FRÜHER, wie oft, blieben wir, Stern
in Stern,
wenn aus dem Sternbild der freiste,
jener Sprech-Stern hervortrat und rief.
Stern in Stern staunten wir,
Er, der Sprecher des Stern-Bilds,
ich, meines Lebens Mund,
Nebenstern meines Augs.
Korábban, mily gyakran, úgy
maradtunk, társ-csillagként,
ha a csillagképbõl a legszabadabb,
az a szólamló csillag kilépett
s hívott.
Társ-csillagként ámultunk,
Õ, a csillagkép szószólója,
én, szája életemnek,
szememnek mellékcsillaga.
És az éjszaka, mennyire megadta
õ nekünk
az átvirrasztott megértést.
Báthori Csaba fordítása
Rainer Maria Rilke verse, ez a párbeszéd idoszakát idézõ fojtott sóhaj, 1926 februárjában, a költo halála esztendejében keletkezett. Cím nélkül maradt töredék: ismét tükrözodni látszik benne lélek és csillagvilág, átitatja egymást „szív és égbolt” – de már csak az emlékezés keretében, egy költemény erejéig. Azt, hogy szukös emberi létünk egyetemes törvények uralmában zajlik, más költok is emlegetik. „Köröskörül / vastorökül / voltak lelkembe törve / a csillagok…” – József Attila. A világ-sátor, amely örömmel elfogadott és igenelt csillagábrákat terít életünk fölé, Rilke költészetében állandóan jelen van. Itt azonban nem csupán a költo kívánja nézni, elképzelni, törvényi forrásként megérteni a csillagképeket – azt szeretné, ha a csillagok csereviszonyba, párbeszédbe lépnének vele: a csillagkép figurája csak akkor nyer értelmet, ha kapcsolatba kerül a költovel, mintegy visszanéz rá és viszonozza a szavait. „Ragyogj, ragyogj! Tedd, hogy jobban meglássanak engem a csillagok” – mondja Az angyalhoz (An den Engel) címu költeményében. Fontos tehát, hogy a csillagkép tükrözodjék a földi viszonyokban, hiszen – Rilke szerint – csak akkor válhat figurává, az egyszeru csillagképnél többet sugalló tapasztalati ábrává. Versünkben is másról van szó némileg – nem egy tetszoleges csillagképrol a mennybolt térképén (erre utal a kötojeles írásmód is) –, egymás fölé úszik itt két feszültségi sík: az eligazító szóra várakozó ember és a néma mindenség éjszakai rajza.
Coleridge megjegyzi, hogy minden ember vagy arisztoteliánusnak vagy platonikusnak születik. Az utóbbiak az eszméket valóságos dolgoknak tekintik, míg az elobbiek puszta általánosításnak. Az arisztoteliánusok szemében a nyelv önkényes szimbólumok rendszere, a platonikusok szemében viszont a világegyetem térképe. A platonikus alkatú gondolkodó tudja, hogy a világegyetem egyfajta rend; az arisztoteliánus azonban úgy véli, hogy csupán tévedés, vagy megcsontosodott ismereteink képzethalmaza. Coleridge találó észrevétele érvényes a költokre is. A platonikus költo táplálkozik az elvont fogalmakból, az arisztoteliánus sápadt lidérceknek véli azokat. Platonikus költo volt Pindarosz, Hölderlin, Valéry, Rilke, József Attila. Arisztoteliánus költo volt Homérosz, Horatius, Heine, Arany, Illyés.
Azt mondtam, töredék. Csakhogy Rilke töredékeinek magas a megmunkáltsági foka, és zömüknek gyökere más Rilke-muvekbe is elér. Elo-elofordul ugyan, hogy szántszándékkal kimetsz egy-egy részletet a versbol, akarattal töredékké csonkítja (pl. Requiem auf den Tod eines Knaben; Siehe: / denn kein Baum… /) – de lényegében egész életén át a zárt, szigorúan megszerkesztett, a véletleneket kirostáló kompozíciókat kedvelte. Ebben a plasztikus töredékben – látszattöredékben – inkább egy kicsiny egységekben lélegzo verstestet látunk – szokatlan fogalmi fordulatokkal. Az elso sorban meglep a „blieben wir” hívogató, de aztán nem folytatott alakja; továbbá a „Stern in Stern”… mintha azt mondaná: kéz a kézben. Két elfogulatlan lény folytat itt párbeszédet, válik maga is párbeszéddé a szabadság pillanatában – melyik-melyik ugyan más szószólójaként, eloremerészkedve a szóértés magaslati levegojébe. Rilke, aki a látás útján vélte a leghívebben elsajátítani a világot, itt szinte önmaga óriás „látószerve” nevében vált szót a csillaggal. Mint aki szemével már magába itta az égbolt üzeneteit.
Figyeljük meg, hogy a találkozás a beszélo (szószóló) csillag kezdeményezésére indul meg – az lép elo, az szólal meg. A csillagképben tehát – Rilke számára – nem a statikus szilárdság a fontos, hanem az, hogy a csillag „átsüvít szívem közepén”. Egy másik versében (Vor Weihnachten 1914, 1914 Karácsonya elott) így ír: „Nem erofeszítés-e az, hogy szív vagyunk? / Hogy a csillagképbol egy ugrással / szívem hegyére ugrana a Kos. / Nem nyilallik-e át rajtam a csillagok lendülete? / Nem fogom-e át a világ tülekedését?”
Szembeötlõ, hogy a beszélgetés színtere és ideje az éjszaka – nem az éjszakák, hanem az Éjszaka (Nem az éjszakák voltak valahogy mind édesebbek, / hanem a távolban maga a nagy Éjszaka – írja a költo egy párizsi töredékben, 1913. november 1-jén). Rilke költészetében az Éjszaka a nagy teremto anyaöl, a rettegések, keservek, kínok égöve – és egyszersmind az Üdv forrásvidéke. Mind a sárkány, mind Szent György éjszaka születik.
A beszélgetés tartalmáról nem tudunk meg semmit. Nem embert igénylo költoi világ ez – itt az elemek közlik az emberrel legszemélyesebb tudását. A vers szerint lehetséges értelmes életet folytatnunk emberi szó nélkül is.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu