Egy hosszú, nagy visszavetéseket nélkülözo, hovatovább vargabetuket is veto mufordítói pálya eredménye ez a könyv, a Szélrózsa-sorozat harmadik kötete. Somlyó György összegyujtött-válogatott fordításainak újabb tetemes csokrát a Tevan Kiadó kínálja az olvasóknak. A sorozat elso darabja a fordító klasszikus világirodalmi fordításait fogta egybe, köztük a franciákat Baudelaire-ig; a második a francia versfordításokat Baudelaire-tol napjainkig; s most ez a könyv lényegében a huszadik századi világlíra egy-egy darabját vagy vers-csoportját gyujti össze. Az ív Rilkétol Paul Celanig terjed. De olvashatunk itt Trakl-fordításokat, néhány Ezra Pound-Cantót, fontos muveket Fernando Pessoatól (Pessoa ipsétol és többi énjétol), aztán oroszokat, Mandelstamot, Paszternakot, Leonyid Martinovot, Vozsnyeszenszkijig bezárólag – olvashatjuk a nagy spanyol nyelvu költoket a hispán kozmosz más-más szellemföldrajzi területérol, pár nagyszeru Machado-verset (ot épp mostanában fedezik fel Nyugat-Európában), Nerudát, a chilei Orpheuszt, Borgest, a vakságra jutott argentin Merlint vagy Octavio Pazt, aki nemrég távozott közülünk a többséghez, tán a legokosabb költo-költoként. Találunk e lapokon egyebet is, ismerkedhetünk csehekkel, osztrákokkal, angolokkal, amerikaiakkal, lengyelekkel, görögökkel, olaszokkal – tehát száz füllel hall itt a huség, vagy úgy is mondhatnám: mivel sokfelé kopog, meg tudja hallani a választ. Nem is kétséges, hogy már maga a teljesítmény, annak terjedelme és sokrétusége lefegyverzo. Elismeréssel adózunk a fordító kiterjedt nyelvismeretének, formai találékonyságának – figyelemmel olvassuk egyik-másik régi kedvencünket újabb változatokban, érdeklodve fedezünk fel némely ismeretlen költot vagy az ismerosöknek valamelyik rejtozködo sorát vagy vonását: ez a csakugyan imponáló Szélrózsa-triász örökké meglepetéseket tartogat számunkra, új s új ismerkedésre hív. Eleuszisz visszatartja titkait az egyszeri látogatótól; csak a vissza-visszatéronek fedi fel oket.
Itt, a sokadik pályaszakaszban, óhatatlanul feltolul a kérdés: milyen is hát ennek a fordítónak a beszédje, technikája, nyelvformálása? milyenek a szokásai? miféle gyakorlat szerint igyekszik tükrözni a többi tükröt, a költészet számtalan árnyalatban csillogó láthatatlan nagy egységét? Éppen Rilke egyik – Marina Cvetajevához írt – költeménye jut eszembe: „Megérintjük egymást. Mivel? A szárnyainkkal. / Még a távolokkal is megérintjük egymást. / Csak egyetlen költo él, és olykor-olykor az, / aki most hordozza ot, szembejön azzal, aki valaha hordozta.”
Nos, Somlyó György kötethármasa
az újabb kori magyar mufordítói hagyománynak
abba a vonulatába tartozik, mely a XIX. századtól
napjainkig megorizte alapelveit – noha félo, hogy immár az
értetlenség és dilettantizmus szakaszos ellenforradalmaiban
elveszítheti uralmát a hazai fordítói gyakorlatban.
Ez az egyenértékuségi hiten alapuló hagyomány
azt követeli a fordítótól, hogy szövegét
egy képzeletbeli eroegyenleg jegyében, tartalmi és
formai huségre törekedve hozza létre; nem engedi meg
a szöveg kalandor elágaztatását, s az idegen
muvet csak szinonim szellemi készültség eszközeivel
tartja hozzáférhetonek. Mondhatnám: csúcstól
csúcsig vezeto szövegformálást vár a fordítótól.
Ebben a hagyományban a formai-tartalmi „szivárgás”:
jóvátehetetlen hiba, a mufordítói teljesítmény
megbocsáthatatlan makulája, s a párhuzamosnak tekintett
szövegszervezés: íratlan törvény és
sérthetetlen parancs. Somlyó még annak a nagy mufordítói
igénykatalógusnak értelmében alakította
fordítói életmuvét, amely kézmuvességi
ismeretet, érdeklodést, kitartást, elmélyült
nyelvtudást és széles költoi memóriakapacitást
feltételezett a fordítóról, s nem pusztán
az idegen szövegek egy ujjal történo megpöccintését,
egy nyelvek szerint felparcellázott fordítói nagyüzem
piciny laborató-
riumában.
Milyen is hát – rögtön elso pillantásra – Somlyó fordítói hangja? Sokféle. Többnyire kerüli a nyelvi látványosságokat; a kínálkozó rokon értelmu szavak közül a fakóbbat választja; nem simítja, hanem bátran ráncolja a szöveget; a domborítás helyett inkább homorítja-kivájja az emlékezetes vershelyeket, s ezzel bizonyos kipihentséget kölcsönöz a versmondatnak. A szövegformálás sem nem komótos vagy görcsösen mélyre igyekvo, sem nem könnyed vagy kosztolányisan izgága; vannak mélységei és vannak izgágaságai, de mindenütt érzékeljük a szöveg „megfogásának” mozzanatát, az azonosulás szándékát, a „jelentést a szöveg közepébol”. A magyar fordítói családfában Vas István toszomszédja o: mindketten magán a szövegen tájékozódnak, s nem zökkentik a szót saját modoruk ismert vonalú sínpárjaira. Mindkettejüknél az a legelso tapasztalatunk: bárhol ütjük is fel fordításköteteiket, sohasem okoznak csalódást, egy-egy találomra kikapott húsz-harminc soros részletükkel. Vas István stílusa száraz, méltóságos, nehézkes járású, s még a könynyed, dalszeru formáknak is valami arisztokratikus komorságot kölcsönöz; Somlyó hangfekvése kissé lágyabb, naivabb, mondhatnám: kevésbé összefüggo. Néhol hagyja meginogni a verset, ritmikus közjátékokat is bele-belefuz a szövegbe, s erosen bízik a nyelv önilleszkedo ösztöneiben. Noha kínosan ügyel a tartalmi pontosságra, ezt nem valamely filológiai düh hirdetése révén éri el, hanem a szöveg anyagszeruségének fokozásával, a trillák visszafogásával és a zeneiség csökkentésével. Nem kizárólag a szótári értelmet tartja szem elott, hanem azt a tágasabb igényu vers-eroteret, mely valahol többnyire túlterjed ezen a rögzítheto territóriumon. Tudja, hogy a fordítás a felelosség mufaja, s az egyszer lefordított szöveg örökre társává válhat az embernek, mintegy osztja sorsát az idoben.
Somlyó szövegeiben van egy bizonyos mozdulatlan koncentráció és mikroszkopikusan ártatlan szemléleti elem – paradox (lírikusnál paradox!) módon azt mondhatnánk: hiányzik a versekbol az érzelmi koloratúra. Ez nem pusztán Somlyó roppant fordításelméleti muveltségével és módszertani óvatosságával függ össze (olyan ez, mintha három szemmel pillantana a szövegre), hanem azzal az általános emberi-költoi tapasztalattal, hogy az eredeti szöveg voltaképpen soha nem hozható létre. Hadd idézzem itt Octavio Paz találó megjegyzését: a fordítás részint megszünteti a nyelvek különbségeit, részint azonban azt is világossá teszi, hogy szomszédaink és más idegen népek másként gondolkodnak, beszélnek és írnak, mint mi. A világ tehát egyrészt sokféleségek halmazata, másrészt viszont olyan különbözo eredetu szövegrétegek egymásra rakódása, melyeknek mindegyike csak kismértékben tér el a másiktól: fordítások fordításainak fordítása. Minden szöveg egyszeri és páratlan, de egyszersmind egy másik szöveg fordítása is. Nincsen tökéletesen eredeti szöveg, mert a nyelv – lényege