Rólunk viszont, s a szavainkból szinte semmit sem tudok felidézni. Tudom, hogy sok gyümölcsöt ettem; hogy oly sokszor szenderedtem el ölelve és ölelo karok közt; hogy esténként, az utcán idozvén, gyönyörködtem a járókelokben, a színekben, a pillanatokban, s közben tudtam, hogy vár rám valaki. Tudom, hogy a karjaim és a testem valami lágy és élo dologgá változtak, éppúgy, mint a felhok, a levego s a dombok ezeken a nyári estéken. Mindez természetes volna számomra, mondhatni hétköznapi, ha azoknak a napoknak az eseményei nem rémlenének most is illuzórikusnak, olyannyira, hogy néha az egész évszak, ahogy visszagondolok rá, egyetlen napnak tunik, amit egyvégtében éltem meg. Ez a nap bennem volt, s a társaság, amely a nyárral együtt múlt el, értelmet és hangot adott neki. Amikor elváltunk, nem éreztük, hogy búcsúzunk, hanem csak azt, hogy elmegyünk máshová, hogy aztán újra találkozzunk valahol, mint egy összejövetelen, mint ahogyan az utca végén eltunik, majd újra felbukkan a domb. Minden este láttuk, amint homályba burkolódzott, s nagyon szerettük a belole áradó nyugalmat, mely a szobánkhoz tartozott immár, az ablakunk és az utca részévé vált. A rövid éjszaka alatt is velünk maradt, oly közeli volt. A nap vele kezdodött, és vele végzodött. Ettük a gyümölcsöt, és néztük. Mára nem maradt más, csak a domb és a gyümölcs. A félig üres város teljesen kihaltnak látszott. A fény és az árnyék játéka annyira átlelkesítette, hogy jó volt megállni, és egy ablakból fölnézni az égre, majd le, az utca kövére. A tudat, hogy a fényen és a hus árnyékon túl van még valami, ami közel áll a szívemhez, újjászület a nappal, és sietteti az éjszakát, minden találkozásnak értelmet adott, amely azokon az utcákon történt. Ott voltak a fák, amelyek itták a napfényt, nok kiáltásai hallatszottak, majd a nagy csönd.
Olykor a városnak egy teljesen más részén egy térre bukkantam, amely felhoivel és nyugodt melegével várt reám. Senki sem ment át rajta, egyetlen ablak sem nyílt ki, de feltárultak az elhagyott utcák mélyei egy hangra, egy lépésre várva. Ha hegyeztem a fülem, éreztem, a téren megállt az ido. Magasan járt a nap. Késobb, este, újra arra jártam, s mindent ugyanúgy találtam.
Azokon az estéken a nyár nem veszített erejébol, bár tudtuk, hogy mindkettonk gondolatai másfelé járnak. Minden megszokott találkozás ezt a bizonyosságot érintette meg a szívem mélyén, meg-megrendítette, majd végképp felborította. Akkor elmosódott a kép, s úgy láttam, mint egy fiatalkori emléket, mintha hirtelen egy másik nyárba lépnék vissza, túl a testeken s a hangokon, s a szoba, amelybol így kiléptem, olyan volt számomra, mint egy árnyék, amely gyöngéden visszafogadott. Minden dolog, amint megtörtént, emléket ébresztett, mert a bensomben elobb történt meg, mint kívül. Olyan volt, mintha a hosszú napot én magam alkottam volna, s az estnek s a szobának egyetlen darabja sem volt idegen számomra; a test sem, amely befogadta az enyémet, s az elfojtott hangok sem.
Egy este összegyultek a felhok, s egész éjjel esett. Egy idegen ablak alatt vártam, s az esocseppek az arcomba verodtek. Tudtam, hogy másnap a fény még élesebb, az árnyék még husebb lesz, s nem volt kedvem visszamenni oda, ahol vártak rám. Az utolsó nyári eso volt ez, s új színt adott a városnak. Várhattam volna még a védett helyen, de kimentem az esore, és más utcákon mentem tovább. Erosen gondoltam az ablakunkra, rá gondoltam, s egyre távolodtam tole. A domb ott volt az utca végén, a megnövekedett árnyék közelebb hozta és homályba borította. Most esoben nézhettem az erkélyeket és kapukat, amelyeket eddig mindig napfényben láttam. Minden friss volt és közeli, de most a város tényleg kihalt volt. Tereken mentem át. Amikor hazaértem, szerelmesen, a másnapi utcákra gondolva, a szobát üresen találtam, s úgy is maradt éjjelig. Így hát odaálltam az ablakhoz.
Még sok napot töltöttünk
együtt, amíg csak tartott a nyár, de mindketten tudtuk,
hogy oszre mindennek vége lesz. Így is történt.
LUKÁCSI MARGIT fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu