát, bútorait, valószínuleg a vagyonát is – elveszítette. A romantika vezéralakja, az akadémikus, a felsoház tagja, majd képviselo, aki megszokta, hogy hazája irodalmi, politikai és társadalmi életének középpontjában állt, kapcsolathálózat szívében, barátságok és szerelmek szövedékében, hirtelen idegen földön találta magát, hozzátartozói kicsiny körében, elévült újságoknak, és nem utolsósorban önmagának kiszolgáltatva. Megtörhetett volna. Nem ez történt. „Jó a számuzetésben és hálát adok érte sorsomnak” – írta 1854. április 16-án barátjának, David d’Angers-nak. Gyakran szinte sajnálta, hogy nem hamarabb lett számkivetett, hiszen kitárult elotte a végtelen ido az írásra – ekkor írta legnagyobb muveit, és ekkor vált mítosszá a világ szemében.
Jóval korábban 1792-ben és
1793-ban néhány hónapig Chateaubriand idozött
Jerseyn, a nagybátyjánál, sebesülten. Sebesülését
az ellenforradalmi csapatokban szerezte, de életének ezt
az epizódját a Les Mémoires d’outre-tombe alig említi.
Victor Hugo, Chateaubriand nagy csodálója, tudott errol az
epizódról. Amikor a Napoléon le Petit megjelenése
után elhagyta Brüsszelt, mert túl közelinek érezte
II. Napóleont, Jerseyt választotta számuzettetése
színte-
réül: a sziget közel van
Franciaországhoz, francia nyelvu – Victor Hugo, aki szenvedélyesen
szerette Shakespeare-t, tizenkilenc éven át hallani sem akart
arról, hogy megtanuljon angolul –, liberális a kormányzata,
autonómiát élvezett a Brit Koronán belül.
1852. augusztus 5-én az Hugo család Saint-Hélier-ben találkozott, itt csatlakozott hozzájuk Auguste Vacquerie és (titokban) Hugo szerelme, Juliette Drouet, aki az üldözött költot rejtegette s ezzel megmentette az életét. Több tucatnyi francia számuzött fogadta oket: „az egész sziget ott tolongott a kikötoben, s engem mélyen meghatott a számuzöttek és a lakosság fogadtatása” – írja Hugo augusztus 8-án. Néhány nappal késobb Hugóék berendezkednek Marine Terrace-ban; „tágas, fehér ház, tolóablakokkal” – jegyzi fel naplójában Adcle Hugo. Adcle és anyja nagy bánatára a ház Saint-Hélier-tol elég messze van. „A háznak terasz a teteje, minden egyenes vonalú benne, korrekt, négyszögletes, frissen mázolt, hófehér. Épületes módszeresség. Nincs dermesztobb az angol fehérségnél. [...] Elszorul az ember szíve, ha eszébe ötlenek a franciaországi vén fa parasztházak, mind vidám, mind megfeketedett az idotol, szololugas borítja” – 1864-ben Hugo így emlékezik vissza Marine Terrace-ra a William Shakespeare elején. Az író választása a terasz miatt esett erre a kietlen házra, a teraszról belátta a tengert, és szép idoben fölsejlettek Franciaország partjai.
Jerseyben a család egyszeru életvitelét hosszú séták, fürdozések tarkították. Hugo kezdetben a család életét szervezte. Mindkét fiú írt az apja árnyékában: Charles 1856-ban jelentette meg Le Cochon de Saint-Antoine címu könyvét, François-Victor 1857-ben a La Normandie inconnue-t, s ekkor készítette elso Shakespeare-fordításait. Adcle novérük a naplóírás és a zongora között osztotta meg az idejét. A feleség, Adcle, férje életrajzát írta, és Victor Hugo raconté par un témoin de sa vie címen 1863-ban meg is jelentette. Juliette Drouet, a titkos szomszéd jelenlétérol mindenki tudott; o naponta írt szerelmes levelet Victorának, ezzel próbálta eluzni magányát. A három no mindegyike tehetségesen írt. Együtt volt a család, csupán a kilenc évvel korábban vízbe fulladt Léopoldine hiányzott. Léopoldine sógora, Auguste Vacquerie, Adcle udvarlója harmadik fiúként élt Hugóéknál. A család minden tagja féltve orködött az író munkáján. Marine Terrace-ban családi muhely muködött: Charles arra kapott megbízást apjától, hogy „együttmuködjék a nappal”, François-Victor pedig apja tanulmánya számára fordította a teljes Shakespeare-t. A két Hugo fiú és Vacquerie hajtották végre a közös terveket.
Victor Hugo rendszeresen érintkezett a többi számuzöttel. Barátai közé számított Jules és Emile Allix, Le Flô tábornok és családja. Teleki Sándor ezredes kutyát ajándékozott Hugónak és megtanította lovagolni, ezután lóháton is nagy sétákat tettek a tengerparton. A számuzöttek többsége azonban nehéz anyagi helyzetben volt. Nyomor és kétségbeesés volt az osztályrésze ezeknek az embereknek, akik közül sokan idejekorán meghaltak a számuzetésben. Jótékonysági vásárokat rendeztek a számuzöttekért, 1854 májusában Hugo, Barbier és Teleki Felhívást tett közzé érdekükben a L’Homme-ban, „az egyetemes demokrácia lapjá”-ban.
A számuzöttek között
voltak szocialisták és voltak megrögzött orléanisták,
mint Le Flô tábornok. Volt olyan számuzött, aki
gyanakvással tekintett Hugóra: az elso hullám – az
1848-asok és az 1849-esek – szemében Hugo a másnap
republikánusa volt; a szocialisták forendként kezelték.
De politikai tekintélye, írói népszerusége
Hugót a számuzöttek vezetojévé emelte.
1853 októberében kiderült, hogy az egyik számuzött,
Hubert, a császárság besúgója; Victor
Hugo fellépése mentette meg attól, hogy meglincseljék.
Belso viszályok roncsolták a jerseyi számuzöttek
társaságát, a La Fraternelle-t. Hugo 1853 márciusában
lemondott vezetésérol. Azt is tudta, hogy az o személye
miatt ólálkodnak Jerseyn
a besúgók. Franciaország konzulja, Laurent összeesküvést
szimatolt mindenben, Hugo megérkezése óta, és
amikor Charles egy kis bárkát szerzett, riadókészültséget
rendelt el... Hugo levelezését aprólékosan
ellenorizték. O maga mesélte, hogy amikor Jules Janinnak
írt Párizsba, a levelet egy Louise Colet-nak címzett
borítékba tette, ezt meg egy Flaubert-nek, Croisset-ba címzett
borítékba, s a paksamétát egy Londonban élo
francia számuzöttnek küldték el, aki postára
adta... Nagybátyja, Louis Victor halálakor a Léopold
unokatestvérének címzett borítékra Victor
Hugo ráírta: „Családi levél. Fölösleges
felbontani. Victor Hugo.”
A krími háború idején
a francia–angol kapcsolatok szorosabbak lettek, a londoni francia nagykövet
által megdolgozott angol diplomácia ellenségessé
vált. Hugo azt latolgatta, hogy Spanyolországba megy, de
1854 augusztusában a spanyol kormány visszavonja korábbi
ajánlatát. Jersey sem volt vendég-
szereto. 1855. május 24-én,
a sziklák között sétáló Hugót
különös baleset érte: „Hirtelen hatalmas ko zuhant
a fejemre; az arcom vérben úszott” – írja két
nappal késobb Paul Meurice-nak, de nem vádol senkit.
E fájdalmas, reménytelenségtol tépett évek alatt Hugo a nagy ügyekkel is foglalkozik, akár a lengyel forradalom támogatásáról lett légyen szó, 1853 novemberében, akár egy bandita kivégzése kapcsán a halálbüntetés eltörlésérol. A hazáját forrón szereto számuzött tágasabb horizontokon elmélkedik. Egy dátum nélküli feljegyzés a jogok egyetemességét helyezi mindenek fölé: „Idegen? Mit jelent e szó? E sziklán itt kevesebb volna a jogom, mint ott, a mezoben? Átkeltem a folyón, át az ösvényen, a kerítésen, a kék vagy vörös vonalakon, melyek csak a térképen láthatók, és a fák, a virágok, a nap ne ismernének többé? Mino ostobaság azt állítani, hogy a föld egyik darabkáján jobban ember vagyok, mint a másikon. Azt mondjátok: »Mi itthon vagyunk, te meg nem vagy otthon.« Hol vagytok otthon? Itt? Csak ássátok meg a sírgödröt, és meglátjátok, a föld fölém se borul másképpen, mint fölétek.”
A számuzetésben Victor Hugo óriási lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. A gyökértelenség megrázkódtatása és az újból megtalált ido is megtette a magáét. S ha elemezni lehet a költoi megújulás okait, két tényezo veheto figyelembe. 1852 nyarán a természet fölfedezése elkápráztatja a költot, a „sötét tengerek ölében” Jersey, a „szabad föld, kacag” (Káprázatok); a tenger fehér muszlinfátylat hajít a sziklákra, s a dombokon „rémült ló nyerít a mennyekig” – beethoveni magasságokba emelkedik az elragadtatott költo az óceán elott, amely hol tenger-asszony, az ember arája, hol dühös káosz, találkahely a halállal. Léopoldine 1843-ban bekövetkezett vízbefúlása óta a tenger halálos; a Tenger munkásainak hose, Gilliatt a tenger mélyén ölelkezik a szörnyeteggel.
A másik meghatározó élmény Delphine de Girardin érkezése, 1855. szeptember 6-án. Delphine de Girardin „fehér boszorkány”, asztaltáncoltató, s a kezdetben tartózkodó Victor Hugo beleveti magát a veszélyes játékba. 1853 szeptemberétol 1855 októberéig végtelenül sok éji órát töltenek el, gyakran elviselhetetlen feszültségben és félelemben, Charles körül, aki kituno médiumnak mutatkozik, szóra bírja a holtakat, a halált, a mítoszokat. A szeánszoknak az vet véget, hogy Jules Allix beleorül. A költot viszont felszabadítja. „Én egymagam jövot biztosítok egy könyvkereskedonek” – írja Hugo Hetzelnek 1854. március 26-án. S ez nem túlzás. 1852-ben, a Napoléon le Petit után belekezd a Châtiments-ba, amelyet Brüsszelben ad ki; s ugyanebben az évben jelenik meg az Oeuvres oratoires; majd a Contemplations-on dolgozik, ez 1856-ban jelenik meg, a La Fin de Satan és a Dieu szörnyu apokalipszisei után a La Foret mouillée következik.
A szó szeretete Victor Hugónál a látvány szenvedélyével párosult. Victor Hugónak festoszeme volt, Adcle Hugo leírhatta: „Mindaz, ami gyönyöruség a szemnek, a férjemnek nagy boldogságot okozott.” De ez a tekintet nem csupán esztétikus vagy erotikus. A látó és a látnok, a látható valóság és a láthatatlan világ között a költészet teremti újra a folytonosságot; a költészet silabizálja ki a láthatatlan titokzatos jeleit és adja meg a kulcsát. A rajz megpróbálja elohozni a láthatatlan világot, s ugyanezt a világot a táncoló asztal beszédre bírja, de a valóságos tájak és a valóságos emberek varázslatos képét a fotográfia rögzíti.
Victor Hugót praktikus meggondolások is vezették. Felismerte, hogy a fotográfia többet ér, mint a litográfia a könyvek illusztrálásában, s a fénykép a reklám eszköze. De ennél sokkal többet jelentett. Az állandóan változó világban a kép idotlen valósággal ruházta fel az ént, a szemlélodés szemléletévé vált.
Victor Hugo gondosan megorizte a róla készült fotográfiákat. Levelezopartnereinek szívesen küldött belolük. Legszívesebben a Számuzöttek szikláján fényképeztette magát, a kép beállítását o gondolta el. Adcle Hugo a naplójában feljegyzi: 1853. június 17-én a sziklához sétáltak. Az apa és a fiúk felmásztak a sziklára, a két fiú felvételeket készített, Hugóné pedig, a szikla tövében így szólt a leányához: „Nézd, leányom, te, aki elott még hosszú évek állnak, nézd az atyádat. Nézd Victor Hugót, és ne feledd soha, hogy láttad e sziklán, Franciaországot nézte és számkivetett volt.”
1855. október 27-én a számuzötteket kitoloncolták a szigetrol: Down vith the red! Az ürügyet egy levél megjelentetése okozta a L’Homme-ban, Viktória királynonek címezve. „Most már csak azt kellene tudnunk, hogy e szigetek a mi birtokunk-é, vagy Victor Hugoé és társaié” – írta Lord Palmerston, miközben az angol közvélemény fölöttébb sajnálkozott, amiért III. Napóleon diktál Angliának. A számuzöttek a viharos tengeren keltek útra, a többségük Londonba igyekezett, Victor Hugo pedig megkezdte leghosszabb számuzetését Guernesey szigetén.
A költo elhatározta, hogy háztulajdonos lesz: ha háza van, nem utasítható ki. Saint-Pierre-Port-ban vásárolt házat, a Hauteville House-t, 1856 áprilisában, abból a pénzbol, amit a Contemplations óriási sikere hozott. Hat éven át egymásnak adták a mesteremberek a kilincset: Hugo a házat ugyanolyan muvének tekintette, mint bármelyik könyvét és ugyanolyan aprólékosan alakította ki a részleteit. Ám a család tagjait elkeserítette a gondolat, hogy a ház végleges lakhelyük lesz. Charles mind többször látogatott át a kontinensre. Adcle veszedelmesen elhagyta azt a kort, amikor még férjhezmenésre gondolhatott, és ijedt anyja 1856 januárjában több hónapra utazni küldte. Októberben heves veszekedés tört ki a családban, Hugót zsarnoknak nevezték, és megfenyegették: „Ez a te házad. Egyedül hagyunk benne.” 1863 júniusában Adcle örökre távozik a szigetrol, félorülten, mert egy angol hadnagy visszautasította. Fivérei, majd az anyjuk is követte példáját. Egyedül Juliette Drouet nem hagyta el soha kedvesét; Hugo házat vásárolt huséges barátnojének, a Hauteville 20.-ban, s maga rendezte be. Itt Juliette Drouet nem élt elszigetelten, barátokat fogadott, a költo fiai is eljártak hozzá, mi több, a fiúkkal együtt két hetet töltött Sercq szigetén 1859 májusában. (Victor Hugo 1870. augusztus 15-én, tizenkilenc évi számuzetés után hagyja el Guernesey szigetét, a poro-szok elleni háború elso francia vereségei hallatán; szeptember 5-én, a köztársaság kikiáltásának másnapján tér vissza Párizsba.)
Victor Hugót sokan látogatták
Guerneseyn: Pierre-Jules Hetzel, Louise Colet, Alexandre Dumas, a huséges
Paul Meurice, Teleki gróf, de az emberek megritkultak az író
körül, aki az amnesztia kihirdetésekor, 1859. augusztus
18-án megvetoen így nyilatkozott:
„Amikor a szabadság hazatér, én is hazatérek”,
beváltva az Ultima verba (Châtiments) ígéretét:
„Ha csak egy marad is, az én leszek!”
A költo ekkor elvadultan élt,
minden idejét a munkának szentelte, egyetlen szórakozása
a hosszú séták a tengerparton, s ha hinni lehet a
szóbeszédnek, a nok. Egy no mindig ott aludt a hálószobájával
szomszédos szobában, az emeleten. Hugót éjszakai
szörnyek kínozták, érthetetlen dobogás
verte fel álmából, mindezt leírja noteszeiben.
Hauteville House-t – ezt mindenki tudta –, kísértetek látogatták.
Lépten-nyomon hírt adott magáról a láthatatlan
világ.
A kétségbeesés órái
egyre gyakoribbak. 1856. május 9-én így ír
egyik levelében: „A számkivetettség nemcsak Franciaországtól
választott el, szinte a világtól is elválasztott,
s vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, halott vagyok.”
1861-ben Victor Hugo elhatározza, nyarait a kontinensen tölti, Belgiumban, ahol családjával és kiadóival találkozott, illetve ifjúsága romantikus Rajna-völgyében. Gazdag ember lett: a számuzetés elején körültekintoen elhelyezett és gondozott toke jól fialt; és Victor Hugo nagyszeruen tárgyalt, amikor szerzodéskötésrol volt szó, szerzodéseit összhangba tudta hozni muvei – a Les Contemplations, de különösen a Nyomorultak – hatalmas, eladdig ismeretlen sikerével. Pénze egy részét családjának, illetve Juliette-nek adta, Hauteville-House-ra fordította, és mindig jelentékeny összegekkel támogatta a szegényeket.
Sok segítséget kéro levél érkezett a szigetre: 1856-ban Mazzini kérte támogatását az olasz függetlenség elnyeréséért; támogatta Garibaldit, kegyelmi kérvények aláírására kérték fel.
1848. február 21-én a „forradalom miatt” abbahagyta egy regény írását, amelynek a Les Miscres címet szánta. 1869. április 25-én följegyezte: „Ma elovettem a kéziratos boröndbol a Nyomorultakat.” 1861 márciusában magával viszi a kéziratot Belgiumba; június 30-án, Waterloo-ban tesz pontot a végére. Majd hosszú hónapokon át javítgatja a kéziratot. A regény elso része, a Fantine, 1862. április 3-án jelent meg. Kiadói Brüsszelben bankettet rendeztek Victor Hugo tiszteletére, az író a sajtószabadságról tartott beszédet; a nyolcvan meghívott között jelen volt a fotográfus Nadar.
1861 januárjában, fájó
torkára hivatkozva, Victor Hugo megnöveszti a szakállát.
Ezzel a szakállal ismeri az utókor, szakállasan lépett
be, legnagyobb regényével együtt, a legendába.
Irodalom
Françoise Heilbrun: La création d’un atelier de photographie r Jersey (1852–1855).
Massin: Victor Hugo. Oeuvres complctes I–XVI., Paris, 1967–1970.
Nicole Savy: Victus, sed Victor (1852–1862). In: En collaboration avec le soleil. Victor Hugo. Paris, 1998.
DANIEL BELL (New York, 1919) amerikai szociológus,
publicista. A Columbia Egyetemen oktatott (1952-tol), majd a Harvard Egyetem
szociológiaprofesszora 1980-ig. Ezután a Henry Ford II. Egye-
tem társadalomtudományi tanszék
professzora volt 1987-ig, majd az angliai cambridge-i egyetem professzora.
A neokonzervativizmus elofutára. Az új középosztály
társadalmi fejlodésével, a posztindusztriális
társadalom osztálystruktúráival, a kultúra
és a személyiség kapcsolatával foglalkozik.
A baloldali szociológia bírálója. The End of
Ideology címu munkájában amellett érvel, hogy
a radikális osztályideológiák kora véget
ért.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu