Az irodalom mint utópia

---

Hogy ez a kulcsszó mit jelent, mit fed fel, mely birodalomba enged bepillantást, arról - gondolná az ember - nem szükséges vitát nyitnunk. Hiszen tudjuk, mi az például, hogy Német Irodalom vagy Európai Irodalom vagy Világirodalom. Tekintsünk el ez egyszer attól, hogy német tájakon sokan hajlamosak becsmérlõ, lekicsinylõ hangnemben ejteni vagy egyenesen szidalomként emlegetni az "irodalom" vagy "irodalmias" szót (az "irodalmár" szó megteremtésével a leértékelés csaknem valóságosan sikerült!), és hogy mifelénk azt mondják: Ó, ez csak irodalom! Ez olyan irodalmias! Mi inkább ezeket szeretjük: "költõi" vagy "alkotó" tehetség, "költészet" és "alkotás", de minthogy ez a szóhasználat ismét csak bizonyos kellemetlen légkört és hangsúlyokat teremt, itt figyelmen kívül hagyom, és az irodalomra mint tárgyszerû megjelölésre korlátozódom. De mi is ez a tárgy? Mi ez a dolog? - Minden mû összessége-e az irodalom? és ezentúl mindazok összessége-e, akik írásos mûveket hagytak hátra?

És miféle mûvek összessége? - Csak a kiválóké? És ki határozta meg, hogy kiválóak? Kikrõl van szó? Csak azokról-e, akiknek mûvei fennmaradtak? és kik számára maradtak fenn? És vajon az, ami és aki bevonult az irodalomba, csakugyan ott van-e, elmozdíthatatlanul? És méltó-e erre a kegyeletre és folytonos megidézésre az a kincs, amelyet az irodalomtörténet oly buzgó igyekezettel õriz és kezel? Az emberi szellemnek ezek az aranyrúdjai... csakugyan mind színarany-e? és nem feketül-e meg egyik-másik? és nem kong-e üresen egy-egy hang? És az, ami arany, nem a hihetetlen árfolyamváltozások függvénye-e? - Tanáraik ékesebb szóval ecsetelhetik Önöknek, milyen gyakran bukott már meg Goethe vagy Schiller, milyen árfolyameséseket értek meg a romantikusok, a naturalisták, szimbolisták. Hogy milyen gyakran részesült megvetésben egyik-másik szerzõ, hogy aztán megint ünnepeljék; elfeledték, aztán megint feltámadt halottaiból - hogy a mesterek hány és hány mûve vívott ki mérhetetlen elismerést, hogy aztán méltatlanul feledésbe merüljön. És mi magunk is e folyamat kellõs közepén állunk, megvetünk, újraértékelünk; az irodalmat részint szilárd értékrendnek tekintjük, részint pedig addig-addig dédelgetjük magunkban, mígnem lassan-lassan vágyképpé alakítjuk.

Bizonyos mûvek közvetett bizonyíték-lánca mindenesetre amellett szól, hogy az irodalom létezik. Vegyük például a német irodalmat - de rögtön meg is akadunk, noha minden irodalmi kalauzban ez áll : a Merseburgi varázsigék tõl a - igen, meddig is? Megakadunk, mert egyúttal azt is halljuk, hogy - a szó szoros értelmében - nincsen irodalmunk, nincs folyamatos irodalmunk, vagy ezt halljuk: irodalmunk hagyománytalan, és a legkevésbé alkalmas annak vizsgálatára és taglalására, amit irodalomnak nevezünk. A francia az angol irodalommal összevetve, semmi kétség. Sok igazság van ebben a megállapításban - amíg el nem hagyjuk a szokványos gondolkodás területét. Ha azonban kissé távlatot nyerünk, akkor nemigen látjuk be, miért felel meg jobban a francia (vagy bármely más) irodalom annak, amire az "irodalom" szó utal. Mert mit is értünk ezen a szón?

Az irodalom olyan vágykép, amelyet a magunk kényére-kedvére formálgatunk, amelyben bizonyos tényeket figyelembe veszünk, másokat kigyomlálunk.

Nézzünk csak körül manapság, hallgassunk meg egy-egy véleményt vagy értékítéletet. Naponta furcsa tapasztalatokra tehetünk szert például a barátainkkal folytatott beszélgetések során. Egy - festészetrõl folytatott - beszélgetésben hallani fogjuk (mondjuk) Giotto, Kandinsky vagy Pollock nevét, de a beszélgetõtársak - ugyanebben a beszélgetésben -, õrizkedni fognak attól, hogy azonos hanglejtéssel említsék Raffaello nevét. Ha vendégségben jár az ember és lemezek közt bóklászik, rögtön szemébe ötlik majd Bach neve, vagy némi barokk zene, netán Schönberg és Weber, de Csajkovszkijt aligha látja majd a kínálatban. Irodalmi beszélgetésekben (ahol ad magára az ember) kinyilatkoztatásokat fogunk hallani Joyce-ról és Faulknerrõl, Homéroszról és Ciceróról, de az Eichendorff vagy Stifter név hallatán nyilván megszólal a vészharang. Ezek nem légbõl kapott viccelõdések vagy vádak; naponta átéljük ezt, naponta koholunk mi magunk is efféle híreszteléseket. Mert miközben egyrészt folyik az irodalomnak (és minden más mûvészetnek) hivatalos, minden tekintetben méltányosságra törõ mûemlékgondozása, nem hivatalosan olyan terror uralkodik, amely az irodalomnak és minden más mûvészetnek jelentõs részét egy idõre kiátkozza a szellemi közösségbõl. Ilyen terror eddig is létezett, és aligha volna értelme, hogy ennek természetérõl siránkozzunk; mi magunk is - szükségszerûen - alkalmazzuk ezt a terrort: az irodalom egyik részében lelt örömünk feltételezi a másik elutasítását, e méltánytalanság árán tartjuk életben az irodalmat; tájoljuk be vágyképünkön az irodalmat. És nagyonis elképzelhetõ, hogy egy nem is oly távoli idõben megint a mi eszményképeink a régiek és újak - buknak meg majd, hogy másoknak helyt adjanak; hogy léptékeink és az Újért folytatott vitáink - ahogy mi értjük az Újat - megint másféle vitákat fognak kiváltani. Amíg itt vagyunk - és itt örökké helyesnek véljük hitünket -, addig ezzel aligha törõdünk.

Ilyen az irodalom, noha - sõt: mert - az mindig valami elmúltnak és elõtalált dolognak gyûjtõmedencéje, mindig a remélt és áhított valóság területe, amelyet vágyaink készletével egészítünk ki - az irodalom tehát elõre nyitott, ismeretlen határokkal rendelkezõ birodalom. Vágyakozásunk okozza, hogy minden, ami a nyelvbõl már kialakult, egyszersmind részesedik abban, ami még nincs szóba foglalva, és lelkesedésünk bizonyos csodálatos szövegekért voltaképp nem más, mint lelkesedés a fehér, még nem teleírt papírért, amelyen - úgy tûnik - a még kitalálandó is föl van már jegyezve. Számunkra minden nagy mûben - legyen az a Don Quijote vagy a Divina Commedia - van valami hervatag, elavult vonás, hiba van benne, amelyet azzal szüntetünk meg, hogy ma esélyt adunk a mûnek, olvassuk és holnap ismét olvasni akarjuk
- olyan hiba, amely - már mértékénél fogva - arra ösztönöz bennünket, hogy utópiaként bánjunk az irodalommal.

Micsoda zavarban van tehát nyilván a tudomány, hiszen nincs objektív irodalmi ítélet, csak élõ ítélet, és ez az élõ ítélet ilyen nagy következményekkel jár. Életünk folyamán gyakran több ízben is megváltoztatjuk véleményünket egy-egy szerzõrõl. Húszéves korunkban kigúnyoljuk vagy gipszfigurának bélyegezzük, akihez semmi közünk, harminc felé felfedezzük nagyságát, megint tíz évvel késõbb érdeklõdésünk lanyhul vagy új kételyeink támadnak és újabb türelmetlenséggel tekintünk a szerzõre. Vagy - fordítva - elõször lángésznek tartunk valakit, késõbb fölfedezzük a laposságait, csalódunk és elfordulunk tõle. Irgalmatlanok és kíméletlenek vagyunk, de ahol nem vagyunk azok, ott nem is érintett meg a mû. Mindig így van: példaszerûnek vélünk ezt-azt egy-egy szerzõben, egy-egy korban, mást pedig kivetnivalónak ítélünk, elvitatjuk érdemeit. Diadalittasan vagy kárhoztatólag idézgetünk, mintha a mûvek csak azért léteznének, hogy valamit bizonyítsanak számunkra.

Nos, a mûvek változó sikerét vagy kudarcát nem önmagunkkal, hanem inkább a mi adottságainkkal, a kor adottságaival magyarázhatjuk, de ezeknek az adottságoknak a történetét még senki nem írta meg; továbbra is írjuk az irodalom történetét, osztályozzuk kritikai-esztétikai szempontok szerint, mintha elintézett akta volna, amely tükrözi az aktára esküdtek (nevezetesen az olvasók, a kritikusok és a tudósok) egyöntetû ítéletét.

Az irodalom azonban nem lezárt dolog (ez érvényes a régi és az új irodalomra is), nyitottabb, mint bármely más terület - mint a tudományok, amelyekben minden új ismeret lekörözi a régit -, nem lezárt, mert egész múltja a jelen felé tör. Minden idõkbõl eredõ erõvel nyomul felénk, korunk küszöbe felé, amelyen állunk, és meggyõzõ régi és meggyõzõ új ismereteivel kecsegtetõ közeledése érthetõvé teszi, hogy egyetlen irodalmi mû sem kívánt idõponthoz kötõdni vagy ártalmatlanná válni, hanem: minden mû tartalmazza azokat a feltételeket, amelyek lehetetlenné teszik a végleges megegyezést és besorolást.

Ezeket a feltételeket, melyek magukban a mûvekben rejlenek, szeretném "utópikus" feltételeknek nevezni.

Ha nem léteznének - a mûvekben - ezek az utópikus feltételek, úgy
- minden igyekezetünk ellenére - temetõ volna az irodalom. Merõ koszorúzás volna az életünk. Úgy minden mûvet leváltana egy másik és tökéletesítene, mindegyiket eltemetné a következõ.

Az irodalomnak azonban nincs szüksége panteonra, nem célja a meghalás, a mennybejutás vagy a megváltás; az az eltökélt szándéka, hogy hatást érjen el minden jelenidõben, ebben és a következõben is.

", az irodalom, mindig az "irodalom"…

És ezen nem változtat az sem, ha például ma megjelenik Franciaországban egy könyv, amely "Alittérature contemporaine"- nek nevezi magát (Albin Michel, Párizs, 1958), és megpróbálja bizonyítani, hogy a költõk kerülik az irodalmat, hogy a költõk elutasítják az irodalmat vagy az - irodalomban levést. Ezek árnyalatok, és másképpen is fogadjuk õket, mint az irodalom és a költészet között megvont szentimentális német választóvonalakat; nagyon is érthetõ, mire utal a szerzõ, Claude Mauriac, és mégis… elhanyagolható körülmény, hogy egy mû irodalmi mûvé válik-e azért, mert "kívül" akart maradni vagy mert az irodalomba "vette az útját".

Az aliteratúra fogalma és vágyképe igenis az irodalomhoz tartozik, és többet árul el a pillanatnyi irodalmi nagyüzemrõl, a társadalmi helyzetrõl és a mûvészek kényszerû lázadozásáról, mint magáról az irodalomról: az alite-
ratúra az irodalmon belül foglal helyet. Az az irodalom azonban, amely képtelen meghatározni, hogy micsoda, és amelynek ezért folyton mások mondják meg, micsoda és minek kellene lennie - nos, ezt az irodalmat hogyan ragadjuk meg, hogyan közelítsünk hozzá? Kerülõ úton megkísérelhetnénk, de az egy tucatnyi zsákutcát nyit elénk.

Ismeretes Flaubert gonosz regénye, a Bouvard és Pécuchet, és a két nagy tudásszomjú írónak az irodalommal folytatott kalandja a mi groteszk irodalmi kalandunkat is leleplezi. A két Bonhommes, Bouvard és Pécuchet, biztonságot akar, biztonságra sóvárog, és az emberi megismerés bizonytalanságának felfedezése mindkettõjüket nemcsak nevetségessé teszi, hanem társunkká a szenvedésben. Hiszen a tragikomédiában, amelyben Bouvard és Pécuchet a fõszereplõk, a tudomány tragikomédiáját is megpillanthatjuk. Mivel nem okosítja ki õket önmagában a mûvek olvasása, a tudománynál keresnek menedéket, attól remélik a helyes útmutatást. Pécuchet-nak nagyszerû gondolata támad:

"A dolog összes nehézsége abból fakad, hogy nem ismerték a szabályokat.

És akkor tanulmányozni kezdték d'Aubignac Pratique du Théâtre -ját és más, kevésbé elavult mûveket.

Fontos kérdéseket taglal itt a szerzõ: Hogy vajon a komédia elbírja-e a költõi formát; hogy a tragédia nem lépi-e túl önnön határait, ha meséjét az újabb kori történelembõl veszi; hogy a hõsök erényesek lehetnek-e; miféle bûntettek lehetségesek a színház mûfajában; milyen mértékben megengedett a szörnyûség ábrázolása; minden részletnek egy egységes célra kell irányulnia és ezzel fokoznia az érdeklõdést; és a befejezésnek a mû elejéhez kell igazodnia, természetesen!

,Találjatok ki eszközöket, amelyekkel lebilincseltek' - mondja Boileau.

De hogyan találjuk meg ezeket az eszközöket?

,A felkorbácsolt szenvedély minden beszédetekben keresse a szívet, tüzelje föl, ragadja meg.'

De hogyan tüzeli fel a szívet az ember?

A szabályok önmagukban nem elegendõk; lángelme nélkül nincs mûalkotás. De a lángelme sem elég. A Francia Akadémia véleménye szerint Corneille-nek fogalma sincs a színházról. Geoffroy megrágalmazta Voltaire-t. Subligny csúfot ûzött Racine-ból. La Harpe dúlt-fúlt haragjában, ha Shakespeare nevét említették jelenlétében.

A régi kritikától undorodtak."

És aztán:

"…Elõször foglalkozzunk a prózával" - mondta Bouvard. "Fõleg a klasszikusokat ajánlják. Az õ mûveiken kell élesíteni a szemünket. Persze, köztük is mindegyiknek megvan a maga hibája, nemcsak a stílus ellen vétkeztek, hanem a nyelv ellen is.

Egy ilyen megállapítás - szó ami szó - hatott Bouvard-ra és Pécuchet-re, tanulmányozni kezdték tehát a nyelvtant."

"A nyelvtudósoknál azonban hiába is keresnénk egyöntetûséget. Amit egyesek helyesnek nyilvánítanak, azt a többiek tévesnek tartják. Egyrészt elismerik ugyan az alapelveket, a következményekrõl azonban hallani sem akarnak, másrészt viszont olyan következményeket hangoztatnak, amelyeknek alapelveit elutasítják, a hagyományra hivatkoznak, elvetik a mesterek véleményét, és mindannyian furcsa, agyafúrt nézeteket képviselnek…

Ezért aztán a következõ belátásra jutottak: a szintaxis csak lidérc, a helyes nyelvtan illúzió."

De talán a tudomány, amelyet esztétikának neveznek, talán majd az csillapítja vitájukat.

"Egyik barátjuk… a filozófia professzora, elküldött nekik egy listát azokról a könyvekrõl, amelyek e témával foglalkoznak. Mindegyikük dolgozott magában, és aztán közölték egymással gondolataikat.

Mindenekelõtt: mi az, hogy szépség?

Schelling szerint: a Végtelen, amely a Végesben fejezõdik ki - Reid ezt rejtett tulajdonságnak tartja; Jouffroy szerint: a szépség valami kibogozhatatlan dolog; De Maistre szerint az a szép, ami megfelel az erénynek; Pater André szerint az a szép, ami értelmes. Tehát többféle szépség van…"

Aztán azzal foglalkoztak, hogy mi a fenséges?

"Bizonyos dolgok önmagukban fenségesek: egy zuhogó patak zúgása, a mélységes sötétség, egy vihartól kidöntött fatörzs. A jellem szép, ha diadalmaskodik, és fenséges, ha harcol.

,Most már értem' - mondta Bouvard -, ,a szépség az, ami szép, a fenséges pedig az, ami nagyon szép. - De hogyan különböztessük meg õket egymástól?'

,Finom tapintattal' - felelte Pécuchet.

,És honnan ered a finom tapintat?'

,Az ízlésbõl.'

,És mi az, hogy ízlés?'

Azt úgy határozzuk meg: különös megkülönböztetõ-képesség, gyors ítéleterõ, fölény, hogy bizonyos kapcsolatokat felismerjünk.

Egyszóval, ízlés az ízlés - de hogy miképp jutunk az ízlés birtokába, azt nem mondja meg senki."

De hogy is tárgyalták eddig - komoly formában - az irodalmat? és milyen módszerek és sorscsapások terheivel kaptuk azt örökbe? Nem fölösleges kérdés ez, hiszen az irodalom örökké megõriz valamit abból, ami vele történt.

Irodalomtörténet csak a XIX. század - a romantika kora - óta létezik; akkor hazafias feladatnak tekintették a történeti tanulmányokat. Megtörtént a nemzeti irodalom kínosan pontos rögzítése, a nemzeti büszkeség viszont többnyire (ha nem is mindig) megtiltotta a krónikásnak azt a belátást, hogy ez az irodalom hosszú korszakokon át csak üres szólamokat hajtogat. Ezek a megbízható összábrázolások (amelyek nem valami Egészet mutattak be, hanem egy üggyel-bajjal fölrajzolt optimista vágyképet) nemzeti pátoszukkal még sokáig befolyásolták tankönyveinket. És az irodalomnak ez a többé-kevésbé elferdült történeti ábrázolása aztán a XX. századi Németországban még egyszer váratlan, aligha sejtett gyümölcsöket hajtott. Ugyancsak a XIX. század elején azonban Goethe olyan megfogalmazást talált, amely egyidejûleg és szerencsésebben hatott, mint az iméntiek.

"Egyre inkább belátom, hogy a költészet az emberiség közkincse, és hogy mindenütt és minden idõben száz és száz emberi alakban megjelenhet. Az egyik kissé jobban csinálja, mint a másik, és kicsit tovább úszik a felszínen, mint a másik, ez minden."

És még ennyit mondott Eckermann-nak:

"A nemzeti irodalom fogalma alig mond valamit, a világirodalom kora jött el, és most mindenkinek azon kell dolgoznia, hogy meggyorsítsa e korszak beköszöntét. De még ha értékeljük is, ami idegen, nem kápráztathat el különössége és nem tekinthetjük példaszerûnek. Nem szabad azt gondolnunk, a kínai irodalom a fontos vagy a szerb költészet, vagy Calderon vagy a Nibelung-ének; hanem: a példaszerûség iránti igény tudatában mindig vissza kell térnünk az ókori görögökhöz, akiknek mûveiben örökösen a szép ember ábrázolását találjuk meg. Minden mást puszta történeti képzõdménynek kell tekintenünk, és - amennyire lehetséges - el kell sajátítanunk belõle azt, ami jó."

Bármily nagyszerûnek tûnik is mai szemmel ennek a megfogalmazásnak a kezdete - a példaszerûség iránti igény, a példaszerûség megindoklása a görögöknél, valamint az a követelés, hogy mindent történeti képzõdményként kezeljünk, továbbá az irodalomhoz való közeledésnek ez az utasító módja - szóval mindezt, miként a reánk hagyományozott többi tanácsot igencsak megkoptatta az idõ. De abban a kívánalomban, hogy a példaszerûséget a régi idõkbe helyezzük vissza, mégiscsak az a vágy rejlik, hogy valamit megteremtsünk a jövõ színe elõtt, valami mérhetetlent inkább, semmint valami olyan mértéket, amely - minden közelítés ellenére - soha nem lesz elérhetõ.

És manapság amúgy sem szeretünk szolgaian tudomásul venni ilyen és hasonló olümposzi mondatokat. Ha azonban új értelmet adunk nekik, akkor új külalakban bukkannak fel a horizonton. Goethe görögjeit mintegy kódjelnek tekinthetjük.

A nézetek és mértékek változását, amely a XIX. század végéig még oly lassan zajlott, hogy volt idõ egyenként szemügyre venni õket és valamennyit érvényre juttatni, a XX. században a kritériumoknak azelõtt elképzelhetetlen, nyugtalan lázgörbéje váltja fel. Ennek a helyzetnek egyik okát Jakob Burckhardt a Világtörténeti szemlélõdések ben így fogalmazza meg: "Az újabb költészet sorsa általában ott rajzolódik ki: a minden korok és népek költészetével fenntartott, irodalomtörténetileg tudatos viszonyban…" Tehát ez a meglepõ gyarapodás, amelyet szükségszerûen a XIX. század örökített ránk, minden más - megelõzõ - nemzedéknél gazdagabbá tett bennünket; de egyszersmind ingatagabbak és meztelenebbek, védtelenebbek is vagyunk bármely képzettársítással szemben. Hiszen ma már nemcsak az összes nép költészetét ismerjük (még Afrika költészetét is), hanem tudatosan szembesülünk minden nyelvtan, poétika, retorika és esztétika mondandóival, a költészet összes törvényszerû és formai lehetõségével. Az irodalom minden tényét ugyanis elmélet kíséri vagy már maga elmélet egyszersmind, és "tartozik"-oldalával szemben áll a "követelés"-oldal, amely betájolná, vagy belõle keletkezett, mint valamilyen tájékozódási tér, s gyakorta oly mértékben fölékerekedik, hogy már-már megkárosítja vagy el sem éri többé.

Mindannyian bizonyítani kívánjuk az irodalmat vagy általa óhajtunk bizonyítani valamit. Továbbá ráveti magát a filozófia, a pszichiátria és minden lehetséges tudományág, s olyan törvényszerûségeket és feltételeket vagy kinyilatkoztatásokat kényszerül magáénak vallani, amelyeket ma - mindenkinek és senkinek kedvéért - érvényesnek ismer el, holnap azonban megtagad. Az irodalomtörténészek (ezt már megszoktuk, az elfásulásig) kor-darabokra szeletelik, ókorrá, középkorrá és újkorrá színezik. Az irodalmi kritika és a filozofáló irodalomtudomány metafizikai és etikai problémák tárházának tekinti - az irodalomtudomány ezenkívül másutt is szövetségest keres, a szociológiában, a pszichológiában, a pszichoanalízisben és a mûvészettörténetben - ilyen óriási a játéktér. Stíluskorszakokról hallunk; megszólalnak a lényeglátók; vagy egzisztenciális hozadékot sajtolnak ki a mûvekbõl. És mivel egy író - részletismeretek hiányában - képtelen áthatolni ezen a dzsungelen, szeretném segítségül hívni egyik kiváló irodalomtudósunkat, Ernst Robert Curtiust. Õ írja az Európai irodalom és latin középkor címû könyvének elõszavában a modern irodalomtudományról és némely irányzatáról:

"Az irodalomtudomány >>szellemtörténet<< szeretne lenni. Az az irányzat, amely a mûvészettörténethez kapcsolódik, a >>mûvészeti ágazatok kölcsönös megvilágításának<< fölöttébb kérdéses alapelvét hangoztatja, és ezzel a különbözõ tényállások dilettáns elködösítéséhez vezet. További szándéka az, hogy az egymást felváltó, stílusok szerint megkülönböztetett mûvészettörténeti korszakolást az irodalomra is alkalmazza. Így jut el aztán a romantika, gótika, reneszánsz, barokk stb. fogalmához, egészen az im-, illetve expresszionizmusig. Minden stíluskorszakot >>lényeglátás<< útján "lényeggel" lát el, és valamely különös >>embert<< is rendel a korszakhoz. A legnagyobb népszerûséget a >>gótikus ember<< élvezi (amelyhez Huizinga cimborául szegõdtette a >>pregótikus<< embert), de nem nagyon áll távol tõle a >>barokk ember<<. A gótika, a barokk stb. >>lényegérõl<< mélyértelmû nézetek kerengenek; ezek persze részben ellentmondanak egymásnak. Shakespeare vajon a reneszánszhoz vagy a barokkhoz tartozik? Baudelaire impresszionista tán, és George expresszionista? Rengeteg szellemi energiát pocsékol ilyesmikre a tudomány. A stíluskorsza-
kokhoz aztán társulnak Wölfflin mûvészettörténeti >>alapfogalmai<<. Szó esik itt >>zárt<< és >>nyitott<< formáról. Végül is akkor Goethe Faustja nyitott mû-e, Valéryé pedig zárt? Gyötrõ kérdés: Talán létezik - mint ahogy Karl Joel nagyon szellemesen és gazdag történeti látás kíséretében igyekezett kimutatni -, talán létezik >>kötõ<< és >>oldó<< századoknak szabályszerû sorozata (és mindegyikben külön-külön valamely >>világi szellem<<)? Az újkor egyenes számú századai >>oldó<< jellegûek (tehát a XVI., XVII., XVIII.; ilyen nyilván a XX. is), a nem egyenesek >>kötõ<< jellegûek (tehát a XIII., XV., XVII., XIX.,) és így tovább ad infinitum."

Curtius így folytatja:

"A modern irodalomtudomány - azaz az utolsó ötven esztendõ tudománya - merõ fantom."

Nem tudom, tizenöt évvel késõbb is így ítélik-e meg a helyzetet, mint egyetemisták, remélem, nem így; de az irodalommal kapcsolatos optimizmus - úgy tûnik - nem idõszerû többé, hiszen még az irodalomtörténet-írást sem kímélte meg a pesszimizmus. Egyik elsõ irodalomtörténeti könyvünk ezt a címet viselte: A németek poétikai nemzeti irodalmának története; az utolsó - számomra ismeretes - munka pedig ezt: Tragikus irodalomtörténet. De miért zárkózik el oly végzetes módon az irodalom az irodalomtörténeti oktatás elõl,
miért nem tudjuk megragadni - mert ez nem a kutatókon vagy a kritikán múlik?! Õk egyedül nem lehetnek bûnösek az ellentmondásos helyzet kialakulásában. Léteznie kell egy olyan oknak, amely nem csak a kor változó adottsá-
gaiban, nem csak mibennünk rejlik.

Ha olyan együgyûek és bizonyíték-hitûek volnánk, mint a két szegény bolond, Bouvard és Pécuchet, akkor - egy nagy, névtelen kacaj közben - olykor-olykor elhanyagolnánk egy-egy tárgyat, amely betemet minket és az irodalmat.

Az irodalom azonban, amely maga sem képes megmondani, micsoda, amely csak a rossz nyelvhasználat elleni ezerszeres és több ezer éves kihágás maszkjában mutatkozik - az életnek ugyanis egyetlen rossz nyelvhasználata van csak -, s amely ezért a nyelv utópiáját szegezi szembe e nyelvhasználattal, ez az irodalom tehát (igazodjék bármennyire is a korhoz és rossz nyelvhasználatához) azért dicséretes, mert kétségbeesetten keresi az utat ehhez a nyelvhez, és csak ezért dicsõség és remény az embereknek. Még legközönségesebb és legfinomkodóbb nyelvi formái is egy nyelvi álomnak részesei; minden ige, minden mondatszerkezet, minden periódus, interpunkció, metafora és minden szimbólum megvalósít valamit a teljesen soha meg nem valósuló álmainkból.

A lexikonban ez áll: "Irodalom: az írásbeli szellemi termékek összessége." Csakhogy ez az összesség véletlenszerû és befejezetlen, a szellemet pedig nem csak az írásba foglalt szöveg õrzi. Ha kioltjuk a nyomozólámpákat, ha kikapcsolunk minden világítást, az irodalom - sötétben, békéjét visszanyerve - ismét saját fényében ragyog majd, valódi termékei sugároznak, idõszerûen és izgatóan. Vibráló és részben holt termékek ezek, az egész nyelvkincsre irá-
nyuló, realizált remény darabjai, a változó ember és a változó világ teljes kifejezési formái. Amit tökéletességnek nevezünk a mûvészetben, csak újra mozgásba hozza a tökéletlent.

Ezért: mert mozgásban van, ezért nem rettenti meg az írókat az a nagyszerû teljesítmény sem, amelyet elõttünk mások már létrehoztak - pedig ijesztõen kellene hatnia, ha elérhetetlen magasságban lebegne. Ha felülmúlhatatlan volna. És ijesztõnek kellene hatnia akkor is, ha itt - miként másutt - olyan teljesítményekrõl volna szó, amelyeket egy még nagyobb erõfeszítés lekörözhet; akkor holnapra áldozatok lennének - ma még nem azok. Csakhogy az irodalomban nincsenek célszalagok, nincsenek ilyen teljesítmények, nincs megelõzés, nincs kimúlás. És a mai kornak mégis úgy tûnik, mintha az irodalom csak óriási múlt-teherként létezne, a jelenkor ellenlábasaként, amely eleve vesztésre van ítélve. Az írók, sajnos, szenvednek a múlttól s egyszersmind a jelentõl, amelyben semmisnek érzik - titokban - magukat és kortársaikat.

Van egy roppant õszinte részlet Robert Musil naplójában, ahol bevallja, hogy csak egy pár írót olvasott nyílt figyelemmel, Dosztojevszkijt, Flaubert-t és másokat, de egyetlen kortársát sem; mind-mind korábban élt - legalább húsz, legfeljebb száz esztendõvel azelõtt. Ha ebbõl egy kis adag hiúságot és rosszmájúságot levonunk, ami tagadhatatlan, akkor elõttünk áll a bámulatosan hiteles és tiszta okokkal indokolt vélemény: lehetetlen elismerni a kortársakat. Egy másik helyen ezt a jegyzetet olvashatjuk: "Ki van ma jelen?!" - Ez pesszimista ítélet a kortársi költészet értékérõl, magamat is ideértve." Késõbb? "Közben az átlagszínvonal határozottan magas. Okok: a >>Megváltó<< utáni vággyal rokon érzés." - De akire a vágyakozás irányul, az az alak csak vágykép; és Musilnak ez jut eszébe, miközben visszagondol a történelemre:

"Vergilius, Dante, Homérosz… hagyjuk. Hogy õket szeressük, ahhoz szükség van némi illúzióra és arra, hogy korukat is szeressük… De Balzac, Stendhal stb., képzeld el, õk éltek ha õk élnének és kortársaid volnának. Hogy utálnák ezeket a firkászokat, ezeket a tökfilkókat! Az õ képzelt világuk nem férne meg itt, hacsak nem gondoljuk el õket különbözõ helyeken és idõpon-
tokban. Összeegyeztethetõk-e ezek vagy kizárják egymást? Milyen probléma rejlik abban, hogy a hatás élességét azzal csillapítjuk: a múlt egy-egy mûvészét elmúlt korukkal együtt fogadjuk el?"

És a jegyzet fölött ez olvasható: Az irodalom utópiájához. Musilnál az "utópia", "utópikus" szavakkal itt-ott az irodalommal, az írói egzisztenciával összefüggésben is találkozhatunk, õ nem fejtette ki a gondolatot, csak a jelszót adta meg, s én azt ma megpróbáltam elemezni.

Nos, ha az írók elég bátrak volnának ahhoz, hogy utópikus lényeknek nyilvánítsák magukat, akkor nem volna szükségük annak a kétes országnak, Utópiának az elfogadására - valamire, amit kultúrának, nemzetnek stb. szoktunk nevezni, s amelyben az írók eddig kivívták a helyüket. Ez volt a régi állapot, és azt hiszem, azt már õk is kétségbeesetten igyekeztek megõrizni.

De természetesen adott volt-e valaha is? Nem tartalmazott-e - szerencsére - a kultúrának ez az Utópiája egy sokkal tisztább elemet, utópia-elemet: utópia-irányt, amelyet továbbra is választhatunk, akkor is, ha kultúránk már nagy ünnepnapokon sem õrzi majd meg arcát, ha a költészetet képtelenek
leszünk "a nemzet szellemi arculatának" képzelni - ez lényegében már ma is lehetetlen -; ha a költészetnek vissza kell majd sugároznia az itt-és-most-számûzetésbõl szomorú országaink szellemtelen térségeibe. Hiszen a kihívás marad: birkóznunk kell a rossz nyelvállapottal, ami körülvesz, az egyetlen nyelv reményében, amely még soha nem uralkodott, noha uralja sejtelmeinket, miközben utánozzuk. Létezik rossz utánzás, a köznapi értelemben, nem erre gondolok; és létezik az az utánzás, amelyrõl Jacob Burckhardt beszélt, s amelybõl ma, dicsérõleg vagy korholólag, hasznot húz a konzervatív kritika, utánzás, utórezgés mint sors: erre sem gondolok. De létezik épp ennek az általunk sejtett nyelvnek az utánzása: azt soha nem vehetjük egészen birtokba. Töredékként áll rendelkezésünkre a költészetben, alakot ölt egy sorban vagy jelenetben, s föllélegezve akkor, e pillanatokban értjük meg: megérkeztünk a nyelvhez.

Az a feladat: folyamatosan írni.

Bár továbbra is gyötörni fogjuk magunkat ezzel a szóval: irodalom, magával az irodalommal, hogy az micsoda, hogy mi mit gondolunk róla, hogy talán ez meg az, és közben gyakran igen-igen el fogunk keseredni kritikai eszköztárunk elégtelenségén, a háló láttán, amelybõl folyton kibújik majd. De adjunk hálát az égnek, hogy végül mindig kicsúszik markunkból, a mi érdekünkben, hogy eleven maradjon és létünket összekösse a sajátjával olyan órákban, amikor lélegzetet cserélünk vele. Az irodalom mint utópia - az író mint utópikus egzisztencia -, a mûvek utópikus feltételei.

Ha egy szép napon helyes formát találnak azok a kérdések, amelyek a gondolatjeleket követnék, akkor majd talán még egyszer és újra megírhatjuk az irodalom történetét és a mi történetünket az irodalommal. Az író azonban, aki örök idõktõl fogva ebben a megíratlan történetben él, ritkán rendelkezik a pontos szavakkal, és a folytonos-titokzatos paktum reményében él. Hadd fejezzem be ezért a költõnek azzal a mondatával, amely szinte látnokian mondja azt, amit itt megkíséreltem kifejteni. A francia költõt, René Chart idézem:

"Az összes bizonyíték összeomlásakor a költõ egy össztûznyi jövõvel felel."