Pokol Béla

A francia politikai értelmiség szervezodése

---

Az ellenállás és az ehhez való viszony (részvétel vagy ebbol kimaradás) a világháború utáni években alapvetoen meghatározta a politikai eroviszo-
nyok mellett a szellemi-kulturális szférákat is. Filmek, regények, színdarabok sokasága mitizált alakokká növelte az ellenállás résztvevoit és a háború után felnövekvo generáció szocializációjához és erkölcsi példázataihoz nyújtott anyagot. Átfogó ideológiaként, mint „rezisztencializmus” is megragadhatóvá vált néhány éves fejlodés után ez a mitizált esemény, és ennek két fontos következménye lett a francia szellemi életre 1945–58 között. Az egyik következményt a nemzeti erok háttérbe szorulása jelentette, mivel a francia katolikus-konzervatív csoportok egy része a Vichy-kormányt támogatva – amely Franciaország egy részén a német megszállás ellenére fenntartotta az önálló francia közigazgatást – hiteltelenné vált a világháború után. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy a Francia Kommunista Párt nyomására feketelistákat hoztak létre a jelentosebb nevet elért nemzeti-konzervatív szerzok publikálásának letiltására, és több éven keresztül adminisztratív korlátok is akadályozták a kommunistákkal szembeni nemzeti erok nyilvánosság elotti megjelenését (lásd: Ory/Sirinelli 1986: 255). Ebbol eredt egy másik következmény: a kommunista párt szellemi bázisa domináló helyzetbe került. Az ellenállásban ugyan a szocialista és a kommunista szervezetek egyaránt szerepet játszottak, de míg az elobbiek inkább munkáskáderekkel rendelkeztek, akik a párizsi értelmiség szellemi harcaiban nem tudtak részt venni, addig a kommunisták vezérkarában egyrészt a zsidó értelmiségiek, másrészt a katolikusból harcosan ateistává váló entellektüelek domináltak. Ennek révén a ’45 után kormányra kerülo szocialisták és kommunisták körül az utóbbiak kerültek hatalomra a párizsi szellemi életben. A ‘40-es évek végén és az ‘50-es évek elso felében a kommunista entellektüelek uralták a párizsi szellemi centrumokat, a könyvkiadást, a sajtót és a felsooktatás társadalomtudományi és filozófiai részlegeit.
A kommunista Jean-Paul Sartre a Les Temps Modernes folyóiratot megalapítva és egy sereg irodalmárt, filozófust és társadalomtudóst rendszeres szerzoként e köré gyujtve, ebben az idoszakban az egyik legfobb szellemi központot jelentette Párizsban. A szintén kommunista Louis Althusser a bölcsészképzés elitintézményeként muködo École Normale Supérieurben tanított filozófiát, és generációk agyába véste Marx elméletét és a leninizmust. Ez a szellemi légkör érthetové teszi, hogy az École hajdani, késobb híressé vált diákjai, Michel Foucault vagy Jean-François Lyotard szervezetileg is csatlakoztak a kommunista párthoz. E párt merevsége miatt ugyan a legtöbb entellektüel kilépett néhány év múlva vagy kizárták oket, de a közös kommunista múlt közös csoportokba tömörítette oket, szellemi attitudjük maradt. A kommunista szellemi hegemóniát ezentúl az ‘50-es évek második felére a sztálini Szovjetunió szörnyuségeinek nyilvánosságra kerülése (milliók kivégzése, népcsoportok tervszeru éhhalálba kergetésével etnikai tisztogatások stb.), illetve az 1956-os magyar népfelkelés szovjet katonai leverésének kijózanító hatása törte meg.

Az ‘50-es évek végétol a francia kulturális életet az algériai háború körüli szellemi küzdelmek határozták meg. A hegemóniát elveszto, de azért a szellemi élet kulcspozícióinak nagy részét ellenorzo kommunista-baloldali csoportok ekkor kerültek kapcsolatba a baloldali katolikus körökkel, amelyek az elobbiekkel együtt a francia gyarmatok elszakadásáért és a független Algéria megteremtéséért szálltak síkra. A jobboldali-nemzeti erok ezzel szemben a francia nemzeti nagyság épségét csak a gyarmatok megtartásával együtt látták megorizhetonek, és az éles politikai és szellemi harc szinte polgárháborús helyzetet teremtett Franciaországban. A világháborús hos Charles de Gaulle visszahívása a hatalomba 1958-ban új alkotmányt és politikai rendszert hozott magával a franciák számára, és amikor a ‘60-as évek elején de Gaulle végül is a gyarmatok függetlenné válása mellett döntött, ez ismét a baloldaliak (most már a baloldali katolikusokat is ideértve) szellemi dominanciáját erosítette, és a nemzeti-jobboldali pozíciók összezsugorodtak a párizsi szellemi életben.

A ‘60-as évek közepétol ezekbol az eroviszonyokból kezdett kinoni a késobbi ‘68-as diáklázadásokat vezeto és szervezo szellemi generáció. Itt három mozzanatot kell kiemelni. Az elsot úgy lehet összefoglalni, hogy a ‘68-as diáklázadások szellemi vezetoi és szervezoi a ‘60-as évek elejétol az egymással versengo egyetemi diákszövetségek vezetoi közül kerültek ki, és ebben a versengésben egyre inkább az egyetemi kommunista diákszervezetek vezetoi szerezték meg az átfogó testületek kulcspozícióit (például az Union des jeunesses communistes marxistes–leninistes), (Az Ifjúkommunisták Marxista–Leninista Uniója) és egy sor további maoista, trockista szervezet vezetoi említhetok itt. Másik fontos mozzanat, hogy a legismertebb diákvezérek az École Normale Supérieure-ból jöttek, ahol már az említett kommunista ideológus, Louis Althusser körül egy hosszú évek alatt kikristályosodott szellemi kör határozta meg a légkört, és a párizsi kommunista entellektüelek ezentúl is nagy befolyással rendelkeztek a késobbi „soixant-huitard”-okra, a „hatvannyolcasokra”. Harmadik fontos mozzanat, hogy a kommunista diákvezérek nagy része közép-európai menekült zsidó családokból származott, és a holocaust szörnyuségei utóhatásként oket az erosebb nemzeti szervezodés ösztönös ellensé-
geivé tették (l. Rieffel 1993: 137–138).

A ‘68-as diáklázadások gerjesztoleg hatottak a francia társadalom szélesebb problémáira, és ez néhány év alatt de Gaulle államelnök bukásához vezetett. A ‘70-es években lecsillapodtak az egyetemi feszültségek, ám a többhónapos eseményekben összekovácsolódott és országos hírnévre szert tett diákvezér-csoportok a polgári életbe beilleszkedve egy sor szellemi területen meghatározóvá váltak. Így fontos fejlemény volt, hogy a ‘80-as évek elejétol kezdve a párizsi sajtó és az elektronikus tömegmédiumok kulcspozícióinak nagy részét meg tudták szerezni (Rieffel 1993: 189–190). Ez pedig tartalmilag azt jelentette, hogy a „régi maoisták és kommunisták kapták kezükbe” az összefonódott értelmiségi szféra kulcspozícióit.

Érdekes volt e média- és szellemi oligarchia viszonya a ‘81-ben hatalomra került szocialista kormányzathoz. Noha ez az oligarchia alapvetoen baloldali beállítottságú volt, a kevés intellektuális erovel rendelkezo és hagyományosan munkásbázison álló szocialistákhoz huvös volt a viszonyuk. Ez a huvös viszony csak 1984-tol kezdett oldódni, amikor Jean-Marie Le Pen vezetésével a korábbi marginális Nemzeti Front (Front Nationale) komoly politikai erové kezdett válni, és ez a radikális nemzeti eroket nagy hangsúllyal megjelenítette a politikai porondon. Az összefonódott politikai-média-szellemi elit több évtizedes oligarchizálódása „lefagyasztotta” a francia politikai élet problémamegoldó kapacitását – ezt nevezte Michel Crozier 1970-ben „leblokkolt társadalomnak” – és a kiváló szónoki képességekkel rendelkezo Le Pen megállíthatatlanul haladt a ‘80-as évek második felében elore. Ez a politikai fejlemény fonta össze végül is ebben az idoben a szocialista kormányzatot és szellemi-politikai bázisát a baloldali kulturális és médiaoligarchiával.

Összegezve tehát azt lehet mondani, hogy az elmúlt ötven év folyamán az összefonódott és a tömegmédiumok körül szervezodött francia értelmiségi-kulturális szférában egy baloldali-kommunista dominancia volt megfigyelheto, amely különbözo alakban (tiszta kommunista dominanciával, majd a baloldali katolikusokkal szövetségben, végül a maoista-trockista eszmén szocializált ‘68-as diákvezérek általi tömegmédiumok megszállásának formájában) uralta a francia szellemi életet. Ennek hatására a szociológiában és általában a társadalomtudományokban az elméleti orientálódás alapvetoen a marxizmus és különbözo leágazásai felé kapott ösztönzést, és az olyan elméletek, amelyek idegenek voltak ettol a gondolatkörtol vagy éppen szemben álltak vele, tendenciaszeruen háttérbe szorultak a francia szociológiaelméletben.
 
 
 
 

Az értelmiségi szféra egységes struktúrái
 
 

I. Az „elitfoiskolák” és a „tömegegyetemek” kettos rendszere. Franciaországban az 1789-es forradalom után megszüntették a feudalizmus szellemét hordozó egyetemeket és ezután több évtizedbe telt a felsooktatás újraszervezodése. Az újraindulást az jellemezte, hogy egy-egy szakmai szféra igényeit a centralizált államigazgatás egy-egy speciális foiskola létesítésével oldotta meg, amelyeknek csak szuk diáklétszámot engedélyezett. Ez az ellenorzés gátat szabott a létszámbovítésnek, és generációk alatt a magasabb társadalmi osztályokból kiválasztottak helyeivé tették e „grande école”-okat. Csak sokszoros szurovel és szelekcióval lehetett ide bejutni, és a szuk diáklétszámkeret eleve garantálta, hogy aki ide bejutott, az az egyre bovülo állami közigazgatás vagy a gazdasági és egyéb szervezetek csúcsaira kerülhet diplomájával. Egy-egy szakterületre – egészen a legutóbbi idokig – sok generáción keresztül csak egy-egy ilyen „grande école” adta az utánpótlást, és itt – a korábbi jezsuita nevelés módszereit átvéve – bennlakásos, zárt keretben végzett oktatás volt a jellemzo. Ennek hatására az itt végzettek zárt testületi szelleme, egységes kollégiumi zsargon és viselkedési mód hagyományozódott át, és a tanulmányok befejezése után is megmaradt a szoros kapcsolat a végzettek között, egymás támogatása. A különbözo bölcsészterületeken ilyen egységes „grande école”-t jelentett a párizsi École Normale Supérieure; az elmúlt ötven évben innen került ki valamennyi, késobb nevet szerzett filozófus, szociológus, történész, irodalmár stb.

A szuk létszámkerettel muködo „grande école”-ok mellett a felsooktatás második vonalát egyetemek jelentik Franciaországban – tehát éppen fordított a helyzet, mint a magyar egyetem és foiskola között – és ez a második vonal bovült ki, amikor a ’60-as évek elejétol radikálisan megnövelték az egyetemi diákság létszámát. Az itteni diplomák azonban jórészt csak a középszintu vezetoi pozíciókba elhelyezkedést teszik lehetové, és e szint eltömegesedése még csak fokozta az elitfoiskolák diplomáinak értékét. A szellemi-értelmiségi élet meghatározó pozícióinak birtokosai egy egységes testületi szellemmel összefuzve így tendenciaszeruen összetartják – különbözo kulturális szférákban tevékenykedve is – az egységes értelmiségi gondolkodást.
 
 

II. Az egységes értelmiségi kommunikáció fórumai. A professzionalizálódás egy szintje után a legtöbb fejlett nyugati országban megszunt az egységes értelmiségi fórumok jelentosége, és különbözo szakmai kommunikációs fórumokon történik meg az egymástól elszakadt társadalomtudományi, irodalmi, politikai élet szervezodése. Franciaországban ennek elmaradása még ma is domináns helyet juttat a szakmai kommunikációk (konferenciák, szakmai folyóiratok stb.) rovására az egységes értelmiségi kommunikáció fóru-
mainak. A baloldali-katolikus Esprit vagy a libertárius-kommunista Les Temps Modernes folyóiratok az elmúlt évtizedekben mindvégig egyaránt közöltek szociológiai, filozófiai, irodalomkritikai, ideológiai-politikai jellegu tanulmányokat, és ezek szerzoi – épp itt publikált tanulmányaikkal is – az egyes értelmiségi szakmák nagyjainak számítottak és számítanak. (Ezzel szemben például Németországban folyóiratok szintjén ilyen értelmiségi kommunikáció jelentos fórumot nem kapott, és komoly szakmai tanulmányok a nagy tekintélyu szakmai – szociológiai, politológiai – stb. folyóiratokban jelennek meg.)
A folyóiratok mellett különösen a hetilapok terén bomlott ki Franciaországban az egységes értelmiségi kommunikáció fórumrendszere. A baloldali-szocialista vezérértelmiségiek foként a Nouvel Observateur körül tömörültek az elmúlt másfél évtizedben, míg a libertárius körök számára inkább a L’Évenement du jeudi a vezeto hetilap, és tucatszám lehetne sorolni a nagy olvasótáborral rendelkezo értelmiségi hetilapokat. A napilapok publicisztikái és kulturális mellékletei is az értelmiségi diskurzusok rendelkezésére állnak, és itt a legne-
vesebb szociológusok, politológusok, jogászok, történészek mellett állandóan megtalálhatók a pártvezérek és ismert pártideológusok írásai is. Fontos még kiemelni, hogy a szakmai folyóiratokba is író szociológus, politológus értelmiségiek mellett ez a publikációs struktúra létrehozott egy olyan értelmiségi-közíró csoportot is, amelyhez tartozók minden szakmai specializálódást mellozve csak ezekben az átfogóbb értelmiségi diskurzusokban vannak jelen, ám ebben a légkörben ez semmit nem von le értékükbol, és úgy tudnak fellépni, mint a legnevesebb értelmiségiek. (Például a ‘95 nyarán köztársasági elnökké választott Chirac-nál bejelentkezett tíz ilyen neves közíró – és o nagy tisztelettel fogadta is oket –, majd egy hosszabb eszmecserén vázolták neki, hogy a párizsi értelmiség milyen feltételek mellett biztosítja támogatásáról az új kormányzatot.)

Az értelmiségi folyóiratok dominanciája mellett az egységes értelmiségi jellegu konferenciák is nagy súllyal esnek a latba – a szakmai konferenciák rovására. Az ‘50-es, ’60-as években két vidéki kastély szolgálta a párizsi értelmiségi viták szervezését: a Centre culturel de Royaumont, amely a szociológusoknak és a politológusoknak éppúgy helyt adott, mint a neves íróknak és filozófusoknak, és a Cerisy, amely foként az irodalmi és esztétikai csoportokat fogadta (Rieffel 1993: 65–80). Egy-egy konferencia – olyan általános témákat napirendre tuzve, mint például „a kultúra hanyatlása a modern korban” – a legkülönbözobb szakmákból meghívott neves embereket zárt össze, és az általánosság szintjére korlátozta a lehetséges eszmecseréket. Késobb a Pompidou Kulturális Központban indult be Párizsban ilyen jellegu konferenciasorozat
– ez tart még ma is –, és televíziós egyenes adásban milliók láthatják, hogy diskurál a világ dolgairól a neves szociológus, teológus, közíró és pártvezér.
A szakmai specializáció szintjérol nézve ez csak kivételes esetben éri el az elvárható intellektuális szintet, ám reputációt és széles köru ismertséget ezek a konferenciák biztosítanak, míg a szukebb szakmai konferenciák csak kisebb anyagi eszközökhöz jutnak, és a szakma átfogóbb közönsége is csak kevéssé figyel ezekre.

Az egységes értelmiségi összefonódást okozó folyóirat-struktúra és a konferenciák rendszere mellett az összefonódást erosíti, hogy igen magasra értékelodik az értelmiségi politizálás, és ez visszahat a politizálásban való részvétel reputációjára, növeli ezt. A párizsi értelmiség politizálásában már a század elejétol kezdve nagy szerepet kapott a petíció-politizálás formája. Már a múlt század végétol tetten érheto az a francia beállítódás, hogy a szakmai teljesítmények mellett az igazi értelmiséginek morális kötelessége a közügyekben való részvétel. Bárhol igazságtalanságot lát az értelmiségi, kollektívan tiltakoznia kell. Ennek egyik formájaként alakult ki, hogy a már nevet szerzett értelmiségiek, kényesen megválogatva a tiltakozók névsorát, olyan petíciókat terjesztenek a legfobb állami vezetok elé, amelyeket aláíróik személyi súlya támaszt alá. Egy ilyen petíciót – ha nem akar nevetségessé válni – névtelen értelmiségi nem kezdeményezhet. Valóságos petíció-aláírási hálózatok alakultak ki Párizsban, amelyek már nevet szerzetteket tömörítettek, tömörítenek. Rieffel a „felháborodás professzionalistáinak” nevezi ezeket, és kimutatta, hogy egy-egy ilyen petíció-aláírási csoporthoz tartozók néhány év alatt több száz petíciót terjesztettek be. Például 1958–69 között 488 olyan petíciót terjesztettek be a párizsi vezérértelmiségiek, amelyek a napilapokban megjelentek. (lásd: Rieffel 1993: 164). Szociológus, politológus, filozófus, színész, író, költo akkor ér el karrierje csúcsára, ha meghívják ilyenféle kényesen megválogatott résztvevoi körben terjesztett petíció aláírására. Hogy kontrasztot mutassunk fel, az Egyesült Allamok professzionalizálódott szellemi szféráiban idézettségi mutatók és más értékelési paraméterek döntenek a specializált (tudományos, irodalmi stb.) muvek jutalmazásáról, míg itt az ilyenféle jutalmazást a tömegmédiumokban való fellépések garantálják.
 
 
 
 

A médiaértelmiségiek középpontba kerülése
 
 

Jól kimutathatók azok a változások a francia akadémiai-egyetemi életben, amelyek a ‘68-as társadalmi megrázkódtatások után a médiaértelmiségiek elotérbe kerülését hozták magukkal. E változásoknál mindig megfigyelheto, hogy a tanítás és a kutatás rovására azoknak az intézményeknek a súlya nott meg, amelyek a média prezentálása mellett a politikai nyilvánosságot célozzák meg elsosorban. (Bizonyos fokig alátámasztják ezek az eltolódások Régis Debray korszakolását, aki 1978-as könyvében a „befolyásos értelmiségi” alakjának eltolódását jelzi, és a múlt század végi, e század eleji egyetemi tudóstól a könyvkiadói világba, majd a ‘68 utáni idoktol a média világába látja átvándorolni a „befolyásos értelmiségit”. Lásd: Debray 1979).

Egyik ilyen változást a médiára nyitott egyetem felé az EHESS (École des hautes études en sciences sociales) fontosságának növekedése jelzi. Ez a valamikor jelentéktelen intézmény 1947-ben az amerikai Ford alapítvány pénzügyi támogatásával a külföld, foként az amerikai liberális szellemi központok felé nyitott s a liberális eszmék fellegvárává lett – hosszú évtizedekig Ferdinand Braudel építette itt ki szellemi körét és határozta meg az EHESS nemzetközi kapcsola-
tait. Egyre növekvo professzori gárdájával a média felé nyitott baloldali szellemi körök központjaként tett szert nagy jelentoségre. Súlynövekedése különösen a ‘68-as diákmozgalmak után figyelheto meg, s ehhez az is hozzájárult, hogy a médián belül egyre újabb orgánumok alapításával a kommunista-libertárius csoportok építették ki hegemóniájukat, miáltal a politizálás súlya a parlamentáris-politikai intézményekrol erosebben áttevodött a médiába. Ugyanezt a változást példázza a ‘68 után alapított új egyetem, az Université de Vincennes felfutása is. A Párizs elovárosában alapított új egyetem professzori gárdájának összetételével és szellemi mentoraival (Roland Barthes, Michel Foucault, Jean-François Lyotard stb.) elorevetítette, hogy nagy nyilvánosság mellett itt a radikális baloldal belso irányzatai (maoisták, trockisták és kommunisták) határozzák meg a szellemi vitákat (lásd: Rieffel 1993 III. kötet: 41). Az új egyetem hamar a párizsi baloldali értelmiség kedvenc találkozóhelyévé vált, és a napilapok, hetilapok állandó tudósításai mellett folytak az eloadások. A párizsi értelmiségi körök igazán központi élményét azonban a Collcge de France eloadásai jelentették a ‘70-es évek elejétol. Korábban legfeljebb kis hírben hozták a napilapok egy-egy professzor kinevezését a Collcge de France-ba, nyilvános felavató eloadását, de három nagy név, Michel Foucault, Raymond Aron és Georges Duby 1970-es kinevezése fordulatot hozott az intézmény életében, és egyre inkább a szellemi élet központi eseményévé vált egy-egy médiasztár professzor nyilvános eloadása. Szokás lett, hogy – akár a nagy színházi bemutatók elott – órákkal az eloadás kezdése elott sorok álltak a bejárat elott, és három-ötezres közönség elott zajlottak Michel Foucault vagy Roland Barthes eloadásai. Egy-egy ilyen eloadás aztán hetekig témát adott a párizsi baloldali szellemi köröknek, és sokszoros médiaprezentáció vitte el ezek hírét százezreknek és millióknak egész Franciaországban.

E médiasztárok a tömegmédiumok segítségével a ‘70-es évektol kezdve kikerülhetetlenül meg tudják határozni a politikai-szellemi életnek címezve, hogy mi az, ami vitára érdemes, mivel kell foglalkozni, és ok adják meg e tematika vitatásának fobb szellemi kereteit, kulcsfogalmait. Az ’50-es évek kommunista értelmiségijei, minden dominanciájuk ellenére, álmodni sem mertek volna akkora politikai súlyról, amit a ‘70-es évektol a párizsi médiaértelmiségiek elértek.
 
 
 
 

A médiaértelmiségiek csoportosulásai
 
 

Egy rövid tanulmányban csak egyszerusített kép adható az értelmiségi csoportosulásokról, így a folyóiratokat érdemes választani ehhez, mivel tartósabb értelmiségi közösségek körvonalai, politikai és ideológiai szimpátiai, illetve ellenszenvei itt mutatkoznak meg a legtisztábban.

Ha az eropozíció nagysága szerint kezdjük a párizsi médiaértelmiségi csoportok bemutatását, akkor vitathatatlanul a kommunista-libertárius médiabástyákkal kell indítani a sort, ezen belül is a Jean-Paul Sartre által alapított Les Temps Modernes folyóirattal. Ez a folyóirat az ‘50-es, ‘60-as években uralni tudta az egész párizsi szellemi életet, és a ‘70-es évektol is befolyásos tudott maradni, még ha az utóbbi években már csak árnyéka régi önmagának. E folyóirattal szemben, amely tudatosan a párizsi szellemi élet pozícióira támaszkodva függetlenedett a Francia Kommunista Párt szervezeti hierarchiájától és napi politikai indíttatású ideológiai pozícióitól, 1980-as megszunéséig a La Nouvelle Critique jelentette a mindenkori pártvonal értelmiségieinek fórumát. Sokszor támadva a kozmopolita Sartre értelmiségi köreit már ekkor felsejlett e küzdelmekben a kommunista szellemi tábort bizonyos fokig belülrol kettészelo ellentét a kozmopolita-libertárius csoportosulás és az alsóbb néposztályok és a francia katolicizmus felé nyitottabb szellemi csoport között. Az utóbbi vezéralakja Roger Garaudy, aki a La Nouvelle Critique-ben a ‘60-as években központi témává tudta tenni a kommunista értelmiségiek és a keresztények közötti közeledés gondolatát. (Garaudyt 1969-ben a prágai szovjet bevonulás elleni nyilvános tiltakozás miatt kizárják a kommunisták, és o a ‘70-es években az arab világ szempontjaira is tekintettel Izrael és a diaszpóra zsidóság szellemi és pénzügyi hatalmának éles kritikusává válik.) A kommunista pártvonaltól való bizonyos fokú oldódást a La Pensée mutat, amely absztraktabb témákkal foglalkozva az akadémiai-értelmiségi körökben tudott erosebb befolyást szerezni. (A ‘60–70-es években cikkek sokaságával Louis Althusser az egyik foszereplo e folyóirat hasábjain!) A Clarté érdemel még figyelmet ebbol a táborból, amely a legtisztábban példázza a kommunistából libertáriussá átalakulás folyamatát. E folyóirat az UEC (Union des Étudiants communistes, Kommunista Diákok Egyesülete) kiadásában jelent meg, mely szervezet a ‘60-as évekre az egész francia egyetemi élet legbefolyásosabb szervezetévé vált, és a ‘68-as diákvezérek nagy része is soraikból került ki. A Clarté távolságot tartott a Kommunista Párt vezetoitol, inkább a kozmopolita-kommunista értelmiségieknek adott teret. Így nem véletlen, hogy Sartre, illetve szellemi köre állandó interjúkra számíthatott e lapban. Innen indult Serge July, aki késobb, a ‘70-es évek elején megalapítja majd a legmilitánsabb libertárius napilapot, a Libération-t, és ebben Sartre az egyik mentora, még ha Sartre – öregkora és betegsége miatt – már nem tudott is aktívan bekapcsolódni a Libération alapításába.

E tábor tehát elsosorban a Les Temps Modernes és a Clarté segítségével tudta kitermelni a párizsi médiaértelmiség meghatározó csoportját, és a ‘70-es évektol a Libération révén a napilapok szintjén a francia politikai élet egyik legfontosabb meghatározója lett. Ez különösen igaz azért, mert az ekkor középpontba kerülo televíziózásban is ez a csoport rendelkezett a legtöbb szövetségessel, és ennek révén sokszoros felhangosításban tudták és tudják a politikai-szellemi közvéleményt befolyásolni.

A nem kommunista baloldal a magát formálisan katolikus folyóiratként aposztrofáló Esprit révén tudott az ‘50-es években megjelenni a folyóiratokban, és ennek szerzogárdája ekkor állandó vitában állt a Les Temps Modernes kommunista értelmiségieivel. A ‘60-as évektol – a televíziózás tömegessé válásával, majd késobb a kormányzattól elszakadó televíziózás létrejöttével – kinyíló médiavilág kulcspozíciói azonban dönto mértékben a kozmopolita-
libertárius médiaértelmiségiek kezébe kerültek, és az Esprit nem tudott kinevelni ezekkel szembeszállni képes médiaelitet. Ez a színtelenség azóta is érezheto az Esprit cikkein, és sokszor csak annyiban tér el a domináns tábor lap-
jaitól, hogy a mérsékeltebb libertáriusok cikkeit közli, kerülve azok táborának militánsait. E baloldali katolikus folyóirat mellett a szocialista színezetu értelmiségi körök a ‘60-as évek második felétol kezdtek erosebb hídfoállásokat kiépíteni, de nem a folyóiratokban, hanem a hetilapokban. Ez persze egybeesett azzal a változással, hogy a több síkra bomlott médiavilágban a folyóira-
toktól a hetilapokba tolódott el az értelmiségi szellemi küzdelmek súlypontja. A L’Express és a ‘70-es évek végétol különösen a Nouvel Observateur válik e tábor szócsövévé, és a ‘80-as években a szocialisták hatalomra kerülése csak fokozta az utóbbi központi szerepét a párizsi értelmiségi viták meghatározásában.

A kommunista-libertárius és a szocialista médiaértelmiségi csoportokkal szemben, ha alárendelten is, két csoportot lehet még kiemelni. Az egyiket az „atlanti liberális”-vonulat adja – pontosabban fogalmazva ez a nem kommunista gyökeru liberálisok csoportosulását jelenti – amely több, egymást követo folyóirattal végig ott volt az elmúlt negyven évben a francia szellemi életben, másikat az Új Jobboldal köre testesíti meg, amely sok szempontból marginálisan ugyan, de a radikális nemzeti jobboldali tábor pozícióit tudta bevinni a párizsi médiaértelmiség sáncai közé.

Az elsonek említett csoportosulás ‘50-es évekbeli folyóiratát, a Preuves-t ugyan még a régi kommunisták alapították – Arthur Koestler, Franz Borzkenau, Mancs Sperber – de ok olyan radikálisan szakítottak a kommunista eszmevilággal, hogy a modern világ legnagyobb veszélyének tekintették szakításuk után a szovjet kommunizmust. Utólag ismertté vált az is, hogy az amerikai külügyminisztérium és a CIA is finanszírozta azokat az alapítványokat, amelyek a Preuves alapítását lehetové tették, de ez semmit nem von le abból a hatásból, amit az e folyóirat köré csoportosuló értelmiségiek az akkor keményen szovjetbarát Jean-Paul Sartre és a Les Temps Modernes szellemi hinterlandja ellen folytattak. Raymond Aron és Hannah Arendt éppúgy állandóan jelen volt itt írásaival, mint Denis de Rougemont és Ignazio Silone. A Preuves hatását különösen fokozta, hogy olvasói között nagy számmal ott voltak a vezeto politikusok és a felsobürokrácia tagjai. Ha valami egyáltalán tudta korrigálni az ‘50-es években a kommunista Sartre és körének szellemi befolyását a párizsi szellemi életre, akkor az Esprit mellett a Preuves és köre volt az. A ‘60-as évek végére az átalakult szellemi tárborokban nem találta a helyét a Preuves, és szerzogárdája egyre inkább egy újonnan alapított, hasonló szellemiségu folyóirathoz, a Contrepoint-hoz pártolt át. E folyóirat értelmiségi köre már több rétegbol állt, mint elodje, mivel a valamikori kommunista szellemi hegemónia ekkor már a múlté lett, és a párizsi értelmiség is plurálisabbá válva több irányban kezdett tájékozódni. Három nagyobb csoportosulás körvonalai váltak itt szét (Rieffel 1993 II. kötet: 31). A Raymond Aront követo „aroniánusok”, a konzervatív jobboldal hívei és végül a balközép felé vonzódók. A lap szerzogárdája és szellemi mentorai között Raymond Aron-on kívül ott volt a magyar származású Fejto Ferenc, de a nemzeti-konzervatív erok jelenlétét példázzák a francia Algéria következetes hívének számító Raoul Girardet írásai e folyóiratnál, vagy a következetesen royalista és nemzeti-konzervatív Philippe Arics tanulmányainak rendszeres közlése is.

Ez az ideológiai sokszínuség már eltunik a ‘70-es évek végén alapított Commentaire-ban, amely felváltja az akkoriban lehanyatló Contrepoint-t. Itt már egyértelmuen Raymond Aron szellemi köre dominál, hátterébe szorítva mind a balközép, mind a nemzeti-konzervatív szerzogárdát. Aron ekkor éri meg „másodvirágzását”, és a szovjet kommunizmusból több keseru tapasztalat
– az ‘56-os magyar felkelés fegyveres leverése, a ‘68-as prágai szovjet bevonulás és foként Szolzsenyicinnek a Gulág-szigetrol és a belso szovjet elnyomásról adott leírása – után végleg kiábrándult párizsi értelmiség ekkor kezdi felfedezni „Aron igazát” több évtizedes vitapartnerével, Sartre-ral szemben. Aron szellemi körei azonban, amikor az értelmiségi-szellemi központtá lettek, sok szempontból nem tudták megorizni politikai elhatárolódásukat a kommunista gyökeru libertárius értelmiségi csoportoktól. A párizsi értelmiség a ’80-as évektol egyre inkább egy átfogó csoport két feleként strukturálódik ennek következtében: egyrészt a kommunista-libertáriusok balközépre behúzódott körei, másrészt a gaulle-isták, chirac-isták, illetve giscard-isták szellemi körei uralják a párizsi médiát és a szellemi életet, és ezer szállal összefonódva együtt határozzák meg politikailag és ideológiailag lehetséges kereteit, még ha ebben persze az elobbieknek sokkal nagyobb is a súlyuk. Napilap szintjén a radikálisan libertárius Libération adja meg a baloldal markáns álláspontját, amivel szemben a jobbközép markánsabb hangjai a Le Figaróban olvashatók. A legnagyobb napilap azonban ma is a Le Monde, amely a ketto között áll hangvételével, de egy kicsit is távolabbról szemlélve mindhárom lap ugyanannak a politikai elitnek az eltéro frakcióit jeleníti meg. A „politikailag korrekt” szóhasználat betartására mindhárom lap kínosan ügyel, és a szankcionáló médiaértelmiségi „felügyeloknek” csak ritkán kell e lapok esetében pamfletjeikkel lesújtani.

E domináns szellemi ikerpárossal szemben a tiszta nemzeti-konzervatív oldalon csak alárendelt csoportosulásként lehet felfogni az Új Jobboldal köreit, amely a tömegmédia világában csak alig észrevehetoen tudott megkapaszkodni. Egy rövid idoszakra – 1978–80 – azonban a vita középpontjába került az Új Jobboldal, és a médiaértelmiség egésze foglalkozott velük, még ha ez kritikai-elutasító hangnemben történt is. Ideiglenes erosebb médiajelenlétüket két körülmény okozta. Az egyiket úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az Új Jobboldal körei a libertárius ellentábor egyik akciójának „nyomvizén”, az ellenfél eszközeit felhasználva jutottak a figyelem középpontjába. Az évek óta tartó ideológiai apály után 1977-ben – Szolzsenyicin leleplezései zavarba ejtették a szovjetbarát kommunista-libertárius köröket és a párizsi értelmiségieket sokkolták – Bernard-Henry Lévy (felhasználva a Grasset könyvkiadónál frissen szerzett pozícióját három idológiai-filozófiai könyvsorozat kiadásának irányítására) nagy médiatámogatással Új Filozófusok elnevezéssel útnak indította szellemi kampányát. Bernard-Henry Lévy komolyabb szellemi mondanivaló nélkül és a közfigyelem elott szakmai reputációval nem rendelkezo csoportosulás élén igyekezett bemutatni az Új Filozófusokat, akik vele együtt a ‘68-as mozgalmi körökben nevelkedtek, és mint az École Normale Supérieure végzettjei zárt kört alkottak már évek óta. Lévy kinevezése az említett könyvsorozat szerkesztojévé új lehetoséget adott a klikk számára. Sorban jelentették meg könyveiket – állandóan egymásra hivatkozva –, és a média kulcspozícióit elfoglaló régi mozgalmi barátaik mint szellemi forradalmat ünnepelték az Új Filozófusokat. Ebbe a körbe kapcsolódtak be az Új Jobboldal megalakítói. A párizsi értelmiség új törésvonalaként jelent meg az Új Filozófusok ünnepelt köre, másrészt az Új Jobboldal értelmiségiei. Amikor néhány hónapos szereplés után 1979 júniusában a legolvasottabb napilapban, a Le Monde-ban egy átfogó cikk jelent meg róluk, „Az Új Jobboldal berendezkedik” címmel, akkor heves polémia indult az összes országos napilapban, rádióadókon és televíziós csatornákon vitatták színrelépésüket. (Több mint 500 cikk jelent meg ekkor róluk pár hónap alatt. Lásd: Rieffel 1993 III. kötet: 151). E szerencsés körülmény mellett szerepet játszott ideiglenes médiajelenlétük kialakulásában, hogy az egyetlen jobboldali napilap, a Le Figaro beindította hetilapját, a Figaro Magazine-t, és itt a tulajdonos, Robert Hersant támogatásával az Új Jobboldal vezeto értelmiségiei határozták meg a témákat és a hangvételt. Különösen két vezéralakjuk, Raymond Bourgaine és Alain de Benoist nevét kell itt kiemelni e körbol, de különbözo leágazásokkal csatlakoztak e körök a feljövoben levo Front National ideológusaihoz, illetve az akkori államfo fivére, Olivier Giscard-d’Estaing is részt vett e szellemi körben.

Alig két év után törésre került sor az Új Jobboldal vezetoi és a Figaro-Magazine között. Ettol kezdve nem volt módjuk megjelenni nagyobb nyilvánosság elott, de a párizsi értelmiségben kivívott reputációjukat már nem lehetett elvenni tolük. Alain de Benoist és szellemi köre azóta is jelen van a párizsi szellemi életben, és az Évenement, illetve a Nouvelle École címu folyóirataik a jobboldali értelmiség teoretikus igényeit elégíti ki. Csak kitekintésképpen kell jelezni, hogy a korai kapcsolat ellenére nincs együttmuködés az Új Jobboldal mai körei és az idoközben magát igazi nagy párttá kinövo Front National között. Ez persze azt is jelenti, hogy az Új Jobboldal így pártok szintjén nem tud befolyást találni (a Chirac-féle jobbközép szellemi körei a már említett módon nagymértékben összefonódnak a balközép szellemi köreivel), a Front National pedig gyakorlatilag nem rendelkezik számottevo médiaértelmiséggel.

Mint jeleztük, a Le Figaro az egyetlen napilap, amely jobbközép politikai pozíciókat foglal el a párizsi baloldali médiavilág tengerében, de Jean-Marie Le Pen és a Front National számára ez alig valamivel kevésbé ellenséges, mint bármely más baloldali média. A National Hebdo és a Rivarol hetilapban, az el-
enyészo példányszámban és néhány oldalon megjeleno Présent pedig napilapként jeleníti meg nézopontjukat, de ezek démonizálása a szellemi világban minimálisra korlátozza terjeszthetésüket. A Front National már a szavazatok egynegyedét megnyeri az országos választásokon, de nyilvánosan nem tanácsos olvasni e lapokat annak, aki nem akar feltunést kelteni.
 
 

Irodalom
 

Bourdieu, P.: La Distinction. Critique sociale du jugement. Les Éditons de Minuit. Paris. 1979.

Bourdieu, Pierre: Homo Academicus. Les Éditons de Minuit. Paris. 1984.

Bourdieu, P.: La noblesse d’état. Grandes écoles et esprit de corps. Les Éditons de Minuit. Paris. 1989.

Bourdieu, P.: Raisons pratique. Sur la théorie de l’action. Édition du Seuil. Paris. 1994.

Bourdieu, P.: L’emprise du journalisme. In: Actes de la recherche en sciences sociales. 1994 Mars, 101/102. 3–9 p.

Crozier, Michel: A bürokrácia jelensége. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1982.

Debray, Régis: Le pouvoir intellectuel en France. 1978.

Mendras, Henri/Verret Michel: Les champs de la sociologie française. Armand Colin. Paris. 1988.

Rieffel, Rémy: Les intellectuels sous le Ve République. Calmann-Lévy CNRS Édition. Paris. 1993.

Robbins, Derek: The work of Pierre Bourdieu. Open University Press. London. 1991.

Szakolczay Árpád: A modernség politikai-filozófiai dilemmái. Michel Foucault írásaiból. Az MTA Szociológiai Kutató Intézetének Kiadványa. Budapest. 1991.