DANIEL BELL

Kultúrharcok

Jegyzetek



Az amerikai szellemi élet, 1965–1992

Nincsenek többé szellemi központok az Egyesült Államokban. Következésképp nagyon kevés értelmiségi maradt, amennyiben értelmi-
séginek azt a társadalmilag független egyént tartjuk, aki életét kizárólag az igazság keresésének szenteli. Karl Mannheim e réteg létezését a huszadik századi kulturális élet egyik legjellegzetesebb vonásának tartotta. 1929-ben így írt:
 

„Modern világunk egyik legfigyelemreméltóbb jelensége, hogy – a korábbi kultúráktól eltéroen – ma nem kizárólag egy társadalmilag mereven meghatározott osztály (például a papság) folytat szellemi tevékenységet, hanem egy olyan réteg, amely nagymértékben független minden osztálytól, s amely a társadalmi élet mind szélesebb területérol verbuválódik. Elsosorban ez a szociológiai tény teszi oly egyedivé a modern szellemet, amely jellemzoen nem a papság tekintélyén alapszik, s amely nem merev és végleges, hanem dinamikus, rugalmas, állandó pezsgésben van, és folyton új problémákkal szembesül.”
 
Mennyire elavultnak tunik mindez több mint fél évszázad elteltével! Ugyan hány értelmiségit találhatunk ma az intézmények falain kívül? A szellemi tevékenység tekintélyes része egyetemeken, „agytrösztökben” és állami kutatóközpontokban folyik; egyetemek, könyvtárak és múzeumok irodalomtudományi osztályain; a különféle tudományos továbbképzo intézetekben, amelyek legtöbbje szintén valamely egyetemhez kötodik; valamint a kormányzati és az üzleti szféra „tervezocsoportjaiban”.

Mostanában már nem szellemi érdeklodésrol és vitáról beszélünk, hanem „kutatásról”, „helyzetelemzésrol”, az irodalomban pedig „elméletrol”.
A szellemi élet egyre specializáltabb, professzionálisabb, nyelvében zsargonszeru, témáiban gyakran hermetikus. Nem sok figyelmet szentel annak az „átlagolvasónak”, akit Virginia Woolf igyekezett megszólítani (bár Woolf magánélete is a harcos feminista kritikusok kedvenc témájává, munkássága pedig – az íróno tiltakozása ellenére – afféle szakrális szimbólummá vált).

Mannheim úgy vélte, az egyháztól, kormánytól és gazdag magánemberektol való függetlenség is segítheti a gondolkodói szuverenitás fenntartását. A patrónusrendszert a piac helyettesíti, így az írók szabadon próbálhatnak szerencsét gondolataikkal s tehetik kockára vagyonukat. (Erre már a XVIII. században is történtek kísérletek: Alexander Pope például az újdonságnak számító elojegyzéses módszerrel árusította könyveit, néhány nyomdász pedig könyvkiadásba fogott.) Mannheim azt feltételezte, hogy a felsofokú oktatás tömegessé válásával egyre gyarapodik az a széles muvelt réteg, amely fogékony a független írók muveire.

Mindazonáltal ma nincs se kiterjedt szellemi élet, se széles értelmiségi közönség. A tágabb értelemben vett vezetokbol és szakértokbol álló olvasóközönség (a legutóbbi felmérés szerint harmincmillióan vannak!) foleg „hasznos információkra” vágyik. Kevesen akadnak, akiknek kedvük vagy hajlamuk lenne olyan filozófiai vitákhoz, amelyek megerosítik vagy cáfolják eloítéleteiket és törekvéseiket. Hány komoly szellemi folyóirat létezik, amely nem függ az alapítványok, egyetemek, vagy a gazdag támogatók új patrónusrendszerétol? Mindent összevetve, a szellemi életet manapság az intézmények uralják.

Más „fejlett” társadalmakban is hasonlóképpen alakultak a dolgok. Párizst mégis szellemi központnak tartjuk, mivel ott számtalan egyetem, kiadó, musorszóró állomás és kormányzati intézmény koncentrálódik (és a kiadók továbbra is szponzorálnak olyan folyóiratokat, mint például a Le Débat). Párizsban nagy hagyománya van a tekintélyes közgondolkodó intézményének, jóllehet manapság egyetlen Raymond Aronhoz vagy Jean-Paul Sartre-hoz hasonló formátumú vagy befolyású egyénisége sincs. Az egyeduralkodó Mitterand új operaházakat és hatalmas könyvtárakat építtetett, rendbe hozatta a múzeumokat. Ajtónállója és udvaronca, Jacques Attali tíz-húsz, de az is lehet, hogy már harminc könyvet írt – Balzackal ellentétben naponta hajnaltól délig dolgozva. Nagy történészek és gondolkodók, mint Georges Duby, Emmanuel LeRoy Ladurie, Roger Chartier vagy François Furet továbbra is fontos kulturális pozíciókat töltenek be.

Az angol értelmiség rendületlenül orzi a koncentrált szellemi élet hagyományos szokásait, stílusát és pletykáit. A könyveket itt – mirabile dictu – megjelenésük hetében hét-nyolc komoly napilapban és folyóiratban recenzeálják. A Times Literary Supplement megelevenedett, amióta Ferdinand Mount politikai elemzo és regényíró szerkeszti, a London Review of Books pedig szinte az egyetlen olyan periodika, amelyben hosszú és komoly filozófiai viták folynak, Richard Rorty, Hilary Putnam (két amerikai), Bernard Williams és mások foszereplésével. A parlament, az egyetemek és az újságírás háromszöge olyan lapok fenntartását biztosítja, mint az Independent, a Times, a Telegraph, a Guardian és a Sunday Observer. Bár a választékos ízléssel összeállított, vevocsalogató heti mellékletekben megmutatkoznak a Nyugat kulturális ellentmondásai, az írások sokszor sziporkáznak, kivált a parlamenti karcolatok. Az Economist hetente közöl cizellált politikai és gazdasági elemzéseket, a Financial Times kulturális oldalai pedig informatívak és alapos tájékozottságról tanúskodnak. Elsorendu újságírás ez, de nem több annál.

Angliának nemigen voltak olyan igényes kulturális folyóiratai, ami-
lyenek egykor boségesen jelentek meg az Egyesült Államokban. Az Encounter – ez a Londonban kiadott angol–amerikai folyóirat – negyven évig élt, míg aztán egyik hónapról a másikra titokzatos módon eltunt. A cambridge-i Grantát, amely komoly irodalmi cikkeket és alkalmi kritikákat közöl, egy amerikai szerkeszti. Egy ideig megjelent néhány aktív baloldali lap, élükön a New Left Review-val, melynek szerkesztoje, Perry Anderson azon munkálkodott, hogy az angol provincializmust a marxizmushoz és az európai gondolkodáshoz közelítse. A másik divatos kommunista folyóirat, a Marxism Today az elit bohémságát „szocialista tervezéssel” ötvözte. De Anderson most az év egy részében Kaliforniában tanít, a Marxism Today pedig felfüggesztette megjelenését.

A német szellemi élet – mint mondják – darabokra hullott, nincsen központja. De a politikai kérdések – foként az identitás, a történelmi tudat és a buntudat problémái – természetesen foglalkoztatják a muvelt közönséget, kiváltképp a történészeket és a filozófusokat. Alábbhagyott ugyan a „Methodenstreit”, vagyis a Karl Popper és Adorno között megindult filozófiai polémia a pozitivizmusról, de még folyik a „Historikerstreit”, a múlt feldolgozásáról indított vita, és olvashatjuk Jürgen Habermas, Michael Stürmer, Thomas Nipperdey, Hans Magnus Enzensberger és Günter Grass írásait. Vannak jól értesült újságok, mint a Die Zeit és a Frankfurter Allgemeine, valamint egy „vastag” hírmagazin, a Der Spiegel, amelynek kulturális vitái és elemzései mellett a Time és a Newsweek holmi reklámfüzetnek tunik.

Különösebb megeroltetés nélkül más kituno lapokat is említhetünk, például a spanyol El Paíst, amely mértékadó, kritikus, véleményformáló orgánum, vagy magazinját, a Clavest, amely emelkedettségben a német Der Monatra emlékeztet. Mexikóban pedig – Octavio Paz összetéveszthetetlen hangú folyóiratának, a Vueltának köszönhetoen – még tetten érheto a „divatjamúlt” érdeklodés az irodalom és az eszmék iránt.

E futólagos áttekintésnek az volt a célja, hogy felhívjam a figyelmet az amerikai szellemi élet sivárságára. Van egy általános kulturális folyóirat, amit „mindenki” olvas, a New York Review of Books, de preferált íróit jobbára Ang-
liából importálják (kivéve néhány „megtévedt konzervatív” amerikait, mint Garry Wills és Joan Didion), olvasóközönsége pedig foként az egyetemeken található. A New Republic címu hetilap könyvismertetései igen kifinomult ízlésrol tanúskodnak, de az újság elsosorban a politikára és a washingtoni melegházi atmoszférából származó pletykákra koncentrál. A Commentary és a Partisan Review, az intellektuális viták és az európai kultúra egykori mértékadó fórumai mára megfakultak, az egyik erosen konzervatív beállítottsága miatt, a másik meg azért, mert olvasóközönsége, a „New York-i értelmiség” már nem létezik.

A korábbi nemzedék független értelmiségét (például Edmund Wilsont, Lewis Mumfordot vagy Dwight MacDonaldot, aki a „legszabadabb szabadúszó” volt közülük) nem kötötték egyetlen egyetemi kultúrához sem. A mai írók jórészt a felsooktatásban tevékenykednek. A csavargó baloldali író, Russel Jacoby könyvet írt errol a témáról, The Last Intellectuals: American Culture in the Age of Academe (Az utolsó értelmiségiek. Amerikai kultúra az egyetem korában, 1987) címmel. Jacoby az amerikai kulturális élet egy független szférájának eltunését meséli el, és leszögezi, hogy a harminc esztendeje feltunt értelmisé-
giek, „mint Daniel Bell, William F. Buckley és John Kenneth Galbraith, továbbra is uralják a kultúra magaslatait”. Az „utolsó értelmiségiek” – mutat rá Jacoby – a muvelt közönségnek írtak. „Mostanra veszélyeztetett fajjá váltak, nincsenek fiatalabb követoik” – bár Norman Mailer még fáradhatatlanul reklámozza önmagát.

Ám ha ezen keretek között vizsgálódnánk tovább, akkor azt a mannheimi tévképzetet folytatnánk, amelyet azóta is sok értelmiségi követ – így próbálják alátámasztani igényüket arra, hogy a korról ítéletet alkotó, „kiváltságos gondolkodónak” tekintsék oket. Mannheim – akire nagy hatással volt a XIX. század végi orosz értelmiségi alakja – úgy vélte, hogy az értelmiség társadalmi feladata a bírálat, és az értelmiségi „strukturálisan” a létezo osztálytársadalmon kívül helyezkedik el. Ám a mai értelmiségiek, akik a gondolatokat és az eszméket alakítják és közvetítik, valamennyien a társadalom szerkezetén belül foglalnak helyet, itt töltenek be kényelmes pozíciókat. Biztos helyük van az egyetemeken, tekintélyes befolyással bírnak az állam- és pénzügyekben, a kutatásszervezésben és az irodalmi központokban. Ok irányítják a legfontosabb médiumokat – az újságokat, a televíziót és Hollywoodot. Fontos, gyakran dönto szerepet játszanak a Kongresszus és a végrehajtó hatalom vezeto helyein és bizottságaiban.1 Rájuk épül a társadalom intézményi élete, s ok vívják Amerika „kultúrharcait”: küzdenek az intézményi – foként egyetemi – pozíciókért, s ütközeteik a kultúra stratégiai pontjai (például a multikulturalizmus és a feminizmus) körül zajlanak.

Azok a megkülönböztetések, amelyekkel korábban az értelmiségi osztályt különválasztották a társadalom egyéb csoportjaitól, ma már nem használhatók. A mai értelmiségi élet körülményeinek megértéséhez új megkülönböztetéseket kell tennünk, hiszen az értelmiség nem egységes, és nincs meghatározott társadalmi szerepe. A kérdés az, miképp fogalmazzuk meg ezeket.

A kultúra és a társadalom önkényes, de talán hasznos megkülönböztetésével kezdem. A kultúra azoknak az uralkodó attitudöknek és hagyományoknak az összessége, amelyekben a világról alkotott meggyozodés gyökerezik, a társadalom pedig azokra a közös attitudökre és érdekekre utal, amelyek egy népet jellemeznek.2 Egyes nemzeteknél – például az iszlám országok esetében – a vallás egyesíto ereje folytán kongruencia van közöttük, míg a modern nyugati országokban általában különválnak.

Az Egyesült Államok ma polgári társadalom, de nem polgári kultúra. Polgári társadalom, hiszen az individualizmust és a materializmust hangsúlyozza. Viszont „fejlett” modernista kultúra annyiban, hogy elfogadja a kísérletezést, az új stílusokat és a komplex formákat. (Azt lehetne mondani, hogy a köztársaság kialakulásának idoszakában a kultúra és a társadalom között egység volt – a protestantizmusnak, Jonathan Edwards kálvinizmusának és Benjamin Franklin gyakorlatiasságának köszönhetoen. A szétválás a XIX. század közepén történt meg, a társadalomban a populista magatartásformák, a kultúrában pedig a sznobizmus terjedése miatt.)

Ma az Egyesült Államok kultúrája megengedo szellemu (kivált erkölcsi és szexuális kérdésekben), valamint modernista, amennyiben hajlandó befogadni a muvészetekben és az irodalomban jelentkezo új, innovatív és divatos kifejezési formákat. Lionel Trilling kifejezésével élve: ellenkultúra, hiszen szemben áll az uralkodó társadalmi magatartásformákkal.3 Ám ez az ellenkultúra egyre inkább beágyazódik a társadalmi intézményekbe (különösen az egyetemekbe), élvezi a nonkonformizmus kellemes állapotát, s eközben új sznobságával hivalkodik, gyakran azt a látszatot keltve, hogy továbbra is üldözik. Ezzel a kultúrán belül óhatatlanul kiváltották az „újkonzervatívok” vagy – Sidney Blumenthal kifejezésével – „ellenértelmiségiek” reakcióját, akik eroteljesen fölléptek a „polgári társadalom” értékeinek védelmében. És e két irányzat között ott feszül a harmadik, a „politikai liberalizmus”, amely – a közügyek és a magánélet szétválasztásával – azt vallja, hogy a kultúrának megengedonek kell lennie, de ennél jobban foglalkoztatja a „polgári társadalom” deficitjének megszüntetése, kiváltképp az egyenloség és az igazságos redisztribúció kérdésében.

Valójában a „kultúrharcok” (Kulturkämpfe4) új sorozatával állunk szemben. Ezek nem romantikus értelmiségi víziók a társadalom megváltoztatásáról, hanem késhegyre meno viták elszigetelt értelmiségi csoportok között (és azokon belül is), amelyek érvei csak hébe-hóba jutnak el a szélesebb közönséghez. (Jó példa erre az utóbbi idokben zajló vita a „politikailag korrekt” magatartásról.)

Az elmúlt huszonöt esztendoben három áramlat fut egymás mellett az amerikai szellemi életben, amelyeket – leegyszerusítve – radikális, konzervatív és liberális jelzovel illethetünk. Eloször bemutatom az áramlatok történeti hátterét, majd rátérek a köztük folyó vitákra.
 
 
 
 

A radikális menetelés
 
 

A radikális mozgalom gyökerei az 1968-as eseményekig nyúlnak vissza, az Egyesült Államok, Franciaország és Németország – és kisebb méretekben más országok – egyetemein bekövetkezett robbanásokig. A romantikus és öntetszelgo mozgalom – a húszas évek Jugendbewegungjához hasonlóan – támadta az elidegeníto társadalom materializmusát és személytelenségét, illetve nietzschei engesztelhetetlenséggel bírálta a polgári társadalmat.

Az Egyesült Államokban az érzelmi gyújtópont a vietnami háború volt. A behívó elvben minden fiatalembert fenyegetett, de – míg az egyetemi hallgatók elhalaszthatták a szolgálatot, vagy kibújhattak alóla – a terhek aránytalanul nagy részét a feketék viselték. A fellángolás oka leginkább a demográfiai hullám következtében felduzzadt fiatal korosztály tömeges lázadása volt, s
összefüggésben állt a drog- és zenecentrikus kultúrával, valamint a szexuális „forradalommal”.5 A mozgalom nem forradalmi volt, hanem lázadó, zavaros céljai nem nyújtottak programszeru alternatívát a kapitalista társadalommal szemben.

Akadtak azért különbségek. A múltban – kivált Európában – az ifjúsági mozgalmak korábbi politikai és muvészeti mozgalmakhoz csatlakoztak. Az új baloldal azonban nem vállalt közösséget az elozo szocialista és kommunista nemzedékekkel, részint az 1950-es évek hiátusa miatt, amikor az idosebbek közül számosan békét kötöttek a társadalommal; részint mert a muvészeti mozgalmak – mint például az absztrakt expresszionizmus a festészetben – hivatalos irányzatokká váltak.

Az új baloldal képviseloi az „új” szóra voltak büszkék: arra, hogy újjáformálták magukat. Ez olyan vízió volt, amely indítékaiban és tetteiben különbözött az 1930-as évek baloldali mozgalmainak programadó és kissé iskolás doktrínáitól. Három összetevoje volt ennek a világnézetnek: a részvételi demokrácia eszméje, a „fehér boruek” kiváltságainak elutasítása és a harmadik világgal kapcsolatos romantikus forradalmi álmok dédelgetése.

Az új baloldal enyhén rousseau-i felfogása a részvételi demokráciáról a közösség eszméjére koncentrált, a szegények, a nincstelenek, sot a lumpenproletariátus, a bunözok – különösen a fekete bunözok – közösséggé szervezésére, mivel ezeket a csoportokat a társadalom áldozatainak tekintették. A szakszervezeti mozgalmat vagy teljesen figyelmen kívül hagyták, vagy megvetették mint a kapitalizmusba „integrálódott’’ bürokratikus szervezodést.

A fehérek kiváltságainak elutasítása igazából azt jelentette: ha fehér a boröd, bunös vagy. A harmadik világ országainak lakóit „külso proletariátusnak” minosítették, akik kénytelenek szolgálni a kapitalista országokat. A témát elsoként – ironikusan – Arnold Toynbee vetette föl, és az 1960-as években alakította át forradalmi szlogenné Lin Piao, aki akkoriban Mao kijelölt utóda volt.

A forradalmi romantika tisztelgés volt a hosök új sora elott: Mao, Fidel, Ché Guevara, Daniel Ortega és a nicaraguai szandinisták elott. Ennek jó része retorika volt, ám a legnagyobb publicitást mégis akkor kapta az új baloldal, amikor fölkarolta a Fekete Párducokat (és Frantz Fanont, akit szellemi atyjuknak kiáltottak ki). A leghírhedtebb esemény az volt, amikor a New York Review of Books kiemelt helyen közölte Tom Haydennek, az új baloldal egyik vezérének cikkét, a lap borítóján pedig egy Molotov-koktél díszelgett. (Az ügy senkinek sem ártott, csak a New York Review of Books körül csaptak fel a lángok.)

Ezek a témák és víziók idovel megkoptak. A baloldal kutyaszorítóba került. A részvételi demokrácia elve alapján az egyénnek és a közösségnek rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy „befolyásolhassa az életét irányító döntéseket”. A baloldal feltételezte, hogy amit a „nép” akar, az mind helyes. De akkor mi légyen a dél-bostoni katolikusok igényével, akik ellenálltak az integrációnak, s tiltakoztak az ellen, hogy a fekete gyerekeket az o iskoláikba buszoztassák – azon az alapon, hogy ez az o közösségüket bomlasztja föl? Ok nem befolyásolhatják az életüket irányító döntéseket? Meddig tart a részvételi demokrácia, és milyen mértékben tartoznak az egyének egy nagyobb, átfogóbb politikai testületbe, amelynek döntése mindenki számára kötelezo?

A vezeklés a fehérek kiváltságai miatt gyakran azt jelentette, hogy az új baloldal támogatta a militáns feketék által elkövetett eroszakot és gyilkosságokat, és mentegette az olyan akciókat, mint George Jacksoné, aki három börtönort ölt meg, amikor 1971-ben szökést kísérelt meg a San Quentinból.

A társadalmi berendezkedés demokratikus természete miatt – még ha maga a társadalom megosztott is – a feketék válaszút elé kerültek: beilleszkednek a rendszerbe, helyet keresnek a választási és hatalmi szisztémában, vagy még harciasabbá és szélsoségesebbé válnak. A fekete mozgalom óhatatlanul kettészakadt. Egyesek szélsoséges irányba mentek el, mint például Eldridge Cleaver, akibol irodalmi híresség lett: külföldre menekült, és miután évekig kóborolt Kubában és Algériában, hazatért és megtagadta múltját, hogy keresztényként szülessék újjá. A feketék többsége beilleszkedett a rendszerbe, sot az elmúlt tizenöt évben New York, Chicago, Los Angeles, Detroit, Washington, Cleveland, Atlanta, Newark és több kisebb város is fekete polgármestert választott. A Fekete Párducok megfakultak.

Ami a forradalmi romantikát illeti, az 1970-es években az új baloldal egy része, a „meteorológusok” (weathermen) illegalitásba vonultak: bombát robbantottak, bankot raboltak, gyilkoltak, évekig céltalanul éltek, amíg mozgalmuk fel nem szívódott. Sorban érték oket a csalódások: eloször Mao kulturális forradalma; azután Fidel Castro, aki bebörtönözte a homoszexuálisokat és a kultúra olyan alakjait, mint Herberto Padilla; Ché Guevarából is kiábrándultak, mert csúfos kudarcot vallott igyekezete, hogy megvalósítsa Regis Debray elméletét a gerillaforradalomról. A legutóbbi idoben pedig nagy zavart okozott, hogy Nicaraguában szabad és demokratikus választásokon megbuktak a szandinisták.
 
 

Noha immár nem voltak „ügyek”, a nemzedék számos tagja és epigonja megorizte radikális magatartását és – Rudi Dutschke szavaival élve – megkezdte „hosszú menetelését az intézményekben”. A nyolcvanas években a korosodó új baloldal – most már kényelmes egyetemi állásokból, a nyomtatott sajtó hatalmat jelento pozícióiból, Hollywoodból, a tévébol és a rádióból – számos Kulturkampfot indított, sok egyetemet új csatatérré változtatva.

Radikális gazdasági vagy politikai programokkal nem nagyon foglalkoznak. A csata terepe a kultúra, a harc eszköze pedig a tananyag és az „elmélet”. A nyelvezet, az érvelés és bizonyos mértékben az elemzési módszer a frankfurti iskolától és Lukács Györgytol (kevesen tudják, hogy hevesen ostorozták egymást), továbbá Antonio Gramscitól származik. Noha a kezdeti hatások egyre gyengülnek, a kulturális nihilizmus igazolásához használt fellengzos retorika Nietzschétol, Heideggertol és Derridától ered.

Az egyik legfobb fegyver, amellyel a baloldal a „kapitalista kultúrát” ostrom alatt tartja, a Gramscitól származó kulcsszó, a hegemónia. Ám minthogy a kapitalizmus „kultúráját” definiálni felettébb nehéz, gyakorlatilag a kapitalizmusnak mint megfelelo társadalmi berendezkedésnek a létjogosultságát kérdojelezik meg. A leghevesebb támadást a Critical Legal Studies (Jogi Kritikai Iskola) mozgalma készítette elo, amely a nyolcvanas évek elején született a Harvard jogi karán, és mára az ország összes nagyobb jogi egyetemén elterjedt. A mozgalom állítása szerint a jog, kivált a bírósági döntések a hatalmi berendezkedés és a társadalmi kiváltságok megerosítését szolgálják. Ez a nem különösebben eredeti gondolat az Egyesült Államokban a New Deal idejére, Jerome Frank és Thurman Arnold „jogi realizmusához” nyúlik vissza, de korábbi pragmatizmusa helyett itt hegeli–gramsci felhangot kap. Ha az irányzatnak van központi gondolkodója, az Roberto Mangabeira Unger harvardi jogászprofesszor. Ha pedig a központi gondolatot kellene kiemelnünk abból a tekintélyes számú könyvbol, amely a témáról megjelent, az nem lehetne más, mint hogy a társadalomnak folyamatosan szüksége van új mechanizmusokra, amelyek segítségével a régi, megkérgesedett intézmények szétzúzhatók s újak teremthetok. A nehézséget az okozza, hogy nincsenek normatív elképzeléseik arról, milyen legyen a jog, miben áll az igazság. Unger az intézmények újabb és újabb átrendezésének szükségességét hangsúlyozza. De ha a jog – akárcsak a társadalmak többsége – a hagyományra épül, milyen jogrend épülhetne a permanens forradalomra? És ha egyszer a törvénynek megingathatatlan szabályokból kell állnia, éppen azért, hogy betartható legyen, a permanens forradalom állapotában mihez tartsa magát az ember?

De mindez már a múlté. A radikálisok szociológiai gondolkodásában (akárcsak a társadalomtudományokban) új és jelentos fejlemény következett be: kevésbé koncentrálnak a társadalmi osztályokra, ehelyett megerosödött a nemek és fajok, azaz a társadalmi és azon belül a hatalmi pozíciók kritikus kérdései iránti érdeklodés. Az utóbbi évtizedben a feminizmus és a feketékkel foglalkozó stúdiumok számítanak a radikalizmus eloretolt helyorségének az Egyesült Államokban, és nyugtalanító kérdéseket tesznek fel a fennálló intézmények és a hivatalos gondolkodás számára.
 
 
 
 

A konzervatív fordulat
 
Az újkonzervatív – szellemeskedett Irving Kristol az 1970-es években – „olyan liberális, akit mellbe vágott a valóság”. Az „újkonzervatív” azonban téves elnevezés volt, legalábbis kezdetben. A terminust nem azok vezették be, akiket ezen a néven neveztek, és nézeteiket nem is fedte pontosan. Michael Harrington szocialista író használta eloször a Dissent címu lapban, aki azzal a régi szektás gyakorlatra jellemzo manoverrel álcázta átpártolását a „jobboldalhoz” – odahagyva a független szocialista választási politikát és csatlakozva a Demokrata Párthoz –, hogy támadta azokat, akik valóban demokraták voltak, bár a szkeptikusabb fajtából. A címke zsurnalisztikus felhangot kapott Peter Steinfels 1979-es könyvében: The Neoconservatives. The Men Who Are Changing American Politics (Az újkonzervatívok. Akik megváltoztatják Amerika politikáját).

Steinfels ebben a könyvében Daniel Patrick Moynihant kiáltotta ki az újkonzervatívok mintapolitikusának, Irving Kristolt a csoport publicistájának, jelen sorok szerzojét pedig teoretikusának és moralistájának. Számos társadalomtudóst, aki az 1965-ben Kristol és énáltalam alapított Public Interest címu folyóirattal kapcsolatba került, ezzel az irányzattal azonosítottak, így szociológusokat, mint Nathan Glazer, Seymour Martin Lipset és Robert Nisbet, vagy politológusokat, mint Samuel Huntington és James Q. Wilson. Ezenközben olyan egyéniségek kaptak posztumusz újkonzervatív minosítést, mint Lionel Trilling, Richard Hofstadter és a jogtudós Alexander Bickel. Steinfels szerint a mozgalom jelentosége abból fakadt – leszámítva íróinak „hatalmi kapcsolatait” és befolyását az elit egyetemeken és a kormányzati berkekben –, hogy tagjai szemben álltak a liberalizmussal, és úgy vélték, hogy „az újkonzervativizmus pont az a komoly és intelligens konzervativizmus, amely Amerikában mindeddig hiányzott”.

Mindazonáltal nem meglepo, hogy ennek az állítólagos konzervativizmusnak a tartalmát sohasem fejtették ki. Nem meglepo, hiszen – ha leszámítjuk Robert Nisbet közösséghitét, amelyet Durkheim elméletébol kiindulva fogalmazott meg az individualizmussal szemben – akkoriban nem létezett olyan konzervatív ideológia, amelyet mindenki elfogadott volna. Én például a polgári létet bíráltam, és a Cultural Contradictions of Capitalism (A kapitalizmus kulturális ellentmondásai, 1976) címu muvemben kifejtett javaslataim a „közös háztartás” ügyében John Dewey liberalizmusát idézik. (Egyszer úgy jellemeztem magam, mint aki gazdasági kérdésekben szocialista, a politikában liberális, a kultúrában pedig konzervatív.) Kristol írásaiban megkísérelte összhangba hozni Adam Smithnek a szabadpiacra, illetve az egyéni érdekekre vonatkozó alapelveit és Edmund Burke szabadságelveit. (Burke, annak ellenére, hogy konzervatívnak bélyegezték, élete nagy részében szabadelvu volt a politikában is és az életben is.) Ha össze lehet foglalni pár szóban ezt az állítólagos konzervativizmust – és a meghatározást nem tartjuk oximoronnak –, azt mondhatnánk rá, hogy szkeptikus szabadelvuség: remény a haladásban, de kétely abban, hogy ez lehetséges.

Az immár huszonöt esztendos fogalommal kapcsolatos bonyodalom nagy része onnan ered, hogy a „mozgalomnak” két különbözo fázisa létezik. Az elso, amit a Public Interest 1965-ös indításával azonosítanak, kizárólag a hazai társadalompolitikára koncentrált. Sokatmondó tény, hogy a legfontosabb szellemi folyóiratok – a Commentary, a New York Review of Books és a Partisan Review – akkoriban mind balra kacsingattak, s nem közölték azok írásait, akik bírálták a születo új baloldalt és forradalmi romantikáját. Egyik sem foglalkozott gazdaságtannal és társadalompolitikával, noha ezek voltak Kennedy és Johnson „Great Society” programjának sarkalatos pontjai.

A Public Interest beköszönto cikke közölte, hogy a lap ideológiaellenes lesz, hiszen „az ideológiának lényegi tulajdonsága, hogy nem egyszeruen eloírja a célokat, hanem állhatatosan kínálgat elore gyártott magyarázatokat..., melyek konokul ellenállnak minden ésszeru revíziónak”. A folyóirat az empirikus társadalomkutatás szükségességét hangsúlyozta, és kritikus álláspontot foglalt el az egészségügy, az oktatás és a lakásépítés területén fölmerült homályos javaslatokkal kapcsolatban. A folyóiratot azzal támadták, hogy „pragmatikus” és „technokrata”. Norman Podhoretz, a Commentary új, baloldali érzelmu szerkesztoje pedig 1967-ben megjelent önéletrajzában csipetnyi gúnnyal azt mondta a Public Interestrol – bár az idosebb, tehetséges munkatársak elott fejet hajtott –, hogy alig több, mint „panaszkönyv egy élelmiszerboltban”.

Az „újkonzervatív” gondolkodás másik fontos témája az elozo harminc esztendo tapasztalataiból eredt: fölismerték, hogy egy tökéletlen világban az utópista programok megvalósításakor szükségszeruen nehézségek merülnek föl. A „szocialista” államokban forradalmi terrorral kezdodik és bürokratikus lidércálmokkal végzodik, a demokratikus országokban pedig nem várt következményekkel jár, ha társadalmi tervezéssel próbálkoznak. Úgyhogy ha valaki a társadalom „tervezését” tuzi ki célul, azt – Karl Popper kifejezésével élve – „apránként” kell véghezvinnie. Az alapveto filozófiai irányzat tehát az utópiákkal szembeni szkepticizmus volt. Ha ezt konzervativizmusnak nevezik, hát legyen.

Az 1970-es évek vége felé Ronald Reagan megválasztásával határozott váltás történt az amerikai politikában. A külügyek, kivált a Szovjetunióval és a latin-amerikai kommunista kalandorpolitikával való szembeszállás a politika középpontjába került. Felbukkant számos volt demokrata, akinek azelott nem volt kapcsolata az újkonzervatívokkal. A „híd” szerepét a már korábban a republikánusokhoz csatlakozó Irving Kristol töltötte be, aki Wall Street Journalbeli rovata s más folyóiratokban megjelent írásai révén Amerika egyik vezeto közgondolkodójává vált. Most követte ot Norman Podhoretz, aki a külpolitikában – mivel Izraelt és a Likud pártot támogatta – „keményvonalasnak” számított. Jeanne Kirkpatrick is csatlakozott Kristolhoz. O 1979-ben a Commentaryban azt állította, hogy a tekintélyelvu rezsimekben szükségszeru a változás, a totalitárius államokban viszont nem. Reagen felfigyelt erre, s annak ellenére, hogy Kirkpatrick demokrata volt, ot nevezte ki ENSZ-nagykövetnek. A Reagan-adminisztráció külügyi vonalának ideologizmusa a kommunistaellenes demokraták és korábbi szociáldemokraták közül is sokakat vonzott, akik – mivel járatosak voltak a politikában és nagy gyakorlattal rendelkeztek a propagandában – fontos ideológiai posztokat kaptak a republikánus adminisztrációban: az Amerika Hangjánál, a National Endowment for Democracy (Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért) szervezetében és a szovjetekkel tárgyaló delegációkban.

Steinfels könyvérol írott recenziójában Dennis Wrong az alcím kapcsán megjegyezte: „Sokkal valószínubbnek látszik, hogy az amerikai politika fogja megváltoztatni az embereket, mint fordítva.” Én például tíz évvel a Public Interest alapítása után otthagytam a folyóiratot. Moynihan szenátor – Reagan ideológiai alapú beavatkozáspolitikájával szembehelyezkedve – wilsoni elveket kezdett hangoztatni a nemzetközi kapcsolatokban, a nemzetközi jog védelmében.

Az utóbbi évtizedben mégis feltunt az Egyesült Államokban egy mozgalom, amely egyesíti magában az újkonzervativizmus minden jellegzetességét: ideologikusan közelít a külpolitikához, idegenkedik a jóléti állam bürokráciájától, elkötelezett a kínálatpárti gazdaságpolitika mellett, s viszolyog az ellenkultúrától. Alapítványi támogatással jó néhány újkonzervatív újság született ekkor, amelyek a mai napig uralják az egyetemeken kívüli szellemi életet. A Public Interestnek van már egy külügyekkel foglalkozó testvérlapja is, a National Interest, amelyet Kristol ad ki. Három fontosabb kulturális folyóirat kötodik újkonzervatívokhoz. A muvészetekkel foglalkozó New Criteriont Hilton Kramer, a tehetséges muvészetkritikus szerkeszti, aki kissé epés, bár gyakran helytálló megjegyzésekkel illeti a baloldali kultúrkritikát. Az American Scholar, a Phi Beta Kappa lapja Joseph Epstein szerkesztésében jelenik meg, aki szellemdús rovatában meglehetosen élesen fogalmaz az irodalom ügyeirol. A Partisan Review szerkesztoje William Philips. Hajdanán a New York-i értelmiségit errol az immár ötvenéves lapról lehetett felismerni, de most már, sajnálatos módon, csak halvány árnyéka egykori önmagának.

Az Amerikai Zsidó Bizottság kiadásában megjeleno Commentary változatlanul ragyogóan szerkesztett lap, de könyörtelenül, szinte monomániásan a baloldal elleni támadásokra koncentrál és az izraeli keményvonalas politikát védelmezi. Néhány folyóiratot jobboldali szervezetek pénzügyi támogatásával csábítottak át a túloldalról – ilyen a Policy Review, amelyet a Heritage Foundation mentett meg –, a nagyobb campusokon pedig ott a sok-sok konzervatív diákújság, hátterükben olyan alapítványokkal, amelyekben Kristolnak befolyása van.

Az újkonzervatívokat széles szakadék választja el a liberális, illetve baloldali kultúrától. Ez jelzi, hogy a két oldal befolyása más és más területre terjed ki, s közöttük kibékíthetetlen az ellentét. Az újkonzervatívok foleg Washingtonban és a kormányintézményekben, például az adományosztó National Endowment for the Humanities (Nemzeti Alapítvány a Humán Tudományokért) szervezetében, valamint a közigazgatásban rendelkeznek hatalommal.
A baloldali és liberális körök túlnyomórészt az egyetemeken foglalnak el fontos pozíciókat. Az újkonzervatív nézeteket valló professzorok úgy érzik, kigúnyolják és elszigetelik oket az egyetemeken, a baloldaliak és a liberálisok pedig a kormányzati körökben tapasztalnak hasonlót. És lehet, hogy mindkét félnek igaza van.
 
 
 
 

A liberális filozófia visszatérése
 
Az akcionista új baloldal és az ellenhatásaként kibontakozó újkonzervatív mozgalom mellett az elmúlt két évtized harmadik szellemi áramlata a bámulatosan megújhodott filozófiai liberalizmus. Mint mondani szokás, a háború utáni Amerika bemutatta a politikai liberalizmus tündöklését és bukását. A diadalmas korszakban a jóléti állam olyan szilárdan kiépült, hogy három különbözo republikánus adminisztráció – Nixoné, Reagané és Bushé – sem volt képes lebontani, csupán „kiéheztetésére” tehetett kísérletet. A politikai liberalizmus akkor kezdett kiürülni, amikor felismerték, hogy a túlzott ígéreteket – a szegénység megszüntetését, a megfelelo egészségügyi rendszer létrehozását, az oktatás színvonalának emelését – nem lehet teljesíteni, a költségek ellenben tekintélyes mértékben megnottek, és a programok egyre inkább elakadnak a bürokrácia mocsaraiban. Ez alkalmasint közös jellemzoje a legtöbb fejlett ipari társadalomnak, de az Egyesült Államokban a vietnami háború is bonyolította a helyzetet: nem csupán a társadalom erkölcsi magabiztosságát csökkentette, hanem meg is állította a Great Society programját, és olyan inflációt szabadított el, amelynek visszaszorítása több mint húsz évig tartott.

Fölmerül viszont egy paradoxon. Míg a liberalizmus mint állami berendezkedés egyre inkább csodöt mond, a liberális politikai filozófia hatalmas erovel tör elore, olyan területet újítva meg, amely a század közepe óta egyre sivárabbá vált. Négyen játszottak meghatározó szerepet ebben a változásban, amely az elemzés újfajta szigorával felvértezve visszahozta a normatív szempontokat a filozófiába.

Az elso John Rawls a Harvardról, akinek 1971-ben megjelent könyve,
A Theory of Justice (Az igazságosság elmélete) számtalan vita kiindulópontja lett. Minden társadalomnak – érvelt Rawls – szüksége van az „elsodleges társadalmi javak” elosztórendszerére, ideértve a szabadságjogokat, a lehetoségeket, a gazdasági forrásokat és az önbecsüléshez szükséges feltételeket. A kérdés az, hogyan tervezheto olyan rendszer, amely egyszerre igazságos is és méltányos is az állampolgárok szemében. Ha némely konzervatívhoz hasonlóan azt állítjuk, hogy a társadalmi berendezkedést összességében lehetetlen „tervezni”, mivel magyarázható, hogy az Egyesült Államok alkotmánya, amely a jogok és a népképviseleti demokrácia kereteit kijelölte, több mint kétszáz esztendeje muködik?

A Jeremy Bentham által felvázolt utilitarista rendszer szerint a közösség „fikció”, a jutalmakat az egyéneknek kell adni, „igazságos” pedig az, ami „a leheto legtöbb embernek a leheto legjobb”. De méltányos-e, ha a jövedelmek és kiváltságok terén nagy az egyenlotlenség? Hogyan vehetjük rá az egyéneket arra, hogy megegyezzenek valamilyen közös normában?

Rawls abból a kardinális feltevésbol indul ki, hogy a szükség minden társadalomban jelen lesz (a szocialisták korábban úgy gondolták, hogy a boséget a technológia fogja megteremteni), és a disztributív rendszerek alapfeltétele egy olyan erkölcsi mérce, amely mindenki számára igazságos. Rawls tervezetének újdonsága abból fakad, hogy individualista premisszából indul ki, ám az egyéneket arra kényszeríti, hogy közösen alakítsanak ki konszenzust.
Ennek alapja nem a haszonelvuség, hanem egyfajta „társadalmi szerzodés”, amely Kantnak azon a tételén alapszik, hogy az egyén szeretné egyetemessé tenni saját helyzetét.

Rawls egy játékot javasol. A „tudatlanság fátyla” alatt mindenki létrehoz magának egyfajta „biztonsági hálót”: eldönti, az elsodleges társadalmi javak közül (amelyek – ahogy Arisztotelész írta a Politikában – állampolgárrá teszik) melyek szükségesek és elégségesek számára ahhoz, hogy a társadalom teljes értéku tagja lehessen. Az a szint lesz a norma mindenki számára, amit ki-ki meghatároz magának.6

A második szerzo Ronald Dworkin, aki oxfordi professzor létére gyakran tartózkodik az Egyesült Államokban, s foként amerikai lapokban – kivált a New York Review of Booksban – publikál, az amerikai alkotmánnyal kapcsolatos kérdésekrol. Egyik korai, 1977-es esszégyujteményének címe – Taking Rights Seriously (Komolyan véve a jogokat) – jól példázza álláspontját. A jogokat, Dworkin nézete szerint – nem az explicit politikai döntések hozzák létre (ahogy például a jogi pozitivizmus állítja), nem is a metafizikus természetjog szüli oket, hanem – Rawls nézetei nyomán – „az egyenlo törodéshez és megbecsüléshez való jogból” származnak, amely minden személyt megillet. Míg Rawls ezen jogok alapjának a szerzodést tartja, Dworkin szerint a jogok az „igazsággal kapcsolatos megérzéseinkbol” erednek, s abból, hogy a magyarázatok és viták láncolatában a racionális beszéd és érv egyetlen „helyes” választ eredményez. (Mivel a kritikák ráébresztették Dworkint arra, hogy filozófiája gyenge lábakon áll, megpróbálta kimutatni az igazság iránti érzéket a jog teljességében, hogy teóriáját a jog empirikus alkalmazása mögötti mélyebb öszszefüggéssel támassza alá.)

Nagyobb hatást váltott ki azonban az, hogy Dworkin a jogelméletet alkotmányos kérdésekre alkalmazta. A „törodés” és „megbecsülés” középpontba állításával joggal értelmezhette úgy a Tizennegyedik Alkotmánymódosítás „egyenlo védelemrol” szóló cikkelyét, hogy kiterjed a kisebbségek iránti pozitív diszkriminációra és a „magánélet sérthetetlenségére”, innen pedig a „választás” jogára olyan ügyekben, mint az abortusz és a szexuális élet.

Rawls és Dworkin – a maguk eltéro módján – egységes mércét igyekeznek megszabni az állam számára. A társadalmi javak elosztásakor azonban problémákat okozhat, hogy különbözo szabályok vonatkoznak a gazdagság, a hatalom, az állások és egyéb társadalmi javak elosztására, ami ellentmondá-
sokhoz és jogtalan elonyökhöz vezethet. Ezt Michael Walzer, az Institute for Advanced Studies (Tudományos Továbbképzo Intézet) munkatársa vetette föl Spheres of Justice (Az igazságosság szférái, 1983) címu könyvében. Walzer úgy érvel, hogy a különbözo szférák rendelkezhetnek saját elosztási elvekkel, melyek a szférák társadalmi fontosságán és értékén alapulnak. Ha a gazdagodás elott nincsenek akadályok, létrejöhet bizonyos egyenlotlenség. Míg megbecsülésre mindenki jogosult, dicséretre vagy egy-egy egyetemi állásra (például professzori posztra) nem. Az alapelv az, hogy akik befolyással vagy elonnyel rendelkeznek az egyik szférában, ne kamatoztathassák azt más szférákban (ne válthassák például pénzüket hatalommá, vagy ne vásárolhassanak maguknak elsobbségi jogot az egészségügyi ellátásban). Ily módon Walzer arra törekszik, hogy úgy orizze meg a pluralitás és a komplex egyenloség elvét, hogy a hatalmat ne lehessen automatikusan gyakorolni a társadalom különféle szféráiban.

Az utóbbi idoben nagy hatással van az etikára és a gazdaságelméletre Amartya Sen indiai születésu közgazdász és filozófus, aki hosszú angliai pályafutása után jelenleg a Harvardon tanít. Sen a neoklasszikus gazdaságelmélethez etikai értékeléseket fuzött, s így a korábbinál bonyolultabb képet alkotott az egyénrol és természetérol. A gazdasági magatartás neoklasszikus megfogalmazásában az ember egyszeruen „preferenciahalmaz”, s e preferenciák az ember ízlése és szükségletei szerint rendezodnek el egy hasznossági skálán. Sen kiindulópontja a jóléti gazdaságtan: az embert vagy a családot „jogosultsághalmazként” fogja föl. A jogosultságok „adottságokból” (munkára való képesség) és a társadalmi támogatás (munkanélküli-segély, szociális biztonság stb.) iránti igényekbol állnak.

Sen ezt a konceptuális sémát „élesben” alkalmazta az éhínség és éhség elemzésekor. Az 1974-es bangladesi éhínségrol írott Poverty and Famines (Szegénység és éhínség, 1981), valamint a Jean Dréze-zel közösen írt Hunger and Public Action (Éhség és közös cselekvés, 1989) címu tanulmányában kimutatta, hogy az éhínségek nem a rossz termés és az aszály okozta élelemhiánynak tulajdoníthatók, hanem annak a társadalmi ténynek, hogy az egyének jogosultságai nem teszik lehetové, hogy hozzájussanak az élelemhez. Az élelmiszersegély-programok gyakran fosztogatáshoz, korrupcióhoz vezetnek, és a segély ritkán jut el a rászorultakhoz. A humanitárius felbuzdulásnál jobb szociális politika a jogosultságok újrafogalmazása: inkább közmunkákon kellene dolgoztatni az embereket, és készpénzben fizetni a bérüket. A készpénzbevétel élénkíti az élelmiszerpiacot, s így megkerülheto a nehézkes adminisztratív gépezet. Ha a közvetlen élelmiszer-adományokat munkahelyekkel helyettesítik, akkor még a korrupció és a politikai visszaélés lehetosége is csökkentheto.

Rawls, Dworkin, Walzer és Sen kutatásai számos vitát inspiráltak a politikai és az erkölcsfilozófiában, az etikában és a gazdaságtanban, az individualizmus és a közösség értelmezésének terén, valamint az erény és az igazságosság természetével kapcsolatban. Paradox, hogy míg a liberális politikai gyakorlat napja egyre inkább leáldozik, a liberális politikai filozófia reneszánszát éli. Kérdés, nyit-e új utakat a politikai programokban és a társadalompolitikában.

Az utóbbi évek két legfontosabb politikai eseménye a szovjet és keleteurópai kommunizmus összeomlása, valamint az Öböl-háború volt. Meglepo módon egyik sem hagyott mélyebb nyomokat az amerikai értelmiségben.

Az elso eseményre adott reakció jelentéktelensége azzal magyarázható, hogy az utóbbi évtizedben – talán már elobb is – kevés értelmiségi szimpatizált a Szovjetunióval és a kelet-európai kommunista rezsimekkel. Franciaországban az értelmiség megosztott volt: egyik része a Szovjetuniót, a másik az Egyesült Államokat támogatta. Mivel azonban létezett egyfajta latens Amerika-ellenesség, és sokan csepülték az imperializmust, a mérleg nyelve inkább a Szovjetunió felé billent, támogatói mit sem törodtek a leleplezésekkel. Ezért okoztak akkora megrázkódtatást Alekszandr Szolzsenyicin Gulagról írott kötetei. Amikor ezt a kínai kulturális forradalom jogtiprásairól szóló beszámolók követték, a hatvannyolcas nemzedék – olyan „fovezérek” irányításával, mint André Glucksmann – határozottan szembefordult a kommunista országokkal. Az Egyesült Államokban azonban, ahol a szélesebb politikai színtéren Hubert Humphrey és a legnagyobb szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO képviselte az antikommunizmust, az értelmiségi társadalmon belül is létezett egy tekintélyes antikommunista ero, amelyet Sidney Hook és Arthur Schlesinger neve fémjelzett. A baloldal továbbra is Amerika-ellenes maradt: ócsárolta az „imperializmust”, különösen a reagani évek latin-amerikai politikáját.

A korszak értelmiségének két generációja markánsan különbözött egymástól. Az idosebb nemzedék együtt nott föl a sztálinizmussal, amely életük központi politikai témája volt, és a moszkvai perekkel kezdodo kiábrándulások sorozata csak erosítette kommunizmusellenességüket. Az újbaloldali nemzedék szemében mindez régi história volt. Nekik a vietnami háború jelentette a meghatározó élményt, és ez szolgált alapul Amerika-ellenes magatartásukhoz.

Vajon a marxista eszméket is aláásta a kommunizmus összeomlása? Erre a kérdésre nem lehet egyszeruen válaszolni. A legtöbb közgazdász és szociológus egyetértene abban, hogy a marxizmusnak nincs túl nagy jelentosége egy „szocialista” társadalom fölépítésében, s egy bonyolult gazdaság nem nélkülözheti a piaci mechanizmusokat. Sokan talán továbbra is amellett érvelnek, hogy a marxizmus több szempontból hasznos a kapitalizmus és az árutermelés elemzésekor. Számos marxista szociológus – mint Erik Olin Wright a University of Wisconsinról vagy Fred Block a University of Californiáról – túllépett a merev osztályelemzésen, és egyfajta posztmarxista vagy posztindusztriális sémát fogadott el a legújabb nyugati fejlodés leírására. Robert Heilbroner, a marxista közgazdasági eszmék kiemelkedo képviseloje elismerte ugyan a szocializmus bukását, de – érthetoen – továbbra is bírálja a kapitalizmust. John Roemer, aki szintén marxista közgazdász, a magántokés kapitalizmus alternatívájaként egy szocialista piacgazdaság körvonalait vázolta föl. De egészében véve mindez csak akadémikus elmélkedés – még a szó legjobb értelmében is.

Az Öböl-háború összetett reakciót váltott ki az értelmiség, különösen az Amerikában kiemelkedo szerepet játszó zsidó értelmiségiek körében. Kevesen támogatták Irak követeléseit, bár egyes írók – például a Nation címu lap munkatársai – úgy látták, hogy az Egyesült Államok háborús lépései nem különböznek a jól ismert imperialista törekvésektol: céljuk az olaj feletti rendelkezés biztosítása. Számos szerzo, köztük a feminista Barbara Ehrenreich, a Democratic Socialists of America nevu szervezet társelnöke, arra az álláspontra helyezkedett (akárcsak Norman Thomas szocialista vezeto 1939–1941-ben), hogy a radikálisoknak elsosorban a hazai bajokra kellene összpontosítaniuk energiájukat. Az értelmiségiek többsége, a Demokrata Párthoz hasonlóan, a gazdasági szankciók mellett szállt síkra.

A háború kitörését követoen a Kongresszus demokratái támogatták a kormányzatot. A Nation ellenezte a háborút, a két jelentos baloldali liberális folyóiratban, a Dissentben és a Tikkunban pedig belso szakadás következett be. Irving Howe és Michael Walzer folyóirata, a hagyományosan szocialista, de az új baloldallal nem rokonszenvezo Dissent tartózkodott a nyílt állásfoglalástól, mert igazgatótanácsa megosztott volt. A Tikkun köré tömörült fiatalabb zsidó értelmiség sem volt egységes, bár a lap szerkesztoje, Michael Lerner fenntartásokkal ugyan, de támogatta a háborút. A Tikkun (a szó héberül javítást, újjáépítést jelent) néhány éve indult a Commentary ellenpontjaként. A sors fintora, hogy az 1945-ben alapított Commentary annak idején szintén a fiatal zsidó értelmiségiek útját egyengette, hogy visszataláljanak a zsidó léthez, s emellett amerikai hazafiságukat is megorizzék. Negyven esztendovel késobb a Tikkun a hatvannyolcas új baloldalt segítette, hogy zsidó önazonosságát meglelje. Megjelent tehát egy új identitástudat, amely magában foglalta az Izraellel
való eros azonosulást. A lap válságba jutott és meghasonlott.7

Az amerikaiak vezette hadsereg elképesztoen gyors gyozelme azonban el is csitította a háború körüli vitát. Sokakat viszolygással töltött el az irakiaknak okozott hatalmas emberveszteség. Sokan továbbra is firtatják, nem volt-e elhamarkodott a katonai akció. De a bírálatok zömét elhallgattatták az irakiak által kifejlesztett titkos nukleáris létesítményekrol szóló leleplezések.

A második világháborút követo jó negyven esztendoben a sztálinizmus politikai kérdései és a szovjet blokkhoz tartozó népek sorsa az amerikai szellemi érdeklodés homlokterében állt. Döbbenetes, milyen szélsebesen vált mindez történelemmé. A recesszió következményei és a szociális szolgáltatások hiányosságai a hazai ügyekre irányították az emberek figyelmét. Meglehet, ez az amerikai politikai és szellemi élet legfontosabb fejleménye napjainkban.

A baloldal egészen a legutóbbi idokig lelkesen pátyolgatta a harmadik világot és az antiimperialista mozgalmat. Mostanra azonban a harmadik világ – amennyiben egyáltalán létezik egységes „harmadik világ” – elvesztette varázsát: sok ország a piacgazdaságot választja, s úgy tunik, a dél-afrikai faji kérdés is valamiféle megoldás felé halad. A nacionalizmus föltámadása megrökönyödést, az iszlám fundamentalizmus terjedése csöndes félelmet keltett, s nemigen akad olyan értelmiségi, aki képes ezekkel a kérdésekkel szembenézni. A liberálisok továbbra is arról beszélnek, hogy szerte a világon terjeszteni kell a demokrácia eszméjét, és gazdasági segítséget kell nyújtani a keleteurópai nemzeteknek, bár azzal is tisztában vannak, hogy ezekben az országokban eros jobbratolódás következhet be. A baloldal (akárcsak a jobboldaliak egy része) az elszigetelodés híve lett, figyelme a hazai problémák felé fordult, fo témája a feminizmus, a nemi megkülönböztetés és a multikulturalizmus az oktatásban. A világ nem csupán politikai, de szellemi szempontból is centripetálissá vált. A következokben az örvénylo áramlatokat veszem szemügyre.

Az értelmiségi számára kezdetben vala az ige, és az ige az igazság, a hatalom és a dicsoség. Az értük folyó verseny óhatatatlanul szóháborúhoz vezet. Az elmúlt évtizedben három Kulturkampf söpört végig az amerikai szellemi játéktéren, gyakran átlépve a régi partvonalakat.
 
 
 
 

Újkonzik kontra ókonzik
 
Az újkonzervatívok és ókonzervatívok furcsa gúnynevei csekély jelentoséggel bírnának, ha nem a vita során felszínre töro antiszemitizmust jeleznék.

A konzervatívok évekig bosszankodtak, amiért számuzték oket az amerikai szellemi életbol. A konzervativizmus lobogóját 1953-ban emelte magasra Russell Kirk. The Conservative Mind (A konzervatív gondolat) címu könyve nemcsak azért keltett figyelmet, mert akkoriban feléledt az érdeklodés Edmund Burke eszméi iránt, hanem azért is, mert Kirk hitet tett a rend és a hagyomány, a hierarchia és a tekintély, valamint az organikus társadalom
ideája mellett. Különös gondolatok egy plurális és bevándorló társadalomban! Mintha a déli agrárírók, John Crowe Ransom, Allen Tate, Robert Penn Warren és Cleanth Brooks híres kiáltványát, az I’ll Take My Standet (Állást foglalok) visszhangozná, támadásukat a nyers iparosítás ellen, amelyben a régi Dél hagyományainak szétzúzását látták.

A konzervativizmus 1955-ben, a National Review és sziporkázóan szellemes szerkesztoje, William F. Buckley színrelépésével vált egy csapásra országos jelentoségu üggyé. A National Review vezérlo eszméje korántsem valamilyen konzervatív filozófiai látomás, hanem az antikommunizmus volt, szerkesztobizottságában pedig exkommunistáknak és extrockistáknak jutott a vezeto szerep – többek között Whittaker Chambers, James Burnham, William Schlamm és Frank Meyer neve említheto. (A hagyományokkal szakító szabadpiaci kapitalizmus eszméje, de még inkább Ayn Rand libertarizmusa furcsán hatott Richard Weavernek, a konzervatív gondolat szürke eminenciásának organikusságról értekezo írásai mellett.) A konzervativizmus a politika, nem pedig a filozófia jóvoltából került a figyelem középpontjába.

