Itt van például „a hadi- és államtitkok védelmére létrehozott fohivatal” – a Glavlit – egyik jelentése. Az 1922. június 6-i rendelettel megalapított (pontosabban az elozo öt évben hasonló céllal tevékenykedo számos intézmény összevonásával központosított) cenzúrahivatal 1967. március 15-én kelt terjedelmes feliratában a Novij mir, a Moszkva, a Druzsba narodov és néhány más irodalmi folyóirat 1966-ban elozetes engedélyezésre benyújtott, ám betiltott vagy átírásra kötelezett szépirodalmi, valamint publicisztikai kéziratairól számol be a felettes párt- és állami szerveknek. Elsosorban igazi felügyeleti szervének, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságában muködo Agitációs és Propagandaosztálynak.
Az irat különleges történelmi pillanatban született. A szovjet alkotó értelmiség egy része ekkor még abban a tudatban élt, hogy az eufemisztikusan „személyi kultusz” néven emlegetett sztálini diktatúra a múlté: csupán szerencsétlen kitéro volt az orosz történelemben. Igaz, Hruscsovot már két és fél éve megbuktatták, ám menesztése és a helyére ülo fiatalabb nemzedék uralmának kezdete egy ideig – egészen Andrej Szinyavszkij és Julij Danyiel 1965 oszi letartóztatásáig – nem látszott a visszarendezodés nyitányának. Foleg, mert az alkotó értelmiség java része nem akarta annak látni.
Ráadásul a hatalmas, nehézkes
birodalomban a változások szele csak lassan vált érzékelhetové
a szellemi élet fórumain. A resztalinizáció
kezdetén az évekre elore elfogadott kiadói terveknek
megfeleloen folytatódott a munka. Még megjelentek a szovjet
lexikonszócikkek e célra rendszeresített terminusa
szerint az „igazságtalan megtorlások áldozatául
esett” írók muvei. 1966-ban példul Iszaak Babel elbeszéléseit
két külön kötetben is közzétették,
s még senki nem sejthette, hogy ezután negyedszázadig
kényszeru csend övezi majd az életmuvet. Megjelenhettek
Mihail Bulgakov muvei is. Igaz, elsosorban a Szovjetunión kívüli
terjesztés céljából. De a külföldi
könyveladásra, foleg devizaszerzésre szakosodott – a
valuta szót cinikusan nevükben is hor-
dozó – nemzetközi kulturális
szervezetek a cenzúrahivatalnál hol tíz-, hol ötven-,
hol hetvenezer példány utánnyomást szorgalmaztak
A Mester és Margarita szerzojének könyvébol.
(A nyugati államokban nekünk, szocialista országokból
érkezett turistáknak ingyen osztogatott kiadványból
azután vagy ötven példányt e sorok írója
csempészett vissza a Szovjetunióba, különleges
ajándékként barátnak, elegáns megvesztegetésül
sznob csinovnyikoknak.)
Ekkor, a rendszer liberalizálásába vetett naiv értelmiségi remény s a háttérben folyó elszánt, kokemény visszarendezodés ellentmondásos hangulatában, a szovjet cenzúrahivatal – ha nem is túl hajlékony stílusban, ám annál kifinomultabb veszélyérzettel – így indokolta a Novij mir 1966-ban elozetes ellenorzésre benyújtott néhány kéziratának publikációs tilalmát: „Egy sor anyagban túl nagy figyelmet fordítottak a személyi kultusz éveiben elkövetett megtorlásokra, önkényre és törvénytelenségekre. Nem objektíven ábrázolták a falu kollektivizálását, felülvizsgálták a szocialista építés elméletének és gyakorlatának néhány kérdését.”1
A betiltott „anyagok” között volt Valentyin Katajev késobb Magyarországon is megjelent Szentkút címu memoárja, amely a cenzorok véleménye szerint „torzképet adott” az elso világháború utáni szovjet életrol. „Az országban kialakult helyzetet egy beteg lázálmaként ábrázolja, mint valami rémálmot, amelyben lehangoltság, dermedtség uralkodik, s ezt a személyi kultusz ideológiája idézi elo. A pamflet egyik álomlátásában Grúzia mint a Cézár (Sztálin) kedvenc provinciája jelenik meg, ugyanakkor intellektuálisan elmaradottnak ábrázolja ezt a vidéket. A szovjet valóságot a szerzo visszataszító személyiségeken, a kor által eltorzított embereken keresztül jeleníti meg.”2
A Novij mir áprilisi számából kivétetett kisregény a cenzurális változtatások átvezetése után az 1966 májusi folyóiratszámban megjelenhetett (a magyar fordítás nyilvánvalóan ennek alapján készült). A Katajev-memoár közreadásával így a komoly politikai befolyással rendelkezo, szerzoiért gyakran foggal-körömmel harcoló foszerkesztonek, Alekszandr Tvardovszkijnak sikerült betöltenie azt az urt, amely az Alekszandr Bek Új kinevezés címu muvére kirótt cenzúratilalom miatt keletkezett a májusi számban.
Az eredetileg 1965-ös megjelenéssel beharangozott, kalandos sorsú kisregény – amely az ezután következo évtizedekben a szovjet cenzurális önkény jelképévé vált – jókora késéssel, a „glasznoszty-korszak” idején Magyarországra is eljutott. Ekkor már visszhangtalan maradt: a hazai olvasó a szerzo, de foleg a szerkesztok és a cenzorok által átdolgozott formájában publicisztikai szándékkal írt, száraz és kissé szürke termelési regényként értékelte a szöveget. Hogy eredeti változatban milyen lehetett, azt valószínuleg soha nem fogjuk megtudni. A resztalinizáció ideológiai és aktuálpolitikai irányvonalát csalhatatlanul érzékelo cenzúrahivatalnokok szerint A volokalamszki országút címu háborús regénye nyomán roppant népszeru író, a Sztálin sok éven át volt vaskohászati és színesfém-kohászati minisztere, Ivan Tevoszjan valóságos történetével „eltorzítva értékelte hazánk iparosítását, figyelmét csak a korszak negatív jelenségeire összpontosította. A szovjet ipar tehetséges szervezoit, a kommunistákat a szerzo mint bunös vezetési módszerek gyakorlóit ábrázolja. A helyzet és az ido a felülrol kapott utasítások fanatikus végrehajtóivá változtatja oket. Ez a mu elhallgatja az ötéves tervek és a nagy honvédo háború hosiességét, a szovjet emberek önfeláldozó munkáját, amellyel megalkották az ország ipari hátterét és honvédelmét. A muvet kivettük a számból.”3 Az összetört, megbetegedett és 1970-ben elhunyt szerzo regénye egy frankfurti orosz nyelvu kiadást követoen csak 1986-ban jelenhetett meg hazájában.
Többnyire nem volt sokkal könnyebb helyzete azoknak az íróknak sem, akiket a rendszer kegyeltjeinek és feltétlen kiszolgálóinak tekintett a világ. Ugyanez a jelentés például súlyosan elmarasztalta Konsztantyin Szimonovot, amiért A háború száz napja címu – szintén betiltott – muvében a német támadás utáni hónapok borzalmas veszteségeit „mint az 1937/1938-as években Sztálin által a saját személyes hatalma megerosítése céljából végrehajtott megtorlások következményét” ábrázolja. A cenzorok a „Nagy Tisztogatások” alatt lefejezett szovjet tábornoki karra céloznak.
A Szimonov-kötet ellenorei, mint egy olyan ideológia képviseloi, amely önérdekébol fakadóan mereven elutasít mindenfajta szembenézést a múlttal, így még az 1939 augusztusában megkötött, a Szovjetuniót teljesen védtelenül hagyó Molotov–Ribbentrop-paktum utólagos bírálatát sem tartják lehetségesnek. Sot a belso használatra szánt iratban is óvatosan elkerülik, hogy egyáltalán néven nevezzék a dokumentumot. „Szubjektív benyomásaira hagyatkozván a szerzo revideálja az 1939-es szovjet–német megnemtámadási egyezmény jelentoségét és valóságos jellegét. Azt mondja, a megállapodás megkötése állítólag külpolitikánk szocialista elveirol való lemondására késztetett minket. A hatalommal való visszaélésrol és Sztálinnak a háborúért, az áldozatokért viselt felelosségérol szólva K. Szimonov egyszersmind felveti a társadalom felelosségét is, amiért történelme folyamán túlságosan kiterjedt hatalmat ad egyetlen ember kezébe. A muvet kivettük a számból.”4
Konsztantyin Szimonovról az irodalomkedvelo
magyar közönség középnemzedéke és
az idosebbek legfeljebb annyit tudhattak, hogy számos érdekes,
de nem túl igényes háborús regényt publikált,
a szovjet íródelegációk gyakori tagjaként,
Aczél György jó barátjaként sokat járt
Magyarországon, és 1979-ben bekövetkezett haláláig
neve rendre ott szerepelt az ellenzéki honfitársait elítélo
nyilatkozatok szerzoi, aláírói között. Valójában
azonban – a cenzorok imént idézett bunlajstroma errol tanúskodik
– az 1960-as évek „emberarcú” bizakodása közepette
o is sok mindent újragondolt. Ennek nyomán írói,
publicisztikai tevékenysége talán hatékony
részévé válhatott volna a Szovjetunióban
ekkor kibontakozó társadalmi-szellemi megújulásnak.
Hiszen pél-
dául a Glavlit döntése
után, 1967-ben, még azoknak sorában volt, akik felléptek
Szolzsenyicin – és egyes Szolzsenyicin-muvek publikálása
– mellett. A nagyon is törvényszeru szovjet belpolitikai és
ideológiai változások, foleg pedig a nagy csehszlovákiai
reformkísérlet eltiprása után azonban Szimonov
megtört. Erkölcsi megroppanását jelzi, hogy 1973
augusztusában már a Szolzsenyicin-ellenes hajsza hangos résztvevoje
volt. Igaz, a háttérben, dolgozószobája magányában
megírta Nemzedéktársam szemével. Emlékezések
J. V. Sztálinról címu memoárját. Bizonyára
abban a tudatban halt meg, hogy a rendszerrel, önmaga múltjával
való fájdalmas szembenézése soha nem jut el
az olvasóhoz.
A szeretett és gyulölt diktátorral
viaskodó könyv azonban 1990-ben mégis megjelent. Igaz,
milliók helyett csupán néhány ezer vájt
fülu olvasó érdeklodését keltette fel,
magyar nyelvu kiadásának gondolata pedig fel sem vetodött.
A Glavlit-archívum nemrégi közzététele nyomán árnyaltabban értékelhetjük Alekszandr Tvardovszkij életmuvét is. A tehetséges parasztköltorol, a háború alatt írt, rendkívül népszeru elbeszélo költemény, a Vaszilij Tyorkin szerzojérol egy ideje már tudtuk, hogy amikor Alekszandr Szolzsenyicin mellé állt – egzisztenciáját kockáztatva követelte, hogy a pártvezetés engedélyezze a lágerek elso drámai híradása, az Ivan Gyenyiszovics egy napja közlését –, a szovjet vezetés dogmatikus tagjai évekig tartó, kemény küzdelem után eltávolították a Novij mir élérol.5 A költo alig másfél évvel élte túl ezt a csapást: 1971 decemberében meghalt, Az emlékezet jogán címu elbeszélo költeményében az utókorra hagyva kuláknak minosített és a kolhozosítás áldozatává vált apja egész életében titkolt, igaz történetét. (Ez a mu is csak jóval késobb, 1987-ben jelenhetett meg, amikor Tvardovszkij hihetetlen népszerusége, lelkes, többmilliós olvasótábora már a múlté volt.)
A Novij mir szerkesztésével eloször 1950-ben megbízott, akkor negyvenéves költot a szovjet cenzúra 1954-ben politikai hibák elkövetésével vádolta meg. Ez nem egészen tíz hónappal azután történt, hogy a neve szerint csakugyan hadi- és államtitkok védelmére alakult Glavlitot egy minisztertanácsi határozattal kivonták a szovjet belügyminisztérium rendszerébol, és a kormány felügyelete alá rendelték. A központi, majd köztársasági, területi, városi struktúrákon is végigfuttatott, személyi-szervezeti változtatásokkal járó intézkedés célja az volt, hogy a napokkal Sztálin halála után megkezdett liberalizálás égisze alatt a diktátor örökségéért egymással élethalálharcot vívó csoportok az aktuálpolitikai szempontoktól függetlenné – és így a potenciális ellenfél számára felhasználhatatlanná – tegyék az ideológiai kontrollt.
Ez azonban a legkevésbé sem illett azoknak az elképzeléseibe, akik az 1937/1939-es, majd a háború utáni tisztogatás kontraszelekciós hullámain a szovjet irodalom ellenoreinek helyzetébe kerültek. A változó politikai széljárásnak megfeleloen ugyanis gyakran éppen azoknak kellett engedélyezniük egy-egy olyan életmu újbóli megjelenését – és a sok ezer szovjet könyvtár polcaira való visszatérését –, akik korábban betiltották azokat. (A XX. századi orosz irodalomnak éppen az az egyik sajátos meghatározó mozzanata, hogy milyen hihetetlenül hosszú pályát futott be az „agit-prop.” és a Glavlit jó néhány felelos hivatalnoka, az 1930-as évek végétol az 1970-es évekig a változatlanságot és a változtathatatlanságot képviselve ebben a folyamatban.)
Tvardovszkij foszerkesztoi munkájában a cenzorok éppen azt kifogásolták, hogy túlságosan komolyan vette a Sztálin halála után elkezdodött „olvadást”, és „ideológiailag kártékony írásokat” (többek között a saját Tyorkin-történetének folytatását) és „a szovjet társadalmat megrágalmazó kirohanásokat” közölt a Szovjetunió-szerte milliók által olvasott Novij mir számaiban. „Mindezek a tények pedig arról tanúskodnak, hogy a Novij mirben a pártnak az irodalom területén adott útmutatásaival ellentétes irányvonal alakult ki.”6
A cenzúra mechanizmusának megfeleloen minél több hivatalt és hivatalnokot kellett ezért felelossé tenni: a szovjet írószövetségnek a szükséges éberséget nélkülözo vezetoitol a pártszervezetekig és (az alakuló kongresszus után húsz évvel!) az ekkor napirendre kerülo második írószövetségi kongreszszus szervezoiig. Ezzel párhuzamosan azonban a cenzúrahivatal egy közönséges zsarolási akciót is elindított a foszerkeszto diszkreditálására. Azzal vádolták meg, hogy a szülei kulákok voltak, ám o ezt a káderlapján eltitkolta. Tvardovszkij keserves levélben volt kénytelen magyarázkodni Hruscsovnak. Elismerte, hogy paraszti munkával felhalmozott szerény javai miatt családját 1931-ben kitelepítették. Ám büszkén leszögezte, hogy apja soha nem alkalmazott béreseket, ami a kuláklét cáfolhatatlan bizonyítéka volna. A nemrég elokerült levélben a költo egyszerre törekszik rá, hogy a kor normáival és az ot erre felszólító pártszervek akaratával szemben ne kelljen megtagadnia a családját, de azért megmentse önmagát. Még azt a kártyát is megpróbálta kijátszani, hogy nagy példányszámban kiadott könyveiben a róla közölt hazug életrajz „egy egyszeru mezogazdasági munkás fiának” aposztrofálja, „aki kora gyermekéveitol kétkezi munkához szokott”. S kérte, a párt ismerje el hivatalosnak ezt a biográfiát, miután „egy párttaghoz nem illik az ilyen kettosség”.7
A botránnyá dagadó ügy mellékleteiben a fontos dokumentumoknak kijáró súllyal szerepel a helyi párt- és rendori szervek hosszú, gondos megfigyelés alapján készített szakvéleménye az íróról, a Tvardovszkij család vagyonának már-már komikusan részletes lajstromával: két tehén, egy-két ló, aprójószág, faház melléképülettel az udvaron, kovácsmuhely, a család férfi tagjainak munkahelye. Errol a környezettanulmányról a költo nem tudhatott, miközben oroszlánként küzdve igazáért, megpróbálta megállítani az ellene folyó hajszát. Nehéz elképzelni, milyen bátorság kellett a foszerkeszto most nyilvánosságra került, hosszú és méltóságteljes, de mégiscsak megalázkodó magamento leveleihez, amelyeket Hruscsovnak küldött ebben az ügyben. (Igaz, a szovjet állampolgárok túlnyomó többségétol eltéroen Tvardovszkijnak legalább volt rá módja, hogy az ország elso emberétol kérjen védelmet.)
A szerteágazó ügy végül a költo, a folyóirat és az orosz irodalom vereségével ért véget: az SZKP Központi Bizottságának Titkársága 1954. július 23-án A Novij mir szerkesztoségének hibáiról címu határozatában elmarasztalta az irodalmi orgánum „helytelen irodalmi vonalát és úgyszintén A. Tvardovszkij Tyorkin a túlvilágon címu, eszmeileg hibás, politikailag kártékony elbeszélo költeményét”.8 A foszerkesztot leváltották, és ugyanabban a dokumentumban Konsztantyin Szimonovot nevezték ki a helyére. A kollektív bunösség elve nevében pedig kötelezték a szovjet írószövetséget, hogy „ítélje el a Novij mir címu folyóirat hibáit, s hozzon kiterjedt határozatot az adott kérdésben”.9
A cenzúrahivatalokat a szovjet politikai elit héjái tehát az 1954-es Tvardovszkij-ügyben a saját ideológiai, aktuálpolitikai és ezen keresztül hatalmi érdekeik érvényesítésére használták fel. Erodemonstrációra egy olyan pillanatban, amikor a Glavlit egyik aktuális feladata, egy ezzel részben ellentétes tevékenység: a kivégzett Berija nyomainak eltüntetése volt. A cenzúrahivatal tiszte lett, hogy gondos, idoigényes mustrát követoen kivonja a közkönyvtárakból, a könyvesboltokból a véres kezu NKVD-fonököt magasztaló verseskönyveket, egyéb kiadványokat, s persze, Berija muveit.
Noha a Tvardovszkij-ügyben idézett valamennyi irat elején ott látható a „Szigorúan titkos!” feljegyzés, a „hány tehene volt annak idején a költo régóta tole különélo felmenoinek” kérdését feszegeto botrány – vihar egy pohár vízben – semmiféle államtitoksértést nem tárt fel. Bizonyíthatta viszont, milyen éberek, elvhuek a Glavlit, a tevékenységét most már KGB néven folytató politikai rendorség és az ideológia katonái. És figyelmeztethette az írótársadalmat, hogy senki ne menjen túlságosan messzire a hivatalosan elítélt sztálinizmus bírálatában, mert ezért még a rendszer kegyeltjének számító Tvardovszkij is megütheti a bokáját.
Sokkal nehezebb helyzetben dolgozott a szovjet cenzúrahivatal néhány évvel korábban, amikor hadsereggé terebélyesedo alakulatai bevonultak a fasiszta megszállás alól visszafoglalt szovjet városokba, illetve a békeszerzodések értelmében a Szovjetunióhoz csatolt régiókba. Számos helyen, így Kárpát-Ukrajnában is több százezer, idegen nyelven – így magyarul – írt, ismeretlen tárgyú könyvet kellett zárolni, amíg az odarendelt szakemberek meg nem fejtették, mirol szólnak, és mi az, amit ebbol a lakosság továbbra is olvashat.
A balti államokban, ahol ekkor és még évekig súlyos partizánharcok folytak a szovjethatalom ellen, a kisebb településeken nem is mertek megszállni a cenzori alakulatok: inkább a szovjet katonák által orzött városi szállásukról utaztak ellenorzo körútjaikra. Még így is elofordult, hogy egy-egy cenzor (egymás között ok maguk is ezt a kifejezést használták) terrortámadás áldozata lett; egyikük szobájába belottek, halálosan megsebesítve a kisfiát.
Ezekben az években a szovjet cenzúra
valóban irodalom- és kultúraformáló
tényezové vált. Lettországi tevékenységérol
például egy 1946. augusztus elsején, Rigában
készült jegyzokönyvben a következoket olvashatjuk:
„JANUZEM ET.: A lett Glavlit óriási mennyiségu könyvet kobozott el. Minden kötetrol recenziót készítettünk. A listát jóváhagyta a (lett) párt központi bizottsága. Ebben a munkában részt vett a Glavlit minden tagja, köztük a Glavlit parancsnoka. Összesen körülbelül tízezer megnevezést vontunk ki. Ez hatalmas munka. Kívülrol is meghívtunk embereket a könyvek véleményezéséhez, a párt Központi Bizottsága, az Ügyészség, az NKVD munkatársait. Négy jegyzéket állítottunk össze. Az elkobzott irodalmat teljes egészében raktárakban orizzük. A kérdés most ennek az irodalomnak a megsemmisítése. Már körülbelül 35 teherautónyi könyvet elégettünk.
OVSZJANNYIKOVA ET. NO: De hát könyveket el lehet égetni?!
JANUZEM ET.: Az utasítás megengedi,
hogy megsemmisítsük a könyveket. A lett KP Központi
Bizottságának propagandatitkára azt javasolta, lépjünk
kapcsolatba egy papírfeldolgozó tröszttel. Megállapodást
kötöttünk, hogy az elkobzott könyveket átveszik
hasznosításra.”10
Csakhogy nem volt elég szállítóeszköz. A könyveket ezért égették el 1946-ban – amikor még világszerte elevenen élt a németországi könyvmáglyák emléke.
Számos jele van annak, hogy a visszafoglalt, illetve annektált területeken nehezen alakult ki a cenzúrának a szovjet birodalom más régióiban már megszokott napi gyakorlata. A Moszkvából odaküldött minisztertanácsi focenzorok nemegyszer még soha nem hallott kérdésekkel szembesültek. Ukrajnában például a politikailag láthatólag képzetlen helyi erok teljes jó szándékkal, de a Glavlit képviseloinek szemében lázadásnak beillo módon egzakt cenzurális szempontokat követeltek. „A sajtó tekintetében a (rendelkezésre bocsátott tilalmi) lajstromot alkalmazzuk, de úgy véljük, elérkezett az ideje, hogy utasításokat kapjunk a szépirodalmi kérdésekrol is”, olvasható az ukrajnai Glavlit 1946. július 27-i tanácskozásának jegyzokönyvében. „Ha visszatekintünk a történelembe, (a cári idoben) voltak utasítások, milyen irodalmat lehet kiadni. Irodalmi követelménykódexre van szükségünk! A régi cenzúra tiltotta, hogy olyasmit publikáljanak, ami sértette a noket, a család szentségét, diszkreditálta a tiszti rangot – most nekünk semmiféle ilyen utasításunk nincs.”
A moszkvai minisztertanács kiküldötte, akinek a szovjethatalom két évtizede alatt már volt rá módja, hogy társaival együtt kifejlessze magában a cenzori munkához nélkülözhetetlen hatodik érzéket, s hozzászokott, hogy a párthatározatok, belso utasítások, no meg a napisajtó ismeretében több-kevesebb biztonsággal kövesse a változó politikai széljárást, láthatólag nem tudta, mit kellene válaszolnia erre a kérdésre. „A cenzor nem szerkeszto, hanem olyan személy, aki bizonyos ráruházott funkciókat hajt végre. Nem értem, mit akar”, mondta. „A cenzori munka nagyon felelosségteljes, nagyon komoly munka. Kevésbé látványos, mint az irodalmi tevékenység. Nagyon sok benne a piszkozati fázis, amikor az embernek fel kell turnie az inge ujját, és munkához látnia. A cenzor úgy dolgozik, hogy nem látja a szerzot. Meg is van tiltva neki a szerzovel való érintkezés. A szerkesztovel áll kapcsolatban. A cenzor bizonyos fokig titkos módon valósítja meg az ellenorzést. De bármilyen szerény is a szerepe, nagyon fontos. A szovjet cenzornak (a moszkvai vendég valószínuleg itt tért magához) a párt által adott, egységes utasításokat kell követnie, és szigorúan betartatnia az elvet, hogy a sajtóba ne hatoljon be politikai-ideológiai selejt, hadi- és államtitkok, felületes muvek. A cenzúra megszervezésében emiatt szigorú centralizációra van szükség.”11
A központosítás inkább szigorú hierarchiát jelentett, amely a moszkvai központ mintájára megteremtette a helyi cenzúrahivatalok mását és az országos rendszer kölcsönös függoségekre épülo struktúráját. A dokumentumokból ítélve a Glavlit fovárosi, kerületi, területi intézményeiben a nem lebecsülendo hatalommal és privilégiumokkal rendelkezo, jól megfizetett hivatalnokok hada kifejezetten élvezte helyzetét, szerette munkáját: a véget nem éro jelentések és beszámolók tele vannak olyan kifejezésekkel, mint „hozzálátunk a rendcsináláshoz a cenzúragazdaságban, egyebek mellett a káderkiválasztásban, és e célból kapcsolatot létesítünk a megfelelo pártszervekkel”.
Sokkal szikárabb a stílusa viszont az 1937/1939 folyamán született iratoknak, amelyekbol váratlanul pontos képet nyerhetünk a politikai elit – de nem a lakosság – számára a legnagyobb vérveszteséget jelento „Nagy Tisztogatásoknak” nevezett 1937/1939-es korszak cenzúratevékenységérol. A Glavlit 1939-es tevékenységérol 1940. március 3-i dátummal elkészített feljegyzés szerint 6027 fo egyetlen év alatt 7194 napilapot, 1762 – összesen 83 035 szerzoi ív – folyóiratszöveget és mintegy hatszázmillió példányban megjeleno, 41 000 könyvet ellenorzött. Az utóbbi 247 066 szerzoi ív cenzúrázását rótta a hivatalra. Ehhez jött a TASZSZ valamennyi anyaga, 1400 rádióállomás minden adása, valamint 2 357 803 külföldi könyv ellenorzése és 70 000 könyvtárból „a politikailag kártékony könyvek eltávolítása”. A jelentés régiók szerinti adatokat közlo részében már az elso pillantásra feltunik, hogy korábbi ismereteinkkel, illetve az ezeket megalapozó szovjet propagandával szemben milyen kevés, szinte elenyészo volt a kiadói tevékenység a Szovjetunió muzulmánok lakta köztársaságaiban. A kontinensnyi Közép-Ázsia valamennyi (egyébként osi kultúrával rendelkezo) régiójában az országban kiadott muveknek együttvéve mindössze 2,9 százaléka jelent meg.
A Glavlit-jelentés érdekessége, hogy az országos cenzúrahivatal több szempont szerint készülo, pontos kimutatást vezetett a cenzurális beavatkozások természetérol, jellegérol és gyakoriságáról. Elképzelni is nehéz, mennyi ido, energia kellett a „politikailag helytelen megfogalmazások”, a „marxizmus–leninizmus klasszikusaitól való téves idézetek”, „a szöveg értelmét eltorzító fordulatok”, a sajtóhibák külön-külön rubrikákba való illesztéséhez; az elozetes cenzúra, illetve a nyomdai eloállítás során elkövetett sajtóhibák gondos megkülönböztetéséhez.
A nem szépirodalmi típushibák közül – mert az éves jelentés ilyen rendszerezést is közöl! – különösen érdekesek azok, amelyek a szovjet propaganda hatását tükrözik. Az állandóan sulykolt, ezerszer hallott „sztálini” jelzo például hellyel-közzel befurakszik oda is, ahol egészen másról van szó. Ennek következtében a szerzo a századelo vaskezu orosz miniszterelnökérol szólván „szörnyu sztolipini reakció” helyett „szörnyu sztálini reakcióról” beszél. Másutt „a világ dolgozó tömegeiben no a gyulölet a rabló kapitalista rendszer iránt” mondatba a „szocialista” kerül a „kapitalista” szó helyére.12
De miként a cári idokben,
1939-ben is a szépirodalom jelentette az igazi gondot a szovjet
cenzúrának. És az orosz kultúrában mindvégig
oly fontos zenetörténet is, hiszen például a
Glavlit nem engedélyezte George Bizet leve-
leinek leningrádi kiadását.
A zeneszerzo ugyanis több ízben orülteknek, sot aljas
gazembereknek, tolvajoknak és csirkefogóknak nevezte a párizsi
kommün vezetoit. Az elmúlt évtizedekben sokáig
a Nagyvilág szovjet megfelelojének számító
Inosztrannaja Lityeratura 1939 decemberi számában pedig betiltották
Stefan Zweig Magellán címu írását, mert
az író megvetéssel szólt benne a hazájukat
ellenséges országnak kiszolgáltató katonatisztekrol.
Ez pedig Moszkva számára túlságosan kellemetlen
konnotációt hordozott a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésének
hónapjaiban, amelyet a három kis balti állam fokozatos
bekebelezése követett.
De 1939-ben még a politika szélviharaitól távol álló, szelíd Mihail Prisvinnek is betiltották egy elbeszéléskötetét. Az ekkor hatvanhat éves író, szép természetleírások és mesék szerzoje a Pravda kiadónál megjelenés elott álló gyujteményének A pikk dáma címu elbeszélésében ugyanis a csibéit a nála jóval nagyobb állatokkal szemben is harciasan megvédo tyúk láttán azon merengett el, hogy vajon a kis országok is el tudják-e így uzni a rájuk támadó nagy államokat? A cenzor ezt „politikailag kétértelmu” résznek minosítette. Itt is a „baltikumi szindróma” lépett életbe.13
Az igazán nagy munkát éppen e külso körülmények miatt a külföldi szépirodalom ellenorzése jelentette a szovjet cenzúrahivatalok számára az 1939-es évben. Még a beszámoló sete-suta fogalmazásán is látszik, hogy az 1930-as évek szovjet antifasiszta propagandája után az aktuálpolitikai érdekek szolgálatába állított ideológia oreinek is kínos a náci Németországgal való kiegyezés dicsérete. „A Szovjetunió, valamint Németország, Lettország, Litvánia és Észtország közötti egyezmény kapcsán számos kapitalista ország sajtójában élesen megváltozott a Szovjetunióval kapcsolatos kérdések megítélése”, olvassuk a jelentésben. „Az angol–amerikai, a francia lapok, a II. Internacionálé pártorgánumai tele vannak a Szovjetunió elleni rágalmazó kirohanásokkal. (…) Ennek megfeleloen a Glavlit megváltoztatta a külföldrol érkezo sajtótermékekkel kapcsolatos álláspontját. A beszámolási évben 2 357 803 könyvcsomagot ellenoriztünk. (…) Ebbol a cenzúra külföldi osztálya 94 797 napilap, 151 459 folyóirat, 57 798 könyv és 308 590 kis kiadvány ellenorzését végezte el. Ennek eredményeként 44 087 lap és könyv terjesztését tiltottuk be, és szállíttattuk a betiltott külföldi sajtótermékek tárolásának jogával rendelkezo intézményekbe, szervezetekbe.14 Ezenkívül elkoboztunk és megsemmisítettünk 17 561 küldeményt, köztük 13 903 napilapot, 3164 folyóiratot, 494 könyvet. A külföldi kiadók ezeket nem elofizetoknek küldték, hanem ingyenes példányként akarták eljuttatni különbözo intézményeknek, szervezeteknek, valamint magánszemélyeknek. Ráadásul trockista, szociáldemokrata és fehér emigráns kiadókról van szó.”15 Ezenkívül a beszámoló szerint a cenzúra a moszkvai vámhivatalban 580 láda könyvet, 205 filmet, 41 945 tervrajzot, 67 900 folyóiratot, 200 térképet ellenorzött. Megvizsgált továbbá 57 500 eladásra szánt, 1050 magánszemélyeknek küldött könyvet, 17 090 dossziét és 21 730 hanglemezt. Nem mulasztották el a könyvtárközi cserével érkezo kiadványok cenzúrázását sem, amelyek esetében a Glavlit hivatalnokainak nemritkán felül kellett vizsgálniuk az elozo években hozott saját döntéseiket. Így kerülhetett be az országba többek között 2172 korábban betiltott német disszertáció és 12 könyv a fasiszta Olaszországból.
A meghökkento információk sorát hordozó jelentés külön alfejezetben foglalkozik „a nép ellenségeinek” publikációival. Az errol szóló beszámoló újfent arról tanúskodik, hogy a szovjet cenzúra rendszerezo alapossággal dolgozott. Sokkal pontosabban, mintsem a kaotikus benyomást kelto szovjet társadalom muködésébol sejtheto lett volna. A cenzorok többek közt már csak puszta önvédelembol is ügyeltek rá, hogy legalább formálisan jogi alapot keressenek a tevékenységükhöz. Hiszen például a tegnap még világ- és Szovjetunió-szerte ünnepelt, majd letartóztatott és kivégzett Mihail Kolcovnak, a spanyolországi polgárháború szovjet dalnokának muveit mégiscsak biztosabb volt úgy betiltani, hogy egy párthatározatra – nevezetesen az 1937. december 9-i dokumentumra – hivatkoznak. Nem véletlen az sem, hogy a jelentés „az eddig leleplezett nép ellenségeirol” szól, hiszen a politika folyamatosan szolgáltatta az új neveket ehhez a listához, és nem ártott az óvatosság a fogalmazásban.
Nehéz lehetett követni ezt a folyamatot. A jelentésbol kiderül, hogy 24 milliónál is több volt a könyvtári és kereskedelmi forgalomból kivonásra kijelölt könyvek példányszáma, de a 63 területi cenzúrahivatal(!) közül 24 az év végéig nem végzett a munkával: ok még 1940 elott is javában az utolsó öt-hat listán kapott címek elkobzásával foglalkoztak. Másutt viszont, így a burját-mongol autonómiában, az irkutszki, rjazanyi, tulai és gorkiji területen a túlbuzgó hivatalnokok kiemelték a könyvtárakból és megsemmisítették Lenin, Sztálin, Vorosilov, Majakovszkij, Solohov, Marsak, Balzac, Barbusse, Gorkij muveit. Az elobbiek elso kiadásait nyilván azért, mert gyakran elofordult bennük az elso bolsevik gárda már kivégzett tagjainak neve. Mégiscsak kínos volt azonban, hogy a cenzúrahivatal rendeletére hivatkozva Sztálin-könyveket égessenek a Szovjetunióban.
S amit még mindehhez feltétlenül
hozzá kell tenni: a szovjetek V. összoroszországi kongresszusán
1918. július tizedikén elfogadott alkotmánytól
kezdve valamennyi szovjet alaptörvény, köztük a diktatúrát
törvényerore emelo 1936-os is, kimondta a sajtó- és
véleménynyilvánítási, valamint a gyülekezési
szabadság sérthetetlenségét.
Jegyzetek
1 T. M. Gorjacseva (összeáll.): Isztorija szovjetszkoj polityicseszkoj cenzuri. Moszkva. Rosszijszkaja polityicseszkaja enciklopegyija. 1997. A továbbiakban e csaknem hétszáz oldalas dokumentumgyujteménybol idézünk.
2 I. m. 558.
3 I. m. 558.
4 I. m. 558–559.
5 A történetet Alekszandr Szolzsenyicin megírta Bodalszja tyeljonok sz dubom címu memoárjának új, kibovített kiadásában. Moszkva, Szoglaszije, 1996, de ennél is teljesebb Alekszej Kondratovicsnak a folyóirat és a cenzorok viaskodásáról szóló Novomirszkij dnyevnyik 1967–1970 címu kötete. Moszkva, Szovjetszkij piszatyel, 1991.
6 Isztorija polityicseszkoj cenzuri. I. m. 107.
7 I. m. 109–110.
8 I. m. 107.
9 Uo.
10 I. m. 343.
11 I. m. 341.
12 I. m. 323–326.
13 Uo.
14 Zárt anyagként, olvasók számára hozzáférhetetlenül ezek a publikációk többnyire a moszkvai Lenin könyvtár és a Marxizmus–Leninizmus Intézet különleges raktáraiba kerültek.
15 I. m. 325–326.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu