Didier Blonde

A szerelem kútja

---

A fiatalember végül odalépett Florizel herceghez.
„Uram – szólt mélyen meghajolva, és egy mutató- és hüvelykujja közé csippentett, szerelem kútja nevezetû édességet tartott elé –, megtenne egy szívességet valaki vadidegennek? Személyesen felelek e sütemény minoségéért, hiszen jómagam több mint kéttucatnyit fogyasztottam el öt óra óta...”

R. L. STEVENSON

A csengo másodszor is megszólalt, ezúttal már kevésbé határozottan, majd a lépcsoházban léptek visszhangzottak, s o lassan feléledt hibernált állapotából. Óvatosan oxigént áramoltatott szervezetébe – eloször a bal, majd a jobb orrlikon keresztül –, és hangosan nyelt egyet. A konyhából félénken kilesett a szuk folyosóra: a lépcsoházi ajtó alól egy kék papírdarab csücske kandikált ki. Még ilyen távolságból, szemüveg nélkül is meg tudta állapítani, hogy nem a képeslapok villamosan szikrázó égkékje az, sem képzeletbeli menyaszszonya selymes levélkéinek pasztellkékje, sem az ennél jóval valóságosabb végrehajtási felszólítás szürkéskékje, de még csak nem is a Gasztronómiatörténeti Füzetek borítójának bilikékje. Nem, nem panorámakék és nem kékfestokék, nem levendulakék és nem is benzinkék, o mindezeket a kékeket jól ismerte: ezúttal csakis a táviratkék jöhetett szóba.

Minthogy bátorság tekintetében nem állt valami fényesen, s félo volt, hogy kihul a kávéja, hümmögött egyet („Ajaj!”), gyorsan visszakapta a fejét, konok és fesztelen arckifejezéssel bekapcsolta az állandóan konyhaasztalán álló tranzisztoros rádiót, majd némi torokköszörülés kíséretében („Khm, khm!”) megfogott egy újabb kiflit.

Igyekezett úgy tenni, mint aki ura a helyzetnek, ám heves hányinger fogta el. Tekintve, hogy a reggelinek már amúgy is befellegzett, tole szokatlan határozottsággal úgy döntött: a tettek mezejére lép. Amint impozáns alfelét felemelte, a zsámoly elégedetten felnyögött. Ernest felállt.

Alig tett néhány lépést a folyosón, már addig száraz borfelületeit is elöntötte az izzadság. A fülledt augusztusi hoség csak súlyosbította a helyzetet. Az ajtóhoz érve megtörülte arcát egy nagy, kockás vászondarabbal, rásandított a táviratra, egy lyukkal beljebb csatolta a nadrágszíját, majd leült a parkettre. Ügyetlen hurka-ujjaival véletlenül beszakította a papírt. Ernest lehunyta a szemét. Mikor fél szemmel mégis odapislantott, kezét elovigyázatosságból a szívére szorította. Beletelt néhány másodpercbe, míg, még mindig szemüveg nélkül, kisilabizálta a postai alkalmazott kézírását:

Édesanyja elhunyt. A temetésre csütörtökön tizenhárom órakor kerül sor, Malgardéban. Részvétem. Jeanne Maupin.

Mármost Ernest hiába keresett, kutatott kacatjai között, nézte át lelkiismeretesen a noteszét, böngészte végig még egyszer a papírt eros nagyítóval, hogy meggyozodjék annak tartalmáról, nem, egyszeruen fogalma sem volt arról, ki lehet ez a bizonyos Jeanne Maupin. Malgardé falucska neve tökéletesen ismeretlen volt elotte, ami pedig édesanyját illeti: nos, ot már teljesen elfeledte.

Hosszan és komolyan elgondolkodott – vagy legalábbis megpróbált úgy tenni, mintha, s felvette az ehhez illo testtartást, mutatóujját a halántékának támasztotta, szemöldökét összeráncolta. Kifejezéstelen tekintete ihlet után kutatva végigsepert a falakon, végigszántott a padlón. Valami jelre várt, de csupán a könyvespolc emelkedett ott, rajta legutóbbi szerzeményei: két új Careme-életrajz és Brillat-Savarintol Az ízek fiziológiájának hasított borbe kötött, eredeti metszetekkel illusztrált luxuskiadása. Az egyik sarokban Gontier d’Andernach XVII. századi Exercitationes hygastricalja pihent, melyen már megült néhány tiszteletlen porcica, s melyet Ernest a nadrágjába csúsztatva lopott ki a Nemzeti Könyvtárból (4° Tc II/131-es jelzet) a múlt héten.

Mélyenszántó elmélkedését kénytelen volt félbeszakítani, amint meglátta, hogy falra akasztott naptárán ugyanaz a dátum díszeleg, mint a táviraton. Telefonon tudakozódott Malgardé falut, az állomásán megálló vonatokat és mindama átszállásokat illetoen, melyekkel eljuthat e távoli, vidéki helységbe. Értékes perceket takarított meg pusztán avval, hogy nem kellett átöltöznie: mindig mindenre el volt készülve, de mindig minden váratlanul érte, s reggelente fekete ruhát öltött, arra az esetre, ha valami történnék vele. Épp csak lekefélte a korpa csillagábráit sötét alpakazakójáról, feltette a kalapját, körültekintoen bezárta a lakásajtót, majd taxit fogott, és jó borravalót ígért a sofornek, ha idejében odaér a pályaudvarra, mert úgy képzelte, így tesz minden fontos ember, amikor siet valahová.
 
 

Malgardé falucska valahol a világ végén, az Alabástromparton húzódik meg. Hétközben is jótékonyan beburkolja a vasárnapok halálos unalma, az ország többi részével pedig egy járhatatlan országút és egy hosszú idon át elhanyagolt, régi vasútvonal köti össze, melyet az itt lakók számára máig felfoghatatlan adminisztratív döntés következtében üzemeltek be újra. E kapcsolódási pontokon túlmenoen a jelentos méretu falu körülbelül kilencszázhuszonöt lakóval büszkélkedhet, továbbá egy templommal, egy híddal, egy platánsorral övezett, szökokutas fotérrel, egy városházával, egy bolonddal, amint az dukál, valamint két közlekedési lámpával és természetesen egy cserepes muskátlikkal ékes, miniatur pályaudvarral is, melynek peronján Ernest egyedül maradt a tovazötyögo, sárga-pirosra mázolt kis kávédaráló távozása után. Senki nem várta.

A fehér izzásig hevült nap elvakította, a környezo díszlet pedig egy gyakorlatlan amator fotós készítette, túlexponált felvételre hasonlított. A vonat kábító ringatózása után most az álmosság és a felforrósodott mubor ízét érezte szájában. A kihalt pályaudvar csöndje és az ólmos, fehér fény elbágyasztotta, így természetes ügyetlenségét még a hoségben lelassult mozgása is fokozta. Mikor szeme hozzászokott a tejes állagú világossághoz, és már a részleteket is ki tudta venni, észrevette, hogy egy egyensapkás ember figyeli, elképeszto sebességgel dörzsölgetve kezét, akár valami nagyra nott légy. Ernest közelebb lépett, hogy a temetobe vezeto út felol tudakozódjék. A rovar abbahagyta a dörzsölgetést, de két tenyerét továbbra is összetapasztotta, nyakát pedig még jobban behúzta, olyannyira, hogy már csak az orra hegye kandikált ki az eloírásszeru fejfedo alól. Cérnahangon megadta a szükséges felvilágosítást, majd eltunt az irodában, mint egy marionettbábu, melyet elnyelnek a kulisszák.

A rozsdás kapun kilépve Ernest újra megállt, hogy egy kicsit husöljön, ezúttal egy nagy, fákkal szegélyezett sétány elején. Levél se rezdült, de a vidéki levego még így is rögtön a fejébe szállt, és némi bátorsággal töltötte el, úgyhogy továbbindult. Távolabb, mintegy százméternyire tole feltünedeztek a falu elso házai. Szuk zakója korlátozta a mozgásban, lába sajgott a lakkcipoben. Bukdácsolva haladt a drazsészeru, sima kavicsokon.

Malgardéban sokat sírhattak mostanában. A szembejövok szeme vörös volt a könnyektol. Egyiküktol sem merte megkérdezni, nem édesanyja halála váltotta-e ki ezt az általános gyászt. Enyhe naftalinszag szállongott a mellette elhaladó, kifakult, fekete felöltokbol és szoknyákból. Zeniten állt a nap, sugarai olvasztott ólomként folytak alá vállain, s Ernest kezdett egy kicsit megilletodni.

Áthaladt az útkeresztezodésen, ahová olykor egy-egy eltévedt autó is odakeveredhetett: a jelzolámpa villogott, mintha csak kedvtelésbol tenné, s fémesen zörgött hozzá, akár egy magányos, rekedt hangú tücsök. Vérbeli párizsiként Ernest mindig is összekeverte a tücsköket, szöcskéket és kabócákat, nem látván bennük többet, mint a forró augusztusi napok szükséges kellékeit.

Nyugtalanították a helybéliek, akik kijöttek házuk kapujáig, s néhány másodperccel késobb már sietosen vissza is vonultak, akár a régi harangjáté-
kok figurái. Minthogy nem törodtek vele – legalábbis egyetlen fürkészo tekintetet sem sikerült elkapnia –, úgy döntött, inkább nem próbál magyarázatot keresni különös viselkedésükre, és igyekezett arra koncentrálni, hogy összeszedetten lépkedjen tovább.

Végre a temetohöz ért. A magas kerítés rácsai mögött mintegy száz ember álldogált csoportba verodve. Mozdulatlanul, festoi pózba merevedve mintegy díszsorfalat álltak az újonnan érkezettnek. Ekkor értette meg, hogy ot várják. Ez a fogadtatás elbátortalanította, egy pillanatig habozott, majd nagy levegot vett, és végighaladt a fekete alakok között, mintha vesztohelyre menne. Egyik oldalt a nok, másik oldalt a férfiak álltak, kissé túlzott tapintattal cipojük orrára szegezve tekintetüket. A gyerekek alighanem otthon maradtak, mert a gyülekezet kizárólag beesett arcú öregekbol állt. Ernest furcsán egyedül érezte magát e csöndes sorfalak között, s hogy mihamarabb túlessen a ceremónián, meggyorsította lépteit.

Egy asszony lépett hozzá, alighanem e kitunoen betanított balett ko-
reográfusa.

– Ó, csakhogy itt van, fiatalúr! Én értesítettem.

Egy leheletnyi szemrehányás bújt meg hölgy a hangjában és szemében, melyrol gyors mozdulattal félrelebbentette a fátyolt, majd kimért puszit nyomott a fiatalember arcára. Csodálkozására ügyet se vetve elindult vele a sírgödör felé.

– Már vártuk... Ezek édesanyja barátai... – tette hozzá körül se nézve.

Kissé bicegett, botra támaszkodott, de mozgása élénk volt és határozott. Ernest kínosan érezte magát, ám most mégis megkönnyebbült, hogy irányítják. Engedelmesen bandukolt sántikáló vezetoje után, s hallotta, amint csikorog a kavics a nyomukban meginduló menet lába alatt. Egy csorba téglákból rakott, kusza növényzettel borított fal mentén a temeto végébe igyekeztek. Ütemes léptük egy ideig a kövezett járdán döngött, s ez a vonulás fogolytáborbeli jelenetre emlékeztetett. A sírkövek magánya tompán verte vissza az öregecskék dobogását, melybe csak az ágak közt beszüremkedo, tiszteletlen napfény csempészett egy kis nyári vidámságot.

Végül a tátongó üreghez értek. Ernest mozdulatlanná dermedt, a többiek diszkréten visszahúzódtak. Szenteltvizet tartottak elé, s o ügyetlen keresztet rajzolt vele a levegobe.

Ekkor vette észre, hogy sír. Szinte akarata ellenére. Ó, mindössze néhány csepp, le se merte törülni, arra mindenesetre elég volt, hogy immáron évek óta elfeledett édesanyja iránti, hirtelen jött buntudatáról tanúskodjék. Birkamódra csak várta, hogy a könnyek maguktól felszáradjanak.

Aztán megindult a részvétet nyilvánítók sora, s az összes malgardéi kéz az övéhez dörgölozött.

Mikor vége lett, Jeanne Maupin, aki mindvégig mellette maradt, karon fogta:

– Jöjjön velem, fiatalúr, tartogatok magának valamit.

Együtt mentek végig a foutcán. A harangjáték-figurák eltuntek, de Ernest biztos volt benne, hogy a leeresztett vasredonyökbe fúrt lyukakon keresztül figyelik. Szívesen gyorsított volna, de az öregasszony húzta a lábát.

Az utca végére érve befordultak a községi iskola udvarára. A kapu nyitva állt. Széles, mészkofalú épület emelkedett bal kéz felol. Annak mindkét szélén néhány lépcsofok vezetett két üvegezett ajtóig, melyek felett egy letunt kor rekvizitumaként a FIÚK és LEÁNYOK felirat díszelgett. A betuk, bár jó pár éve nem festhették újra oket, tökéletesen olvashatóak maradtak. A diákos ábrándoknak határt szabó, középmagasságig fehérre meszelt, hatalmas ablakok sora tagolta a homlokzatot. Középütt egy óriási, évszázados tölgy metszette két egyforma részre az épületet, mintha csak a tökéletes szimmetria kihangsúlyozása végett ültették volna oda. Néhány üres virágágy húzódott a falak mentén. Az udvar közepén ingatag korláttal körbekerített, tömött puszpángbokor trónolt.

Jeanne Maupin élénken magyarázott:

– Harminc évig tanítottam itt. Mikor nyugdíjba vonultam, megengedték, hogy megtartsam a lakásomat, ott, a kert végében, pontosan az udvar fölött.

Szünido volt, a kihalt épületekben nem tartózkodtak diákok.

Belépett a sötét lakásba, társát hellyel kínálta és eltunt a kárpit mögött, de elobb bejelentette:

– Fozök egy teát. Ugye szereti a teát?

A választ azonban nem várta meg.

Ernest csak kávét ivott. Amikor egyedül maradt, kínos érzése támadt. Diszkréten meg is szökött volna, még mielott az öreg hölgy visszatér, de kíváncsisága erosebbnek bizonyult, maradt hát.

A szoba, amelybe bevezették, alighanem társalgó lehetett, a vénkisaszszony mániákus tisztaságszeretete áradt belole. Egyetlen porszem nem éktelenkedett a szépen kifényezett kerek asztalon: e köznapi díszletek közé a legcsekélyebb rendetlenség sem csempészett akár egy leheletnyi szertelenséget. Az egész hangulatban mégis volt valami megejto. A helyiség sarkai jótékony félhomályba vesztek – a zsalu a hoség miatt le volt eresztve –, nehéz, múlttal telezsúfolt tölgyfa bútorok rejtegették fiókmélyi titkaikat, a fénylo parkett, a réz lámpatest, a zongora lakkfedele meghitten, mélabúsan ragyogott.

Ösztönösen a könyvespolchoz lépett, s végigfuttatta ujjait a gazdag kötésu gerinceken. Szemügyre vette a faliszonyegek, majd a kissé megviselt tapéta mintáját, s ekkor tekintete hirtelen a falon szemmagasságban függo ezüstkeretre esett. Fiatal no fényképe nézett rá. Megmarkolta a keretet, s közelebbrol is megvizsgálta az arcot. Semmi kétség: ez bizony az o édesanyja, egészen fiatal még, a helyszín számára ismeretlen, mellette kopott, poros pálma, akár egy színházi kellék. Muselyem ruhát visel, haja kibontva, csípore tett keze még jobban kihangsúlyozza büszke, kihívó fejtartását.

Ernest gondolatban elpirult a napfénynek és a fényképész tekintetének kiszolgáltatott, mezítlen lábszárak láttán.

Jeanne Maupin nesztelenül tért vissza, tálcán hozva egy teáskannát és két csészét, melyeket elrendezett az alacsony asztalkán. A csészealjakhoz ütodo kiskanalak csilingelése magához térítette Ernestet.

– Nos, fiatalúr – szólt a vénkisasszony, kitöltve a teát –, csak nem jött rá valamire? Ez az ifjú hölgy foglalkoztatja, ugyebár? Félek azonban, hogy roszszul ismeri ot... Vagy tudja netán, ki volt o valójában?

Ernest az értékes keretet még mindig kezében tartva meghökkenten nézett a hölgyre, aki puhán közelebb lépett hozzá. A bergamott illata lassan a fejébe szállt, de megpróbált uralkodni magán.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte bizonytalanul.

Az öregasszony gunyoros képet vágott.

– Felismeri most, ebben a pillanatban, kirol készült a fénykép?... Vigyázzon, csak akkor kapja meg ajándékba, ha helyesen válaszol!

Ernest védtelennek érezte magát e határozott, száraz kis asszonysággal szemben, aki íme, szfinxesdit játszik itt vele. Kissé ingerülten felelte:

– Hát persze hogy felismerem, ez anyám egyik régi fényképe.

A vénasszony elhúzta a száját, szemét lehunyta, mintha még ízlelgetné az imént hallott kapitális butaságot, elégedettségét nem rejtette véka alá. Volt valami bántó abban, ahogy szemmel láthatólag ujjongott a rossz feleleten, örömét nem is bírta magában tartani, felvihogott.

– Nem nyert, fiatalúr! Nem nyert! Pedig mondtam, hogy elobb gondolkodjék. Jaj, milyen szeleburdiak ezek a fiatalok! Hoppsza! Megengedi?

Váratlan mozdulattal kikapta a fiatalember kezébol a képet, s visszaakasztotta a szögre. Aztán hirtelen elcsendesedett, szemöldökráncolva, ujját felemelve okítólag így magyarázott:

– Figyeljen ide: maga nem buta fiú... Csak egy kicsit mamlasz, ennyi az egész!... Kelekótya ifjú, aki összevissza beszél... Ez a fiatal no a képen tizennyolc éves, akkoriban maga még meg sem született. Tehát o nem a maga édesanyja. Még csak nem is rokonok. El se tudja képzelni édesanyját olyannak, amilyen azelott volt. Ez teljességgel lehetetlen. Íme egy fiatal no, éppolyan, mint bárki más, semmi köze magához... Egy no, semmi több... akinek természetesen megvannak a kis titkai, mint bárki másnak! Ha azt állítja, ez az édesanyja, magamagát semmisíti meg, fiatalúr!

Majd méltóságteljesen a fiú szemébe nézett:

– Nem, ez nem a maga édesanyja... Választani kell: vagy maga, vagy o.

A keret egy kissé ferdén lógott, a vénasszony megigazította, aztán hozzátette:

– Ezek után remélem, megérti: jobb, ha nálam marad.

Ernest gyanakodva szemlélte az öregasszonyt. Kicsit szégyellte magát, feszélyezte, hogy lépre csalták, kisdiáknak érezte magát, aki rosszul felelt, s most rajta nevet az egész osztály. Bosszantotta az öreg tanító néni furfangja, de az érvelés összegzése, melyet egyébként nem egészen értett, kissé összezavarta. Távozni akart, mentségül felhozva bokros teendoit. Ám mielott szóra nyithatta volna száját, Jeanne Maupin egy vörös ripszfotelbe lökte, és pipiskedve maga is egy karszékbe ereszkedett.

A vénkisasszony belekortyolt a teájába. Nyakának borlebenye összerándult, akár egy csirkéé. Ernest többé nem próbált szembeszegülni akaratával, kellemesen elzsibbadt a félhomályban, a bútorkence-illatban. Hosszú csöndszalag tekergett kettejük között.

Elképzelte, amint a sarokban szégyenszemre kukoricára térdepeltetik, és elhatározta, hogy a továbbiakban nem válaszol semmiféle beugratós kérdésre. Ám Jeanne Maupin nem is nagyon hagyta szóhoz jutni. Csészéjét visszatette a tálcára, egy sálba burkolózott, és a délután hátralévo részében vénasszonyos, már-már kislányos hangján bizalmas dolgokkal traktálta ot.

– Látja-látja, én jó barátnoje voltam az anyukájának. Számtalanszor töltöttük együtt az estét, sokszor még itt is. Általában abban a fotelban ült, amelyben most maga. Az elején nem nagyon kedvelték a faluban, mert Párizsból érkezett. Aztán ido múltával az emberek hozzászoktak extravagáns kalapjaihoz s a finom török cigarettákhoz, melyeket elképeszto módon az utcán szívott el. Kartonszámra rendelte a postán, hiszen képzelheti, hogy helyben nemigen tudta volna beszerezni...

Ernest figyelme ki-kihagyott, olykor megpróbált elcsípni egy-egy mondatfoszlányt. Gondolatai ködbe burkolóztak, tekintetével a falon, a pálma mellett mosolygó fiatal no vonásait próbálta megragadni.

– ...Bizalmas viszonyban álltam vele, sok mindent elmesélt. Ó, azt persze nem mondhatnám, hogy túlzottan beszédes természetu lett volna, egyáltalán nem, de én mindig értettem hozzá, hogyan kell meghallgatni az embereket... Sosem szegeztem nyíltan neki a kérdést, s alighanem ezért osztotta meg velem nem egy titkát az évek során...

Milyen furán hatott Ernestre ez a monológ! Úgy érezte, egy olyan aszszonyról beszélnek neki, akit nem ismer, sohasem is ismert, aki talán azonos a fényképen lévovel, ám saját édesanyját sehogy sem tudta maga elé képzelni. Arra sem emlékezett, miért kellett egymástól elválniuk. Szinte kisgyerek volt még... Rengeteg ido telt el azóta, s fájt most kihantolni a múltat... Nagybátyja tízévesen vette ot magához, de hogy azelott mi lehetett...

Jeanne nyelvével csettintgetve emelte ki a fontosabb mondatokat, egyes szavak jelentoségét pedig úgy hangsúlyozta, hogy negédesen elnyújtott egy-egy szótagot. Ernest alig hallotta, mit mond. Tekintete a belso valóságot fürkészte. Egy széllökéstol hirtelen mozgolódni kezdtek a fák, az iskola órája kettot ütött, vagy talán hármat, ezt nem tudta bizonyosan. Az ido kinn hamarosan megváltozik. Lába elnehezedett, dézsányi vízfeje elernyedt. A fotelban ülve egyre jobban lecsúszott, kezével gépiesen, félig álomba merülten simogatta a karfát. Egy mondat azonban visszazökkentette a valóságba.

– A végén, betegsége utolsó hónapjaiban átköltözött ide, hozzám...

Miféle betegség? Ez a részlet, mely mindeddig eszébe sem jutott, hirtelen sokkal kézzelfoghatóbbá tette anyja alakját. Hát persze, valamiben csak meg kell halni, édesanyja korában ráadásul mi sem természetesebb, mint az efféle betegségek. Ám e pillanatig minden olyan valószínutlennek tunt, s a haláleset nagyon kevéssé foglalkoztatta valójában, úgy hitte, jószerivel nem is érinti ot. A betegség hirtelen ráébresztette, itt egy emberi lényrol van szó, aki lassan kezd testet ölteni, pedig korábban hiába erolködött, hogy felidézze. Most már nem érezte egészen idegennek.

– Miben... milyen betegségben halt meg?

Az öregasszony lemondóan legyintett, szoknyáját megemelintve felállt, akár egy apáca, ha fürdeni indul a tengerpartra.

– Jöjjön, megmutatom a szobáját. Kövessen!...

Felemelte a kis kerek asztalon álló porcelándobozka fedelét, majd a kulcsot megvillantva megismételte a felszólítást. A fiatalember lassan széthajtogatta hatalmas testét, felállt és közelebb lépett.

Elhaladtak a portásfülkében ülo asszony mellett, akit Ernest az imént észre sem vett, és fellépdeltek a súlyuk alatt nyöszörgo falépcsokön. A keskeny fokok négyszögletu fordulóhoz vezettek: egy lelakatolt ajtó elott találták magukat.

– Látja, saját szobája volt...

Az öregasszony kinyitotta a kallantyút, majd egy kis, homályos helyiségbe léptek, melyet a zárt ablaktáblák elvágtak a külvilágtól. Ernest eloször az orráig sem látott, s tapodtat se mozdult, nehogy még valaminek nekimenjen. Ösztönösen elorenyújtotta a kezét, akár a vakok, így próbált védekezni a sötétség ellen. Ebben a sötét zugban ugyanaz a tisztaságszag uralkodott, mint a lenti szobában, csak surubben, töményebben. Ernest még mindig dermedten, rettegve, riadókészültségben állt ott. Hirtelen meghallotta Jeanne lélegzetének neszét, s ez az életjel kissé oldotta benne a feszültséget. Egy pillanat múltán már ki tudta venni a körvonalakat, a néhány ott álló bútort, az ablakon beeso fénypászmát, s ekkor megértette, hogy az imént korántsem a zárt ablaktáblák miatt ütközött árnyékfalnak: félelmében reflexszeruen, rögtön behunyta a szemét.

A hatalmas ágy, melyet fejtol az egyik falnak toltak, szinte az egész teret betöltötte. Barkaággal díszített fekete feszületet rögzítettek föléje. A palatetore reggel óta zuhogó hoségtol fojtogató volt a levego. Ernest gombócot érzett a torkában. Sejteni lehetett, hogy a terebélyes, ebben az évszakban teljesen fölösleges dunyha alatt – oda nem illo tömege csak annál természetellenesebbé, gyászosabbá tette a díszletet – gondosan hímzett ágynemu lapul, s a fiatalember akarata ellenére is odaképzelte a beteg asszonyi testet, melyrol nemigen tudott semmit, s mely egykor az o édesanyjához tartozott. A cella szerzetesi szigorúságában, el kellett ismernie, volt valami hatásos, valami megemlékezésre készteto. Tökéletes, vigasztalan üresség. E néhány négyzetméteren az élet leghalványabb nyomát sem lehetett felfedezni. Az üveges szekrény ajtaja kitárva – nehogy bebüdösödjék –, látszottak az üres polcok, a ruhátlan vállfák. Semmi fogódzó. Az arc, melyet ugyan sikerült feltámasztania, most minden erofeszítése ellenére bujkált elole, határozatlan, elfoszló ködbe burkolózott, vonások nélküli, kísérteties sápadtságot öltött.

Furcsa szédület lett rajta úrrá, lába elgyengült, megingott, mintha a szoba hirtelen hánykolódni kezdett volna. Halántékán lüktetett az ér. Nehezen, szaggatottan lélegzett.

Jeanne lassan, észrevétlenül mellé került, és megragadta a kezét. Ernest összerázkódott, mire az öregasszony még erosebben szorította, o pedig hagyta, nem ellenkezett. Így maradtak egy szó nélkül, mozdulatlanul, kéz a kézben, a hatalmas, üres ágy elott.

Ernest apránként visszatért a jelenbe. Újra szilárdan állt a talpán, a tanítónohöz fordult. A kérdésre, melyet fel sem mert tenni, az öregasszony suttogva így felelt:

– Nem, nem szenvedett. Legalábbis nem panaszkodott... Büszke aszszony volt, igazi jellem... De tudta már, hogy nincs messze a vég. Egy ízben megkérdeztem, kit értesítsek, ha...

Nem folytatta, és ebbol Ernest megértette, hogy anyja nem mondott semmit.

Elohúzta zsebkendojét, és homlokát törölgetve az ajtóhoz hátrált. Amint kiléptek, alaposan kifújta az orrát, mintha így akarna megszabadulni az elobb hirtelen rátört rosszulléttol.

Mikor visszatértek a lenti szalonba, az öregasszony elnézést kért, és a
teáskannával kisietett:

– Egy perc, és itt vagyok... Hozok egy kis forró vizet...

A fiatalember az ablakhoz lépett. A hoség lassan enyhülni kezdett odakinn, így hát résnyire tárta a zsalugátert. A szekrényen szendergo kövér, kék legyet felriasztotta a behatoló fénysugár, s meglepetten zümmögni kezdett a langyos levegoben. A falu nagy része továbbra is szokásos levertségébe burkolózott, mintha még a madarak is szabadságra mentek volna. Csak a lágy szello jelezte, hogy e hozzáférhetetlenül zárt világban még van élet egyáltalán. Mintha a dermedt kulisszák között mindennel takarékoskodnának, nehogy több energiát fogyasszanak, mint amennyit okvetlenül szükséges.

Visszaült a fotelba. A szoba a beözönlo világosság hatására mintha kissé összement volna. Megint az ezüstkeretes képet fürkészte, amikor megérkezett Jeanne Maupin a tuzforró teáskannával. Ott folytatta a csevegést, ahol elotte abbahagyta.

– Tudja, csak a legvégén beszélt magáról. Egyáltalán nem szólt a múltjáról, a párizsi idokrol, vagy ha mégis, hát olyan zavarosan, annyi részletet homályban hagyva, hogy a kép sehogy sem állt össze: lehetetlen volt idorendet felállítani, minden összekavarodott, s ha pontosítást kértem, még zavarbaejtobb célzásokkal válaszolt. E nagy rejtélyességbol gyanítom, hogy szántszándékkal zavarta össze a nyomokat, s készakarva keveredett folytonosan ellentmondásokba. Az elején azt hittem, kissé túl élénk a fantáziája, ahogy mondani szokás... van itt azonban más is! Az adatokat többféleképpen egybevetve meglehetosen zavarbaejto eredményre jutottam. Jól figyeljen, ez bizonyára önt is érdekelni fogja! Az egyetlen szilárd tény terhessége kezdetéhez kapcsolódik.

Ernest karbatett kézzel kissé eloredolt, mint az igyekvo diák, aki egy szót sem akar elveszteni a tanár eloadásából.

– Abban az idoben egyetlen szeretojérol sem tudtunk – folytatta Jeanne Maupin. – Nos, szerény vizsgálódásaim végén bebizonyosodott, hogy négy évig, igen, négy teljes évig méhében hordozta önt. Mintha csak nem akarta volna, hogy önálló életet kezdjen. Négy évig! Mit szól ön ehhez? Fogadok, hogy semmit sem tudott errol. Így van?

Ernest teljesen elképedt, hatalmas szemeket meresztett, és hatalmas, kockás zsebkendojét gyurögette. Alig tudott uralkodni rettegésén, levette és hosszan törölgette szemüvegét, így környezete megnyugtató páragomollyá folyt össze tekintete elott. Eközben volt ideje fontolóra venni mindazt, amit az öregasszony összehordott. Ez a no félrebeszél! Emlékezete, melynek több híja van már, mint a rosta lika, a bolondját járatja vele. A vénkisasszony mégis rendületlen nyugalommal folytatta:

– Remélem, nem gondolja, hogy megbolondultam! Meggyozodésem, hogy a hivatalos papírokat egész egyszeruen antedatálták. Nem tudom, miféle cinkosság fuzte édesanyját a polgármesteri hivatal ügyintézojéhez, egy biztos: sohasem tagadta elottem a hamisítás tényét. Beérte annyival, hogy ügyetlenül elhárítsa ellenvetéseimet. Ne értsen félre: természetesen nem állíthatok eskü alatt olyasmit, amit nem tudok hivatalos papírokkal igazolni... Nos, igen, édesanyja afféle anya-szörnyeteg volt, talán egész életén át magában hordozta volna önt, ha súlyánál fogva nem csusszan ki belole egy ido után. Születése elott valóságos küzdelem zajlott le kettejük között, s végül ön kerekedett felül... igaz, nem kevés ido kellett hozzá.

Ernest úgy elképedt e nem sejtett felfedezés hallatán, hogy moccanni se mert. Órák hosszat így maradt volna, mint egy darab ko, a bergamott érzésteleníto hatása alatt, ám az iskola órája újra megkondult.

– Huha! Még lekési a vonatát!

Az öregasszony kihúzta az almárium egyik fiókját, és egy zsírpapírba burkolt csomagot vett elo.

– Majdnem elfelejtettem... Édesanyja a halála elott megbízott, hogy ezt adjam át önnek: családi emlék. Majd késobb megnézi. Most ne vesztegesse az idejét! Szaladjon!

Azzal az ajtóhoz taszigálta a rémülettol elkerekedett szemu, magas, pufók fiatalembert. Az utolsó pillanatban leakasztotta a falról a megsárgult fényképet, és azt is felé nyújtotta.

– Fogja, vigye el ezt is – szólt, a fiú zsebébe csúsztatva a keretet. – No menjen, viszontlátásra, fiatalúr, jó utazást!

S minthogy az bárgyú arccal meredt maga elé, és nem szólt egy szót sem, az öregasszony búcsúzóul újra arcon csókolta.
 
 

Ernest még mindig e felfedezés hatása alatt állt, mikor késo délután elhúzta egy üres kupé tolóajtaját. A vonat, ez a csodálatos álomgyár, Párizs felé görgött a letarolt tájon keresztül. Kifelé nézett, szórakozottan, mint olyan utas, akinek nem sürgos megérkezni, és minden különösebb erofeszítés nélkül sikerült engedelmeskednie a kis táblán látható „Kihajolni tilos!” feliratnak. Vele szemben fekete-fehér fényképek sorakoztak, hirdetve az ország építészeti és természeti csodáit. A zöld színu ülésbol áradó fullasztó hoségtol elkábult, és újra eszébe jutott, amit Jeanne Maupin közölt vele. Minthogy ilyen súlyos örökség terheli, Ernestnek ezentúl komoly, kimért férfiúvá kell válnia. Zsebébol elohúzta a kis képkeretet, aggodalmas pillantást vetett az asszonyra, aki egyszerre felzavarta létezésének langy nyugalmát. Miféle noi zsarnokság kényszeríti rá, hogy most átértékelje, és felnott létére felvállalja múltját? Jeanne Maupinnek igaza volt: minél kitartóbban fürkészte ezt az arcot, annál kevésbé ismerte fel. Milyen távol is volt tole ez a fiatalasszony! Nem, valóban nem az édesanyja feszített ezen a képen, a felvétel egy fikarcnyit sem segíthet, hogy felidézze azt, ami elillant.

Szinte egyedül utazott a lomha szerelvényen. A nap hanyatló fénye sárgásvörös villanásokkal csíkozta az üvegajtót. Valahol vihar járhatott elottük, mert helyenként sáros utak nyújtóztak a vasútvonal mentén. Ám e nagyon is vontatott sebesség mellett nem sok esélyük volt, hogy elkapják azt a futó záport. Kósza ködön keresztül látta, amint a vonat megállás nélkül áthalad Sainte-Marie-du-Torp állomáson. Az egyik átjárónál egy biciklista kerékpárján eloredolve úgy kapaszkodott a piros-fehér csíkos sorompóba, mint valami lándzsát szegezo páncélos lovag.

Élete dátumai tehát hamisak. Úgy érezte, alapjai meginogtak, többé sosem tudhatja meg bizonyossággal valódi életkorát. Vajon élete, a valódi élete kilenc hónappal nemzése után kezdodött-e, amint ez általában lenni szokott, vagy mintegy négy évvel késobb? Hozzá kell-e számolni ezt a meghosszabbított terhességet, melynek ideje alatt úgy nott, alakult, érlelodött, amint azt a napvilágon is tette volna? Olyan lett hirtelen, akár ama szótárban olvasható személyiségek, akiknek születési dátuma után kérdojelet tettek: akár egy másik kor embere. Vajon tényleg átélte azokat az éveket? Vele született emlékezetén lyuk tátongott, úgy érezte, elloptak tole valamit. Édesanyja már világrajövetelekor hátrányos helyzetbe hozta. Ezek után vajon vedelje literszámra a kávét, maradjon ébren jóval hosszabb ideig, mint mások, csak hogy behozza lemaradását?

Ernest kinyitotta a szemét, és rögtön azt kérdezte magában, elaludt-e, majd éppilyen villámgyorsan rá is jött: a tény, hogy ez a kérdés felmerült benne, már önmagában megerosíti feltevését. A vonat éppen Canville város pályaudvarán állt meg. Téglahomlokzat, üvegajtók, cserepes muskátlik, ahogy dukál. Az állomásfonök orrhangú közleménye, majd a sípjában zörgo fémgolyó csörgése hallatszott. Egy kalap úszott át a peron felett, az ablak alján, majd néhány másodperccel késobb újra feltunt egy különös férfi fején, aki kinyitotta a vagon tolóajtaját.

Ernest valósággal tikkadozott, mint a gozfürdoben, de látván, hogy az újonnan érkezett sállal bugyolálta be nyakát, nem merte lehúzni az ablakot. Hiába forgatta minden irányba a keze ügyében lévo gombokat, semmi változás nem történt.

A vonat kis ideig egy folyó mentén futott, melynek felszínén nevetségesen mozdulatlan bárka küszködött, azon igyekezve, hogy valamit haladjon is. Az ablak képernyojén mozdulatlanná merevedett a díszlet, még a fák sem rezdültek a szélben. A sötétedo ég aljára valaki gombostuvel papírmadarakat tuzött.

Ez a mosolygós, a homokparton bágyadtan álldogáló fiatal no cseppet sem hasonlított a szürke, összetöpörödött Jeanne Maupinre, Ernest képzeletében a két alak mégis önkéntelenül egybemosódott. Mintha egyikük a másik visszája, fekete angyala lenne talán. Titokzatos szál kötötte össze oket, úgy éltek egymás mellett, mindig feketébe öltözötten, mint két testvér vagy inkább két kis özvegy. Alighanem intellektuális fölényük kapcsolta össze és emelte oket a falu többi lakója fölé, ám hogy édesanyja miként vetodött erre az eldugott helyre, arról fogalma sem volt. Még jó pár kérdést fel kellett volna tennie Jeanne Maupin-nek, utólag sajnálta, hogy elszalasztotta a lehetoséget. Közömbös, passzív tárgy volt csak az öregasszony kezében, s most hirtelen úgy érezte, bolonddá tették. Gyanújában egészen hihetetlen dolgok is eszébe jutottak, felmerült benne, vajon nem Jeanne volt-e az édesanyja, a valódi édesanyja, aki mindenféle homályos indokokra hivatkozva, alighanem tisztességtelen szándékkal rendelte magához. Kegyetlen látomások gyötörték. A két asszony hol egymást tépázta az o szeme láttára, hol pedig egyetlen lénnyé olvadt, eloször fiatal volt, aztán pár perc leforgása alatt megöregedett, míg végül mély, sötét verembe zuhant, melyet Ernest lázas igyekezettel próbált betemetni, ám sehogy sem sikerült neki.

Verejtékben úszva ébredt. Legnagyobb elképedésére hosszában az ülésen hevert, lábfeje beszorult az izzó futotest mögé. Felkelt, ruháját leporolta, és leült az ablak mellé. A sálas ember eltunt.

A vonat most fák közt kanyargott, hatalmas kincstári erdok mélyén járt. E zöldello torlaszokon túljutva Ernest újra lármás párizsi környezetében, mindennapi hajszában, apró-csepro gondok között találja majd magát, s könnyedén elfeledi ezt a Malgardéban látott rémálmot. Rossz álom, ennyi az egész. Zárójel bezárva, kész, legalábbis ebben reménykedett. A szokatlan nap, melyet mondhatni egy másik világban töltött, lassan a végéhez közeledett. Egy óra múlva ismert terepre, a pályaudvarra lép, s a vonat minden átmenetet eltörlo varázserejének köszönhetoen, legnagyobb meglepetésére Párizsban találja magát, mintha el sem utazott volna. A lusta kávédaráló még vesztegelt valamennyit néhány különös, sose hallott nevu állomáson, úgymint La Bretcque-ben, La Bouillot-ban, Alvimbucben, L’Enfer-ben és La Sauvagerie-ben. Ezek a helységek egytol egyig irreálisak, valósággal mesebeliek voltak. Ragadványnévszeru elnevezéseikbol minden komolyság hiányzott, s Ernest ráébredt, hogy valójában milyen komolytalan is volt ez az egész malgardébeli utazás, és hogy ideje visszatérni az értelmes, felnott emberek világába, ahol a civilizáció már legyozte az efféle babonaságot. Ekkor megálltak Houdetot állomáson, ahol a kocsikat összekapcsolták az egyik központi járat vagonjaival. A muvelet percekig eltartott, és eroteljes zökkenésekkel járt. Hagyta, hadd hányják-vessék a lökések, legalább kirázták lábából a zsibbadást.

Ekkor hullott az ülésre a csomag, melyet Jeanne Maupintol kapott, s amelyet a fülkébe lépve a kalaptartóra dobott. Különös, hogy így elfeledkezett róla! Most felkapta, térdére fektette, a madzagot kioldotta és összetekerve
zsebre vágta, majd felbontotta a csomagolópapírt. Szép, fekete szövetbe kötött füzetet talált benne. A lapok éle élénkpirosra volt festve. Ernest találomra kinyitotta valahol. Felismerte édesanyja írását. Az o receptkönyve volt ez, afféle házi receptkönyv, amilyen minden asszonynak volt régente, s amelyet félto gonddal hagyományoztak tovább nemzedékrol nemzedékre. Lapozgatni kezdte, végigsimítva a törékeny ujjak nyomán meggyurodött oldalakat, megtapogatva a használat során felhólyagosodott papírt vagy a zsírfoltokat, melyek itt-ott elmaszatolták a tintát. Ernest kedélye lassan lecsillapult. Az álombeli szorongás után, ahogy a füzetet olvasgatta, különös nyugalom és biztonságérzet szállta meg, s édesanyja élete lassan, egyelore bizonytalan foszlányokban, de jóval határozottabban, mint a megsárgult fénykép nyomán, kezdett összeállni elotte.

Ez a kis emlékgyujtemény édesanyja kulináris pályafutását mesélte el, vagyis, miként a kor legtöbb asszonya esetében, dióhéjban az egész életét. Éppen csak érteni kellett ezen a nyelven, márpedig Ernest a szakácsmuvészeti szakirodalomnak valóságos specialistája volt. Néhány évvel azelott megjelentetett egy kis füzetkét, mely konyhamuvészeti körökben nagy port vert fel, s melyben egy új kulináris poétika alapelveit vázolta fel.

Eltunodött, vajon mi lehet az oka, hogy ez az intim napló éppen az o kezében kötött ki. Ernest nem volt benne biztos, hogy édesanyja tudott a szakácskönyvek iránti olthatatlan vonzalmáról. Most pedig íme, o lett az évszázadokon át öröklodo noi írásbeliség, a hosszú családi hagyomány letéteményese, egyszersmind utolsó láncszeme. Alighanem eloször történt meg, hogy egy férfi a noi tudás eme rituálisan kézrol kézre vándorló tárházának birtokába jutott.

A némely lap alján található dátumokból arra következtetett, hogy a legrégebbi recepteket édesanyja még lánykorában jegyezte le. Az elso oldalon gyönyöru dolt betukkel, nagy mugonddal kicirkalmazva a tulajdonos neve állt. Ernest nem jött rá azonnal, hogy édesanyjáról van szó. Különösnek találta, hogy neki is volt polgári neve. Soha nem tudta a keresztnevét, azonkívül édesanyja nem ment férjhez, a kisfiú mindig csak azt hallotta: „mama”.

A vonat újabb városon haladt át, ez az állomás már ismeros volt neki. Most már teljesen beesteledett. Az elszórt épületek ablakai mint remego szentjánosbogárkák, csipkedték a sötétséget.

Újra beletemetkezett a kéziratba. Feje a vagon minden zökkenésére megremegett. A tejfehér, hunyorgó lámpafényben a szöveg olyan szaggatottá vált, akár egy régi némafilm.

Egyes recepteket újságokból ollóztak ki, másokat még régebbi szakácskönyvekbol, de a legtöbbet kézzel írták. A foltos lapokon, a mélázásra készteto ételnevek közt barangolva a nap folyamán eloször sikerült gyermekkori emlékekre, édesanyja eleven képmására bukkannia: o, a vérbeli agglegény, aki mindig vendégloben evett, most hagyta, hadd ölelje körül ez a meghitt, családi melegség. Kezében volt végre elveszett múltjának kulcsa.

A füzet olyan recepteket is tartalmazott, amelyeket idegeneknek sosem volt szabad elárulni – és látja édesanyját, amint rákacsint, és kitér az éppen felszolgált fogás receptje után tudakozódó vendég kérdése elol. Átadta magát a fülében csengo, ismeros, varázslatos nevek muzsikájának: linzer, noi szeszély, áfonyás muffin, tejkaramellás rózsa, Sába királynoje, juharszörpös pite, szavarin-torta, pünkösdi kosárka... Magasztos lobogásuk benépesítette az éjszakai utazást, az állomások tábláin rendre feltuntek a zamatos elnevezések, s kirajzolódott Gyengédség Honának új térképe. Amint alámerült e gyermekkor-látomásba, sorra kigyúltak a nevek, ragyogó színkavalkádjuk, zengésük mágikus hatása új és új Szezámok kapuját tárta sarkig. Képzeletét hatalmába kerítette a rejtelmes szótagok varázsereje, porcukros álomban, pazar fényuzéssel terített asztalok körül szédelgett, édesanyja pedig, akinek puha arcát most már meg tudta volna cirógatni, az édes ostyába ruhája illatát is belesütötte.

Amióta az eszét tudta, ezek körül az anyai ínyencségek körül forgott az élete. Az uzsonnák, a reggeli-esti desszertek: megannyi ünnepi pillanat, melyek méltóságát a mindennapos ismétlodés sem kezdhette ki. Az aznapra rendelt nyalánkságnak mindig a süteménynaptár szerint kellett feltunnie az asztalon. A málnás flan, a mogyorós félhold, a kókuszos charlotte uzsonnára volt félretéve, a csütörtök a szilvás felfújt napja volt, a vasárnap az ananászos rizspudingé. Születésnapján – felbecsülhetetlen elojog! – o válogathatott. Már hetek óta készítgette a listát, fejben összevetette egyik sütemény erényeit a másikéival, és csak hosszú, gyönyörteli fontolgatás után döntött véglegesen. Amirol ilyenkor kénytelen volt lemondani, arra sort kerít majd máskor, valamelyik nagybácsi vagy egy barátjuk látogatása alkalmával. Aztán ott volt még a gyertyaszentelokor készített töltött palacsinta, a húsvéti krémes, a mennybemeneteli gyümölcsös batyu, a mályvacukros almalepény, a különbözo színek, ízek, állagok széles skálája, melyekkel édesanyja oly virtuózan bánt, akár egy festo a palettájával.

Az anyai szeretet árnyoldalát a büntetés jelentette, mely idonként felrázta közönyébol az elkényeztetett egykét. „Nem kapsz desszertet!” Ez a kijelentés fájdalmasabban sújtott le rá, mint egy ostorcsapás. Az ilyen napokon be kellett érni holmi levesekkel, zöldségekkel, húsokkal, melyek után sós íz marad az ember szájában. Szerencsére a kényszeru megtartóztatás emez idoszakai ritkán következtek el, hiszen ilyenkor édesanyja volt a legszomorúbb, amiért nem adhatja át magát teljesen konyhamuvészeti szenvedélyének. Nem is volt igazán önmaga, ha csípojére nem simult kötény, kezére liszt-kesztyu. Így forgolódott a tuzhely elott, mindenen rajta tartotta a szemét, lesett az edényekbol várható legkisebb rezzenésre, ujját különféle összetételu krémekbe mártotta, megízlelte és elemezte a mintát, ezer dologra ügyelt egyszerre, s ez a feszített, többirányú figyelem valósággal eksztázisba hozta, a legnagyobb alkotók sorába emelte ot.

A vonat már percek óta megérkezett Párizsba, amikor a kalauz rábukkant az ülésen hevero Ernestre. Álmában üdvözülten mosolygott, a nyitott könyvet mellkasára szorította. Vállánál fogva többször meg kellett rázni, míg végül magához tért, s elso kérdése az volt: hol is van tulajdonképpen.

Hazatérve Ernest a világ összes kínját kiállta, míg végre sikerült kulcsával beletalálnia a zárba. Öltönyét nagy elovigyázattal felakasztotta, muanyag védohuzatba burkolta, majd vacsora nélkül lefeküdt aludni. Ám ezen az éjszakán a matrac rugói még többet nyikorogtak, mint szokásosan, Ernestnek sehogy sem jött álom a szemére. Végül elszánta magát, felkapcsolta az éjjeli lámpát, és újra felütötte a füzetet. Ekkor egy papírdarab hullott a földre: mindeddig a vászonkötésben lapulhatott. Ernest alighanem Lidenbrock professzornak képzelte magát, mert így sóhajtott: „No lám csak, már megint miféle különös utazásra invitálnak?” És széthajtogatta a lapot, melyet azonban, hála Istennek, nem rúnaírással róttak tele.

Kedvenc süteményének, a szerelem kútjának receptje volt az, melyet édesanyja oly gyakran készített csakis és kizárólag az o kedvéért. Már maga az elnevezés lustálkodással töltött délutánok emlékét idézte, amikor egy konyhai széken kuporogva csodálatteli figyelemmel kísérte a beígért édességgel foglalatoskodó édesanyja minden mozdulatát. A cukrászdákban ilyen néven kapható édességek még csak meg sem közelítik az övéit, s amikor késobb megkóstolta néhány híres párizsi cég specialitásait, akkor értette meg, milyen rendkívüli, alighanem kevéssé ortodox, de annál különlegesebb receptet oriz a családi hagyomány. Ó, a szerelem kútja! Hány és hány ilyen törékeny, csillogó, álomszeruen lágy, csókosan édes kupolácskát evett meg gyermekkorában! S mennyit tett hozzá az élvezethez a tudat, hogy a torkosság bunébe esett, amit aztán meg kellett gyónnia a helyi plébánosnak! Olykor valósággal a fuldoklásig, habzsolva tömte magába, máskor apró falatokat kapott be, s kéjesen hagyta, hadd omoljanak szét a nyelvén, hadd olvadjanak, illanjanak el suru folyadékként.

Amint így hirtelen szemtol szembe találta magát gyermekkorával, Ernest eloször csak kapkodta a levegot. Le nem vette szemét a papírról, remego kézzel jóformán mindent letarolt éjjeliszekrényén, borultak az üvegcsék, papírdarabok, ceruzák és az ébresztoóra is, mígnem sikerült megkaparintania szemüvegét. Tapogatózva a falhoz tolta a párnát, fektébol felült, és a receptet két kézre fogva figyelmesen elmerült e neki szóló szerelmes levélben.
 
 
 
 

A SZERELEM KÚTJA
 
 

Készítsük el a porrá tört florigiale-levéllel ízesített chiboust-krémet.

Hagyjuk meglangyosodni.

Készítsük el a fánktésztát. Amikor kihult, kanállal egy-egy diónyit helyezzünk kisméretu süteményformákba, majd mutatóujjunkat használva béleljük ki egyenletesen mindegyik formát. Tegyük be a résnyire nyitott ajtajú sütobe, majd fokozatosan csökkentsük a homérsékletet, nehogy a tészta túlságosan hamar megbarnuljon.

Ezután bordázott csoru habzsák segítségével töltsük meg krémmel a fánkokat úgy, hogy kupolaformákat kapjunk. Hintsük be a süteményt cukorral, s a bevonatot izzó laposvassal hirtelen olvasszuk karamellé.

Végül pedig fogyasszuk el az elkészítés napján, semmiképpen se tegyük el késobbre.

A mondott utasításokat aggályos pontossággal kövessük, minden hozzávalót gondosan szerezzünk be elore, mert jelen recept – az egyetlen hiteles leírás – megvalósítása aprólékos figyelmet és végtelen türelmet igényel.
 
 

Ernest annyira magánkívül volt, hogy olvasás közben selypített, pedig ez egyáltalán nem volt szokása. Dossziéi mélyén különleges, kéziratos receptek lapultak, drága pénzen vásárolta oket az Árverési Csarnokban, köztük volt például egy XVIII. századi névtelen szerzotol származó írás, mely egyetlen étel elkészítésének módját hozza hetvenöt oldalon, vagy éppen Hotin Hosszú lakomája, melyben harminckét fogás részletes leírása meg az ifjú piperkocök és szépleányok által elköltött vacsora eseményeinek idobeli ugrásokban gazdag elbeszélése keveredik egymással, ám soha egyetlen szöveg böngészése sem szerzett neki ekkora élvezetet.

Ernest az intenzív gyönyörérzettol kitágult orrlikakkal, bágyadtan hevert az ágyruhák közt. Teste-lelke elernyedt, ellazult, lassan a nap minden szorongása szertefoszlott, bordáinak satuja kiengedett. Átadta magát az örömnek, melytol valósággal dagadozott a szíve, és apró, szemérmes csókokkal illette a gyurött papirost. Valóban szerelmes levelet tartott a kezében, Otole érkezett. Ernest eloször kapott, édesanyja pedig utoljára küldött ilyet. Ezek szerint végül mégiscsak eszébe jutott a fia... Szeme könnybe lábadt. Nyugtalansága, mely nem hagyta elaludni, édesanyja e végso, mondhatni költoi figyelmessége nyomán szertefoszlott, s abban a kellemes és biztos tudatban ringatózva, hogy emlékezete most már kedvére benépesült, mély álomba szenderült.
 
 

– Ernest úr, itt a vasalt ruhája...

A házmesterné lépett a lakásba, karján egy halom tiszta fehérnemuvel: gondosan összehajtogatott fehér ingeket, kockás zsebkendoket és fekete zoknikat hozott. Erélyesen bezárta maga mögött az ajtót, s rögtön a hálószobába indult. Mivel volt kulcsa a lakáshoz, s Ernestet, aki tökéletesen megbízott benne, nem zavarta, ha bejár, különös gondot fordított arra, hogy jelenlétét jelezze: hangosan beszélt, topogott, vagy éppen Marianne Oswald régi slágereit énekelte.

– Az egészet berakom a szekrénybe...

Ernest a korai idopont ellenére már felöltözötten iszogatta gozölgo csésze kávéja utolsó kortyait. A tranzisztoros rádió, mint mindig, most is ott állt az asztalon, de néma volt. Ma nem kellenek a hírek, a reklámbejátszások, a kábító zene. Alig reagált a házmesterné szavaira, teljesen elmerült a szerelem kútja receptjének szemléletében. Hajnali ébredése óta már tizedszer olvasta végig, pedig reggelente általában órákig lustálkodott az ágyban, a leheto legtovább húzva-halasztva a pillanatot, amikor majd lábát a padlóra kell helyeznie.

Hogy mi történt vele, miközben aludt? Úgy érezte, saját testében lebeg, rögeszméje rabjaként. O, aki rendesen a tesze-toszaság szobra volt, most komoly elhatározásra jutott. A recept szövegét édesanyja síron túli üzenetének, végso akarata kinyilvánításának, egyféle végrendeletének tekintette: haladéktalanul alá kellett vetnie magát a családi tízparancsolat e tizenegyedik törvényének. Így némiképp pótolhatná a csokrot, melyet elfelejtett a sírra helyezni. Méltóvá kell lennie az anyai örökségre, elévülhetetlen emléket állítva cukrász hajlamú édesanyjának, jóvátételt nyújtva a múlt buneiért. Utolsó könyörgésként hatottak ezek a sorok, szüloje okkult hatalmát e naptól fogva mindig felidézhette a következo fájdalmas varázsigével:
 
 

Készítsük el a porrá tört florigiale-levéllel ízesített chiboust-krémet...
 
 

– Tegnap napközben nem volt itthon, hallottam, hogy csak késo éjszaka jött meg... Remélem, nincs semmi baj...

A házmesterné hangja a hálószobából hallatszott. Miután elrendezte a ruhadarabokat, betolta a fiókot, majd kinyitotta a gardrób ajtaját.

– Ha akarja, takarítok egy kicsit most rögtön, mert holnap nem érek rá...

Ernest még most sem válaszolt, lekötötték gondolatai. Amint kinyitotta a szemét, úgy hat óra tájban, rögtön részletes programot látott maga elott. Kész volt akár a legfájdalmasabb felülvizsgálatnak alávetni elmúlt éveit, elszánta magát, hogy jó útra tér. Eloször is felhagy nagy tervével, mely fölé anynyi éjszakán át görnyedt íróasztalánál. Jelentos munka megalkotásába fogott ugyanis Grimod de la Reynicre-rol, a hírneves konyhatörténészrol, akit szellemi atyjának tekintett. Miután sajtó alá rendezte A boséges étkezés elonyös hatása az asszonyokra címu eloadás kritikai kiadását, most A filozófusi lornyon szerzojének „ínyenc ékesszólásáról” írott disszertációja végéhez közeledett, s ez a munkálkodás valóságos szemantikai gyönyört szerzett neki. A mentora muveivel való kéjes töltekezés ténylegesen beavatta a testiségbe, s a legszebb oldalak még ma is az ínyencek orgazmusát keltették benne.

Ám Ernest ezen a reggelen vajmi kevés tisztelettel viseltetett a nagy ínyesmester iránt, mi több, eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra leszámol vele.

– Tyuha! Kitört a forradalom!... Nézze meg az ember!... Mi történt? Csak nem nosülni készül, hogy így kicsípte magát?

A házmesterné a konyhaajtóban állt csípore tett kézzel, s félig rémült, félig vidám tekintettel szemlélte ot. Nyugtalanította, hogy Ernest nem felel, s ezért a gardróbot is beleértve valamennyi szobát végigjárta, mire most tetotol talpig végigmérhette a fiatalembert. Az világos lenvászon öltönyt viselt, hozzá fehér zoknit, bézs színu, magas szárú cipoje kifogástalanul ki volt tisztítva, valósággal ragyogott, régi, lezser férfiúhoz illo göncei pedig egy halomba ledobálva hevertek a szemetesvödör mellett. Öltözékébe vörös muszlin díszzsebkendoje csempészett egy árnyalatnyi bohémságot.

A nagydarab asszonyság láttán elvörösödött, mintegy bocsánatkérés-képpen tétova mozdulatot tett.

– Változik az ember, ennyi az egész... – dadogta végül. – Nincs ebben semmi különös...

A házmesterné rájött, hogy észrevétele nem volt helyénvaló, s megbántotta vele Ernestet. Milyen érzékeny szegény – de micsoda finom ember! Jobbnak látta tehát, ha takarodót fúj, és a Gyilkos játékok elso ütemeit dudorászva visszavonult. Már a lépcsofordulóban járt, éppen átlépte volna lakása küszöbét, mikor Ernest megállította:

– Várjon egy kicsit... Ugye azt ajánlotta, egy kis rendet rak a lakásban?

A fiatalember ügyefogyottan utána rohant, egyik kezében az üres csésze, a másikban a kézirat.

– Igen, a holnapi helyett, merthogy nem érek rá...

– Rendben... Jöjjön csak, mindjárt elmagyarázom... Nagytakarítás lesz.

Aztán a házfelügyeloné segítségével Ernest nekilátott, és fenekestül felforgatta tágas dolgozószobáját. A fiatalember kiadta az utasításokat, a házmesterné pedig beérte annyival, hogy mindent engedelmesen végrehajtson. Mindketten rendesen megizzadtak, ezért rövid szünetet tartottak, míg az aszszony új kávét fozött. Az egész délelottöt a nagy vállalkozásnak szentelték.

Ládákba pakolták könyvtára köteteit, melyeket szenvedélyétol hajtva oly nagy szeretettel és kitartással gyujtött össze. A több ezer kizárólag gasztronómiai tárgyú példány némelyike, mint például Taillevent Húsoskönyve, a XVI. századi névtelen tollából származó A Nagy Szakács, Menon Új Konyhai Tractatusa, Berchoux Rímes Gastronomiája, Gilliers Franczia Étekfogója, de Cussy márki Konyhamuvészete vagy La Varenne Franczúz Konyhamestere, egyenesen ritkaságnak számított.

Egy utolsó gyengéd pillantást vetett álmatlan éjszakái huséges társaira, majd beszögezte a ládák fedelét. Mindent lehordtak a pincébe.

– Ejha, micsoda szép kötések!... – szólt a házmesterné, kendojét igazgatva. – De Ernest úr, hiszen megpenészednek ezen a nedves levegon... Úgy éljek! Elment a kedve az olvasástól?

Az utolsó láda sarkára letelepedve a fiatalember meglazította nyakkendojét, hogy egy kis vért zúdítson nyaki ütoereibe, melyek majd’ szétdurrantak már az erofeszítéstol. Orült melege volt! A zakója pedig csupa por!

– Meg kell hagyni, a könyvei nem voltak túl életszagúak, már ha meg nem sértem, de nélkülük csupasz lesz a szoba! Dekorációnak nagyon mutatós az ilyesmi...

Amint felért a lakásba, leakasztotta az 1803-as Ínyenc kalendárium címlap-nyomatát, mely két üveglap közé préselten dolgozószobája ablaka mellett lógott. A kép könyvtárat ábrázolt, ahol a polcok nem kötetektol, hanem különféle dobozokban, zacskókban, palackokban tárolt élelmiszerektol roskadoztak. Ernest édesanyja fényképét akasztotta a helyére.

A házmesterné a fiatalember háta mögé lépett, és átpislantott a válla felett.

– Hu, micsoda szép asszony... Ugye, ez a barátnoje, azért tette ilyen gyönyöru keretbe?

Ernest hirtelen hátrafordult.

– Vége, ennyi az egész... Köszönöm, már nincs szükségem magára. Majd írja hozzá a számlámhoz... Ja, igen, még valami... Kérem, legyen rá gondja, hogy ne zavarjanak... semmiféle ügyben...

Az asszony megígérte, megesküdött, hogy senki be nem teszi a lábát Ernest úrhoz, kivéve persze ot magát, o is csak a posta miatt, az, ugye, okvetlenül szükséges, de majd nagyon tapintatosan, gyorsan csinálja – nesztele-
nül – aztán fogta magát és lábujjhegyen elvonult.

Ernest magára maradt, s egy percig sem tétovázott. Elfordította a kulcsot a zárban, beakasztotta a biztonsági láncot, kinézett a kémlelolyukon, hogy fülét az ajtóhoz tapasztva nem leskelodik-e a tánti, majd felturte a mandzsettáját.

Hát igen, o, aki soha egy lágytojást nem tudott elkészíteni tisztességesen, most fozocskézésre adja a fejét. Ezt mindig is alantas munkának tekintette, s bizonyos megvetéssel gondolt az olyan fantáziátlan emberekre, akiknek egy étel megízleléséhez nem elég a recept elolvasása. Ami egyébként nem gátolta meg abban, hogy rendkívüli igényeket támasszon a vendéglokkel szemben, ahol étkezett.
 
 

A mondott utasításokat aggályos pontossággal kövessük, minden hozzávalót gondosan szerezzünk be elore, mert jelen recept – az egyetlen hiteles leírás – megvalósítása aprólékos figyelmet és végtelen türelmet igényel.
 
 

Rájött, hogy a szükséges hozzávalók egyike sem áll rendelkezésére. Listát készített, a zár újra kattant, és Ernest lenyargalt a lépcson. Taxival végigjárta Párizs legnevesebb cégeit, alkudozni sem volt hajlandó, és nagyon megizzadt. Ám amikor a florigiale, e ritka, az évnek ebben a szakában az országban sehol sem kapható fuszer beszerzését egy hónapos határidovel vállalták volna csak, erot vett rajta a csüggedés. Pedig ettol az összetevotol semmiképpen sem tekinthetett el: minden jel arra vallott, hogy az anyai recept titka ebben áll, ez adja a szerelem kútja hasonlíthatatlan zamatát, mondhatni a muvész aláírását. Mindenesetre megkapta egy keleti árukra specializálódott külvárosi kereskedo címét, tole talán beszerezheti, amire szüksége van.

Rögtön a gondviselésszeruen elokerült bolthoz hajtatott, s kissé meglepodött, amikor egy kétes környék utcáján találta magát, deszkapalánkok, elhagyott raktárépületek, szellozonyílásokban eltuno fekete macskák között. Az elhanyagolt, rusztikus cégéren, melyen nyomot hagyott az ido múlása, cikornyás, kacskaringós betukkel ez a felirat állt: Gyarmatáru-kereskedés, ám a piszkos ablaküvegek inkább kevéssé bizalomgerjeszto rongyos- vagy ószeresüzletre utaltak. A bejárati kilincsre, nyilván a vevok elriasztása céljából, a következo feliratot akasztották: „Az árusítás megszunt.”

Ernest habozott, megpróbált belesni a boltba, ellenorizte a papírfecnire írott házszámot, s végül úgy döntött, óvatosan behatol a barátságtalan odúba. Mikor kinyitotta az ajtót, megszólalt egy csengettyu, de hangjára senki nem jött elo. Néhány percig várt, bámulta a magasba nyúló polcokra leírhatatlan összevisszaságban, jól-rosszul feltornyozott különbözo csecsebecséket, üvegcséket, kartondobozokat és hangszereket. Eroteljes, ismeretlen illatok keveredtek a mindent egyszínu bevonattal borító por szagával. Ernestet, akinek szájában, akár egy félbeszakított szieszta után, összesurusödött a nyál, újra elhagyta bátorsága és lelkesedése, s kétségei támadtak afelol, megtalálja-e itt, amit keres. A próbák, melyeket kijelölt célja érdekében ki kellett állnia, megviselték túlfeszített, érzékeny idegeit.

Torokköszörülések és néhány száraz köhintés kíséretében végül különös figura tunt fel az egyik ajtónyílásban, mintha koporsójából kelt volna ki éppen. Meghökkento jelenség.

Sovány, sápadt vénember volt, szürke köpenyt viselt, melyet derekán vékony madzaggal kötött meg. Fején kis kerek bársonysipka: hosszú, fehér tincsek lógtak ki alóla.

Ernest egy pillanatra hátrahokölt. Dadogva elnézést kért, és védekezésül az ajánlóra hivatkozott. Azt mondták, itt kaphat florigiale-t...

Alig ejtette ki a mágikus nevet, az emberke eltunt, ahonnan jött. Ernest nem tudta, mire vélje e csöndes visszavonulást, ám az eladó máris felbukkant, néhány bíborszínu levelet hozott, s újságpapírba göngyölte oket. Apró, zöld szemeit a vevore szegezve fonnyadt kezével átnyújtotta a csomagot.

Ernest zsebébol néhány bankjegyet vett elo, hogy fizessen. A vénember szó nélkül eltette az összeset, o pedig nem mert ellenkezni. Boldogan lépett ki az üzletbol, amiért ilyen jó vásárt csinált, jóllehet hatalmas összeget szedtek el tole. Most végre a puzzle utolsó darabját is megszerezte!

Amikor pedig estefelé hazaért, a vásárolt csomagokat lepakolta az ez alkalomra konyhává átalakított könyvtárszobában. Bár ezen az augusztusi napon fülledt meleg uralkodott, bezárta az ablakot, hideg vízzel lezuhanyzott, hosszú, kék kötényt kötött, és munkához látott.
 
 

Készítsük el a porrá tört florigiale-levéllel ízesített chiboust-krémet...

Ernest lakása valóságos alkímiai muhellyé alakult át. A speciális konyhaeszközök, a bordázott csoru habzsák, a laposvas, a mozsár és a mozsártöro, a különbözo süteményformák, melyekkel most tanult meg bánni, s a keze ügyében duruzsoló gázégo, melyen fegyvereit izzította, új világot varázsoltak köréje, valóságos elefántcsonttornyot emeltek köré a nagyváros felett. Kedvét lelte ezekben a ceremóniákban, annak rendje és módja szerint nekilátott a nagy mu eloállításának, és biztosra vette, hogy sikerül mindezen összetevoket a bölcsek kövénél nem kevésbé magasztos cukrászati remekké átlényegítenie. A reménybeli csoda kétségkívül aligha lett volna alábbvaló annál, amelyre a középkori hermeneuták számítottak.

Ám a csoda egyelore váratott magára. Az elso próbálkozások vajmi kevéssé voltak meggyozoek: miután többszöri nekifutás után megkóstolta a végeredményt, s a múlt csak nem akart feltámadni, meg kellett állapítania, hogy azért a közönséges madeleine se rossz. Többször is megváltoztatta a felhasznált mennyiségeket, mert a régi recepteken az arányokat sosem határozták meg. Aztán a sütési homérsékletet is módosította, arra gondolván, hogy édesanyja szántszándékkal csapdákat állított, hiszen különben bárki illetéktelen beleárthatná magát a család belso ügyeibe. Minden kísérlet végén homlokát kötényébe törülgetve felfalta az elkészült szerelem kútját, s már valósággal toporzékolt a türelmetlenségtol. Esdeklo pillantásokat vetett édesanyja fényképére, aki azonban beérte annyival, hogy a lábszárait villogtatta. Ernest arra a meggyozodésre jutott, hogy a recept rejtjelezve van, és megpróbált kulcsot találni hozzá, de nem járt sikerrel.

Reggelre virradóan, a rengeteg süteményol elnehezült hassal, teljesen összezavarodva meg kellett állapítania, hogy konyhamuvészeti szakirodalmon pallérozott muveltsége miatt túlságosan is szentírásnak tekintette a kivörösödött szeme elott libego, falra tuzött szöveget. A noi hagyományban minden a háttérben történt, az írás csupán emlékeztetoül szolgált. A lényeg a test mozdulatainak évszázados beidegzodéseiben rejlett, ezt a lányok a ház asszonyainak tevékenykedését megfigyelve, mimézissel sajátították el, s így alakultak át hibátlan ügyességu, százkarú istennokké.

Ernest megpróbált erre az anyai ritmusra összpontosítani. A szavak lassanként elmosódtak, már csupán az agyban rögzült képek, illatok, zajok rögzítésére szolgáltak. Úgy érezte, kezdi felismerni a zenét: a zubogó víz susogását, az olvadt vaj sercegését, a tésztát dagasztó tenyér tompa puffanásait. És lassanként kirajzolódott elotte édesanyja karcsú, fiatal teste, melyben a cselekvés ritmusa munkált.
 
 

A rendorséget a házmesterné értesítette. A lakó már napok óta nem felelt, amikor felvitte neki a postát. Legutóbb, amikor látta, meg se szólalt, bénult kezébol kihulltak a levelek.

Sürgosséggel kihívtak egy környékbeli lakatost, akinek nem került különösebb erofeszítésébe, hogy lepattintsa a biztonsági láncot. A rendorkocsi láttán odacsodült néhány szomszéd a lépcsofordulóban gyülekezve, kíváncsian várta, hogy feltáruljon a kripta ajtaja.

A folyosón tucatjával hevertek a felbontatlan levelek, prospektusok, a zárt ajtóba ütközött barátok sietos macskakaparással írott cédulái. A csillár immár teljesen feleslegesen világított. Valaki rögtön lekapcsolta, talán a beidegzodött takarékosság tette, talán csak szerette volna, ha valamivel természetesebb látványt nyújt a lakás.

A parketten találtak rá, hátát a könyvespolcnak vetette, foga közt egy darabka sütemény. Eltunt könyvei helyén avas süteményhalmok tornyosodtak. Módszeresen elrendezve, akár egy csecsebecse-gyujtemény értékes darabjai, százával álltak a polcokon. Íme a Szerelem Kútja Múzeum.

Eloször is kinyitották a teljes hónapja zárva lévo ablakot. A tágas szobát rögtön elözönlötte a nagyvárosi lárma. El is felejtették, hogy iskolakezdés napja van, és világosbarna hátitáskák vonulnak az utcán hosszú menetben. Helyére tolták az íróasztalt, felgöngyölték a szonyeget. A házmesterné majd késobb kitakarít.

Hivatalosan mérgezéses öngyilkosságnak könyvelték el az esetet: a boncolásnál higanytartalmú sók nyomát találták a szervezetben.

A florigiale eros mérget tartalmaz. Mindegyik süteményben volt belole egy csekély mennyiség.

Ezzel az ügyet lezárták.