BÁTHORI CSABA

Rilke egyik szaváról
"pontos"

---

Azt az antik felfogást, amely a mûvészt az istenség szócsövének vélte, újabb korokban aligha osztja nyilvánosan valaki. Manapság a nevekben hiszünk. Borges annak idején latolgatta, hogy anonim irodalmi folyóiratot alapít: névtelen kiadóval, névtelen szerzõkkel. A terv persze meghiúsult: a kiadó féltette a tõkéjét, a szerzõk pedig túl büszkék voltak a nevükre, és rettegtek attól, hogy nevük végleg eltûnik majd az irodalmi nemzedékek rotációs süllyesztõjében. Borges felidézi George Moore történetét: egyik barátja elmondott neki egy megírásra váró történetet; Moore erre valamilyen javítást vagy változtatást javasolt volna; barátja azonban megrökönyödve utasította vissza a javaslatot, mondván: idegen ötletet nem használhat fel. Moore megjegyzése: ekkor értettem meg, hogy az illetõ nem mûvész, a mûvész szemében ugyanis a mû tökélye a fontos, és nem az a tény, hogy a mû egészében tõle vagy részben másoktól származik. Aztán: ekkor értettem meg, hogy az illetõ nem mûvész, õt ugyanis a személyi tulajdon kérdése érdekelte, és nem a mû. A történetnek mellesleg nem lényegtelen vonása az az elképzelés, hogy egy mû tökéletessége egyáltalán nem zárja ki mások részleges adalékait.

Ez az idea, gondolom, Rilke tetszését is megnyerhette volna. [[Otilde]] sem gyõzte hangsúlyozni a mûvészet kézmûvességi alapjait, és Rodinnal kötött ismeretsége óta egyfolytában hangot adott annak a meggyõzõdésének, hogy a mûvészetben szorosan együvé tartozik a nagyszerû és a nehéz. A "Kunst-Ding" ("mûvészet-tárgy") megalkotása roppant felelõsségû erõfeszítést és munkát igényel, és ez a munkagyakorlat - polgári szóhasználatban - megalapozhatja az irgalmatlanság, kíméletlenség és önösség vádját. Egyik 1921-es muzoti levelében ezt írja:

"Ahhoz, hogy személyes szóra bírja, úgy kell tekintenie egy-egy dologra, mintha õ létezne egyedül a világon, õ volna az egyetlen jelenség - akit tevékeny és kizárólagos szereteténél fogva a világegyetem szívébe ültettek s akinek most azon a páratlan helyen, azon a napon, szolgálnak az angyalok. Az, amit e percben itt olvas, barátném, azon leckéknek egyik fejezete, amelyeket Maltétól kaptam (egyetlen barátom volt õ a fájdalmaknak és kísértéseknek hosszú esztendeiben), és látom, hogy Ön ugyanezt mondja, szóról szóra, miközben rajzairól és festményeirõl beszél, amelyeket csak annál a szeretõ elkötelezettségnél fogva tekint érvényesnek, amellyel az ecset vagy a ceruza megvalósítja az ölelést, a nyájas birtokbavételt.

Ne ijedjen meg ettõl a szótól: sors, amelyet legutóbbi levelemben használtam. Sorsnak nevezek minden olyan külsõ eseményt (beleértve, például, a betegségeket is), amelyek elkerülhetetlenül bekövetkezhetnek, megszakítván és megsemmisítvén valamely - természeténél fogva - szellemi állapotot vagy felemelkedést. Cézanne pontosan megértette ezt, amikor - életének utolsó harminc esztendejében - eltávolodott mind-
attól, ami (ahogy mondta) "horogra foghatta volna", s amikor - bármily hívõ és hagyománytisztelõ volt is - vonakodott elmenni anyja temetésére, hogy el ne veszítsen akárcsak egyetlen munkanapot. Engem ez - amikor tudomást szereztem róla - nyílként döfött át, de lángoló nyílként, amely (miközben átszúrta szívemet) a tisztánlátás tûzvé-
szében hagyott vissza. Napjainkban kevés olyan mûvész van, aki megértené ezt a makacsságot, ezt az erõszakos önfejûséget. Noha azt hiszem, enélkül az ember örökké a Mûvészet perifériáján marad, amely ugyan elég gazdag ahhoz, hogy kellemes felfedezésekben részesítsen, amelynek területén azonban mégiscsak úgy idõzünk, akár egy játékos a zöld asztal mellett: bár nagy néha "mázlija van", mégis a puszta véletlen prédája marad, s az nem más, mint a törvény tanulékony és ügyes majma".

Rilke munkán nem az üzemszerûen gyakorolt, üres aktivitást érti, hanem a csöndben, jeltelen összpontosításban, "gerjesztett" magányban elérhetõ elmélyedést. Leveleit gyakran kezdi azzal a mentegetõzéssel, hogy a "levélíró toll"-at pihentetnie kellett a "munka-toll" igényei miatt; az utóbbit - figyelmezteti egy ízben ifjú írótársát - használja úgy, mint egy becsületes, pontosan ellenõrzött és felelõs munkaeszközt. Az egyik Sizzo-levélben azt írja: az írás
"schweres Handwerk" ("nehéz kézmûvességi munka"). Az írás kézmûvességi jellegének megfelelõen mindig nagyra értékelte "azt az örömet, amelyet egy jól megcsinált dolog láttán él át" az ember. A jól megcsináltságra pedig van egy szava: "pontos". A pontos szónak Rilke szóhasználatában rendkívül gazdag jelentéstartományai vannak; nem csupán a mûalkotás jellemzésére használja, hanem általában is él vele, az emberi életviszonyokra vetítve a kifejezést: a pontosság igénye - fõleg életének utolsó esztendeiben - a költõ etikai gesztusrendjének egyik legfontosabb eleme volt.

A pontosság parancsa elõször is a költõi hivatás gyakorlatára vonatkozik: minden gyanús némileg, ami meghaladja bensõ mértékeit. Az arányosság, méltányosság és azonosság eszméjérõl van itt szó, az írói megnyilvánulás hit-alapjáról: a pontos mondatban érzékeljük, hogy írója "ott van", "jelen van", még ha valaki más nevében beszél is a szöveg. Már a Malte Laurids Briggé ben azt olvassuk: "Er war ein Dichter und hasste das Ungefähre" ("Költõ volt, és gyûlölte a körülbelülit"). Késõbb egyik levelében azt írja magáról, hogy "saját munkámon belül egyre kötelezõbbé vált számomra a pontosság". Egy versnek, egy másik levélrészlet szerint, fõleg pontosnak kell lennie - 1924. február 14-én pedig arra emlékezteti W. Milchet: "Ahhoz a nagy újításhoz, ami
George versében kiteljesedett, hozzátartozott, hogy a mondat megfegyelmezésének és beosztásának polgári segédeszközei háttérbe szorultak a született rendnek azzal az igényével szemben, amely azoknak a soroknak pontos és isteni menetében folyamatosan megvalósultak." 1921-ben így nyilatkozik Paul Valéryrõl: "...késõbb azonban két évtizedig vagy még tovább - hátat fordítván minden írói munkának - matematikai tanulmányokat folytatott, és csak 1919-ben lépett ismét a nyilvánosság elé. Tökéletesen. Olyan költõként, aki a többi foglalatosságban, úgy tûnik, csupán új mértékeket és pontosság-mércéket szerzett annak érdekében, hogy belsõ érzelmi terének nagyszerûségét és az abban átélhetõ dolgok helyzetét vitathatatlan erõvel önthesse formába." 1926. április 5-én, egy Dieter Bassermann-nak írott levelében így fogalmaz: "Mindig az volt a véleményem, hogy egy költemény - éppen szélsõséges természeténél fogva - hirtelen egészen közvetlenül a technikai precizitás fokát képes elérni, mintegy a világûrbõl - tiszta harmatként - lecsapódva egy probléma felületén."

A pontosság akarata azonban nem merül ki ennyiben. Rilke követelése mindinkább kiterjed az egész emberi életgyakorlatra, a goethei gondolat értelmében: "Bevor wir schaffen, müssen wir sein" ("Mielõtt teremtünk, léteznünk kell"). 1923. február 23-án azt írja llse Jahrnak: "Eines ist mir jetzt wichtiger als alles übrige, genau zu sein" ("Egy dolog most minden másnál fontosabb számomra: az, hogy pontos legyek") - látható, magának az életgyakorlatnak pontosságára utal ebben a mondatban a költõ. És itt a fogalom lassan kiterjeszkedik, kaleidoszkópszerûen fénykörébe vonja a létezés egyéb vonatkozásait - a bizonyosság kis szigeteit teremti meg abban a világban, amelyben minden kérdéssé változott. Rilke e pontosság-vallás értelmében beszél "kérésem pontos teljesítésérõl"; egy hatás, élmény vagy benyomás pontosságáról - de szóhasználatában egy elutasítás is lehet pontos és végérvényû; nem kíméletlen, csak pontos. Egy másik alkalommal pontos és megformált öntudat ról tesz említést, egy mozdulat pontos ívérõl, egy pontosan és tisztán megértett ösztönzés rõl. 1919. október 5-én ezt írja kiadójának, Anton Kippenbergnek: "Igényeim most olyan pontosak, hogy nehéz megmondanom, keveset vagy sokat követelek-e" - aztán szót ejt még a pontos muzoti télrõl, a legpontosabb és legbiztosabb boldogság-
ról - a háború után azt mondja: fizikailag kimerült és szellemileg pontatlan vagyok... Látjuk tehát, hogy a pontosság lelki diszpozíciót jelent itt, a külvilág meghatározott állapotát, az emberi viszonyok adottságait - mindig olyan helyzetet, amelyben a dolgok tiszta formát öltenek és valóban bensõ lényeget képesek tükrözni.

A munka pontosságáról, pontos helyünkrõl a világban - egyetemes öszszefüggések láncolatában - írt József Attila is ("Dolgozni csak pontosan, szépen..."). Mindkét költõi életmû azt sugallja: mély emberi és írói pontosság csak földi és földöntúli szükség és szabadság egyidejû felismerése révén lehetséges.