Az 1990-es években a polgárság mint probléma gyökeresen eltérõ módon jelenik meg a közgondolkodásban. Ez is a nem várt fordulatok közé tartozik. Magyarországon például most újra divatba jött egy kifejezés, amelyet nehéz más nyelvekre lefordítani. A "polgárosodás". (Verbürgerlichung.) Ha az értelme vitatott is, a kifejezés használói abban egyetérteni látszanak, hogy kedvezõ irányú folyamatról van szó. A nemrég, 1998 májusában gyõzelmet aratott, kormányalakító Fidesz már a nevében is polgári pártként határozta meg magát két évvel ezelõtt, programja szerint a polgári demokrácia, a társadalom- és természetbarát piacgazdaság, a jogállamiság, a nemzeti és az euroatlanti elkötelezettség eszményeit és elveit kívánja követni. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996-os körlevele egyenesen a civil társadalom felelõsségérõl és feladatairól szól. Ez önmagáért vállal felelõsséget, s képes magát ellátni és igazgatni a közjó és a szolidaritás jegyében. Minden állampolgár szabad és cselekvõ részvételét lehetõvé kell tennie a politikában, a közügyekben stb.
Mint annyiszor, tehát ezúttal is inkább az ellenkezõje fejezõdik ki valaminek, mint a szerves, sõt logikus folytatása. Aki benne él ezekben a változásokban, sõt akarva-akaratlanul a részesükké is válik, képtelen arra, hogy lelki, térbeli vagy idõbeli távolságot teremtsen a megértésükhöz. Az alábbiakban érzésem szerint felemás kísérletre vállalkozom, amikor arra teszek kísérletet, hogy néhány szempontból megvilágítsam az utóbbi években bekövetkezett magyarországi változások jellegét abban a hiszemben, hogy azok Közép-Európában és Kelet-Európában végbemenõ átalakulás jellegérõl is elárulhatnak valamit.
Mit jelent most a "polgárosodás" kifejezés?
A "polgárosodás" mint kifejezés az elmúlt évek különbözõ vitáiban Magyarországon valamilyen eszményi állapot felé haladó folyamatot szándékozott kifejezni. Maga az eszményi állapot lényegében a civil társadalom lenne.
Az eszményi állapot mint vízió a következõket foglalja magába: plurális, szekularizált társadalom, amelynek szabad és önálló tagjai egymással békés és harmonikus viszonyban állnak, kapcsolataikat a szabad verseny, az önkéntesen vállalt együttmûködés és társulás intézményei szabályozzák s nem fogadják el sem a túlzott méretû társadalmi egyenlõtlenséget, sem az állami-hatalmi felsõség túl szoros kényszerét, kötelékeit. Az intézményes biztosítékok közül ki kell emelni az emberi jogokat és a polgári jogokat, a család, a piac, a nyilvánosság védelmét, az érdekek védelmének szabad alakítását és önálló szervezését, az intézményes jogállamiság kialakítását nemzetállami keretek között, a társadalom ügyeiben való részvétel gondosan kialakított feltételeit.
Nincs nézetkülönbség abban, hogy az európai "polgárosodás" folyamata a korai középkorban kezdõdött, s a polgár a francia forradalmat követõ átalakulás folyamán lett teljes jogú alanya a polgári vagy civil társadalomnak. A választójogi törvények kiterjesztése során, a XIX. század második felében és a XX. század elején lett a polgárság univerzális igény a tényleges kiváltságolt polgársággal szemben. Ekkor a "polgárosodásnak" általános demokratizálódáshoz, a szociális állam kialakításához és a nemek közti egyenjogúság felé kellett vezetnie.
1990-t követõen az ún. "polgári" pártok programjai, sõt azoké is, amelyeket sematikusan, a nyugat-európai nómenklatúrák mechanikus alkalmazásával "baloldaliaknak" szokás nevezni, két szempontnak zömmel nagy hangsúlyt adtak. Kiemelték a polgári erkölcsöt és ésszerûséget meghatározó szabadelvû eszméket, valamint a szubszidiaritás eszményét is, igaz, ezt gyakran implicit formában. A szubszidiaritás értelmezésében sok az ösztönösség és az ellentmondás, de a fejtegetések visszavezethetõk arra az alaptételre, hogy ennek szellemében kell segíteni a piaci és a közösségi érdekek közti ellentétek megoldását, elõ kell mozdítani a nemzeti, nemzetiségi, kisebbségi ellentétek feloldását.
Rá kell mutatni arra is, hogy a "polgárosodás"-ról folytatott viták többnyire egy válsághangulat termékei, így valószínûleg ezzel függ össze, hogy magának a fogalomnak az értelmezése mindig a normatív és az analitikus megközelítések között ingadozik a mai magyarországi politikai vitákban, sõt az elõbbiek túlsúlyban is vannak. A normatív értelmezések nagy súlyát az is magyarázhatja, hogy a "polgárosodás" most az európai integrációval összefüggésben vetõdik fel, amelyet szinte valamennyi politikai irányzat elsõrendû célnak tekint.
Mi a különleges a magyar "polgárosodásban"?
A magyar "polgár" szó német
eredetû, XIII. századi átvétel. Kezdettõl
fogva valamely város teljes jogú lakosát jelentette
csakúgy, mint a
Bürger
, vagy a
bourgeois
. A "polgárosodás"
folyamata kisebb-nagyobb késéssel, de követte a nyugat-európai
fejleményeket. Lemaradásról ebben az értelemben
azért nehéz azonban beszélni, mert az európai
"polgárosodás"-nak vannak ugyan lényeges meghatározói,
melyek ráadásul nem feltétlenül egy idõben
bukkannak fel, nem állítható viszont, hogy általános
receptje lenne. Minden országról elmondható, hogy
bizonyos értelemben külön úton járt. A külön
út függhetett például attól, mi volt a
számarány és fõképpen a kapcsolat polgárság
és nemesség között. Eltérõ szerepek
származtak ebbõl. Pél-
dául a német "polgárosodás"
ún. "
Sonderweg"
-jét orvosok, jogászok, mérnökök,
tudósok, tanárok, magasan képzett hivatalnokok
(Bildungsbürgertum)
viszonylagos ereje jellemzi inkább a kereskedõkkel, gyárosokkal,
iparmágnásokkal, vállalkozókkal, menedzserekkel
(Wirtschaftsbürgertum)
szemben. A magyar "polgárosodás" hagyományaiban, "külön
útján" világosan felismerhe-
tõek a középkori eredetû
községi szervezet igen erõs európai hagyományai.
Hasonló jelentõséget kell tulajdonítani azonban
a nemesség különleges szerepének is. Emlékeztetni
kell arra, hogy a nemesek a lélekszám több mint 5 százalékát
tették ki a magyarországi lakosságban a XVIII. század
végén, ami igen magas arány, igaz, a lengyel nemesség
részaránya még ennél is nagyobb volt és
európai rekordot jelentett. De a magyar "külön út"
sajátosságának tekinthetõek azok a határozott
kísérletek is, amelyeket az 1848-49-es forradalom során
tettek a civil társadalom kiépítésére.
Ezek vezettek a magyar parlamentarizmushoz, s egyébként bizonyos
vonatkozásokban inkább németes jelleget kölcsönöztek
a magyar "polgárosodásnak".
Ezért a magyar "polgárosodásban" nem a korábban folyamatosan és oly erõteljesen túlhangsúlyozott elmaradottságot tartom a legfontosabb sajátosságnak, hanem azokat a hosszú idõtartamban is kimutatható eredeti európai jellegzetességeit, melyek a magyarországi társadalmat képessé tették lényeges új elemek, mindenekelõtt az intézményes megoldások, az Európa nyugati felében korábban kialakult civil társadalmi formák gyors átvételére és meghonosítására. Az államalapítás óta egyébként Magyarországon számos példája van a gyors alkalmazkodás és felzárkózás képességének. A "polgárosodás" hosszú folyamata szempontjából ilyen volt például a középkori eredetû községi szervezeteknek, helyi autonómiáknak egészen a falvak szintjéig terjedõ kiépülése és fennmaradása a közelmúltig, vagy az említett, 1848-49-ben megvalósított reformok sorozata, amely modernizációs kísérlet volt.
Mi a "polgárosodás" kérdése ma?
Indokolt-e, hogy a civil társadalom
múltja, természete és normái, néhány
évvel a probléma felbukkanása után, különleges
érdeklõdés tárgyát képezik? Kiegyensúlyozott
választ ma még azért nehéz adni, mert - ismét-
lem - részesei, szereplõi,
mondhatni foglyai is vagyunk ennek az egyre erõsödõ
dilemmának. Európa középsõ és keleti
felében csõdöt mondott a marxizmus-leninizmus elveire
alapozott társadalom modellje. A Szovjetunió összeomlását
a politikai elitek úgy értelmezték, hogy légüres
tér keletkezett a biztonságpolitikában, a gazdasági
együttmûködésben, a társadalomról
pedig kiderült, hogy szétesett, nem is létezik, vagy
legalábbis alig van eszköz és pénz a megismerésére.
Ezért lehet azt állítani, hogy most a civil társadalom mint kategória aktualitása az európai integráció szándékához kapcsolódik. A "proletárdiktatúra", a "szocialista-kommunista társadalom" kategóriáival szemben, melyek 1945-48 után bukkantak fel Magyarországon mint a társadalmi folyamatok értelmezésének keretei, két alapvetõ különbséget azonnal ki lehet mutatni. Azok teljes szakítást hirdettek a múlttal szemben egy újfajta univerzalitás jegyében. A "polgárosodás", a civil társadalom lényegét ellenben ma mindenki egy hosszú történeti folyamatban helyezi el. Jellemzõ, hogy júliusban, brüszszeli útja során az új magyar miniszterelnök szükségesnek tartotta hangsúlyozni, Magyarország nem Európához akar csatlakozni, minthogy annak már régóta a részét képezi, hanem az európai intézményekhez.
A másik különbség az alapvetõ eltérés abban, miként közelítették meg a társadalom válságának szorongató tapasztalatát a proletárdiktatúra idején és most. Ma a civil társadalomhoz vezetõ "polgárosodás" kérdése az, hogyan értelmezhetõ a társadalom töredezettsége és szakadása. Jóllehet bizonyos mértékig hasonló kérdés foglalkoztatta már Marxot és Engelst is, a helyzet értelmezésében és a megoldás módját tekintve a "polgárosodás" elméletei más utat követnek. Ebben a közelmúlt drámai élményei, a marxizmus lassú kiürülése, csõdje, a szovjet államrendszer összeomlásának sokkoló hatása döntõ szerepet játszott. A kérdésre tehát, hogy mi most a "polgárosodás" nagy kihívása, a válasz saját, normatív értelmezésem szerint a következõ:
A világszerte teret hódító újliberalizmus elpusztítja a "polgárosodás" meglévõ, bontakozó közösségi szervezõdéseit minden olyan esetben, amikor azok szembe találják magukat a piac nyers, korlátlanul értelmezett mûködési logikájával. Ez a újliberalizmus nem a felvilágosodás elveibõl levezethetõ szabadelvûséget, az erre építkezõ civil társadalmat testesíti meg. Nem azonosítható azzal az irányzattal sem, amelyet a közgazdászok neoliberalizmusnak neveznek.
Gazdasági-politikai erejét, hatékonyságát az adja, hogy olyan, a laissez faire híveivé vált - egyébként adott esetben konzervatív vagy baloldali indíttatású - üzletemberek, bankárok, vállalkozók, magas rangú állami hivatalnokok meggyõzõdését képviseli, akiknek döntõ súlya van a hatalmi viszonyok alakításában. Eltökéltségük annál is inkább erõs, mert maguk, személy szerint aligha kell hogy elszenvedjék a újliberalizmus káros következményeit.
A "polgárosodás" folyamata mint eszmény felõl nézve ez a felfogás szentesíti a gazdaság és a társadalmi realitások közti szakadást. Az elméleti, az ideálissal szinte megegyezõ gazdasági rendszer jöhet így létre a gyakorlatban, afféle logikai gépezet, amely a gazdasági kényszereket fogja egybe és mûködteti, s amelyet általában mint eredményt vagy következményt a "globalizáció" kifejezéssel szoktak jelölni. A növekvõ, szakadásig vezetõ társadalmi töredezettség mellett a "polgárosodás" szempontjából különösen fenyegetõ az erõsödõ individualizáció, továbbá hogy meggyengülnek sõt megsemmisülnek a közösségi szolidaritások fogódzópontjai, értékei. Veszélybe kerül tehát mindaz, amit a "polgárosodás" erkölcsként és ésszerûségként képvisel. A szélsõséges globális felfogás szerint az a helyes, ha az alacsony munkabérek Dél-Afrikától Latin- és Észak-Amerikán keresztül Magyarországig azonos szintre kerülnek, mert az egyetlen igazi demokrácia a piac demokráciája, ami globális piachoz, univerzális bérátlagokhoz és egyforma tõkehozadékhoz kell hogy vezessen.
A civil társadalom léte szempontjából tehát az újliberalizmus kihívására az a válasz, hogy helyre kell állítani az egyensúlyt a közösségi szervezõdések mint társadalmi érdekeket megjelenítõ realitások és a pusztán piacira szûkített realitások között. Az államnak a közjót kell képviselnie és szolgálnia. A közjó mint polgári érték a szociális biztonságot és a közintézmények, az infrastruktúra és a közoktatás megfelelõ mûködését jelenti, ezek adnak védelmet többek között a versenyképes piacgazdaság számára is. Ami elképzelhetetlen közösségi, nemzeti keretek nélkül.
Így válik érthetõvé, hogy a civil társadalom természetérõl folytatott vitákban, éppen a túlsúlyban lévõ normatív megközelítések miatt nem lehet megkerülni egy kérdést. Mi a kapcsolat polgár és nemzet között?
Ebben az összefüggésben is át kell gondolni, milyenek a közösségi és a piaci realitások ütközésébõl elõálló helyzetek. Saját meggyõzõdésem az, hogy az efféle ütközések feszültségei az egyén mint munkahelyhez, csoporthoz, nemzetiséghez, helyi vagy más érdekközösséghez és nemzethez tartozó lény belsõ konfliktusaiból származnak. A nemzet mint közösség újraértelmezése azért különösen fontos tehát, mert három szempontra is ki kell hogy terjedjen. A nemzet olyan transzcendens, közösségbe fûzõ értékeket jelenít meg, amelyek az individualizmus ellentétei. Másrészt társadalmi és gazdasági érdekeket képvisel, amelyek egybefûzik a nemzet méretû közösséget. Végül etnikai, nemzeti, történelmi tudaton alapuló kulturális értékeket sugall. Rá kell mutatni, hogy mindhárom értelmezésben benne van a másoktól való elkülönülés, mint megkerülhetetlen probléma, ellentmondás és veszély.
A "polgárosodás" és a mai Magyarország
A teljesség igénye nélkül szeretnék rámutatni néhány mozzanatra. Ma Magyarországon a "polgárosodást" az teszi sajátossá, hogy egyszerre legalább két kérdés vetõdik fel vele kapcsolatban. Léteznek-e még egyáltalán a régi, történeti hagyományok mentén formálódó társadalmi csoportosulások, különös tekintettel a középrétegekre. Másrészt kérdés az is, hogy milyen választ ad a magyar társadalom és a politikai elit napjaink nagy, fentebb vázolt dilemmájára a globalizáló újliberalizmus irányzatával kapcsolatban.
A választ egyrészt abból lehet levezetni, hogy az egypártrendszerrel jellemezhetõ évtizedek, az ún. "szocializmus" megtörte a "polgárosodás"-t. Mellesleg nem elhanyagolható szempont, hogy a marxizmus is sajátos, bár a jelenlegitõl alapvetõen különbözõ globalizációt szándékozott megvalósítani, s a nemzet problematikát különösen nagy gyanakvással kezelte.
Ezzel van összefüggésben, hogy az 1970-es évektõl kezdve a "civil társadalom" Közép- és Kelet-Európában a hagyományos demokráciákétól eltérõ, sajátos értelmet kapott. A civil társadalom a polgári engedetlenség formája lett, a pártállammal szemben álló, attól elkülönült társadalmi alternatívát fejezett ki, ami egyenesen vezetett a mindenfajta államhatalommal való szembefordulásig. Tiszta és egyértelmû emberjogi célkitûzései a magyar demokratikus átmenet hagyományát alkotják. Ma azonban már ez a felfogás a gazdasági-vállalkozói magatartások terén csakúgy, mint egyéb közösségi hatásokban a szétforgácsolódás irányzatát erõsíti. Nem vitatható természetesen a magyarországi civil társadalom talaján létrejött újfajta civil szervezõdések létjogosultsága, sõt esetenként nagy erkölcsi értéke sem. Aligha képesek azonban a fragmentáló hatások ellensúlyát alkotni. Mellesleg az utóbbi idõben feltûnõ, hogy számos civil szervezet ösztönösen vagy tudatosan már a "polgárosodás" érdekében tevékenykedik. Adott esetben jelentõs újfajta politikai szerepet is vállalnak, mint például a környezetvédõ ún. Duna Charta tette idén tavasszal. Esetük példa arra, hogy a pusztán ellenzéki, a fennálló hatalmat teljesen elutasító felfogás átalakul és egy, a közjót megvalósító állam követelésévé változik. 1989-ben a bõs-nagymarosi gáttal kapcsolatos tüntetés, melynek a Duna Charta szintén fõ szervezõje volt, még az egész késõi Kádár-rendszer ellen irányult, ezért vonzott annyi résztvevõt. A mostani, közel hasonló méretû tüntetés a meglévõ demokratikus intézmények korrekt mûködését sürgette az újból fellángolt gátügyben.
A nagy dilemmára adható másik
válasz, úgy látszik, szintén azzal függ
össze, hogy a "civil társadalom" az 1950-es évek után,
fokról fokra, különö-
sen pedig 1956-ot követõen
különleges értelmet kapott, ismétlem, a mindenfajta
állami hatalommal való szembenállásét.
Magyar sajátosság ugyanis, hogy az 1948-49-es fordulat és
törés következményei különleges akadályt
képeztek egy a világháború után új
alapokról folytatandó "polgárosodással" szemben.
Ezért ma, paradox módon a folyamat ellen ható széttördelõ
irányzatok jóval kisebb ellenállásba ütköznek,
mint a hagyományosan és folyamatosan polgárosodott
társadalmakban. Legalábbis ez a benyomásuk azoknak,
akik az ún. "új demokráciákban" élnek.
Például Magyarországon az állam, a politikai
intézmények számos vonatkozásban átmeneti
állapotban vannak, ami önmagában is felveti, mi a kölcsönhatás
köztük és a különleges, posztkommunista körülmények
között. Jól látszik ez az ún. korrupciós
ügyekben, a közbiztonságról folytatott vitákban,
amikor újra és újra felvetõdnek a jogrendszer
hiányosságai. Ebbõl a szempontból tehát
különösen kedvezõ a terep az egyoldalú, tisztán
piaci elvek szerint szabályozott, a polgárosodást
fékezõ körülmények számára.
A civil társadalomról alkotott vízióknak, a problémáknak ebben a hagyományosan "európainak" gondolt keretekben való elhelyezése és értelmezése kettõsséget mutat. Egyrészt egy természetesnek mondható szorongást, amelyet a szemlélõ a viszonyok kuszasága miatt érez. Másrészt azt a nem szükségszerûnek mondható körülményt, hogy a civil társadalom mint norma ezúttal megoldásnak, a "polgárosodás" sajátos, a bajból kivezetõ útnak mutatkozik.
*
Befejezésül kitérek egy sajátos, jóllehet a közgondolkodást az elõbbiekkel ellentétben alig foglalkoztató jelenségre is. Lehet, hogy a társadalom eddig vázolt problémái összefüggnek az idõ sajátos hiányával? Nem abban az értelemben, hogy "nem jut idõ semmire". Mintha a lassabban pergõ, a múlthoz kötõdõ és a távlatok, a lassú folyamatok érzékelésében, a beleélésben segítõ idõ tudata hiányozna.
Reinhart Koselleck Vergangene Zukunft. Zur Geschichte geschitlicher Zeiten címû könyvében Altdorfer monumentális Die Alexanderschlacht címû festményét elemezve azt bizonyította be, hogy a modern idõszemlélet a XVI-XVII. század találmánya. Mint emlékezetes, Altdorfer képe, mely a XVI. század elején készült, allegorikus idõszemléletet tükröz. Ennek következtében Nagy Sándor csatája a perzsákkal teljes mértékben összemosható Altdorfer saját korának nagy eseményével, a paviai csatával, melyben, mint ismeretes, II. Ferenc francia király V. Károly seregének foglya lett.
A világvégére vonatkozó jövõértelmezések csak Altdorfer kora után, fokról fokra tûntek el. A kis és nagy világkataszrófákra, végítéletre váró világ átmeneti ideje helyett új idõszemlélet honosodott meg 1650 után. Koselleck lenyûgözõen mutatja be, hogy ekkor vált a múlt múlttá, hogy az ember ekkor fogadta el, ekkor értette meg, hogy saját kora más, mint az elõzõ volt. A történetiség, a hosszú idõtartam mint a kultúra és kisebb-nagyobb mértékben a tudat része 1650 után vált lehetségessé. Mint minden hasonló állítással kapcsolatban, rögtön rá kell ezúttal is mutatni, hogy természetesen a mentalitás átalakulásának igen nagy idõbeli, földrajzi és társadalmi különbségei lehettek.
A fentebb kifejtetteken töprengve felvetõdik, milyen mértékben vagyunk tanúi egy, a Koselleck által vázolt folyamat ellentétének. Mostanában mintha valóban e folyamat ellenkezõjét lehetne tapasztalni.
Egyrészt az elmúlt évtizedekben felnõtt nemzedékek torz vagy felfoghatatlan tudósításokat kaptak a múltjukról, hiszen hosszú ideig a történelem a "szocialista embertípus formálásának" csõdbe jutott törekvését szolgálta. Ez is prófécia volt, amely azonban nem világvégeként, hanem egy optimista séma segítségével sugallta az új idõszemléletet. Az 1950-es évektõl a múlt a haszontalan ismeretek kategóriájába került, amely úgymond alig visz közelebb az anyagi boldoguláshoz, nemzeti elemei pedig egyenesen gyanúsak, óvatosan kezelendõk. Legfeljebb a munkásmozgalom mint közvetlen múlt és hõsies elõzmény számíthatott igazi hivatalos, ezért oktatható érdeklõdésre. A "proletárdiktatúra" új fejezetet nyitott az emberiség történetében, ami ellenben elõtte történt, az egy vereséget szenvedett és végleg elsöpört rendszer mûve volt. Ennek következtében maradt el például Magyarországon a holocaust feldolgozása, erkölcsi tanulságainak végiggondolása és megfogalmazása, beépülése a történelmi tudatba.
1956 után, különösképpen pedig amikor a nemzeti érzés az emberjogi ellenállás egyik lehetséges kifejezõjévé vált, romboló értelmezések egész sora csapódott hozzá. A nemzettudat megbélyegzése tovább nehezítette a történelmi távlat érzékelését, megértését. Sõt a modern nemzettudat és a vele helytelenül, sõt végzetes módon azonosított nacionalizmus jó ideig ideológiai ellenfélnek számított, amelyet le kell küzdeni. Mellesleg talán éppen emiatt került szembe, sõt vált egymás ádáz ellenségévé a demokratikus ellenzék két eredeti irányzata, lett szitokszó, kölcsönösen, a nemzeti és a liberális. Olyan gondolatok formálódtak eszmékké ekkor, amelyek a "polgárosodás", a civil társadalom felfogásában éppenséggel természetes egységet alkothattak volna, ám akkor még, a Kádár-rendszer árnyékában egymást kizáró elvekké formálódtak, a másikat egyre ádázabbul gyûlölõ csoportosulások, késõbb pártok vezéreszméi lettek. Az idõ mélységeinek megértését mindez drámai mértékben csökkentette.
A másik ok a politika felfedezése 1990 után. Ekkor derült ki, hogy a politika sokak számára és sokféleképpen mûvelhetõ, továbbá, hogy önálló életet él. Az új felismeréssel lehet valószínûleg magyarázni, hogy mostanában a politika villanásnyi ideje köti le a figyelmet, sõt az a benyomás, mintha egyedül a politikai eseménysor adná az idõt, mondaná meg, mi a történelem. Ami több napja volt, már nagyon távolinak látszik vagy, s ez a másik véglet, a kizárólag politikaiként elképzelt esemény hiánya miatt az a látszat, hogy nem történik semmi. Mintha a társadalom szakított volna a múltjával. Mintha elveszítette volna a kedvét vagy képességét, hogy szembenézzen önmagával.
Az 1994-et megelõzõ és az azt követõ fejlemények mutatják, a múlttal való erkölcsi igényû szembenézés, 1956, az ügynöktörvény stb. nem vált ki olyan érzelmeket, mint például annak idején a Kravcsenkó-ügy Franciaországban. A közelmúltban tapasztalni lehetett, hogy ez az ügy még ötven év elteltével is széles körben kavar vihart, része lett a kollektív emlékezetnek. A furcsa magyar idõtlenség létrejöttében szerepe lehet annak is, hogy 1956 után az emberek többsége jobb híján "homo economicus " lett, amit egy többé-kevésbé tudatos politikai törekvés erõteljesen támogatott. A támogatás ára akkor a közélet mint terep végleges átengedése volt a hatalomnak. Ma pedig folytatódni látszik az, ami fokról fokra az egykori, ún. "szocialista társadalom" meghatározó jelensége lett. A történelmi események erkölcsi-politikai értelmezése alig-alig számíthat érdeklõdésre, a pályakezdés dilemmái, a megszerzett s már erõsen fogyatkozó javak, elõnyök foglalkoztatják az emberek többségét, akik létbiztonságot szeretnének. Ebben nem a kivetnivalót kell keresni. Azt kell inkább megérteni, hogy ilyen körülmények között, a megélhetési gondok hétköznapi nyomorúságában lassú és kaotikus a változás, fogódzók, távlatok hiányában egy sivár és eldurvult nyelv birtokában bajos másra is gondolni, egyebet kifejezni. Igencsak nehéz tehát felfogni, megvitatni, tanítani, hogy honnan jöhet és merre tarthat a társadalom.
A "szocializmusban" az ember saját egyéniségét csak a magánélet keretei között volt képes kifejleszteni. A közélet, a közjó ismeretlen volt számára, egyénként kellett élnie, nem válhatott személyiséggé. Még a pártelit vezetõ rétegéhez tartozók sem voltak azok, az elõírás szerint teljesítendõ rítusok betartása minõsítette õket is. Ma ezért képesek még régi, közismert és befolyásos párttagok, notórius háromperhármasok is olyan szívhezszólóan panaszkodni arról, milyen magányosak voltak õk akkoriban, mennyire nem értették meg õket, hogyan álltak ellen, miként támogatták a reformokat stb. A magánélet keretei között nagyjából mindenki azt tehette, amit akart, ha módja volt rá, akár még házat is építhetett, telkét mûvelhette, kocsit vehetett. Családi és szûkebb baráti körben a rendszerellenes nézeteinek is hangot adhatott. A személyiség elpusztítása azonban szétzilálta az erkölcsi tudatot, azaz a rendszer aláásta az egyént mint erkölcsi és mint racionális lényt, kiveszett a közjóhoz fûzõ személyes felelõsség tudata. Vele elillant az idõ ésszerû érzékelésének kultúrája, képessége is. Hét év múltán elmondható, kevés változás történt ebben a vonatkozásban.
Még akkor is így van ez, ha a kollektív emlékezet formálásában egyre nagyobb szerepet játszik a nemzedékek közötti, elsõsorban családi keretekben kibontakozó kapcsolat. Úgy látszik, hogy manapság az alaposan megnövekedett várható élettartamú idõsebb nemzedékek jelentõs szerepet játszanak egy mitologikus, érzelmektõl és festõi jelenetektõl áthatott, kaleidoszkópszerû múlt meseszerû ábrázolásában, a történelem iránti igény allegorikus, Altdorferéhez hasonló kielégítésében és közvetítésében.
*
Ma a legtöbb panasz azzal kapcsolatos, hogy szétesett a társadalom, hogy az élet számos területén a színvonal csökkenése tapasztalható. Ellentét formájában megfogalmazva azt lehet mondani, hogy az utóbbi években a társadalom szétesésének folyamata az állam és az országos politika lopakodó térhódításával áll szemben, a nívótlanság viszont kulturális és erkölcsi igénytelenséget jelent, aminek az ellentéte a fogyasztási cikkek, anyagi javak iránti folyamatos és növekvõ igény. Mindkét ellentét jellemzõ volt már a Kádár-korszakban is, de napjainkban még feltûnõbb, mint azelõtt.
Ez igazi történeti távlat. Lehet kutatni a kezdeteit, de el lehet töprengeni azon is, meddig tart. Az átlátható, cselekvésre serkentõ közélet, melyben az egyén, saját elhatározása alapján szereplõvé, személyiséggé változik, olyasmi, amirõl általánosságban sajnos nehéz mit mondani. A vágyódás utána idealizmust, érzelmességet, netán demagógiát fakaszt, az apokaliptikus vízió pedig csüggeszt. Egyik sem segít a megértésben és a cselekvésben. Pedig nyilvánvaló, hogy a közélet megléte vagy hiánya, így vagy úgy döntõ abban, miként alakul a jövõ. Csakhogy a jövõ a demokrácia kifejlett formáiban nem allegória, hanem történetiségében létezik, értelmezhetõ.
Így érkezünk vissza a kérdéshez, vágy, norma-e csupán a polgártársadalom, avagy létezõ és ezért elemezhetõ forma.