Az újkonzik értelmes és magát kifejezni képes csoportjának megjelenése az 1970-es években új szókészlettel és új látásmóddal gazdagította a konzervativizmust. De írásaik meghatározó jegye inkább a szkepticizmus volt, mintsem a filozófiai irányvonal. Ha volt valamilyen filozófiai hátterük, azt a néhai Leo Straussnak, a University of Chicago politikai filozófusának írásai nyújtották. Strauss támadta a modernség szubjektivizmusát, kiállt az erény és a kiválóság alapeszményeiért, amelyek a klasszikus politikai írásokban szerepelnek. Strauss szövegmagyarázók felkészült csoportját vonzotta maga köré, s rajtuk keresztül egy csapatnyi fiatalabb tanítványt, akik ma kulcspozíciókat töltenek be a republikánus kormányzat végrehajtó szerveiben. Leghíresebb tanítványa Allan Bloom a University of Chicagóról, akinek The Closing of the American Mind (Az amerikai gondolkodás végnapjai, 1987) címu, az oktatásról írott könyve elképeszto bestseller lett. Bloom tanítványa, Francis Fukuyama is széles körben vált ismertté késobb könyvvé alakított, The End of History and the Last Man (A történelem vége és az utolsó ember, 1992) címu esszéjével. Strauss jelentoségét Irving Kristol is elismeri.

Az újkonzervatívoknak sikerült magukra irányítani az értelmiség figyelmét. Képesek voltak elérni, hogy a konzervatív alapítványok számtalan újkonzervatív lapot, konferenciát és szervezetet támogassanak. Mindez felboszítette az ókonzikat, akik úgy érezték, hogy kiuzték oket a politika páholyaiból. A nyilvánosság eloször 1981-ben értesült ellentéteikrol, amikor az ókonzik a National Endowment for the Humanities (Nemzeti Alapítvány a Humán Tudományokért) elnöki székébe M. E. Bradfordot, a University of Dallas akkori professzorát javasolták. Bradford tudományos igényességgel ócsárolta Abraham Lincolnt, ellenezte az 1964-es polgárjogi törvényt, amely dönto csapást mért a faji megkülönböztetésre, és két ízben is támogatta az alabamai George Wallace elnökjelöltségét, aki a faji megkülönböztetés híve volt. Az újkonzik azonban William Bennett, az észak-karolinai National Humanities Center (Humán Tudományok Nemzeti Központja) igazgatója mellett kardoskodtak (ez az intézmény nem tartozik a kormányzathoz). Végül elkeseredett, nyílt színi csatározás után Bennettet választották meg. (A késobbiekben Bennett
Reagan oktatási minisztere, a Bush-kormányzatban a kábítószerkérdés fo korifeusa lett, jelenleg pedig a National Review szerkesztoje.)

Az egy évtizeden át érlelodo antagonizmusok csak az utóbbi években törtek felszínre, amikor a régi, egyesíto ideológiai kérdések háttérbe szorultak. A Philadephia Társaság egyik 1986-os összejövetelén Stephen Tonsor (University of Michigan) a konzervativizmust a kereszténységgel azonosította, az újkonzervativizmust pedig „az elvilágiasodott zsidó értelmiségiek soraiban megnyilvánuló modernséggel” kapcsolta össze. (Ennek némiképpen ellentmond, hogy a vezeto újkonzervatív gondolkodók közé tartozik a lutheránus Peter Berger a Boston Universityrol, aki számos fontos könyvet írt a vallásról, és egy katolizált evangélikus lelkész, Richard John Neuhaus, a First Things szerkesztoje.) Russel Kirk, az ókonzik bálványa egyszer beszédet tartott az agresszív jobboldali Heritage Foundationben (amelynek akkori kutatási igazgatója, Burton Pines, zsidó származású volt), és ott azt hangoztatta, hogy „minden dolog hátterében” Izrael fennmaradása áll, és „nemritkán olybá tunik, mintha egyes kiváló újkonzervatívok összetévesztenék Tel-Avivot az Egyesült Államok fovárosával”.

Az ütközopont valóban Izrael. Így aztán, ami korábban legfeljebb öregek és újonnan érkezettek langyos vitája volt a politikai padsorok fo helyeinek birtoklásáért, mára közbeszéd tárgya lett, s mindkét oldalon kíméletlen megnyilatkozások hangzanak el. Mindez Patrick J. Buchanannek, Nixon és Reagan egykori beszédírójának köszönheto, aki Bushsal szemben indult a republikánus elnökjelöltségért. A neves tévés személyiség cikkeit országszerte számos lap közli. A mániákus, a fundamentalista és a kiábrándult választók Buchanan beszédeiben megtalálták a közös nevezot.

A harcias, veszekedos, „macho” természetu Buchanan izolacionista álláspontot foglalt el az Öböl-háborúval kapcsolatban, és azzal vádolta az amerikai zsidókat, hogy ok álltak a beavatkozást követelok élére. „Csupán két csoport kardoskodik a közép-keleti háború mellett – mondta egy tévéshow-ban –, az Izraeli Védelmi Minisztérium és az amerikai fejbólintók.” Egy több újságban is megjelent cikkében e szavakkal támadta az újkonzervatívokat: „Vajon nem követtünk el szarvashibát, amikor beengedtük az ideológiai csavargókat az utcáról és leültettük oket a tuz mellé?”

Mételyes megjegyzései igen hamar válságot idéztek elo a konzervatívok soraiban. „Te melyik oldalon állsz?” – a konzervatív írók mostanság nem bújhatnak ki a kérdés alól. A National Review egyik különkiadásában William F. Buckley alaposan megvizsgálta a kérdést, és többek között arra a következtetésre jutott, hogy Pat Buchanan „olyasmiket mond a zsidókról, amiket racionálisan csak antiszemita megnyilvánulásként lehet felfogni, hangnemében és tartalmilag egyaránt”. Tíz esztendeje Buchanan még nem fejthette volna ki nyilvánosan álláspontját. Buckley szerint Auschwitz emléke egyre inkább megfakul, s már nem gátolja nyílt antiszemita kijelentések hangoztatását. Az antiszemitizmus feléledése sötét jövo árnyát veti Amerikára – akárcsak a faji kérdés burkolt megjelenése (ezt David Duke, egykori Ku-Klux-Klan tag vetette föl), az izolacionizmus erosödése és az idegenek elleni támadások. Az árny most még kis felhocske csupán, de az, hogy prominens értelmiségiek és közírók egy csoportja – sot szinte az összes ókonzi – hajlandó a nyilvánosság elott beszélni ezekrol a dolgokról, némi félelemmel tölti el az embert az elkövetkezo politikai viharoktól.

Liberálisok és közösségelvuek
 
Az ókonzik és újkonzik között dúló harc jórészt Washingtonra, a hatalom berkeire korlátozódik. A liberálisok és közösségelvuek vitája a politikai filozófia elefántcsonttornyán belül zajlik, és csak ritkán csap át a társadalompolitika területére. Tág értelemben mindkét tábor „liberális”, amennyiben mindketto meliorista állásponton van, jóllehet a kontinuum egyik végén az individualista libertarizmus található, a másik végén pedig egy olyan elképzelés, mely szerint a közösség elobbre való az egyén jogainál.

Talán a „csapat” felsorolásával kezdhetnénk a vitában elfoglalt különféle posztok meghatározását. A liberális oldal nagy öregjei – John Rawls és Ronald Dworkin – az egyént tekintik filozófiájuk alapjának. Egy fiatalabbakból álló akcionista csoport egy új politikai folyóirat, az American Prospect körül tömörül, amelyet ketten szerkesztenek: Paul Starr szociológus a Princeton Universityrol és Robert Kuttner közgazdász. A lap – önmeghatározása szerint – a Public
Interest ellenzéke. Starrt többek között az foglalkoztatja, hogyan lehet a libe-
ralizmust a szocializmustól elhatárolni, tekintettel arra, hogy a New Deal liberalizmusát – felületesen – valamiféle reformszocializmussal szokták azono-
sítani.

A közösségelvuek oldalán Michael Sandelt, Robert Bellaht és Alasdair MacIntyre-t találjuk. A mozgalom publicistája Amitai Etzioni, a George
Washington University szociológusa, a Responsive Community címu folyóirat szerkesztoje. Etzioni szerint az egyéni jogok védelme már odáig fajult, hogy egyenesen megbéklyózza a közegészségügyi hatóságokat (például az AIDS-vizsgálatnál) és a rendorséget. Sandel – számos feministával együtt – feljogosítaná a közösségeket, hogy gátat vessenek a pornográfiának, és korlátozná a cégek jogkörét az üzemek bezárását illetoen.

A kontinuum egyik végén (vajon a jobb vagy a bal szélén?) találhatók a libertáriusok: például Robert Nozick, aki az állam szerepének minimálisra csökkentéséért szállt síkra, bár nemrég módosította nézeteit, valamint a washingtoni Cato Institute, amelynek tagjai a gazdaságtól az erkölcsökig minden területen laissez faire elveket hangoztatnak, beleértve a kábítószerek legalizálását. (Meg kell jegyezni, hogy sokan azok közül, akiket konzervatívnak vélnek – például Milton Friedman, a szabadpiac apostola – szintén támogatják a kábítószerek legalizálását, nemcsak a cselekvés szabadságának nevében, hanem racionális megfontolásból is.) A legszélen, talán a kontinuum legszélso pontján is túl helyezkednek el Ayn Rand követoi, akik minden téren a ráción alapuló egyéni szabadság hívei. Ha létezik még ennél is távolabbi pozíció a közösségelvu oldalon, akkor azt annak a „polgári republikanizmusnak” a szószólói foglalják el, amelyet az angol filozófus, Quentin Skinner és a brit születésu, jelenleg a Johns Hopkinson tanító eszmetörténész, J. G. Pocock fogalmazott meg – bár ok elsosorban az eszmetörténetben és a politikaelmélet nyelvezetében tettek szert egyre növekvo befolyásra, nem az aktuális politikai filozófiában.

A probléma lényege az a dilemma, amelyet legpontosabban Rousseau fogalmazott meg: a modern társadalomban az ember burzsoá és citoyen egyszerre, vannak egoista önérdekei, és vannak kötelezettségei a társadalommal szemben. Rousseau szerint a megoldás az egoizmus feloldása oly módon, hogy az egyes ember lemond jogairól az általános akarat javára, amely így az egyedüli erkölcs is lesz. A másik végletet Jeremy Bentham képviselte, aki a közösséget csak fikciónak tartotta: véleménye szerint a társadalmat csak egyének alkotják, s vágyaik haszonelvu preferenciákban fejezodnek ki.

A kortárs politikai filozófia nyelvezetében a téma a helyes és a jó ellentéteként merült föl. Michael Sandel a Harvardról a Liberalism and Its Critics (A liberalizmus és bírálói, 1984) címu könyvében kritizálja Rawls képzeletbeli szerzodésének absztrakt individuumát: „közös célok hiányában” csupán „erkölcsi káosz” keletkezik; az egyén csak egy közösség tagjaként, társadalmi kapcso-
lataiba ágyazva vizsgálható. Alasdair MacIntyre, a peripatetikus filozófus, miután föltárta a kortárs modernizmus mind az ötvenhét változatát, végül megnyugodva tért meg a polgári erény arisztotelészi alapjaihoz, és immár a „társadalmilag kialakult közös tevékenységre”, valamint a muvészet és a politika „közös megértésére” helyezi a hangsúlyt. Az elhangzó vélemények viszszatéro motívuma a „közjó” fogalma.

De meddig terjed a „közös megértés”, és mennyire közös a „közjó” egy plurális társadalomban? Egyesek közbülso álláspontok kialakításával kísérleteznek. Michael Walzer elfogadja, hogy különbözo területeken más-más sajátosságok érvényesülnek, s a disztributív igazságosság elvei nem egységesek, de igyekszik megakadályozni, hogy az egyik területen birtokolt pozíció átváltható legyen más tartományokban megszerezheto elonyökre. Robert Bellah, a befolyásos berkeleyi szociológus, másokkal közösen írott The Good Society (A jó társadalom, 1991) címu könyvében az intézmények megerosítésének szükségességét hangsúlyozza, mert azok inkább segítik a társadalommal való kapcsolatot, mint az egyén korlátlan igényei. Mindazonáltal a testületiség eszméje sem ad megnyugtató választ a Reinhold Niebuhr által megfogalmazott félelmekre, melyek szerint a „kollektív egoizmus” (például a nacionalizmus vagy a szindikalizmus) még az „egyéni egoizmusnál” is rosszabb lehet, mivel eltorzítja a disztributív igazságosság természetét.

Kétféle liberális válasz létezik ezekre a dilemmákra. Az egyik Isaiah Berlin gondolatmenete, aki szerint valójában minden társadalomban célok és értékek sokfélesége van jelen, amelyek óhatatlanul ütköznek egymással (mint például a teljesítményen alapuló érdem elve és a múlt sérelmeinek orvoslásán alapuló jóvátételi elv, ami a pozitív diszkrimináció alapja). Berlin úgy véli, hogy egy magát liberálisnak valló társadalomnak ki kell alakítania az egyeztetést segíto eljárásrendet. A másik érvelés a köz- és a magánszféra közti különbséget hangsúlyozza. Az elosztható javakkal kapcsolatban – akárcsak e sorok írója – „közös háztartást” javasol, de nem avatkozna a magánszférába sem az erkölcs, sem a viselkedésformák terén.

Ez a vita túlnyomórészt a politikai filozófia absztrakt szféráiban zajlott, de az egymással versengo állítások ritkán vezettek következetes állásponthoz olyan közérdeku ügyekben, mint a pornográfia, a drogok, a pozitív diszkrimináció, a kifejezés szabadságának korlátozása a muvészetekben, az abortusz és hasonlók. Ha mégis föllelheto némi következetesség, akkor így lehetne összefoglalni az irányzatok fobb jellemzoit:

A liberálisok szabályozásra törekednek a gazdaságban, de az erkölcsi szabadságot csak kevéssé korlátoznák.

A közösségelvuek szabályoznák a gazdaságot, s úgy gondolják, hogy valamelyest szükséges ellenorizni a társadalmi viselkedést is, bizonyos jogokat pedig korlátozni kell.

Az újkonzervatívok a szabadpiacot pártolják, de az erkölcsök fölött társadalmi gyámkodást kívánnak.

A libertáriusok nem korlátoznák sem a gazdaságot, sem az egyén életének más szféráit.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a viták egészen más kontextusban zajlanak, mint az elmúlt ötven év lázas ideológiai küzdelmei a szocializmus és a kapitalizmus körül. Széles konszenzus alakult ki a civil társadalom és a piacgazdaság eszméjérol. A piac az egyének és a vállalkozások szerepén alapul, mivel igényeik szerint alakítja az elosztást, valamint reagál az árak jelzéseire. A civil társadalom számára viszont az államszervezeten kívüli intézmények és önkéntes társulások meghatározóak, amelyekben az egyének közösen dolgozhatnak, hogy elérjék közös céljaikat. Minden esetben az a kérdés, hogy milyen egyensúlyt lehet elérni a különbözo természetu, egymással versengo célok között.
 
 
 
 

Multikulturalizmus, kánon és politikai korrektség
 
Az elmúlt években a legádázabb kultúrharc a következo kérdések
– vagy inkább címkék – körül folyt: multikulturalizmus, politikai korrektség, a kánon, eurocentrizmus, dekonstruktivizmus és hasonló homályos fogalmak; a harcmezo pedig – Szent Ágoston kifejezését kölcsönvéve – „a locsogás bazárja”.

Ez foképpen az egyetemeket jelenti, s azokon belül a humán szakokat, ahol annak meghatározása körül dúlt a harc, hogy mi tekintendo muveltségi alapkurzusnak. Az elemi és a középiskolákban még hevesebb harcok dúlnak a tananyag, elsosorban az amerikai történelem körül, különösen azokban a városokban, ahol kisebbségi csoportok (feketék és latinok) irányítják a helyi közigazgatást. A nagypolitikában elsosorban a kulturális projekteket pénzelo kormányzati intézmények keveredtek bele a vitába, mint a National Endowment for the Humanities és a National Endowment for the Arts (Nemzeti Alapítvány a Muvészetekért).

Ennek oka minden bizonnyal a kulturális klíma változása, ami kedvezo körülményeket biztosított a kulturális populizmus és a kulturális relativizmus térnyeréséhez. A változást jelzi a „kánon” elleni támadás, vagyis megkérdojelezése annak, hogy az etikai és irodalmi alapmuveknek létezik egy meghatározott köre, amelyet minden muvelt embernek illik ismerni (vagy legalábbis illik tudnia róla). E kánon hanyatlását jelzi az elit- és tömegkultúra közti különbség elmosódása, illetve annak a foleg a dekonstruktivizmusban megnyilvánuló nézetnek a terjedése, hogy egy szövegnek nem létezik hiteles olvasata, a szerzo szándéka lényegtelen a szövegmegértés szempontjából, az elemzés kiindulópontja pedig az olvasó reakciója. Bizonyos értelemben mellékes, hogy ez a nézet karikatúrája a komoly hermeneutikai munkának – amely az exegetikai stúdiumok egyik legrégebbi területe, a Biblia korai tanulmányozásához nyúlik vissza –, sot még a „dekonstruktivizmusnak” is, hiszen éppen a legközönségesebb elmék agitálnak mellette a leghangosabban.

A változások nagy része azonban beleolvad a divatos „posztmodernizmusba”. Mi jellemzi ezt az ellentmondásos irányzatot? Múlt és jelen stílusainak összezagyválása az építészetben; figuratív és absztrakt keverése a festészetben; pastiche és paródia tudatos alkalmazása a muvészetekben; és egyáltalán, minden elképzelheto eljárás felhasználása a mufaji meghatározások érvénytelenítésére. A posztmodern megengedi, hogy mindezek egyaránt jelentsenek valamit. De mit is?

Miközben e divatirányzatok többsége egész Európát áthatotta, az amerikai kultúrában – hol máshol történhetett volna ez meg? – három fordulat is bekövetkezett:

Az esztétikai fordulatot a relativizmus terjedése okozta, amely tagadja, hogy a muvészetben létezhet állandó mérce és ítélet;

a szociológiai fordulat a társadalomban és a hatalom lényegi pontjain az osztály kifejezést a fajjal és a nemmel (a társadalom fölosztásának ésszerunek tartott terminusaival) helyettesíti;

a filozófiai fordulat elveti a nyugati civilizációt mint alapveto ismeretelméleti, erkölcsi és politikai kérdéseink forrását, és elutasítja, hogy az egyetemi oktatásban meg kell követelni klasszikus muvek olvasását.

Az elmúlt évek vitáiban, amelyek tönkretették a kultúra világát, a dekonstruktivizmust – ahogy Jacques Derrida elsoként megfogalmazta – a nihilista indulat végso forrásának tekintik. De ez a „konstrukció” intellektuális melléfogás lenne. A dekonstruktivizmus csupán egyike annak az utóbbi évtizedekben fölbukkant számos szellemi áramlatnak, amely a szövegek értelmezésének új útjait keresi. A jelentés kérdése a filozófia és az irodalom történetének legnyugtalanítóbb problémája.

Korunkban számos erofeszítés történt, hogy egy-egy szöveget irodalmon kívüli kategóriákkal értelmezzenek: a marxizmus a formális és jogi viszonyok „demisztifikációjával” kísérletezett; a pszichológia a motivációk tudattalan és szexuális gyökereinek föltárásával; a strukturalizmus pedig – Saussuretol Lévi-Straussig – arra törekedett, hogy a nyelv formai sajátosságainak megfogalmazásával hozza létre az irodalmi és társadalmi viszonyok egyfajta rendszerét.

Derridával aztán elkövetkezett az, amit Morris Dickstein „az értelmezés örvényének” nevezett. A dekonstruktivizmus, hu tanítványainak állításával ellentétben, nem „destrukció”, hanem de-konstrukció, kísérlet konstrukció és destrukció aláaknázására. Az ókori pürróni szkepticizmushoz hasonlóan a dekonstruktivizmus arra törekszik, hogy leleplezze a szöveg belso ellentmondásait, aláássa koherenciáját, s elvessen bármilyen elképzelést a kitüntetett jelentésrol; célja, hogy felforgassa a rangsorokat: természet elsobbségét a kultúrával szemben, férfiét a novel, írásét az élobeszéddel szemben. Mint minden új kultusznak, ennek is megvan a maga hermetikus nyelvezete (jellegzetes kifejezése például a différence, a „távollét-jelenlét” vagy az aporia, azaz a retorika és gondolat közti feloldhatatlan konfliktus), amelyet – természetesen a fopapok irányításával – el kell sajátítania annak, aki az eleusziszi misztériumok részese kíván lenni. Itt aztán ki-ki kedvére mazsolázgathat.

Eltekintve attól az állításától, hogy a megértés kulcsa a metaforikus nyelv természete (ami felbátorított néhány irodalomelméleti szakembert, hogy kijelentse: a tudomány csak „retorika”, nem a természet rendszerezése), a dekonstruktivizmust az tette vonzóvá, hogy egyes írók összekapcsolták Michel Foucault munkásságával. Foucault azon volt, hogy eliminálja a descartes-i „szubjektumot” mint a polgári én mintaképét (hogy „de-konstruálja” az embert a tulajdon nyelvében), s így lerombolja a humanizmust és azt az állítást, hogy az embernek hatalma van a természet fölött. A dekonstruktivizmus 1986-ban robbant be a köztudatba, amikor kiderült, hogy Paul de Man, aki 1983-ban bekövetkezett haláláig a dekonstrukció misztériumába avatta be amerikai tanítványait, fiatalon több mint száz cikket írt egy belga náci-kollaboráns lapnak. Ezek közül többen is azzal vádolta a zsidókat, hogy idegenek az európai kultúrától, és dicsérte a „hitleri szellemet’’. Kollégáinak a Yale-en (akik között számos zsidó volt) ezt soha nem árulta el. De Man életét megpróbálták összekapcsolni elméleteivel, és ez amerikai irodalmi körökben dühödt vitákat váltott ki.

A dekonstruktivizmus nagyban hozzájárult a hagyomány és az intézményesült gondolkodás ellen megindult támadáshoz. A legnagyobb roham a „kánon” ellen indult, tagadva, hogy létezik olyan irodalmi korpusz, amelyet nem csorbít az ido múlása, s átível kultúrák és osztályok fölött. De ez az elutasítás több, mint a mestermuvek rangjára igényt tartó alkotások meghatározásának puszta elvetése: egyenes tagadása annak az elképzelésnek, hogy létezhet bármiféle kánon vagy ezzel feléro véleményrendszer.

E nézet újabb forrásainak egyike az a megállapítás, hogy a kánon „fehér férfiak patriarkális irodalmi normája” szerint áll össze. Barbara Herrnstein Smith így ír: „A kisebbségek és a nok másként érzékelik és tapasztalják a világot, mint a fehér férfiak. Ezek a perspektívák most összeütköznek.” A Norton noi írók antológiája (1985) olyan bizonyítékokra vadászik az irodalomtörténetben, amelyek a noi írók „természetes különbözoségét és egyediségét” igazolják. Cáfolhatatlan, hogy vannak ilyen bizonyítékok, ám nem lehet megkerülni a minoségi értékelést, és figyelmen kívül hagyni Virginia Woolf kijelentését, aki szerint a szellemnek és a képzeletnek nincs neme, ezek az alkotó tehetség közös forrásai.

Még tovább megy a fekete származású Houston A. Baker, a University of Pennsylvania irodalomtudósa, a Modern Language Association új vezetoje. Az olvasást és az írást „az uralom technológiájának” tekinti, az iskolai kötelezo irodalomról pedig azt tartja, hogy „a tudás hegemonikus nyugati struk-
túráját állandósítja”. Virginia Woolf és Pearl Buck között választani – jegyzi meg – olyan, mint „szendvics és pizza között választani”.

Döbbenetes, hogy a „kisebbségeket” és a „noket” gyujtofogalomként kezelik, mintha ezeken a csoportokon belül nem léteznének különbségek. (Hatvan évvel ezelott a marxista irodalomkritikában a „burzsoá” és a „proletár” fogalmakat használták az írók kategorizálására. Ki ismeri ma a harmincas évek „proletár íróit”, Jack Conroyt, Robert Cantwellt, Clara Weatherwaxet, Fielding Burke-öt, Grace Lumpkint, noha az utóbbi három noi író – szemben a „burzsoá” írókkal, mint Hemingway, Faulkner és Fitzgerald?) Hasonlóképpen eltöröltek minden különbséget elit- és tömegkultúra között, és mindkettot, a filmekkel és a festészettel egyetemben, a kor „tükrözodéseként” értelmezik. Ironikus, hogy a vulgáris szociológia – amit egy nemzedékkel ezelott számuztek a tudásszociológiából – most a populáris kultúra fényében tér vissza nagy büszkén. Még a történelmi emlékezetet is kitörölték.

E kérdések átpolitizálása abból a törekvésbol fakad, hogy vezessenek be „multikulturális” oktatást az elemitol kezdve az egyetemekig. Amerika, lévén a bevándorlók országa, mindig elozékenyen fogadta ezeket az erofeszítéseket, s az utóbbi években a történelemkönyveket is átdolgozták, hogy a különféle bevándorló rétegek tapasztalatai teret kapjanak. De most magát a nyugati civilizációt éri támadás, mint „kulturális imperializmust”. Ahogy az egyik fekete író, Molefi Kete Asante fogalmaz, a felszabadulás mindaddig lehetetlen, „amíg a feketék fejében meg nem törik a fehér gondolkodás monopóliuma”. Az Európa-központú tananyag „megöli a gyermekeinket, megöli az agyukat”.

Mindehhez a Cornellen tanító brit sinológus, Martin Bernal Black Athena (Fekete Athéné) címu könyve adta az ösztönzést. Bernal azzal érvelt, hogy a görög gondolkodás, sot az európai eszmék más forrásai is az egyiptomi civilizáció származékai, tehát amit ma nyugati civilizációnak neveznek, az Afrikában kezdodött. Az amerikai iskolákban most ebbol indul ki számos afro-amerikai tanulmányi program.

Mindez „haladó ortodoxiává” vált jó néhány amerikai egyetemen, és akik megkísérlik kétségbe vonni, azok beleütköznek az úgynevezett „politikai korrektség” falába. Illiberal Education (A nem liberális oktatás, 1991) címu könyvében, amely e jelenségeket konzervatív szemszögbol leplezi le, Dinesh D’Souza azt írja, hogy több mint száz egyetemen van már „beszédszabályzat”: tiltják a fajilag és szexuálisan megbélyegzo vagy sérto kifejezéseket. A túlnyomórészt liberális szemléletu campusok többségén uralkodó politikai és társadalmi légkör mindenkinek elveszi a kedvét attól, hogy „szexista”, „homofóbiás” vagy „faji” megjegyzéseket tegyen.

Még az Elso Alkotmánymódosítás is gyanúba keveredett. A Duke Universityn tanító Stanley Fish, az irodalmi gerillák szószátyár vezére így ír a
Boston Review-ban:
 
 

„...Az újkonzervatívok folyamatosan eltulajdonították azokat a szavakat, kifejezéseket és fogalmakat... amelyek a [haladó baloldali] politikát létrehozták. Ez különösen igaz a szólásszabadság fogalmára. Olyan elvek és cselekedetek igazolására használják fel, amelyeket a baloldal problematikusnak, vagy inkább visszataszítónak talál: pornográfia, szexista nyelvezet, gyulölködo beszéd a campusokon... A szólásszabadság tehát nem valamiféle független érték, hanem politikai jutalom, és ha olyan politika használja fel, amely szemben áll [a baloldallal], többé már nem lehet azt állítani róla, hogy elomozdítja [a baloldal] céljait: most már akadálya ezen célok megvalósításának.”
 
Furcsa visszhangja ez annak a megállapításnak, melyet harminc esztendeje Herbert Marcuse tett Az egydimenziós emberben: a burzsoá társadalom „represszív toleranciát” alkalmaz, amikor szabadságot ad a muvészeknek, hogy ezáltal jobban irányíthassa oket.

Mennyire kell komolyan vennünk az amerikai szellemi élet fejlemé-
nyeit? A dekonstruktivizmus értelmiségi divatja kezdi elveszteni varázsát. Mivel a szöveg önellentmondásait és belso egyenetlenségeit hangsúlyozza – ahelyett, hogy a szöveg és a külso realitás kapcsolatát vizsgálná –, leginkább csak a szójátékok kóros méretu elszaporodásához vezet. Mostanság más került az érdeklodés középpontjába: az „új historicizmus” – példa rá a Berkeleyn tanító Stephen Greenblatt munkássága, aki az adott kor nyelvi konvencióit figyelembe véve vizsgálja az irodalmi szövegeket és a történelmet. Bármilyen problematikus is az új historicizmus viszonya a radikalizmushoz (és generációs dimenziójához, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenrol), mégiscsak visszatérést jelent az irodalomhoz és a világhoz, s nem csak egy újabb, metaforákban tobzódó elméleti agytorna.

A dekonstruktivizmust vélhetoen akkor érte végzetes intellektuális csapás, amikor Paul de Man korai, antiszemita írásait fölfedezték. Pedig a doktrínákat nem lehet egyszeruen összekapcsolni megalkotójukkal. T. S. Eliot verseiben is elofordulnak antiszemita megjegyzések, de eloítéletei nem gyöngítik költészetének erejét. A dekonstruktivisták között pedig zsidó származásúak is vannak, például Geoffrey Hartman a Yale-rol vagy maga Derrida. Csupán akkor ítélkezhetünk erkölcsileg de Man fölött, ha azt valljuk, hogy a nyelv egyértelmuen a valóságra vonatkozik, hogy a jelentések nem szükségképpen határozatlanok, hogy az „én” csakugyan létezik és alkalmas a szerzo szándékának megvilágítására, és hogy az igazság megállapítható – a dekonstruktivisták viszont mindezt tagadták. Márpedig ha ezeket valaki tagadja, értelmetlen mindenféle erkölcsi prédikáció.

A humán „establishment” védekezo magatartást vett fel. 1989-ben az American Council of Learned Societies (Tudós Társaságok Amerikai Tanácsa) egy hosszú nyilatkozatot bocsátott közre, A humán tudományok érdekében címmel. Ezt hat egyetemi humán központ igazgatója írta alá, s azokra a bírálatokra igyekezett válaszolni, amelyeket Allan Bloom, William Bennett akkori oktatásügyi miniszter és Lynne Cheney, a National Endowment for the Humanities igazgatója fogalmazott meg. Védelmükben – igen visszafogott hangnemben – a szerzok rámutattak arra, hogy „a modern gondolkodás bizonytalanná tesz – vagy legalábbis bizonytalanná kellene, hogy tegyen – bennünket a tudás határait és korlátait illetoen”. Szerintük a modern társadalomtudomány bebizonyította, „hogy egész gondolkodásunk az egyéni szempontrendszeren, az egyéni perspektívákon és érdekeken alapul”.

Ez igaz, de feltuno, hogy a szerzok elmulasztották továbbgondolni ezeket a premisszákat. Miközben a modern gondolkodás kitágította a tudás és a tapasztalás határait – ami nyilván hasznos dolog –, nem foglalkozik az ítéletekkel, melyeket az ember e tudás minoségérol alkot, s azzal sem, hogyan viszonyulnak ezek az ítéletek az emberiség állandóan visszatéro, örök erkölcsi dilemmáihoz. S míg a gondolkodás valóban alapulhat az egyéni szempontrendszeren, az általánosítás igazsága nem szükségképpen függ tole. Itt egy ismeretelméleti zurzavarról van szó. S ami még rosszabb, a Tanács nyilatkozata egy szót sem szól Barbara Herrnstein Smith, Houston A. Baker, Stanley Fish és a hozzájuk hasonló szélsoségesek megnyilvánulásairól, amelyek csak kárt okoznak a humán tudományoknak.

A kánon kulturális imperializmusa ellen indított elsöpro támadás, a tudás és az irodalom önkényes osztályozása (férfi kontra noi, fehér kontra fekete), valamint az irodalom „hegemóniára” és „hatalomra” redukálása óhatatlanul ellentámadásokat váltott ki. David Lehman 1991-es könyve, a Signs of the Times: Deconstruction and the Fall of Paul de Man (Az idok jelei. A dekonstrukció és Paul de Man bukása) parázs vitákat váltott ki, és az irodalom világában sokakat súlyos lelkiismeret-vizsgálatra késztet. C. Vann Woodward, a legtekintélyesebb amerikai történész a New York Review of Booksban, valamint az egykor radikális Eugene Genovese, a legkiválóbb marxista történész a New Republicban elismeréssel fogadta Dinesh D’Souza könyvét a „politikai korrektségrol”. Irving Howe, a Dissent szerkesztoje, az amerikai radikalizmus egyik nagy öregje, a wilsoni, trillingi, kazini hagyományt folytató irodalomkritikus a New Republic különkiadásában vette védelmébe a kánont, megjegyezvén:
„A Biblia, Homérosz, Platón, Szophoklész és Shakespeare kultúránk sarokkövei.” Arthur Schlesinger, az idosebb generáció kiváló liberális írója The Disuniting of America (Amerika szétszakítása) címu, 1991-es könyvében bírálja New York állam egyik jelentését, amelyben azt javasolják, hogy vezessenek be multikulturális tananyagot az állami iskolákban. Ezt írja:
 
 

„Vegyük csak szemügyre a mai amerikai irodalmi kánont: Emerson, Jefferson, Melville, Whitman, Hawthorne, Thoreau, Lincoln, Twain, Dickinson, William és Henry James, Henry Adams, Holmes, Dreiser, Faulkner, O’Neill. Az uralkodó osztály lakájai? A kiváltságosok és a hatalmasok védelmezoi? Az amerikai imperializmus ügynökei? Ugyan már…”
 
Henry Louis Gates – aki a feketék vezeto irodalomkritikusaként tunt föl Amerikában – írja a New York Times Book Review-ban: bár az etnikai és nemi identitás az írói szemlélet integráns részét képezi, „nincs olyan emberi kultúra, amely ne volna hozzáférheto annak, aki hajlandó megérteni, megtanulni egy másik világot, s veszi a fáradságot, hogy éljen benne”.
 
 

A század közepén az amerikai szellemi életet elsosorban a modernizmus és a marxizmus uralta. A modernizmus beleolvadt a kultúrtörténetbe, s késobbi leágazásai egyszeruen felkapott divatirányzatokká lettek. Kétséges, hogy ma bárki is komolyan venné az avantgarde kifejezést. Már maga a posztmodernizmus terminus is a következetes definíció hiányára utal; stílustrükkjei televíziós közhelyekké váltak. A marxizmus átfogó szellemi rendszere fölbomlott, egyes aspektusai pedig folyamatosan beleépülnek a szociológia és a politikaelmélet egyéb irányzataiba. Az 1950-es években sokan érdeklodtek az egzisztencializmus és a vallás kérdései iránt, melyeket Sartre és Camus, Tillich, Niebuhr és Barth vetettek föl. Ma ezek közül az írók közül egyiknek sem szentelnek különösebb figyelmet. Az 1950-es években komoly erofeszítések történtek, hogy bonyolult szociológiai riportázsok segítségével feltérképezzék az amerikai élet összetettségét. A hatvanas évek végén, a radikalizmus eloretörésével azonban ez a kísérlet is megfeneklett, s csak most kezd lassan visszatérni, olyan muvekben, mint Nicholas Lemann The Promised Land (Az ígéret földje) címu tanulmánya, amely azt vizsgálja, miért vándorolnak a fekete családok észak felé.

A hatvanas évek radikalizmusának jellegzetes eleme volt az értelmiségellenesség és az imperializmus bírálata. Igaz, követeléseikben ellentmondásosan keveredett egyfajta leninista elmélet, amely azt állította, hogy a kapitalizmus az egész világon el fog terjedni, valamint egy újmarxista elmélet, mely szerint a kapitalizmus gátolni fogja a peremországok fejlodését, hogy függoséget kényszerítsen rájuk. A hatvanas évek óta nem született komolyabb elméleti újítás – csak Immanuel Wallerstein állt elo a kapitalizmus „világrendszerek szerinti elemzésével” (amit Fernand Braudel történészi munkássága ihletett). Wallerstein a XXI. századra világrengeto szocialista forradalmat jósolt, de nem számolt a nemzetközi munkásosztály hanyatlásával. (Talán a „külso proletariátus” felkelésére gondolt.)

Meglepo, milyen kevés értelmiségi hajlandó megmutatkozni s szélesebb közönséghez szólni a mai szellemi színpadon. Charles Kadushin szociológus 1974-ben The American Intellectual Elite (Az amerikai szellemi elit) címu könyvében összesen hetven értelmiségit sorolt fel, akik 1970-ben „a legtekintélyesebbnek” számítottak. A tizenegy fobol álló elso csoportból négyen azóta meghaltak, de a többiek még mindig a legkiválóbbak közé tartoznak. A tízfos második csoportban hatan orzik helyüket. Ennek az is oka lehet, hogy nagyon
fiatalon kezdtek írni s váltak elismertté.8

Az 1970-es évek két jelentos baloldali egyénisége – Christopher Lasch történész és moralista, valamint Eugene Genovese történész, a Marxist Perspectives egykori szerkesztoje – mára kiábrándult illúzióiból. Lasch változatlanul szkeptikus a liberalizmussal szemben, s egyfajta radikális populizmus híve, még ha magasztalja is a hagyományos családot és a vallási eszményeket. Genovese mély szkepticizmussal viseltetik mindenféle hittel szemben, s eljutott oda, hogy elismeri a polgárháború elotti déli konzervatív írók erényeit.

Leginkább újságírók egy csoportjáról mondhatnánk, hogy ok képviselik az értelmiségi közírók új generációját, akik mélyenszántó történelmi és filozófiai elemzéseket írnak: George Will, a konzervatív hírmagyarázó; Leon Wieseltier, a New Republic irodalmi szerkesztoje; Garry Wills, az „establishment” bírálója, aki a New York Review of Booksba ír; és Christopher Jencks, aki régebben a New Republic szerzoje volt, most pedig szociológiaprofesszor a Northwestern Universityn (o írta a legalaposabb és legszerteágazóbb tanulmányokat az amerikai szegénységrol és egyenlotlenségrol).

Igen megleponek tunhet, hogy amikor radikális történészek, például Sean Wilentz a Princetonról és Richard Pells az austini University of Texasról visszatekintettek az ötvenes évek egykor lenézett szellemi életére, bizonyos szempontból elismeréssel szóltak róla. Mint Pells írja The Liberal Mind in a Conservative Age (A liberális gondolkodás egy konzervatív korban) címu, 1984-es könyvében:
 
 

„Ezek az értelmiségiek… mind kiábrándultak az 1930-as évek politikai és kulturális radikalizmusából, mindannyian új kérdéseket vetettek föl, és feltárták a »posztindusztriális« társadalom új feszültségeit... Vágyuk, hogy szabadúszó értelmiségiként lépjenek föl... provokatívabb és képzeletdúsabb társadalombírálatot eredményezett, mint amilyet akár a harmincas, akár a hatvanas évek kiáltványaiban találni. Hannah Arendt: The Origins of Totalitarianism (A totalitarizmus gyökerei); David Riesman: The Lonely Crowd (A magányos tömeg); William Whyte: The Organization Man (A szervezeti ember); John Kenneth Galbraith: The Affluent Society (A boség társadalma); Paul Goodman: Growing Up Absurd (Egy abszurd világban felnoni); Daniel Bell: Work and its Discontents (Munka és elégedetlenség); Dwight MacDonald: Against the American Grain (Az amerikai szellem ellenében); Louis Hartz: The Liberal Tradition in America (Az amerikai liberális hagyomány); Daniel Boorstin: The Image (A kép); C. Wright Mills: The Power Elite (A hatalmi elit) – ezeket a muveket minoségileg különbnek tekintem, mint bármit, amit a huszadik század más idoszakaiban Amerikában írtak.”
 
Ma az Egyesült Államokban egyes specifikus területeken egészen élénk és tudományos jellegu szellemi élet folyik. A változás a politikai és erkölcsfilozófiában a legszembetunobb. Harminc esztendeje e kérdések vizsgálatát egyfajta pozitivizmus kirekesztette a filozófia körébol azzal, hogy érzelmi jelleguek és nem bizonyíthatók. De az utóbbi években a filozófiai irodalom vitatni kezdte a normatív és a faktuális megkülönböztetését, az alkotmányjogi viták pedig erkölcsi problémákat hoztak felszínre.

Richard Rorty azzal szerzett hírnevet, hogy elutasította az ismeretelméletet, és értelmesebb beszédmódnak vélte a dialógust. Hilary Putnam szerint ideje lenne némileg új alapokra helyezni a realizmust, Bernard Williams pedig (aki transzatlantivá vált, mióta újabban az év felét a Berkeleyn tölti) radikális szkepticizmust javasolt az etikában. Thomas Nagel erkölcsi kérdésekrol írt munkáival, Charles Taylor az Én természetével, Judith Shklar pedig a mindennapi erények szerepével foglalkozó írásaival tett szert némi ismertségre.

A jog világában viharos vitákat provokált, hogy Robert Borkot a Legfelsobb Bíróság tagjának javasolták, mivel a Yale volt professzora kétségbe vonta az alkotmányos érvek kiterjesztését a magánéleti kérdésekre. Ronald Dworkin és Laurence Tribe továbbra is ír közügyekrol, gyakran a New York Review of Booksba. A legfrissebb szellemu jogi írásokat olyan konzervatív írók közlik, mint Richard Epstein és John Hart Ely, és néhány magas tisztséget betölto konzervatív bíró, mint Antonin Scalia a Legfelsobb Bíróságról, Frank Easterbrook és Alex Kozinski a fellebbviteli bíróságokról, valamint az igen sokat publikáló Richard Posner, aki jogi kérdésekben elsoként alkalmazott gazdasági érvelést.

A közgazdászok már réges-rég kiléptek a nyilvánosság porondjára.
A Nobel-díjas Paul Samuelson, Milton Friedman, Robert Solow és James Tobin, s rajtuk kívül sokan mások intenzíven foglalkoznak közérdeku kérdésekkel, de egyikük sem olyan látványosan, mint a harminchat éves Jeffrey Sachs harvardi professzor, aki a lengyel és az orosz kormány vezeto tanácsadója volt a piacgazdaságra való áttérés során. De a döntések, amelyeket a közgazdászok javallanak, inkább technikai jelleguek, mint ideológiaiak, és ritkán terjednek ki szélesebb szellemi szférákra – ellentétben a tíz évvel ezelotti vitákkal.

Az irodalomelmélet – a vulgáris szociológiában tett portyákat leszámítva – gyakorlatilag hermetikussá vált. Kadushin csaknem húsz éve írt tanulmányában harminchárom folyóiratot sorol föl, amelyet a mintában szereplo szellemi elit rendszeresen olvas. E folyóiratok többségének – a Commentarynek, az American Scholarnak, a Daedalusnak, a Partisan Review-nak – drasztikusan csökkent a példányszáma; csupán a New York Review of Books orizte meg széles olvasóközönségét. Ha az ember számba veszi a vezeto irodalmi folyóiratokat, észreveheti, hogy keveset övez elismerés az irodalom berkein kívül, és kétséges, hogy egyáltalán olvassák-e bármelyiket is.9

Még konkrétabban, azokat a kritikusokat, akik úgy negyven esztendeje az intelligens „átlagolvasónak” írtak (Edmund Wilson, Lionel Trilling, Alfred Kazin vagy Irving Howe), a mai irodalomelméleti szakemberek mint „amatoröket” utasítják el, mert írásaikból hiányzik a szükséges homályos utalás Greimasra, Proppra, Lottmanra, a fonológia és a szemiológia más ezoterikus forrásaira, meg a Minótaurosz rejtekébe vezeto egyéb gnosztikus csapásokra. Az amerikai Umberto Eco még nem született meg.

A szellemi élet nem csupán a specializálódás miatt töredezett szét. Az értelmiség ma szigeteken él, ahol túlnyomórészt a saját dolgaival, gyakran csak a saját ideológiájával foglalkozik. Ez a feminista kritikusok körében a legszembetunobb, akik a maguk sajátos perspektívájából az egész szépirodalmat megkísérlik átértelmezni. Olyan tudósok tartoznak ide, mint Elaine Showalter a Princetonról, Catharine Stimpson a Rutgersról, Patricia Meyer Spacks a Virginiáról és Barbara Johnson a Harvardról – bár egyikük, a befolyásos kritikusnak számító harvardi Helen Vendler mindig tiltakozott a túlzások ellen.

A másik nagy sziget a fekete értelmiségé. Húsz vagy harminc esztendeje igényüket a speciális fekete érzékenység elfogadtatására foként nacionalista nyelvezettel fejezték ki, inkább polemikus éllel, mint tudományos igényességgel. Az utóbbi években – elsosorban az egyetemeken – föltunt egy fiatal fekete gondolkodókból álló csoport, amely meglehetosen komolyan kezdte megvitatni többek közt az identitás, a pozitív diszkrimináció és a csoportöszszetartás kérdését. Orlando Patterson harvardi szociológus rámutatott: a feketék nem állíthatják, hogy történelmi hátrányaik miatt lelkileg nyomorékok lettek, ha egyszer követelik a jogot, hogy egyenlokként versenyezhessenek a fehérekkel. William Julius Wilson a Chicago Universityrol úgy érvelt, hogy nem faji, hanem inkább osztályhelyzetbol fakadó hátrányok magyarázzák a fekete szegénység állandósulását. Konzervatív fekete közgazdászok, mint Thomas Sowell és Glenn Loury, elutasítják a kormányzat szociális programjait, mert ezek inkább csak ártanak a fekete közösségnek és a fekete családoknak. Stephen Carter a Yale-rol megkérdojelezte, hogy érvényes-e továbbra is a pozitív diszkrimináció. Randall Kennedy a Harvard jogi karáról pedig megalapította a Reconstruction címu folyóiratot, hogy fórumot teremtsen mindezen kérdéseknek. Az afro-amerikai tudományok tótumfaktuma valószínuleg Henry Louis Gates lesz, mivel o a Du Bois Institute igazgatója és a harvardi afroamerikai tudományos program vezetoje. A tehetséges és elmés kritikus jelenleg a Harvardon tanít, és egyaránt otthonosan mozog az irodalmi szakzsargonban és a nyilvános fórumokon.

A problémát a különösség és a provincialitás jelenti. A különös érzékenység, mint minden zárt nyelvezetre vonatkozó jogalap a filozófiában, hermetikus marad, hacsak nincsenek meg a különféle csoportokhoz tartozó olvasók és írók között a megértés közös formái. Különben az ember csak csapódik ideoda, mint a hajdani teológiai vitákban a monofiziták és a nesztoriánusok között, vagy abba az egy szál diftongusba kapaszkodik, amely a szekták harcában a homousiont a homoiusiontól elválasztotta.

Az értelmiség provincialitása a szélesebb kultúrközösség összeomlásának tünete. Úgy ötven esztendovel ezelott az amerikai értelmiségiek még nagy igyekezettel vettek részt más országok kulturális életében, és tartották a kapcsolatot az európai kultúrával. Ez részben annak volt köszönheto, hogy a náci idoszak alatt rengeteg európai özönlött be az amerikai kultúra minden területére – az irodalomba, a festészetbe, a zenébe, a tudományokba –, s ez az amerikai életnek olyan kozmopolita jelleget kölcsönzött, ami korábban hiányzott belole. Része volt ebben a Hemingway–Fitzgerald nemzedék még mindig élo mítoszának – ez a generáció menekülni próbált az amerikai kisvárosi élet beszukültségébol; s része volt ebben a New York-i értelmiség csillapíthatatlan kíváncsiságának – hiszen egy bevándorló nemzedék gyermekei voltak, akik az európai kultúrára mint jogos örökségükre formáltak igényt.

Mostanra szinte minden lendület és kíváncsiság elfogyott. Kevés amerikai író ismeri francia, olasz vagy német kortársait. A szakirányú érdeklodés mérhetetlenül megnott, a szakmai kötelékek és utazások megsokszorozódtak, a kulturális kötelékek viszont meglazultak. A szellemi életet – ebbol a szélesebb perspektívából nézve – kimerültség jellemzi. Faulkner és Cummings generációja, amelyet az elso világháború formált, immár letunt, Bellow-é és Malamudé letunoben, és csupán Philip Roth vállalkozik arra a heroikus küzdelemre, hogy bemutassa a közép-európai írókat az amerikai közönségnek.
A következo amerikai írónemzedék – Thomas Pynchoné és J. D. Salingeré – visszavonult, egyesek hallgatásba süppedtek. A fiatalabb írók Vietnam utáni nemzedékét még mindig a düh hajtja: Don DeLillo, Robert Stone és Michael Herr az amerikai élet torzképeit mutatják be, bár Stone az utóbbi idoben realistábbá vált. Ami a többieket illeti, egyesek minimalista trükkökkel próbálkoznak (például Ann Beattie), mások nagyregénybe vágják fejszéjüket.

A kultúra világában talán nem vár ránk több olyan meglepetés, mint a posztmodernizmus zurzavara és zagyvasága. Nemcsak az ideológia vagy a történelem végérol lehet beszélni, hanem a muvészet végérol is – ezt Arthur Danto hirdeti. De a humanista hagyományban, vagy akár Hegel filozófiájában, a vég fogalma nem a formák, hanem az ido eltunését jelentette, és ennélfogva a filozófia vagy a realizált forma újbóli bevezetését. Az ember azt hallja, hogy a technológia új kalandjai – a multimédia, a számítógép alkotta képek, az anyagok merész összekeverése, a virtuális valóság – új látóhatárokat nyitnak meg. Ez egy kicsit arra a radikális agitátorra emlékeztet, aki azt hirdette, hogy a látóhatáron megjelent a kommunizmus, mígnem valaki fölvilágosította, hogy a látóhatár képzeletbeli vonal, amely úgy távolodik, ahogy az ember közeledik felé.

Ez a múlt és a jelen. A jövo azonban nagyon eltéro lehet, hiszen Amerikában egészen másfajta változások zajlanak, mint korábban. Eltekintve a szegénység és a faji feszültségek jelenlététol, alighanem az történik, hogy felbomlik a középosztály, és a kényelmes amerikai jövorol szott reményei szertefoszlanak. Mint Robert Solow közgazdász írja, lehet, hogy ez a generáció az elso a történelemben, amelyiknek a gyerekei szegényebbek lesznek, mint o maga volt. A kultúra gazdasági alapzatán repedések mutatkoznak.

Ami az értelmiséget és a kultúrát illeti, meg kell említeni még egy fontos dolgot. Az elmúlt kétszáz esztendoben a nyugati szellemi élet keretéül szolgáló „projekt” az utópizmus és az univerzalizmus volt, az a történelmi irány, amelyet a felvilágosodás jelölt ki. A nagy látomások mostanra elhalványultak: Nyugaton hódít a nihilizmus, a meliorista liberalizmus, valamint a hagyományos értékek konzervatív védelme – s ezek mind a jelen problémáival foglalkoznak. Közben a Nyugat határain túl feltámadt az iszlám fundamentalizmus, s kihívást intéz a nyugati értékek ellen.

Mindezt sokféle hang és téboly kíséri. Különféle kultúrharcok robbannak ki. Meglehet, a régi ideológiák és a régi Történelem végéhez jutottunk, de nincsenek egységes hitrendszerek, amelyek a helyükbe léphetnének, csak kulturális szétforgácsolódás és politikai szétdarabolódás. És így kezdodik a huszonegyedik század.
 
 

SZAPPANOS GÁBOR és RÉVÉSZ GÁBOR fordítása

Jegyzetek

1. Hogy némiképp érzékeltessük, milyen széles a vezeto értelmiségi réteg: több mint 3600 felsooktatási intézmény muködik az Egyesült Államokban, s ezekben 700 000 foiskolai és egyetemi tanárt alkalmaznak. Több mint tízmillióan iratkoztak be egyetemi továbbképzo és posztgraduális programokra, és további ötmillióan foiskolai kurzusokra. A 350 000 társadalomtudós között nagyjából 200 000 pszichológus és 120 000 közgazdász van. Számon tartanak továbbá 260 000 szerkesztot és riportert, több mint 80 000 írót és 60 000 szakírót, 200 000 könyvtárost, 395 000 természettudóst, 730 000 matematikust és számítógépes szakembert stb.

2 Szeretném remélni, hogy elkerülhetem az esetleges fogalmi zurzavart, ha a „társadalmat” és a „kultúrát” külön tartományokként kezelem, noha a „társadalom” gyujtofogalomként is használatos. Beszélhetnék akár „e világi” és „szimbolikus” dolgokról is, de ezek ugyanúgy magukban rejtik a zurzavar lehetoségét. Remélem, hogy a szövegkörnyezetbol világosan kiderül, én mit értek rajtuk.

3 Hadd tegyek itt különbséget egyfajta „ellenkultúra” és az „új osztály” fogalma között, mely utóbbit, többek között, Irving Kristol vezette be. Kristolnál az új osztály olyan réteg, amelybe beletartoznak mindazok, akik elit pozíciókat foglalnak el a médiában, az egyetemeken, a könyv- és lapkiadásban, és antikapitalista felfogásúak. Szerintem ez a meghatározás mero fogalmi káosz, mivel megkísérel egy kalap alá venni egy társadalmi strukturális pozíciót és egy kulturális mentalitást. Az osztály szó itt félrevezeto.

4 A Kulturkämpfe – szó szerint kultúrharcok – eredeti jelentése 1870-ig nyúlik viszsza, amikor az újonnan egyesített német állam megkísérelte ráeroszakolni a katolikus kisebbségre a protestantizmus kulturális dominanciáját. Ennélfogva a Kulturkampf akkor új „vallásháborút” jelentett. A weimari Németországban a kifejezést a bal- és jobboldal közti konfliktusokra alkalmazták, ma pedig egyszeruen „kultúrharcot” jelent.

5 A kifejezést azért tettem idézojelek közé, mert több mint ötven esztendeje Greenwich Village elszigetelt bohém közösségeiben már elkezdodött egy szexuális forradalom. A különbség, miként oly gyakran, a méretekben van – az utóbbi sokkal több embert érintett, kiterjedt más rétegekre is, és ami a legfontosabb: a „beatnikeknek”, a „hippiknek”, a „virágnemzedéknek” és más csoportoknak, akik „új” életstílusukkal tüntettek, a média sokkal nagyobb figyelmet szentelt, és hatalmas nyilvánosságot kaptak.

6 Egy régi népmesében az atya az idosebbik fiúnak engedi át a jogot, hogy jelölje ki az örökölt föld két része közt a határt, de a másik fiú választhat eloször, melyik részt szeretné.

7 A különféle izraeli erok támogatása két táborra osztja a – más szempontokból is megosztott – zsidó értelmiségieket. A Tikkun határozottan támogatja az izraeli „Békét most” mozgalmat és a kiegyezést a palesztinokkal. De sok olyan értelmiségi is hasonlóképpen gondolkodik, akiket az újkonzervatívokkal azonosítanak, például Nathan Glazer, Seymour Martin Lipset és jómagam. Liberális zsidó vezetok, mint

Henry Rosovsky, indították el a Nishma (Hallgassunk) nevu mozgalmat, hogy erosítsék az izraeli békekezdeményezések támogatását az amerikai zsidó közösségben, amely gyakran nem mer véleményt nyilvánítani ezekben a kérdésekben. Más tekintélyes publicisták – például Norman Podhoretz és Irving Kristol – azonban Jichák Samirt és a Likudot támogatják.

8 Az elso, tizenegy fos csoport (a tizedik helyen ketten osztoznak) ábécésorrendben (a csillag a név elott azt jelzi, hogy az illeto már nem él): Daniel Bell; Noam Chomsky; John Kenneth Galbraith; Irving Howe; *Dwight MacDonald; Norman Mailer; *Mary McCarthy; Robert Silvers; Susan Sontag; *Lionel Trilling; *Edmund Wilson. A második csoport, a tizenegyediktol a huszadik helyig: *Hannah Arendt;

Saul Bellow; *Paul Goodman; *Richard Hofstadter; Irving Kristol; *Herbert Marcuse; Daniel Patrick Moynihan; Norman Podhoretz; David Riesman; Arthur Schlesinger.

9 Én is összeállítottam egy listát, miután megkértem néhány könyvkiadót, hogy nevezzék meg a vezeto folyóiratokat. Többek között: Critical Inquiry (Chicago), South Atlantic Quarterly (Duke), Diacritics (Cornell), New Literary History (Virginia), Representations (Berkeley) és a Raritan (Rutgers). A Critical Inquiry, amelyet a legfontosabbnak neveztek, 3700 példányban jelenik meg.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/