Politikai jellegunek is minosíthetjük e kérdéseket, bár végképp belefúlunk így az uralkodó fogalomzavarba, hiszen idotol és helytol függoen mást és mást jelent a polgárság az ezredvég szellemi káoszában csakúgy, mint abban a társadalomban, ahol újjá kell éleszteni, nemegyszer újra kell alkotni az alapértelmezéseket is. Pillanatnyilag egyedül szubjektív vélekedésünktol függ, hogy egy adott társadalmi csoportot milyen törekvés hordozójának tekintünk. Példánknál maradva egyaránt fölvonultathatjuk a konzervatív keresztény nézetrendszereket képviselo tradicionális jobboldal zászlai, valamint a baloldallal kacérkodó szélso-liberálisok nemzetek feletti egyesületeinek lobogói alatt, elvégre ez is, az is: polgár.
Értékfogalomként is
dolgozhatunk az említettekkel, amennyiben – és ennek némi
jelét érezni közgondolkodásunkban – megsurült
vérunek hisszük képviseloit, s úgy vélekedünk:
fajtánk újkori reprezentánsai ok, minoségi
emberek, pozitív törekvéseink megtestesítoi.
A citoyen eszményítésére éppen a polgárellenes
nézetek hirdetoinél lelünk példát (lásd
Marxnál), míg hivatott védelmezoi inkább szüntelenül
próbának vetik alá örökös kétségeikkel.
Utóbbiak közül a derulátóbbak is csupán
a tisztelni érdemes értékek elfogadható
– mert pillanatnyilag jobb nem akad – megjelenítojeként
emlegetik a polgárt, és nem a tökélyre emelkedett
ember mintaképe gyanánt. Borúlátóbb
társaik szerint viszonylagos teljessége bornírt, nézetei
avultak, maga ostoba, mivel tudása hiedelmeken alapszik, és
mutatós tartása legföljebb az elmeszesült gerinc,
s nem az erkölcsi szilárdság következménye.
Menthetetlenül históriai figura, panoptikumban a helye.
Mármost ki az a polgár? Hogyan
alakul és mibol lesz a polgárság? Mi hátráltatja
a polgárosodás folyamatát? Eme kérdéseknél
jóval egyszerubb felelnünk arra, hogy kik szeretnének
ma polgárrá válni nálunk. Alighanem mindazok,
akik a nagy kollektivizálás alkonyultán hirtelen ráeszméltek
a nyakukba szakadt magányra. Eddig ilyen-olyan ideológiák
biztatására hittek a nemzedéki együvé
tartozásban, reménykedtek a diktatúrával való
szembenállás összekovácsoló erejében
és a megélt szenvedések, az átvészelt
nyomorúság élményközösségében.
Abban bizakodtak, hogy mihelyt elnyerik a politikai szabadságot,
gyülevész nyájból valódi közösséggé
formálódnak, s amikor tévedésükre ébredtek,
nem maradt más számukra, mint külön-külön,
egyéni úton keresni a boldogulást, vagy másképpen
fogalmazva: létük indokát. Csoportozatuk bomlása
a kiválás folyamatára emlékeztet, pedig nem
emelkedtek ki sehonnét sem, csupán az összeköto
bilincs szemei pattantak el. Egyedüllé-
tük viszont tagadhatatlanul hasonlít
az igazi közösség feltételéül szabott
individualizáció következményeihez, jóllehet
csak kidolgozott személyiségek tényleges választása
nyomán létrejött csoportokról szólhatnánk
úgy, mint szabad kapcsolatról, minden egyéb forma
kényszeres együttélés, a természeti véletlen
vagy a külso szándékok muve. Bármennyire hamis
is e látszati egyezés, kapaszkodóhoz segíthet,
amikor olyan történelmi lehetoségre hívja föl
a figyelmet, melynek révén valóban felkapaszkodhatunk
elhagyatottságunk mély kútjából.
Ilyesféle kitérokkel mégsem kerülhetjük meg a választ. Ám hiába próbálkozunk, nem lelünk feleletet arra, milyen követelményeket támaszt a polgárrá válás ma? Általában vagyoni cenzushoz kötik. Hegel a szükségletek rendszerérol beszél és Saint-Just kertelés nélkül kijelenti: „a birtok cseréje konstituálja a polgári állapotot”, illetve „a polgári állapot – szükségleteink viszonya” (A természetrol, a polgári állapotról, a politikai társadalomról, avagy a független kormányzat elvérol). E század részint igazolta, részint cáfolta vélekedésüket, a fasizmus és a kommunizmus legfontosabb különbsége csakugyan a birtoklás eshetoségében rejlik, ami rávilágít vélelmezett abszolút elsoségének relatív voltára is, hiszen a vagyon léte nem akadályozhatta meg egyik totalitárius rendszer kiépülését sem (a bolsevizmus térhódítása idején névleg magántulajdonban lehettek még a gyárak éppúgy, mint az ingatlanok és más értékek, ám ezek forgalomképtelennek bizonyultak az abszolutisztikus viszonyok közepette), hiánya viszont annál inkább gátolta a fellépést ellene (amint lehetoség nyílott némi magántulajdon felhalmozására, máris recsegtek a bolsevik diktatúra eresztékei). A szükséges tulajdon nagysága meghatározatlan marad, mivel az önfenntartáshoz szabni kevés, és a családfenntartáshoz szükséges sem elegendo. Ennél többet követel a társadalom fennmaradása: az intézmények kiépítését és eltartását, illetve az egyéni cselekvoképesség megorzését, mint amilyen az adományozás stb. Polgárainknak – kivált akkor, amikor a nagy ellátó rendszereknél kaotikus viszonyok uralkodnak, s a „gondoskodó állam” legfobb törekvése, hogy megszabaduljon vállalt kötelezettségeitol – számottevo vagyonnal kell bírniuk, kívánatos anyagi helyzetük ezért inkább a nagypolgársághoz közelítene, semmint a közép- vagy kispolgárságnál elfogadottakhoz, ami jelen esetben hiú ábránd, nem egyéb.
A cselédsor, a bérmunkás lét nemegyszer polgári státusnak tunik ma az ennyivel sem rendelkezok, a végletekig kiszolgáltatott eltartottak, vagy a társadalmi védohálóból kizuhant munkanélküliek szemében, és a szabad cselekvés esélye olykor még a nagyvállalkozói réteghez tartozóknak sem adatik meg (kényszerpályán mozognak). Jóformán sehol sem bukkanunk az elméletileg kívánatos boségre, az általános szukösségben pedig minden átértékelodik, és eltorzul. Kevés eséllyel kecsegtet tehát a polgári lét kritériumainak a tulajdonból való levezetése, hiszen amúgy sem a birtoklás ténye fontos, hanem rendelkezésünk önállóságának megorzése. Errol szólani viszont csak annyiban értelmes, amennyiben a függetlenség bázisa lehet; egy pákász autonóm személyiségnek tekintheto például, ismeretkincse és felszerelése meglehetos tokét jelent, s ugyanúgy saját munkájával tartja el családját, mint egy polgár, szuverén döntésen alapuló tevékenysége mégsem sorolható a polgári foglalkozások körébe, miként talán maga sem a polgárok közé, szabadsága ugyanis társadalmonkívüliségébol fakad. Szükséges, de nem elégséges feltétel a tulajdon, valamint a produktivitásra beállított élet és tevékenység; legalább ennyire fontos a teljes jogon való közösséghez tartozás is. Ami lehet virtuális és valóságos egyaránt, feltéve ha következményei megjelennek a reputációban, illetve a személyes tartásban dignitás gyanánt, valamint a tisztességre törekvés jeleként. Idorol idore elhomályosulnak persze e kritériumok, nehéz volna például olyan polgárra lelni ma, aki kihúzott derékkal lép elibénk, és körülményeitol függetlenül becsületes viselkedésre törekszik. A követésre ajánlott társadalmi minták sebesen váltakoznak, a választó tényleges közösségek pedig szétesnek (amenynyiben akadtak egyáltalában), s még a képzetesek is elhalványulnak, felettébb nehéz tehát a harmonikus kölcsönkapcsolatoknak megfelelni.
Hasonló gondokkal találkozunk,
ha a polgárság definícióját vizsgáljuk,
mivel nem tudjuk, milyen követelmények szerint járjunk
el. Hiányoznak az egyetemes szabályok és mutatók,
nem tudjuk, miként sorolhatnánk együvé például
a nigériai, a szabolcsi, vagy a karlsruhei polgárt. Amennyiben
a cselekvo-, és társadalomfenntartó képességre
ügyelünk, hamar eltévedünk a
modern szociális és információs
társadalmak áttekinthetetlen dzsungelében.
A gondozás és gondozottság,
a jártasság és a lényegi ismerethiány
szétválaszthatatlanul összefonódik. Kétséges,
hogy a 25–30 éves koráig kényszeruen diáksorban
maradó ellátott vajon nem számít-e polgárnak,
míg egy munkáját átlátni képtelen
– amúgy tehetos – családfenntartó csakugyan az-e.
Amennyiben pedig a középrétegekkel azonosítjuk
a polgárságot, nem vétünk-e szarvashibát,
amikor figyelmen kívül rekesztjük a felso és alsó
réteget (a kis- és nagypolgárságot), valamint
az általuk képviselt szemléletet, észjárást,
tradí-
ciót? És mihez kezdjünk
a polgárosodással, tekintsük az alsóbb néprétegek
fölemelkedésének, vagy a felsobbek lecsúszását
is csapjuk hozzá? Ha így járunk el, nyilván
másként határozzuk meg a folyamat feltételeit,
és eredményét is különbözoképpen
értékeljük. Nem mindegy tehát, hol állunk,
és mikor szembesülünk e kérdéssel: a folyamat
közben, vagy már akkor, amikor végéhez közelít.
A közép terebélyesülésére is tekinthetünk
úgy, mint az általános létbiztonság
megszilárdulására, de úgy is, mint a társadalom
kifakulására, és váltig bosszankodhatunk tarkaságának
vesztén, amivel életben maradási esélyein ront.
Amennyiben a polgárosodás eredménnyel járt,
és eros polgárság született, jogos lehet a kétség,
és helyénvaló a méltatlankodás filisztereink
túlzott hatalma miatt, de ha nincs elég polgár, és
a csoport gyönge, ványadt, érdemes-e hangoztatnunk a
polgárosodás iránt táplált kételyeinket?
Vajon nem ésszerubb-e minden tolünk telhetot megtéve
segíteni eredményes beindulását, ha egyszer
a pragmatizmus nézetrendszere is par excellence polgári?
Homályos, ismeretlen, kelloen nem értett fogalmak közt tévelyegve sem hallgathatjuk el, hogy a polgárosulás – ha nem is feltétlenül jó, s még csak kellemes sem, ám – nélkülözhetetlen. Az ebbeli törekvések azonban számtalan, különféle akadályba ütköznek manapság. Legelébb is a köznyomorúság falán koppan orrunk, mivel az anyagi források hiánya lehetetlenné teszi a cselekvést, és kiszolgáltatja az egyént. Hiába vágynék én méltóságteli polgári létre, ha szolgává aláz a szükség! Bénító a kilátástalanság is, valódi perspektívák hiányában nem érdemes próbálkoznunk, márpedig a polgárosulni áhítók zöme elott ma jószerivel egyetlen szabad pálya sem nyílik azon felül, ami törvényen kívül található. A lehetoségek, valamint az elérésükre buzdító hitelek nélkül nehéz önálló cselekvésre serkenni és másokat serkenteni. Támogatással és nagy elszánással persze leküzdheto az egyénileg is átélt általános szegénység, e „tárgyszeru” akadálynál azonban súlyosabb, mert nehezebben legyurheto a közviszonyaink állította „interszubjektív” gát, vagyis a tartós függelmi helyzet. Korántsem csupán szemléleti probléma ez, mert nézhetem én akárhogyan a világot, rabja maradok, ha egyszer foglyul ejtett. Márpedig ezt tette velem eddig és teszi ma is a hatalmi berendezkedésu állam, amikor szélsoségesen központosít, és elvonja megtermelt jövedelmeim zömét azon a címen, hogy majd o – mérhetetlen bölcsességében – újra elosztja. Hogy, hogy nem, jut is arra, ami fölös vagy haszontalan, valós társadalmi szükségleteink kielégítésére azonban sohasem futja, jóllehet elvonásaival örökösen gerjeszti igényeinket.
E szisztéma lényegétol idegen bármiféle önállóság, és nem turi, mert ellene irányuló támadásnak tekinti az autonómiakísérleteket. Beállítódásának történelmi gyökerei könnyen kimutathatóak: szépen demonstrálható, miként izmosodik a feudális hierarchia ideája a poroszos állameszmény hatására, s hogyan kap újabb megerosítést elobb a jobboldali egyeduralmi törekvések, majd a bolsevik diktatúra felléptétol. Közel sem éri be már annyival, hogy hatalma alá vonja az egyéni döntések szinte teljes körét, totális ellenorzésünkre törekszik, és információs kiszolgáltatottságba taszít. A történelem során ennyire még nem tartották számon személyes megnyilvánulásainkat! Följegyzik, hol és miben betegedtünk meg, listázzák szenvedélyeinket, adagolják ismereteinket, behatárolják észleleteink lehetséges körét, és eszméket sulykolnak belénk. Pénztárcánk tartalmát is meghatározzák. Szabad, önálló döntések esélyeirol még csak nem is szólhatunk, se merszünk, se tudásunk hozzá. Nem válhatunk önvezéreltté, legföljebb kívülrol irányítottak maradhatunk, s nehogy magunk kezdjünk el kutakodni a rejtezo lehetoségek iránt, elmagányosításunkra törekszenek. E téren nyoma sincsen a rendszerváltozásnak, sot, amennyiben lehetséges, ez a posztkommunista-prekapitalista rendszer még intenzívebben munkálkodik szétforgácsolásunkon. A diktatúra ugyanis a maga egyértelmu, elnyomó rendszerével egyetlen falkába verte ellenzoit, és az összetartozás élményével vigasztalta oket. Ma teljes az atomizálódás, értelmetlenné vált a szembeszegülés, a tradicionális értékek gyors devalvációja pedig ugyancsak elorehaladt. Különösen szembeötlo a szociális szálak elvékonyulása: az önfegyelem és adott szó, a kötelezettségek betartása mint értelmetlen kötelezettségvállalás, elhalt. Arra tanít a tapasztalat, hogy szabályszegéssel védekezhetünk csupán a rendszer túlereje ellen. Ez kivételként egyedüli haszonnal kecsegtet ugyan, tömeges felbukkanásakor viszont roppantul megemeli a költségeket (ha kiszámíthatatlan a viselkedés, és nem várható el senkitol jogköveto magatartás, akkor iszonyatosan körülményessé válik és jelentosen drágává bármiféle tranzakció).
Ha mindez nehezíti is, mégsem
teszi lehetetlenné a polgárosulást, ellenkezoleg:
megteremti egyik elofeltételét, az egyéni vállalkozót.
Csakhogy a kifosztott, botcsinálta üzletemberbol aligha válik
polgár, mivel annak egyik attribútuma a szabadság,
és az elképzelhetetlen valódi választási
esélyek híján. Amennyiben egyetlen alternáns
létezik: a pusztulás, döntésünk a legkevésbé
sem nevezheto szabadnak. Szükséges volna, hogy legalább
a bennünket közvetlenül érinto kérdésekben
magunk dönthessünk (tolünk nyugatra lábra is kapott
már a szubszidiaritás eszméje). Játéktérre
és minimális indulási esélyekre tartanánk
igényt, legyen hol próbára tennünk eronket és
szerencsénket.
A szabályok kialakítása
és betartatása sem utolsó követelmény,
máskülönben meddo az igyekezet, sot egymást pusztítjuk,
romboljuk vele.
Mindennek kevés a nyoma, sot mintha a jelenleg kormányzók* éppen arra törekednének, hogy a polgárosodás csíráit is kiirtsák. Vélhetoen nem áll érdekükben sem az autonóm tendenciák fölerosödése, sem olyan középréteg kialakulása, amelyik nincs kiszolgáltatott helyzetben a mindenkori hatalommal szemben, tehát nem eltartott, vagy bérmunkás, hanem független személyek együttese, kiknek egzisztenciáját nem befolyásolhatja komolyan az uralmon levok politikai törekvése, s így nem enged azoknak hallgatólagos jóváhagyással rendkívüli privilégiumokat. A hazai polgárosulás közvetlen elofeltétele a hatalmi viszonyok megváltoztatása, illetve a hatalmi struktúra átformálása akként, hogy az garanciát jelentsen a továbbiakra nézvést. Ebben a keretben azután kello anyagi kondíciók és alkalmas szabályzók megléte esetén beindulhat már a várva várt fejlodés, ami elobb-utóbb talán létrehozza és meggyökerezteti az alkalmatos szemléletet, nézetrendszert, értékválasztást és viselkedési normákat, melyeket azután vehemensen támadhat, nevetségessé tehet és kifigurázhat a társadalom egyöntetusége ellen lázongó bohém fiatal, az izgága muvész és a mélyre látó tudós filozófus.
A valódi versenyhelyzet kialakítása
aligha késlekedhet tovább, lassanként ugyanis elfogy
a hazai pálya. Miként illendo is egy irodalmi lap ankétjához
hozzászólva, utoljára említem a reményeink
beváltásánál nélkülözhetetlen
lelki képességek tréningjét, mert nem eléggé
félelmetes talán ma még az alulképzettség
réme (ez majd egy-két évtized múltán
aggasztja az érintetteket), sem a szükséges kondíciók:
a tényleges vállalkozó kedv, a meggyozodés,
a kitartás, a szorgalom és a tisztesség hiánya.
Utóbbiakra éppen az értelmiség viselkedése
a kínálkozó példa, és nem csupán
az, amit muvelnek, hanem megnyilatkozásaik valamennyi formája.
A tevékeny, közösségben élo, és azért
felelosséggel tartozó, személyes autonómiájára
mindazonáltal féltékenyen vigyázó –
horribile dictu – muvelt ember (s nem csak a civilizációján
élosködo fogyasztó) nemhogy hosként, mellékfiguraként
sem bukkan elo. Azt mondjuk, nincs rá tapasztalat, holott legszemélyesebb
valónkat óvjuk, féltjük, nem mervén kiszolgáltatni
mások tomboló csalódottságának, oktalan
rosszindulatának, egyetemes dühének.
Jegyzet
* A hozzászólás 1998 tavaszán íródott.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu