Franz Kafka dr. Hofman kierlingi szanatóriumában töltötte élete utolsó három hónapját, Bécs külvárosában. "Ma kifeküdhettem az erkélyen az árnyékba, szinte teljesen meztelenül, nagyon kellemes volt", írta a szüleinek 1924 májusában. Dora Diamant megerõsíti: "Reggel hét órától este hétig kinn fekszik az erkélyen." Az osztrák Franz Kafka baráti társaság tizennégy éve költözött a Hauptstrasse 187-be, ahol az egykori szanatórium helyén ma lakások vannak. A társaság nem kap állami támogatást. Tagjai arról panaszkodnak, hogy az osztrák kulturális minisztérium több pénzt ad a cseh Kafka társaságnak, mint a hazájabélinek. Hogy pénzre tegyen szert, az osztrák Kafka Társaság különös megoldást talált. Az egész épületet át szeretnék alakítani "Kafka Ház"-zá, s hogy az ehhez szükséges anyagiakat elõteremtsék, az erkélyt, ahol valamikor Kafka pihent, apró darabokra felvágták és darabonként tízezer forintért árulják. Az erkélydarabkákat állítólag úgy veszik, mint a cukrot. A kulturális marketing másik nagy terve: csokoládé-bogarak árusítása, Gregor Samsa emlékére.

Toni Morrisont megkérdezték, boldog-e. Az írónõ válasza: "Miért futnék a boldogság után? Ez olyan amerikai, és elég unalmas. Akkor már inkább valami konstruktív, alkotó jellegó dolognak szentelje magát az ember. Ha boldogságot okoz, annál jobb, ha meg nem, akkor legalább csinált valamit." Toni Morrison a Nobel-díja után most jelentette meg elsõ könyvét, Paradise címen (Alfred A. Knopf Ed.), amely vallásos és társadalmi, faji és szexuális problémákat vet fel. "A hagyomány szerint ha egy szereplõ faji hovatartozása nincs megjelölve, akkor fehér." Könyvében nincsenek közelebbrõl meghatározva a szereplôk, az olvasó mégis megérti, hogy a cselekmény egy fekete közösségben játszódik. Az írónõ, mint mondja, nem kívánja "eltörölni a faj fogalmát, de az elbeszélés erejével akarja arra késztetni az olvasót, hogy elõítélet mentesen érezzen együtt a szereplõkkel."

Leánya, Kate szerint, Charles Dickens, nem volt "jó ember". Megvolt rá az oka, hogy így gondolja. Dickens elhagyta a feleségét, Catherine-t, és levelei tanúsága szerint nem akarta soha többé viszontlátni, egy fiatal teremtés, Ellen Ternan
miatt, aki "biztos irodalmi izléssel" rendelkezett. Kate talán nem tévedett apját illetõen. 1859-1861-es Levelezés ét olvasva azt a felfedezést tesszük, hogy Dickens örült, amikor meghallotta, hogy a kiadója fia öngyilkos lett, mivel a kiadó Catherine, a felesége pártját fogta. Dickens nem szerette az anyját sem, aki korán munkára adta, és az volt a fõ elfoglaltsága, a család többi tagjáé nemkülönben, hogy pénzt húzzon ki Dickensbõl. Dickens kineveti az öregasszonyt, mert szenilis, "úgy bukkan fel, talpig feketében, mint valami nõstény Hamlet" és hozzáteszi: "Amikor megpilllantott, összeszedte minden bátorságát és egy fontot kért tõlem."

Ted Hughes harmincöt éven át némán hallgatott Sylvia Plath-hoz fûzôdô viszonyáról. Sok mindennel vádolták. Hogy nem szerette Sylvia Plath-t, hogy kihasználta, akadályozta kibontakozását. Hogy irigykedett a tehetségére. Hogy öngyilkosságba kergette. A feministák egyenesen gyilkosnak titulálták. Szent Sylvia és sátáni Ted. Soha nem válaszolt egyetlenegy vádra sem. Most viszont megtörte a hallgatást. A Faber & Fabernél jelentette meg gyónás-verseskönyvét, amelyet 1963-ban Sylvia halálakor kezdett el írni: a versek gyötrelmes szerelmérôl és csillapíthatatlan fájdalmáról tanúskodnak.

Franciaországban sok könyv szól a megszállás alatti irodalomról, de kevés szó esik a folyóiratokról, különösen a költészetiekrõl. Pedig nem egy közülük meghatározó szerepet játszott abban, amit Frénaud úgy nevezett: "a szabadság fenntartása". Ilyen folyóirat a Fontaine, amelyet Algériában adtak ki, vagy a szabad zónában megjelent Poésie 43, a Confluences. Jean Lescure Poésie et liberté, histoire de Messages címmel egy olyan költészeti folyóiratról emlékezik meg (Ed. IMEC, Párizs), amelynek 1939-1946 között kiadott kilenc száma jelentõs szövegeket közölt.

A Messages kezdetben nem azt tûzte ki célul, hogy a "költészeti ellenállás" fóruma legyen, sokkal inkább a költészet és a filozófia között közvetített, errõl tanúskodnak a szerzõk, többek között Paul Eluard, T. S. Eliot, Gaston Bachelard, Jean Wahl. De a vereség és a megszállás arra késztette a szerkesztõket, hogy a lapból ellen-N. R. F. legyen, a megszállt Párizsban megjelenõ, Drieu la Rochelle szerkesztette Nouvelle Revue Française ellenlapja. 1943-ban Svájcban nyomtattak ki egy Domaine français címû, antológiaszerû számot, amelyben olyan neveket találunk, mint Paul Claudel, Jean-Paul Sartre, Francis Ponge, Henri Michaux, Paul Valéry, Benjamin Fondane. A Messages -ban jelent meg Pablo Picasso színdarabja, Le désir attrapé par la queue; nyilvános felolvasását 1944 márciusában Albert Camus szervezte, õ mutatta be a darabot. A lapban jelentek meg Raymond Queneau Stílusgyakorlatok jának elsõ szövegei, Michel Leiris Vertical ja, René Chartól az Extravagant. A Messages nemcsak az ellenállás, hanem az irodalmi újdonságok folyóirata is volt.

Az irodalmi folyóiratok, legyenek kicsik vagy nagyok, híresek vagy ismeretlenek netán félreismertek, Franciaországban egyre több embert vonzanak, nemcsak a kutatókat. A bibliofilia egyik területe lett, vannak könyvesboltok, amelyek az irodalmi folyóiratokra specializálódtak, mint például Párizsban a Denise Weil könyvkereskedés, vagy a Revues nevû; a folyóiratokat rendszeresen szerepeltetik a katalógusokban. Nîmes-ben, a La Palourde könyvkereskedés (5 square de la Bouquerie) katalógust adott ki az irodalmi folyóiratokról, köztük ritkaságokról, például a Minotaure teljes anyagáról (1933-
1939). A katalógus ból kiderül, hogy minden olyan francia író, aki számít a a XX. században, Arhur Adamovtól Boris Vianig, irodalmi folyóiratokban publikált.

"Csend mindenütt, félhomály, kõarc" - Chateaubriand így festette le Combourg várát, ahová nyolcévesen érkezett, Saint-Malóból . A tenger, a kavicsos part, a szabad, vad játékok után örökre bevésõdött emlékezetébe a huszonkét lépcsõfok, amely a hatalmas, jeges termekbe vezetett. A breton sikság közepén magasodó, örök õszi esõ és szél korbácsolta, múltjától kormos vár mítikus hely lett az író emlékezetében. "Combourg erdeiben lettem azzá, ami vagyok, itt ért a mélabú elsõ támadása, amit azóta is magammal hurcolok, a szomorúság, gyötrelmem és boldogságom" - írja. Itt találja fel a század betegségét - Mauriac szerint minden század betegségét. Itt találja fel a francia romantikát. Szenved, álmodozik, lelkesedik. Hol szinte beledermed abba a világnélküliségbe, ami mintha Combourg valamennyi lakóját megszállná, hol "fut, rohan, míg össze nem esik, a bolondozástól, a szabadságtól megrészegülten". Utolsó ott-tartózkodása majdnem tragikusan végzõdik: "két évig tartó delírium" után öngyilkosságot kísérel meg. Már elhelyezte vadászfegyvere csövét a szájában, amikor az erdész felbukkan és Chateaubriand mozdulata félbemarad. Néhány hónapon át beteg, majd apja parancsára (és jó tanácsával: "viselkedjen rendesen és soha ne hozzon szégyent a nevére!") bevonul a navarre-i ezredbe.

Az apa régi, elszegényedett breton arisztokrata család sarja, szép pályát fut be a tengerészetnél, fegyverszállító lesz, majd hatalmas vagyonra tesz szert az Antillákon mint rabszolgakereskedõ. 1761-ben vásárolja meg Combourg várát, amit nagy elégtételnek tart. A villámokat szóró szemû, pengeszájú, fösvény, fensôbbséges, despotikus családfõ hallgatásaival és kitöréseivel terrorizálja hitvesét és gyermekeit. Esténként a nagy teremben, amelyet egy szál gyertya fénye világít meg, öles léptekkel jár fel s alá a ház ura, s mintha az egyik legendás õs, a falábú gróf kísértene a toronyban.

Chateaubriand élete folyamán négyszer tért vissza Combourgba, s a vár elhanyagolt állapota, pusztulása miatt egyre szomorúbban távozott. 1875-ben bátyja egyik leszármazottja restaurálja a várat, a XIX. század végének szellemében. Megszünteti a belsõ udvart és az õrõk termét. A nagy erdõ helyén ma park van. A régi vár egy mára kissé elavult rekonstrukciós elképzelés áldozata. De hiszen Chateaubriand megírta: "Álmaim bölcsõje eltûnik, mint álmaim."J. M. COETZEE dél-afrikai író 1940-ben született Fokvárosban, afrikander - búr - szülõk gyermekeként. Matematikát, majd nyelvészetet tanult. Egy darabig az Egyesült Államokban tanított. Elsõ regénye Dusklands (Sötétség ) címmel 1974-ben jelent meg, ezt követte az In the Heart of the Country (Az ország mélyén), majd a magyarul is olvasható regény, a Barbárokra várva. A Nagyvilág 1984/6. számában részletet közöltünk az angliai Booker-díjas Life and Times of Michael K. c. regényébõl. E számunkban közölt nvellájának eredeti címe: Make him sing, a Granta 58. számából vettük át.