KALMÁR ZOLTÁN

Afilozófus, aki ökörnyálon függött

1924 decemberében Unamuno A kereszténység agóniája címû gondolatgazdag, kiérlelt szemléletû mûvével lepte meg a világháború után magára eszmélõ Európát. A nagy hatású könyv botrányt kavart, legszívesebben megkövezték volna érte. Ma már azonban nem borzolja fel a kedélyeket, nem nyújt felkavaró vagy megrendítõ élményt, nem vált ki dühödt vitákat olvasói között, gondolatai nem provokatívak számunkra. Csak lapozgatva olvassuk, s közben egy kalapács nélküli zongora hangjait halljuk belõle: ez a könyv Isten halála után íródott, amikor az európai kultúrában a szent és a profán már viszszavonhatatlanul egybecsúszott. Hol vannak már a végletes viták, a fájdalmas utálkozások, az éles ellentétek, amelyek a jezsuiták és a janzenisták között dúltak? A lelket megrázó hitéleti parázs viták számunkra csupán rekedt kiáltozásoknak tûnnek - bár aligha lehetett errõl korábban higgadtan értekezni.

Nietzsche Az õrült ember címû aforizmájában világgá kiáltja, hogy Isten mint mindenki számára egyformán érvényes világmagyarázat eltávozott közülünk. Ez nem azt jelenti, hogy a hit kimerítette lehetõségeit, tartalékait, hanem azt, hogy az egyes ember vállát kell, hogy megérintse a Mindenható. Nietzsche Isten haláláról közzétett hirhedt gyászjelentésével, deklarációjával a világértelmezés egyetlen, kizárólagos útja egy szövevényes labirintusba torkollott. Állandóan felmorajlik az az igény, hogy az ember újragondolja, meghatározza Istenhez való viszonyát: a monokróm, egyházak által oktrojált
Isten-képek helyén a hit a maga sokszínûségében csillanhasson meg a választás prizmájának köszönhetõen.

"Isten meghalt: de amilyen az emberi természet, talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyekben árnyékát mutogatják. S nekünk - nekünk még az árnyékát is le kell gyõznünk!" Nietzsche szavai termékeny talajra hullottak, beteljesülni látszik az általa meghirdetett program. A Nyugat világa korunkban már valóban nincs eltelve istenfélelemmel, nem érzõdik semmiféle istenközelség. A "ha Isten létezik, az az õ baja"-világállapotban gyakran csak a puszta égbolt látható, Isten neve üresen és kínosan hangzik az univerzum csendjében. Eltûntek az ókori világot jellemzõ népközösségi meggyõzõdések, megszakadtak a középkort fûtõ túlvilági eszmék szálai. E nincs-hová-meghalni-kor szenvedõ filozófusaként szólal meg Unamuno, mintegy azt példázva, hogy a közömbösséggel, az értetlenséggel, az Istennel szembeni tudatos lázadással, a szekularizáció egymást követõ hullámaival hogyan birkózik meg a XX. századi ember.

"Ebben a mûben, olvasóm, a saját agóniámról fogok beszámolni, a kereszténységért folytatott küzdelmemrõl, a bennem viaskodó kereszténységrõl, arról, hogy az miképp hal meg és támad fel lelki életem minden pillanatában." Így mutatja be könyvét az a gondolkodó, akit hazája vesszõfutásra ítélt, emigrációba kergetett: a remeteséggel, a hazavágyás állandó jelenlétével küzdõ ember járja meg a poklot, szerezzen szörnyû sebeket! A számûzött bölcselõ valóban nem izgalmas úti beszámolót készít, nem az idegen táj rejtett szépségeit tárja fel, hanem a kizsuppolás folytonos élményét, a sokszoros otthontalanságot írja meg. A meg nem értett, megalázott Unamuno itt az idegenség, a magányos ember mítoszát formázza. Párizs nem valóságos, még csak nem is képzeletbeli otthon, nem is vendégség. A francia világvárosban ugyanazt a cellamagányt és szigetlétet érezte, mint Fuerteventurán, s az örökkévalóság felé kacsintva János evangéliumának soraival vigasztalódik: "A kereszténynek nem ezen a földön van a hazája. A kereszténynek fel kell áldoznia a hazáját az igazságért."

E személyes tónusokkal gazdagon színezett, szinte vallomásos esszék tengelyét az élet és a sors képezi: történet, kaland, lázadás, szerep, végzet.
A tragikus életérzés kritikus szemléletû, lázadó intellektusa szólal meg a vájt fülûek felé. Egy ismerõs gondolkodó ismerõs gondolataival, érzéseivel találkozik az olvasó, Unamuno ismét azt az utat járja be, amelyet már korábbi mûveiben kijelölt és bebarangolt.

A spanyol bölcselõvel a halálfélelem és a fontosságtudat íratja mûveit, ez gondolkodásának rugója. Úgy ír, hogy állandóan késõbbi olvasóira gondol. Unamuno bámulatos kitartással írja tovább az elmúlás mitológiáját, miközben lemond annak belátásáról, hogy csak az élõk támaszthatók fel. A fennmaradás ösztöne hajtja, terveket szövöget a túlélésre, annak eltitkolására, hogy odalesz minden. A haláltudat hosszú árnyai annyira rávetültek gondolkodására, hogy nem vállalja azt az alázatot, hogy ennél többet nem is érdemes tudni.

Az unamunói bölcselet egész motívumrendszere a halandóság tudata és a halhatatlanságra törekvés köré szövõdik. Ez a törekvés jelenti a gondolati ismétlõdés állandó centrumát, ami mindig ihletett állapotba hozza. "Az életnek az a célja, hogy az ember teremt magának egy lelket, egy halhatatlan lelket. S az a saját mûve. Mert az ember halálakor egy csontvázat hagy a földön, a történelemben pedig egy lelket, egy mûvet. Mármint akkor, ha valóban élt, vagyis küzdött azért az életért, amely meghaladja a megrekedõ életet. [...] Az ember, mint Don Quijote, csak halála elõtt békél meg önmagával. És ez nemcsak a fizikai avagy testi létre érvényes, hanem a pszichikai avagy lelki életre is, amely az örök felejtés elleni küzdelem. Meg a történelem elleni küzdelem. Lévén, hogy a történelem, amely az ember földi világában megnyilvánuló isteni gondolat, s amelynek nincsen végsõ emberi célja, a felejtés, a tudattalanság felé halad. S az ember minden igyekezetével emberi célt akar adni a történelemnek, mégpedig emberfeletti célt, ahogy Nietzsche mondta, aki egy abszurd ötletet álmodott meg: a társadalmi kereszténységet."

Szókratész és Platón még azt vallotta, hogy "akik helyes módon foglalkoznak a filozófiával, nem készülnek semmi másra, csupán arra, hogy meghalnak és halottak lesznek" (Phaidón 64a). Az athéni idealizmus hirdetõinek, miközben az árnyékra és az ideára pillantanak, tekintetük vertikális mozgása mélyen a mindennapokból fakad. A filozófiát a meghalásra mint történésre való felkészülésként, a halálfélelem zsugorításaként, csökkentéseként (nem megszüntetéseként!) értelmezték, ugyanakkor a megsemmisülésnek mint állapotnak az elfogadásán is elméláztak.

A Szókratész védõbeszédé ben elhangzó dilemmák jól mutatják, hogy a görög bölcselõk, míg a Hádész-beli létezésrõl és a lélek halhatatlanságáról gondolkodtak, a szenvedés és a halál elfogadására, az elkerülhetetlen pusztulással való szembenézésre is tanítottak. Unamuno viszont kizárólag a túlélésre koncentrál, amely halhatatlanság nem transzcendens módon, hanem evilági formában kell, hogy megtörténjék. "Amikor például Lev Sesztov Pascal gondolatait elemzi, láthatóan nem akarja megérteni, hogy pascalianusnak lenni nem azt jelenti, hogy elfogadja az ember Pascal gondolatait, hanem hogy õ maga Pascal, hogy Pascal lesz belõle. [...] És újraéltem Pascal életét az õ korában és az õ környezetében, és újraéltem Kierkegaard életét Koppenhágában, és hasonlóképpen voltam másokkal is. Vajon nem épp ez a lélek halhatatlanságának a legfõbb bizonyítéka?"

Unamuno a megmaradás akarása, kikényszerítése nyomán az ismételhetõség bizonyosságát hangsúlyozza. Egy késõbbi korban élõ ember teljes mértékben azonosulhat egy már biológiailag nem létezõvel. Azzá válhat, aki õ volt. Unamuno nemcsak az arcok egybemosódásáról, a nagyszerû gondolatok átélhetõségérõl, a szóváltás lehetõségérõl beszél, a feledésbe tartás feltartóztathatóságába vetett hite a múltból feláramló teljes személyiséget élteti.

A spanyol filozófus polémiája Sesztovval egyértelmû. Az Ítélet harsonájában feltétlenül bízó, az utolsó ítéletet a legfontosabb realitásnak tartó Sesztov szerint Pascalként gondolkodni eleve hamvába holt kísérlet. A múló pillanat bizonytalanságát, az ismételhetetlenséget valló orosz gondolkodó a halhatatlanságot a végsõ igazságszolgáltatást végzõ, a bûnöket és erényeket majdan mérlegelõ Isten bölcsességére bízza.

Unamuno személyes viszonyt alakított ki az idõvel, ami számára mindenekelõtt az idõ megrablását jelenti. Harsányan retteg az elmúlástól, fellázad az ellen, hogy az ember a természet körforgásában nyomtalanul elenyészik. Idegen tõle a halál kitartó és méltóságteljes vállalása, a szemérmes visszahúzódás. El kell felejtenünk, hogy mindennek rendelt ideje van, perspektíváinkhoz a remény is hozzá kell, hogy tartozzon. Soha el nem múló reménységgel kell tekintenünk a halhatatlanság kétes esélyeire. A test és a lélek közé ékelõdött, a halál brutalitása elõtt megborzongó, de az idõt kellõ nagyvonalúsággal kezelõ spanyol bölcselõ nem is tudja eldönteni, hogy melyik halhatatlanság után sóvárog jobban: "És mégis szaporítani kell a testet. Ugyanakkor takarékoskodni kell a virilitással, hogy lelki fiakat is nemzzen. Vajon melyek hordozzák a megváltásunkat? A test fiai a test feltámadása által, vagy a lélek fiai a lélek halhatatlansága által? Tulajdonképpen nem két egymásnak ellentmondó csökevényrõl van szó?" Az elgondolt én helyett a megjelenõ-látott világ hús-vér emberének ( el hombre de carne y hueso ) problémája ez, aki a széthulló emberi jelenlétet a vigyázó emlékezetre bízza. Unamuno nem a túlvilág küszöbérõl tekint vissza, hanem az élet folyamáról intéz kihívást a halál ellen, a Gilgamestõl és a Grál lovagoktól tanult önmentési vágy jegyében.

Bölcseletében a halhatatlanság vágyából következik az Égre tekintés kényszere, a hit cipelése. Unamuno nem hisz, hanem bízik Istenben, nem a vallásos öröm atmoszférája teszi boldoggá, hanem a halhatatlanság reménye. Hite nem önmagáért való hit, hanem egy vergõdõ lelkiismeretnek az örök élet elnyerése érdekében kimunkált hinni akarása. Rendkívüli erõvel tapad Istenhez, hite azonban borzasztóan törékeny. E hit jelképe számára a spanyolok által "a Szûz szálainak" nevezett ökörnyál, amelynek vékony szálávál szövõdik át és fûzõdik egybe egész filozófiája. A premodern életérzéseket közvetítõ Unamuno szokatlan, posztmetafizikus színezetû istenhitével sokkolta olvasóit: tudja, hogy a hit a hétköznapin túli felé kell, hogy irányuljon, ugyanakkor az õ hite evilági, a transzcendens igazság evilági igéi mozgatják. Folytonos istenkeresése egy istentelenített világban zajlik, ahol azonban meg kell õriznünk az Isten-tudatot. A kereszténység hiányként, sebként tátong a világ testén, illetve rejtõzködõ mivoltában van jelen. Unamuno számára már nem az a legfontosabb probléma, hogy létezik-e Isten, hanem az, hogy a tudatunk meglegyen róla. Ahhoz pedig, hogy megértsük a kereszténységet, úgy véli, negatív módon kell közelednünk hozzá, azt a kérdést kell körüljárnunk, hogy mi nem a kereszténység.

Unamuno gyakran hangoztatja, micsoda disszonancia feszül az Evangéliumok sugallta eszmék és a megvalósult, intézményesített kereszténység között. A keresztények mozgalma - diagnózisa szerint - már a IV. században dogmatikussá vált, a kánonjog megszületésével paragrafusokká merevedett, elveszítette minden dinamikáját, és egyre inkább felszínes moralizálásba csapott át. Ez az állapot a jezsuitizmusban csúcsosodik ki, a jezsuiták által egyszerû adásvételi "ügyletté" silányított, Istentõl függetlenedett katolicizmusban. A katonáskodásra alkalmatlan, ásatag hadvezér, Loyola megteremti a feszület hadtestét, a katolicizmus militáris változatát. E harcias, agresszív vonásokat viselõ, militáris jezsuitizmus azonban félelmetesen kisszerû. A dogmát parancsszóként teljesítõ, nem gondolkodó, nem kérdezõ, nem tanuló, élõ és látó mivoltát nélkülözõ békétlen vallás szánalmasan agónikus. "Mily borzalmas agónia!" - hangzik Unamuno szomorú összegzése. Megnyugodva, mégis keserûen figyel fel arra, hogy Spengler sem tesz mást A Nyugat alkonyá ban, mint a kereszténység agóniáját mutatja be a maga sajátos hangján.

A külsõségekben, fecsegésként megvalósult vallásosság, a hitet a formákon keresztül megélõ, a zord és rideg jellemû kereszténység riasztja Unamunot. Felemeli szavát a mindennapi hitéletben eluralkodó, az embert gõgössé tevõ álságos engedelmességgel, a szokások kötõanyagával összetartott kulturális vallásossággal, a krisztianizmussal ( cristianismo ) szemben.

Az erkölcstelenség ódiumát magán viselõ intézményesült kereszténység ellen, az intézményesült magatartásformákkal szemben fellépõ filozófus azzal vádolja az egyházat, hogy történeti tudata kerüli a valóságos önvizsgálatot, önmaga kérdõre vonását, tükörképe helyett csak üres árnyékát szemléli. Ez a Sesztov által is sokat ostorozott alvajáró kereszténység, amely Péter óta nem akar felébredni. Bár Péter felriadt a kakasszóra, mégsem ébredt rá a Mester szavai által közvetített tanításra, így egy evilágra koncentráló gyülekezet alapítóját tisztelhetjük benne. Noha a kulcsok csörgésére olykor rémülten felijed az egyház, igyekszik mihamarabb továbbaludni, ezért Sesztovhoz hasonlóan Unamuno is az ébren lévõk, a virrasztók felelõsségére figyelmeztet. Azt vallja, hogy csak magunkról magunknak számot adva létezik valóságos kereszténység, krisztusiasság, amit Unamuno a krisztussággal azonosít ( cristiandad ): "hogy valaki keresztény, azt jelenti, õ Krisztus. A keresztény Krisztussá lesz." Krisztust nagyon is embernek láttatja, s az életmódként, életvitelként értelmezett kereszténység lényege éppen a Krisztussal való azonosulás.

Kierkegaard nézeteit osztva a kereszténységrõl Unamuno is azt tartja, hogy az csak individuális formában teremthetõ meg, az ember kereszténysége nem a vallásos nézeteken, hanem vallási gyakorlatán alapul, a vallásos életformában, a vallásos magatartásban nyilvánul meg. E vallásos praxis legfõbb jellemzõje (Unamuno könyvébõl ismét a dán bölcselõ beszél!), hogy néma, szavakkal nem kifejezhetõ, a megnyílás csak Isten irányában bontakozhat ki: "A kereszténység pedig egyéni és közölhetetlen valami. Hát ezért tusakodik mindannyiunkban." A hit valójában nem hoz megnyugvást, nem kímél meg az erkölcsi elvárásoktól. A kereszténység egyéni élmény, az egyes ember individuális erkölcse, erkölcsi aurája, az egyéni felelõsség és kezdeményezés felõl formálódik.

A Krisztus szenvedéstörténetén gyakran eltöprengõ, Krisztus-tudatú spanyol bölcselõ számára Krisztus eszméi az örökös békétlenséget, a szakadatlan küzdelmet közvetítik (Mt 10, 34-36, Lk 12, 49-53), ugyanazt a szemléletet, amit a nyugati filozófia történetében elsõként Hérakleitosz dolgozott ki viszály-téziseiben. "Csakhogy a béke a háborúban létezik, a háború meg a békében. Ez az agónia." Háború és béke, küzdelem és megnyugvás, álom és rémálom - miként az élet és a halál is - csak egymásra vonatkoztatottságában nyeri el értelmét.

Az élet egészét átható agóniát elemzõ tanulmányok, amelyeket A tragikus életérzés kommentárjainak tekinthetünk, a Kossuth Kiadó igényes, küllemében is vonzó bölcseleti sorozatának önálló köteteként jelentek meg. Az élményszerû esszéket összegyûjtõ kiadványt Scholz László távolságtartó, filológiai alaposságú, átfogó igényû utószava zárja. Unamuno könyvében igyekszik a gondolkodás, a kételkedés kockázatát mindvégig megõrizni, ugyanakkor a fordító is mindent elkövet, hogy ezeket az írásokat számunkra élvezetes olvasmányként közvetítse.