Fantasztikus múlt, fantasztikus jelen

Vegyük csak Saramago valamelyik könyvét: bármelyik prózáját, talán a koraiak kivételével. Folyamatos, szinte tagolatlanul nyomtatott, sûrû szöveget látunk, központozási furcsaságokkal: vesszõt nagybetû követ, a közlés vesszõvel ér véget, amely után ismét nagybetû jön, és van mondat, amelynek sehogy sem akar vége szakadni, mert a megkönnyebbülést hozó pont (kérdõ- vagy felkiáltójel, kettõspont, pontosvesszõ sosem) olykor csak tíz-húsz sor után "következik be". Gyakorlottabb olvasó persze már sokkal korábban is levegõt vehet, de aki még nem ismeri, megretten, elõször legszívesebben talán sutba is vágná a több száz oldalon hömpölygõ prózát. Mert ilyen az érett Saramago-regény. És ha igaz (akár csak félig is), hogy a stílus az ember, ez a nyomdai szedéssel is hangsúlyozott áradás, amelyet csak a bekezdések osztanak kisebb szakaszokra, bizonyára közölni akar valamit. Elég egy-két türelmesen végigolvasott oldal, és máris nyilvánvaló, hogy a vesszõk közé ékelt, nagybetûvel kezdõdõ mondatok élõbeszéd-idézetek vagy párbeszéd részei, és a dialógus másik fele csupán egy vesszõvel van elválasztva. De ugyanígy "szól bele" maga a narrátor-író is, aki legtöbbször egyáltalán nem akar rejtõzködni, sõt az olvasót is bevonja elmélkedéseibe, így nemsokára olyan megszokottá válik olvasás közben a többes szám elsõ személy, hogy az ember valósággal alkotótársnak érzi magát.

Központozatlan tudatfolyam és képvers, értelmezhetetlen, mégis értelmezésre csábító vagy éppen kétértelmû, talányos szövegek: a huszadik század bõvelkedik tartalmi-formai kísérletekben. Ami Saramagót illeti, õ nem talált ki forradalmian újat, csak azt szeretné sugallni, hogy semmilyen közlés nem ragadható ki a közegébõl, nem különíthetõ, nem különítendõ el tõle, térben és idõben mintegy beleékelõdik. Ezt szolgálja e központozási fortély, amelyhez Saramago makacsul ragaszkodik, és amelyet oly következetességgel használ eddigi hét, viszonylag terjedelmes regénye mindegyikében, hogy aki egyszer megtanulta a logikáját, maga is sikerrel tudná alkalmazni.

Nem "nehéz" író tehát Saramago, legalábbis nem olyan nehéz, mint amilyennek elsõ látásra tûnik. Az értelmezés megkönnyítése érdekében maga is sokat tesz: szívesen és alaposan magyaráz, egy-egy kisebb gondolati kitérõ ked-
véért pedig boldogan kanyarodik el a tárgytól. Arról már nem is beszélve, hogy egyik-másik regényének fõhõsében gyaníthatóan saját alkotói énjét vagy annak egy darabját rejtette el, így hitelesebben senki sem érhetné tetten ezt a furcsán burjánzó folyamatot. Lisszabon ostromának históriája címû regényének fõhõse például egy megtévedt korrektor, aki hatáskörét túllépve értelmi változtatást hajt végre egy történelmi tárgyú munkán, amelynek száraz semmitmondása, a tárgyul választott történelmi ténysorozat lelketlen ismertetése nem tetszik neki. Csakhogy a fegyelmezetlenkedõ korrektor elméjében határozottan "szerzõi" folyamatok játszódnak le: " A korrektorban megvan a megsokszorozódás (...) figyelemre méltó tehetsége, deleaturt rajzol vagy vitathatatlan vesszõt biggyeszt a helyére, s közben, fogadjuk el ezt a szóújítást, többnevûsödik, képes követni az utat, amelyet egy kép, egy hasonlat, egy metafora sugall, egy suttogva elismételt szó zenéje képzettársítás útján nemritkán odáig ragadja, hogy sokszólamú szó-építményeket emel, ettõl pedig dolgozószobája önmaga hatványozott terévé tágul (...)". Ebben a kitágult térben burjánzik barokkosan a saramagói próza, a pont és ellenpont, tétel és ellentétel logikájával elõretörõ érvelés, amely frappáns megállapításokban talál nyugvópontot (igaz, nem mindig sikerül kikerülni a zsákutcát), itt terebélyesednek bokorrá a sokszor hétköznapi pillanatokból kinövõ, filozofikus gondolatok. Az említett korrektor például magányos, ötvenes férfi, aki festi a haját. E prózai praktika leírásától azonban nyílegyenes út vezet a regényíró egyik vesszõparipájához: " Amíg arcát jó vastagon el nem lepi a hab, óvakodik egyenesen a tükörbe nézni, mára már régen megbánta, hogy a hajfestés mellett döntött, olyan, mintha rabja lenne saját mesterkedéseinek, mert viszolygva szemlélt képmásánál is kevésbé tudja elviselni a gondolatot, hogy ha abbahagyná a festést, õsz hajszálai egyszerre, hirtelen tûnnének elõ, akárcsak valami brutális kitörés a lassú, természetes õszülés helyett, amelyet egy napon felfüggesztett. A lélek apró kis nyomorúságai ezek, amelyekért a testnek kell fizetnie." Máris megérkeztünk. Igaz, ez a tétel nem kap központi szerepet ebben a regényben, de a gondolat, mármint az, hogy a lélek bûneiért vagy nyomoráért a testnek kell fizetnie, hogy a lélek és a test harcában mindig a test húzza a rövidebbet, minden Saramago-regényben szerepel. Ez az író ugyanis megátalkodott materialista (sõt rendíthetetlen kommunista is), aki a test örömeinek bûntudatmentes élvezetét hirdeti, és ahol teheti, borsot tör az egyház orra alá. Egyik terjedelmes regénye, a Jézus Krisztus evagéliuma (amellyel sikerült kivívnia a katolikus egyház ellenszenvét) valósággal bõvelkedik a test jogait hangoztató erotikus jelenetekben vagy célzásokban. Hasonló hatást ér el a Kolostor regényé ben az önsanyargató, mazochisztikus körmenetek egyértelmûen erotikus tartalmának kibontásával vagy az autodafék megidézésével, hiszen ez utóbbiak bevallottan is a test megsemmisítése árán vélik megmenteni a bûnös lelkeket. A gondolat nem új: Voltaire Candide- jában egyenest azért rendeznek autodafét, mert a földrengés csillapodását várják néhány eretnek lassú tûzön való elégetésétõl.

A materialista meggyõzõdés azonban sosem szolgálja a propaganda céljait. Hogy Saramago miért ragaszkodik csökönyösen a manapság nem éppen korszerû kommunista meggyõzõdéshez, az az õ dolga. Írásai tartalmának szempontjából ennek a meggyõzõdésnek nincsen meghatározó szerepe. A nagy regényekben nyilvánvaló társadalomkritika (akár tizennyolcadik, akár huszadik századi környezetben) semmiben sem különbözik attól a bírálattól, amellyel bármely józan ítéletû, alkalmasint más filozófiát valló történész részesítené a regények alapanyagául választott korszakok társadalmát. Történészek sem tagadják például, hogy a földtulajdon archaikus szerkezete a dél-portugáliai Alentejo tartományban milyen súlyos elmaradottság forrása lett, és társadalmilag milyen feszültségekhez vezetett (errõl szól Saramago elsõ hazai sikere, a szerencsétlen címû Fölemelkedve a földrõl, amelyben egy alentejói parasztcsalád történetét beszéli el). Ugyancsak nem vitatható, hogy Portugália különösen jeleskedett gyarmati vagyona nem éppen termelésfejlesztõ elherdálásában, vagy hogy a tizennyolcadik századi kolosszális mafrai kolostor építése ( A kolostor regényének tárgya) több évtized teljes gyarmati kincsét emésztette fel, és hogy a rossz gazdaságpolitikai elképzeléseknek elsõsorban a szegény nép látta kárát. Saramago azonban más módon is kérdésessé teszi, hogy érdemes-e begyömöszölni õt az egyébként önként vállalt "kommunista" skatulyába, amely miatt sokan felhördüléssel vették tudomásul a frissen neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. Mert Saramago mindenekelõtt a fantasztikum írója.

Utóbbi regényei közül kettõ (a Lisszabon ostromának históriája és a Minden név címû) kivételével összes könyvében "gondol egy nagyot", és a csoda máris kitéphetetlen része lesz az elbeszélésnek. (Nobel-díjasnak kijáró méltatásaiból ezért nem is hiányzik a Gabriel García Márquez nevével összefüggésben elmaradhatatlanul emlegetett "mágikus realizmus", amely immár olyan letörölhetetlenül tapad rá, mint az imént emlegetett "kommunista" jelzõ.) A Ricardo Reis halálának éve címû könyvében például Fernando Pessoa egyik költõi énjét, Ricardo Reist kelti önálló életre, aki (mellesleg Pessoa fiktív Reis-életrajzának megfelelõen) egy évvel túléli magát a költõt. Reis és alkotója, Pessoa, vagyis egy élõ és egy halott, rendszeresen társalognak a könyvben, amely egyébként mellõz mindenféle más, földöntúli dimenziót. A kolostor regényé nek egyik központi figurája, Blimunda viszont, ha üres a gyomra, belelát az emberekbe és a tárgyakba. Hátborzongató tudománya segítségével épül meg az a repülõ "madárgép", amelynek alkotója (a valóságban is létezett és valóban madártervezõ) Bartolomeu de Gusmão atya. A repülõ szerkezet emberi akaratok segítségével Saramagónál valóban a levegõbe emelkedik. A csodálatos Blimunda szerzi meg az akaratokat, ezeket a "zárt felhõ" formájú képzõdményeket, amelyeket az emberi testben, valahol a gyomor táján lát; és azokat, amelyek amúgy is szabadulni vágynak a testtõl, üvegben gyûjti össze. Az akaratok és más, fizikai természetû összetevõk kölcsönös vonzása segítségével száll föl a mesterséges madár. Kell-e egyértelmûbb üzenet? Az emberi akarat, és nem a lélek vagy a szellem teszi lehetõvé a repülést. És mivel az egymást kölcsönösen vonzó anyagok végén ott az égi éter, a tétel ki is mondja, hogy a csillagokat, a Napot és magát Istent is az emberi akarat tartja meg odafönt, ott, ahová képzeljük õket. De ez vajon az anyag diadala-e?

Regény méretû, provokatív látomássá nõ egy másik ötlet: az Ibér-félsziget egy szép napon elszakad Európától, pontosan a Pireneusoknál, és úszni kezd az Atlanti-óceánon. Ez a Kõtutaj fantasztikus alapötlete. Anyaga ismét egy tétel köré épül föl, mert a szigetté vált félsziget az óceán közepén, Európa és Dél-Amerika között állapodik meg, valahol ott, ahol Saramago szerint az új földrajzi helyzet kifejezné az ibériai népek kulturális hovatartozását is. (Ne felejtsük el, hogy Portugália a regény megírásának évében, 1986-ban csatlakozott az Európai Unióhoz!) Csakhogy közben öt különös ember sorsát is figyelemmel kísérjük, akiket egy-egy, a félsziget elszakadásával összefüggõ, csodás történés sodor egymás mellé: az egyik eltörölhetetlen vonalat karcol bottal a porba, a másik súlyos követ hajít elképzelhetetlenül messzire, a harmadikat hetekig több ezer seregély kíséri, a negyedik le akar fejteni egy kötött harisnyát, de a lefejtett pamut heggyé nõ, a harisnya nem fogy, az ötödik pedig minden mûszert meghazudtolva érzi, hogy remeg a lába alatt a föld. És még sorolhatnánk, mert a Kõtutaj csodái szinte kimeríthetetlenek. A mulatságos mégis az, ahogyan Saramago "belakhatóvá" teszi a fantasztikumot, háziasítja a csodát, kiaknázza az ötletben rejlõ lehetõségeket. Komolyan veszi saját magát, és elképzeli, hogy a kõtutajjá lett félszigeten spanyolok, gallegók, katalánok és portugálok megpróbálnak gyakorlatiasan élni. Már-már a szerkezet rovására megy, a vitairatnak is beillõ regény feszességét veszélyezteti az, hogy az említett öt ember (két nõ és három férfi) között szerelmi szálak szövõdnek, és miközben a szereplõk bebarangolják a (fél)szigetet, a magasztos és az ironikus szüntelenül keveredik. Ironikus minden, ami államokra, politikára, szervezettségre, vagy civilizációra vonatkozik: a civilizált ember és a mindenhatónak vélt technika értetlenül áll a megmagyarázhatatlan természeti jelenséggel szemben. Magasztos ugyanakkor a közelebbrõl szemlélt párok egymásra találása, magasztos (szinte túlságosan is) a pillanat, amikor kitartó vándorlás után megpillantják a függõlegesen leszelt sziklafalat, ott, ahol korábban a francia-spanyol határ volt; és emelkedett hangulatban kell búcsút mondanunk az egyik szereplõnek is, aki a regény vége felé meghal.

A szélsõséges válság- és veszélyhelyzet és az általa zárttá alakuló emberi közösségek viselkedése különben is hálás téma. A lakatlan sziget, a körbezárt hegycsúcs vagy a magányosan sodródó hajó, fedélzetén összezárt emberekkel, különbözõ mûfajú írások, filmek tucatjaiban föllelhetõ. Utolsó elõtti könyvében Saramago is hasonlóval próbálkozik, de ötlete a korábbiaknál is hátborzongatóbb. A Vakság ban ragályos kór osztja látókra és nem látókra egy nagyváros lakóit, majd tesz mindenkit egyformán vakká, egyetlen látó aszszony kivételével, aki nem betegszik meg. (Megint tételt sejt az ember.) És elszabadul a pokol, a lehetetlen állapot állattá alacsonyítja az embert, úrrá lesz a pusztulás. Kiválasztódnak az erõszakosak, a kizsákmányolók, akik vakon is uralkodni tudnak ugyancsak vak társaikon. A nem éppen szívderítõ képbe ismét csak néhány szép új emberi kapcsolat, szerelem hoz egy kis fényt. Hogy az író végül nem tud mit kezdeni saját ötletével, mert nem gyilkolhatja halomra az emberiséget, ezért apránként mindenkinek visszatér a látása? Ez felfogható jelképesen is: tudvalévõ, hogy elõfordulnak nagy kollektív vakságok, amikor csak egy-egy kiválasztottnak adatik meg a látás képessége. De Saramagót, aki egyébként is végtelenül érzékletes író, aki érzetek, érzékletek, észlelések tömegét zúdítja minduntalan a nyakunkba, különösen érdekli a látás. Nem lehet véletlen, hogy az általa teremtett Blimundának oly csodásan látnoki képessége van, és hogy egy egész regény szól vak emberekrõl. (A Liszszabon ostromának histórájá ban pedig egy vak müezzin szerepel; figurájának sok szép részletet köszönhetünk.) Mind Blimundának, mind a Vakság végig látó hõsnõjének sokszor teher a különleges látás, amely mindkettõjüknek a mások számára nem látható emberi nyomorúságot mutatja meg. Mellesleg egyikük sem tehet róla, hogy lát, és kiválasztottságuk merõ véletlen. Blimunda akaratokat gyûjt a pestisjárvány távozó áldozatai között, és a hosszú, kimerítõ látás-keresés után ágynak esik, kis híján meghal, mert túl sokat látott. A Vakság látó asszonya is válságos állapotba kerül, amikor a mérhetetlenül sok halál látványával már nem tud megbirkózni. És miután ez utóbbi regényben mindenki visszanyeri a szeme világát, a tétel sem marad el: "Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam, mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak."

Ez bizony pesszimizmus a javából. Saramago majd' minden könyve azt sugallja, hogy az emberiség mint közösség reménytelen. Az egyéni boldogság ugyan nincs kizárva, sõt: egyenesen megindító, hogy minden Saramago-regényben vannak sorsdöntõ, nagy találkozások, kizárólagos hûség, nagy szerelem. Igaz, a legutolsó regényben, a Minden név ben már az egyéni boldogság esélye is kétséges. Ennek a regénynek a hõse óriási hivatalban dolgozik, afféle túlméretezett anyakönyvi gépezetben, ahol rendszeresen hódol titkos hóbortjának, és merõ kedvtelésbõl adatokat gyûjt közismert személyekrõl. E különös voyeur- i ténykedése közben egy alkalommal ismeretlen nõ kartonja kerül a kezébe, teljesen véletlenül, és innentõl fogva, ki tudja, miféle végzetes erõnek engedelmeskedve, az idegen, elvált asszony érdekelni kezdi. Tragikomikus kalandok sorozatát éli át, miközben a nõ után nyomoz, de mire megtalálná, a kartoték váratlanul átkerül a halottak adattárolójába: a keresett személy öngyilkos lett. Az a furcsa helyzet áll elõ tehát, hogy hõs és hõsnõ még csak nem is találkoznak. Vagyis lehetséges-e megismerni a másik embert? Mond-e valamit a név, az életrajzi adatok, a másikról szerzett, egyre bõvebb ismeret? Az író egyébként visszautasítja, hogy könyve szomorú volna: " A Jézus Krisztus Evangéliuma megírásáig egy szobrot (vagyis a látható felszínt) írtam le", mondja, "ettõl kezdve pedig már a kõ belseje érdekelt. Szomorúságnak vagy vidámságnak semmi köze hozzá. Másról próbálok itt beszélni. Ez a könyv az életrõl szól, ezért van benne annyira jelen a halál."

Érdekes, hogy a két utolsó regény (Vakság, Minden név) szereplõi némi sematizálódáson esnek át. A korábbi regények hõseire jobban oda kellett figyelnünk, ha tetszik, három kiterjedésük volt. A Vakság szereplõinek már nincs nevük: az egyik "sötét szemüveges lány", a másik "kancsal kisfiú", a harmadik "az orvos felesége", és így tovább. Saramago különben sincs kibékülve a nevekkel, de talán éppen ezért választja elõzõ regényeiben olyan nagy gonddal õket. Hogy kiderüljön, mennyire nem mondanak semmit, pedig a névadás, a megnevezés, a dolgok és emberek szavakkal való meghatározása õsi aktus, teremtésmítoszok része, elválaszthatatlan az embertõl. A kolostor regényé nek szereplõi több névvel is fel vannak ruházva. Az utolsó regény szereplõje viszont már csak Sr. José , azaz József úr, a hivatalnok. Érdekes a figurák megválasztása is: Saramago egyik kedvenc hõse ötven év körüli, egyedülálló férfi. Gyakran viselkedik komikusan, és alkalmas a legtisztábbnak nevezhetõ, bár erotikától csöppet sem mentes szerelemre. Hasonló volt már az 1985-ös Ricardo Reis halálának éve hõse is, ilyen a Lisszabon ostromának históriájá ban szereplõ megtévedt korrektor, és a kartotékokból születõ furcsa szenvedély rabja, Sr. José . Az agglegények mellett bõven vannak tanulatlan zsenik, természetes bölcsességgel megáldott emberek, akik olykor megdöbbentõ igazságokat tudnak kimondani. Visszaköszönnek a nõalakok is. Ahány, annyiféle; mégis, mint a nagy festõk nõalakjai, összetéveszthetetlenek, bármelyik korból jöttek.

Sok történelmi korból jöttek ugyanis Saramago figurái. A történelem az a dimenzió, amelyet, bárhogy kerülgeti az ember, nem lehet kihagyni e különös életmû kóstolgatása közben. Nem kétséges, hogy Saramagónak határozott szándéka is feldolgozni hazája történelmének egy-egy, számára különösen érdekes darabját. A Fölemelkedve a földrõl története például 1910 táján, a portugál köztársaság kikiáltásakor kezdõdik. Ugyancsak huszadik századi a Ricardo Reis halálának éve , amely nem más, mint 1936, ezért megjelenik benne a spanyol polgárháború és Franco katonai puccsa (itt bizony nem kétséges, Saramago melyik oldalon áll), a Salazar-féle portugál "új állam", a fasisztának talán nem nevezhetõ, de azzal mégis rokon diktatúra e sajátos válfaja, és a nagyon is fasizálódó Európa. Saramago egészen különleges módszerrel eleveníti meg ezt a mozgalmas hátteret: korabeli újságokból idéz rendkívüli bõségben. Napisajtó és poézis sajátos ellentéte érvényesül itt, mert közben a költõ fõhõs verssorai is sûrûn átszövik a szöveget, így aki Pessoa e költõi énjének ismerõje, külön élvezheti a regénynek ezt a bújtatott, utalásokban igen gazdag rétegét is. Ebben a regényben a szerkesztése a legbravúrosabb, amely összefogja a tri-
viális újsághíreket, a politikai eseményeket, Reis fiktív szerelmi kalandját, élõ (de kitalált személy, költõi maszk) és halott (de egykor nagyon is létezõ, egyedül valós személy) szellemi tornáját és párbeszédét, versidézetek tömegét.

Tizennyolcadik századi a A kolostor regényé nek története, és mint máshol, itt is megcsodálható, milyen alaposan ismeri az író a korszakot, amelyrõl ír. Itt nemcsak a kolostorépítés körülményeit, a királyi család és a palotai élet apró titkait, a gigantikus építkezés részleteit építi be Saramago a regénybe, hanem igen jól felkészült kalauznak bizonyul a liturgia, a rituális egyházi alkalmak, szertartások és a szentek élete, a legendáriumok terén is. Az utóbbi azért figyelemre méltó, mert határozott egyházellenességébõl aligha következne logikusan, hogy ilyen nagy élvezettel tud elmerülni bárgyú csodatételek és jámbor szentek vagy boldogok életének ismertetésében. (Ugyanilyen rejtély, hogy a Jézus emberi voltát és kényszerû mártíromságát bizonygató Jézus Krisztus evangéliuma, ez a botrányos regény, amely vérfagyasztó víziót vetít elénk a még csak éppen születõ egyház eljövendõ mártírjairól és véres áldozatairól, vajon miért követi szinte alázatosan a krisztusi csodatételek bibliai rendjét...?)

A Lisszabon ostromának históriája két szálon fut: az egyik, a fiktív és szubjektív történelmi elbeszélés a tizenkettedik században játszódik, és arra alapul, hogy a keresztények ekkor foglalták vissza Lisszabont a móroktól. Noha ez az ostromtörténet hamis, és valótlan állításokra támaszkodik, Saramago csakis a tények pontos és alapos ismeretében vállalkozhatott a megírására. Ezúttal sem csalódunk benne: hatalmas, imponáló mûveltséganyagot görget magával, amelybõl kedve és szándéka szerint merít. A szándéka pedig egyértelmû: a fiktív történelem megírásával küszködõ, alkotóvá elõlépõ korrektor bebizonyítja, hogy nem a tényfeltáró, tényekhez ragaszkodó történelemszemlélet az értékes, hanem a történelem átélhetõ, értelmezhetõ esszenciája, az újraalkotott történet, az átköltött, élõ múlt, a vállalható örökség. És ebbõl a szempontból már majdnem mindegy, hogy fantasztikussá bõvülõ történelmet vagy történelemként elbeszélt fantasztikumot olvasunk: mindkettõ annyiban fontos, amennyiben tanulságokat hordoz a jelen számára.

Tanulság pedig van bõven. Végre egy író, akit nem kell verejtékezõ homlokkal megfejteni, akinek a szerelmei egyértelmûek, aki a sokféleségben is tud állandóan rokonszenves embertípusokkal elõhozakodni. Egy idõs író, aki a modern világban meri vállalni, hogy a hangja talán kissé avíttasan "ízes", hogy elmélkedése olykor fecsegésnek hat, mert állandó elhallgatás helyett állandóan kimond, magyaráz, értelmez, és aki mégis új, egyéni, és összetéveszthetetlen: õ Saramago, az 1998-as irodalmi Nobel-díjas.