szerint – maga is fordítás: a nem verbális, valamint a verbális világ fordítása, amelyben minden jel és minden mondat egy másik jel és egy másik mondat tartalmait orizo anyag; s maga is parancs. Ezt az érvelést, persze, meg is fordíthatjuk, úgy is érvényes marad: minden szöveg egyszeri és páratlan, mert minden fordítás másféle. Ugyanis minden fordítás, bizonyos fokig – kitalálás, s ezért eredeti szöveget teremt. Somlyó fordítói eredetiségét én abban látom, hogy a fordított szövegek tónusában, generálisan, egy olyan anyanyelvi szélárnyékot keres, amelyben a kételkedo nyelvfilozófia, a tudásnak és szeretetnek ez az agnosztikus elegye éppúgy szóhoz juthat, mint az a minden fordítóra jellemzo poétikai viszketegség, amely mégiscsak be akarja csáklyázni az anyanyelv hálójába a vadat, az idegen királytigrist. A fordítók zöme az anyanyelv biztos melegében dolgozik, s mintegy érzelmi ragadozóként nyúl ki idegen zsákmánya felé, megpróbálva azt átráncigálni az anyanyelvi közegbe; Somlyó ezzel szemben mintha kiköltözne a nyelvbol, mintha sok nyelven akarna beszélni, az anyanyelv eloítéletei nélkül, mintha egy újfajta egységet, orfikus jelrendszert szeretne megteremteni saját szó-vagyonán belül. O tudván tudja, hogy az anyanyelv jelrendszere is csupán egy elsoként megismert megállapodáshalmaz, s hogy nem érdemes okvetlenül ennek a halmaznak hagyományos elemeit alkalmazni. Nem éri be azzal a gyanús minoséggel, amire olykor azt mondjuk: szép..., hanem mindig egy szépségen kívül eso hitelesség nyelvét keresi, az egész nyelvi közlendot akarja megragadni – nem a lelkes tolmács buksi magánboldogságának keretében. Itt nemcsak az „elsajátítás” rabiátus vágyait, majd a skalpfitogtatás barbár örömünnepeit látjuk, hanem inkább kétkedéssel megtett utakat, nem is!... kerülo utakat, s a róluk készített, szaggatott vonalú térképrajzokat.
Végül hadd idézzek, Somlyó György fordításában, ízelítoül, egy költeményt Jorge Luis Borgestol. Egyik kedvencem ez. „Furcsa dolog az író sorsa. Eleinte barokk, öntetszelgoen barokk modorban ír, de tán az esztendok során sikerülhet eljutnia – ha kedveznek neki a csillagok – nem az egyszeruséghez, ami semmi, hanem a szerény és titokzatos bonyolultsághoz.” Ezek Borges szavai, El otro, el mismo (A másik, az ugyanaz) címu 1964-es kötetének eloszavából. A vers (címe: Egy rózsa és Milton) arról a barokk kori találkozásról szól, amelyben a vak Milton arcához emeli a láthatatlan rózsát, hogy három évszázaddal késobb, a vak Borges-szel megismétlodhessék ugyanaz a jelenet. Ezt tette már a vak Didimosz is, az ókori görög filozófus és teológus. Ezt teszi majd vak utódunk is, noha esetleg nem fogja ismerni Borges költeményét. És mégis egyszeri történet ez, egyetlen versben megvalósuló. Ismét farkába harapott a kígyó, vagy úgy is mondhatnám: a kígyó megint a farkánál kezdodik.
Íme, a vers:
A minden rózsa-generációk
közül, mik az idok mélyébe vesztek,
hadd mentsek meg a feledéstol egyet,
egy nyomtalant és jeltelent a sok
volt dolog közt. A sors engem szemelt
ki arra, hogy elsonek megnevezzem
e halk virágot, e végso-egyetlen
rózsát, mit Milton arcához emelt,
bár nem látott. Ó, te, egy régi kertben
nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa,
varázsold múltadat sosem-múlóra,
hogy feltündökölhess ebben a versben,
arany-, vér- vagy ivorszínben lobogva,
mint a kezében, láthatatlan
rózsa.
* Elhangzott a kötet bemutatóján, 1998. december 17-én a Petofi Irodalmi Múzeumban.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu