Én vagyok a bolond Gimpel. Nem tartom magamat bolondnak. Ellenkezõleg. De a többiek így hívnak. Még iskolás koromban neveztek el. Hét nevem volt összesen: hülye, szamár, féleszû, bárgyú, kuka, mesüge, bolond. Az utolsó rám ragadt. Mibõl állott a bolondságom? Engemet könnyû volt rászedni. - Gimpel - mondták -, tudod, hogy a rabbi felesége vajúdik? - Erre meglógtam az iskolából. Aztán kiderült, hogy hazugság. Honnan tudhattam volna? A rabbinénak nem volt nagy hasa elõzõleg. De én sose néztem a hasára. Ez volna az a nagy bolondság? A banda ott nevetgélt és viháncolt körülöttem; toporzékoltak, táncoltak, elkántálták az esti imát. És mazsola helyett, amit olyankor adnak, ha egy asszony vajúdik, teletömték a markomat kecskebogyóval. Nem voltam nyápic gyerek. Ha valakinek lekentem egyet, megtudta, merre kell menni Krakkóba. De nem vagyok verekedõs természet. Mindig azt gondoltam magamban: Ugyan! Hagyjuk az egészet. Ezt aztán, persze, kihasználják.
Egyszer az iskolából hazafelé menet kutyaugatást hallottam. Nem félek a kutyáktól, de persze kikezdeni se szoktam velük. Akadhat köztük veszett kutya, ha aztán az megharapja az embert, nincs az a tatár a világon, aki segítsen. Vagyis felhúztam a nyúlcipõt. Egyszerre körülnézek, hát látom, ott röhög az egész piactér. Tudniillik nem kutya volt, hanem Volf-Lájb, a tolvaj. Honnan tudhattam volna? Olyan volt a hangja, mint egy nyüszítõ szukáé.
Mikor a tréfacsinálók meg a heccmesterek rájöttek, milyen könnyû velem a bolondját járatni, sorban mindenki szerencsét próbált. - Gimpel, a cár ellátogat Frampolba. Gimpel, Turbinban leesett a hold. Gimpel, a kis szõrmók Hodel kincset talált a fürdõház mögött. - És én, mint valami gólem, hittem mindenkinek. Elsõsorban is, minden lehetséges, ahogyan meg van írva az Atyák Könyvében, csak már nem emlékszem a szövegre. Másodsorban, muszáj volt hinnem, hiszen nekem jött az egész város. Ha csak egyszer azt merészeltem mondani: - Ugyan, ti vicceltek! - már baj volt. Az emberek megharagudtak. - Micsoda? Szerinted itt mindenki hazudik? - Mit tehettem? Hittem nekik, és remélem, legalább ezzel valami jót cselekedtem.
Árva voltam. Nagyapám, aki fölnevelt, fél lábbal a sírban volt. Odaadtak hát egy pékhez, és ebbõl nem származott semmi jó. Minden asszony vagy lány, aki megfordult ott egy sütet tésztáért, legalább egyszer be kellett hogy ugrasson. - Gimpel, vásár van a mennyországban. Gimpel, hét hónapra borjat szült a rabbi. Gimpel, a tetõre felrepült egy tehén, és sárgaréz tojásokat tojt. - A jesívából* egyszer odajött egy bóher* zsemlét venni, és így szólt: - Te, Gimpel, itt állsz, és kaparászol a péklapáttal, és közben eljött a Messiás. A holtak feltámadtak. - Mit beszélsz? - kérdeztem. - Nem hallottam, hogy bárki megfújta volna a sajfert.* - Süket vagy? - kérdezte a bóher. És mindnyájan kiabálni kezdtek: - Mi hallottuk, mi hallottuk! - Akkor bejött Rice, a gyertyaöntõ asszony, és rekedt hangon felkiáltott: - Gimpel, apád és anyád fölkelt a sírból! Keresnek téged.
Az igazat megvallva, nagyon jól tudtam, hogy semmi ilyesmi nem történt, mégis, ahogy az emberek ott beszéltek, magamra kaptam a gyapjúmellényt, és kimentem. Hátha történt valami. Mit veszítek vele, ha megnézem? Nahát, micsoda kurjongatás tört ki! Megfogadtam akkor, hogy semmit sem hiszek el többé. De az se ment. Úgy összezavartak, hogy magam se tudtam, hányadán állok.
Elmentem a rabbihoz tanácsért. - Meg van írva - mondta a rabbi -, hogy jobb bolondnak lenni egy életen át, mintsem gonosznak egy óra hosszat. Nem vagy te bolond. 'k a bolondok. Mert az, ki szégyenbe hozza felebarátját, maga veszíti el az Édenkertet. - De azért a rabbi lánya is rászedett. Ahogy megérintettem a rabbi házának kapuját, utánam szólt: - Hát a falat megcsókoltad-e? - Nem én - válaszoltam -, minek? - Ez a törvény. Minden látogatás után meg kell csókolni a falat.
Miért ne - gondoltam -, ebbõl nem lehet semmi baj. A lányból kitört a nevetés. Szép móka volt. Én meg bedõltem neki, na jó.
El akartam szökni egy másik városba, de akkor meg mindenki hozzálátott, hogy megházasítson. A sarkamban voltak, majdhogy le nem tépték rólam a kabátot. És beszéltek, beszéltek, amíg horogra nem akadtam. Nem volt tisztességes lány, de azt mondták, erényes hajadon. Bicegett; azt mondták: szándékosan teszi, szemérmességbõl. Volt egy fattya, akirõl nekem azt mondták: az öccse. - Idõpocsékolás! - kiabáltam. - Sose veszem el azt a kurvát! - Erre felháborodtak: - Hogy beszélsz? Nem szégyelled magad?! Majd elviszünk a rabbihoz, büntessen meg, amiért azt a lányt így leszólod. - Láttam már, hogy nem szabadulok egykönnyen, s ezért így gondolkoztam: Ezek mindenáron túl akarnak járni az eszemen. De ha az ember megnõsül, akkor már õ az úr, és ha a dolog rendben megy a lánnyal, az bizony nekem is kedvemre való. Aztán meg senki sem élheti le épségben az életét, errõl még álmodni is hiábavaló.
Elmentem a lányhoz. Vályogháza a homokra épült. A banda nagy ordítozással, danolászással jött a nyomomban. Akár a medvetáncoltatók. Mégis, amint a kúthoz értünk, megálltak. Nem mertek kikezdeni Elkével. Ha Elke kinyitja a száját, mintha a kapu szakadna ki a sarkából. Kegyetlen nyelve van. Beléptem a házba. A szobában madzag volt kifeszítve, azon meg száradó ruha. Elke mezítláb állt a dézsánál, és mosott. Elnyûtt, ócskapiacon vett plüssruha volt rajta. Haját koszorúba fonva megtûzte a feje tetején. Elakadt a lélegzetem, olyan áporodott szagok vették körül.
Tudta, hogy ki vagyok, nyilván. Csak rám pillantott, és azt mondta:
- Noné, ki van itt! Eljött, a málé. Fogj egy széket.
Elmondtam neki mindent; semmit sem hallgattam el.
- Mondd meg az igazat - szóltam -, csakugyan hajadon vagy-e, és az a haszontalan Jehíl valóban az öcséd? Ne légy velem álnok, mert én árva vagyok.
- Én is árva vagyok - mondta Elke -, és aki be akar csapni téged, annak csavarodjon meg az orra hegye. De nehogy azt higgyék, hogy engem csak úgy ki lehet használni. Ötven ezüstpénzt kérek hozományba, és adományokat is gyûjtsenek ráadásul. Máskülönben megcsókolhatják a tudod-mimet. - Igen szókimondó teremtés volt.
- A hozományt - feleltem - nem a võlegény adja, hanem a menyaszszony.
- Ne alkudozz velem - mondta Elke. - Vagy sima igen, vagy sima nem. Eredj vissza, ahonnét jöttél.
Na, gondoltam, ebbõl a kovászból ugyan sose lesz kenyér. De a mi városunk nem ám szegény város. Az emberek mindenbe beleegyeztek, és megrendezték a lakodalmat. Úgy esett, hogy éppen vérhasjárvány volt akkoriban. Az esküvõ a temetõkapunál zajlott le, a halottmosó kalyiba közelében. A vendégsereg berúgott. Mialatt a házasságlevelet kiállították, hallottam, amint a legjámborabb fõrabbi megkérdi:
- A menyasszony özvegy-e vagy elvált? A samesz* felesége meg így felelt:
- Özvegy is, meg elvált is.
Sötét egy pillanat volt. De mit csinálhattam volna, fussak el a sátor alól?
Volt ott nagy danolás meg tánc. Velem szemben egy öregasszony járta, fonott fehér barheszt* szorított magához. A szertartásmester káddíst** mondott a mennyasszony szüleinek emlékére. Az iskolás gyerekek bogáncsot szórtak, mint Tise-bav*** böjtje napján. A rabbi beszéde után rengeteg ajándékot kaptunk: gyúródeszkát, dagasztóteknõt, vödröt, seprût, merõkanalat, háztartási eszközöket, rogyásig. Aztán csak körülnézek, hát látom, két jól megtermett fiatalember visz egy bölcsõt.
- Hát az meg minek? - kérdezem tõlük.
- Ne törd a fejed rajta - mondják. - Tedd el, jól fog ez még jönni.
Itten, gondoltam, valami huncutság készül. Másrészt viszont mit veszíthetek? Lássuk, mi jön ki belõle. Csak tán nem bolondul meg egyszerre egy egész város!
2
Éjszaka odamentem a feleségem ágyához, de nem volt hajlandó magához ereszteni.
- Nahát - mondtam -, ide figyelj, ezért adtak bennünket össze?
- Megjött a vérzésem.
- De tegnap elvittek a rituális fürdõbe, az meg tudtommal utána van, vagy nem?
- A ma az nem tegnap - mondta Elke -, a tegnap meg nem ma. Süsd meg, ha nem tetszik. - Magyarán, vártam.
Nem egészen négy hónap múlva már gyermekágyban feküdt. A város lakói a markukba nevettek. Mit csinálhattam volna? Tûrhetetlen fájdalmai voltak, a falat kaparta.
- Gimpel - kiáltozott -, meghalok! Bocsáss meg!
A ház megtelt nõkkel. Fazekakban forralták a vizet. Az eget verte a sikoltozás.
Ilyenkor az ember mit csinál, elmegy
az imaházba, végigmormolja a zsoltárokat. Elmentem.
A városbelieknek tetszett, na jó. A sarokban állva
sorba mondtam a zsoltárokat meg az imákat, az emberek rám
biccentettek:
- Imádkozz csak, imádkozz!
Imádságtól még egy nõ se esett teherbe.
- Egy férfi a gyülekezetbõl szalmaszálat dugott
a számba, és azt mondta: - Szénát a marhának.
- Istenemre, volt is ebben valami.
Elkének fia született. Pénteken a templomban a samesz megállt a frigyszekrény elõtt, rávert a Tóra-asztalra,* és kihirdette: - A vagyonos Reb* Gimpel meghívja a gyülekezetet vendégségbe annak örömére, hogy fia született. - Az egész imaház rengett a nevetéstõl. Égett az arcom. De nem lehetett mit csinálni. Végeredményben én voltam felelõs a körülmetélési szertartásért és formaságokért.
A fél város odaözönlött. Egy lelket nem lehetett bepréselni. A nõk borssal ízesített zöldborsós csirkét hoztak, egy kis hordó sör is került a kocsmából. Én is annyit ettem-ittam, mint a többiek. Mindenki gratulált. Aztán megvolt a körülmetélés, s én a kisfiút szegény apám után neveztem el, Isten nyugosztalja. Mikor a vendégek elmentek, és magunkra maradtunk, feleségem kidugta a fejét az ágyfüggöny mögül, és magához hívott.
- Gimpel - mondta -, miért hallgatsz, mint dinnye a fûben?
- Mit mondhatok? - feleltem. - Nagyon szép, amit velem mûvelsz. Ha szegény anyám tudná, másodszor is meghalna.
- Hát te - mondta Elke - megõrültél, vagy mi lelt?
- Hogy csinálhatsz bolondot abból - kérdeztem -, aki urad és parancsolód lenne?
- Mi bajod van? - így Elke. - Mit forgatsz a fejedben? Láttam már, hogy muszáj nyersen és õszintén beszélnem. - Gondolod, hogy így kell egy árvával viselkedni? Hiszen fattyút szültél.
- Verd ki ezt az ostobaságot a fejedbõl - mondta Elke. - A gyerek a tiéd.
- Már hogy volna az enyém? - háborogtam. - Tizenhét héttel az esküvõ után született.
Elmagyarázta, hogy a gyerek koraszülött.
- Nem tartod kicsit túlságosan koraszülöttnek? - kérdeztem. Erre elmondta, hogy az egyik nagyanyja épp ilyen rövid idõ alatt hordta ki a gyerekét, s hogy õ úgy hasonlít erre a nagyanyjára, mint egyik vízcseppre a másik. És bizonykodott, de olyan esküdözéssel, hogy a vásározó parasztnak elhitte volna az ember, ha az fogadkozik így. Az igazat megvallva, nem hittem neki; hanem mikor másnap megbeszéltem a dolgot a tanítóval, õ elmondta, hogy ugyanilyesmi történt Ádámmal és Évával. Ketten feküdtek ágyba, négyen szálltak ki belõle.
- Nincs a világon olyan asszony, aki ne volna Éva unokája - mondta a tanító.
Hát így történt; gyõzködtek, én meg elnémultam. De tulajdonképpen ki a megmondhatója, hogy is vannak valóban ezek a dolgok?
Lassan elfeledtem a bánatomat. 'rülten szerettem a gyereket, és õ is engem. Ahogy meglátott, elkezdett integetni a kicsi kezével, mutatta, hogy vegyem föl, és amikor fájt a hasa, csakis én tudtam elcsendesíteni. Ínyerõsítõ csontkarikát vettem neki, meg aranyhímzéses sapkát. Folyton szemmel verte valaki, olyankor alig gyõztem a kegyes ráolvasást, hogy a rontástól megszabaduljon. Dolgoztam, mint egy igavonó barom. Tudni való, hogy a kiadások megnövekednek, ha gyerek van a háznál. Nem akarok hazudni; Elkétõl sem idegenkedtem, ha már arról van szó. Káromkodott, szidott engem, jobb nem telt tõle; és micsoda ereje volt! Egyetlen pillantásától elakadt bennem a beszéd. És ahogy folyt belõle a szó! Tele kénkõvel és szurokkal, és mégis, valahogy annyi bájjal. Minden szaváért odavoltam. Pedig sértegetett kegyetlenül.
Esténként egy fehér meg egy barna bélû cipót vittem neki, meg mákos kiflit, amit magam sütöttem. Loptam miatta; amihez hozzáértem, a kezemhez ragadt: édes apró sütemény, mazsola, mandula, kalács. Remélem, bocsánatot nyerek azért, hogy belenyúltam az asszonyok szombatnapi fazekába, amit otthagytak, hogy a kemencében melegedjen. Hússzeleteket, jó adag kuglit* szedtem ki, csirke fejét vagy lábát, belsõségeket - amit éppen le tudtam csípni sebtiben, Elke meg megette, kigömbölyödött, s ez igen jól állt neki.
Egész héten át elvoltam otthonról, a pékségben kellett aludnom. Péntek éjjel, amikor hazamentem, Elke mindig talált valami kifogást. Vagy gyomorégése volt, vagy szúrt az oldala, vagy csuklott, vagy a feje fájt. Tudjuk, milyenek ezek az asszonyi kifogások. Kutya egy dolgom volt. Kínlódtam. Ráadásul az öccse, a fattyúkölyök, szépen megnõtt. Görönggyel hajigált, és ha vissza akartam ütni, Elke csak kinyitotta a száját, és olyan rémesen szitkozódott, hogy zöld színû ködök úszkáltak a szemem elõtt. Naponta tízszer megfenyegetett, hogy elválik tõlem. Más férfi a helyemben már szedte volna a sátorfáját, és elinalt volna. De én az a fajta ember vagyok, aki mindent elvisel, és hallgat. Mit lehet csinálni? Isten adta az embernek a vállat és hozzá a terheket.
Egyik éjjel nagy baj történt a pékmûhelyben; a kemence szétrobbant, majdnem tûz ütött ki. Nem volt mit tenni, el kellett mennünk haza. Hát elmentem. Hadd kóstoljam meg én is, gondoltam magamban, milyen ízû az ágyban alvás a hét közepén. Nem akarván fölébreszteni az alvó kisdedet, lábujjhegyen mentem be a házba. Ahogy beérek, mintha nem egy, hanem két horkolást hallanék, az egyiket vékony hangon fújják, a másikat egy letaglózott ökör eregeti. Hát ez már nem volt kedvemre való. Egyáltalán nem. Odalépek az ágyhoz, elfeketedik elõttem a világ. Elke mellett valami férfiforma hever. Más az én helyemben lármát csapott volna, olyan zenebonát, amitõl felriad az egész város, de nekem az jutott eszembe, hogy fölébredhet a gyerek. Az a kis ártatlan, gondoltam, minek megrémiszteni azt a fecskefiókát? Na jó, hát viszszamentem a pékségbe, végignyújtóztam egy liszteszsákon, és reggelig le se hunytam a szememet. Úgy reszkettem, mint aki maláriás. Elég ebbõl az ostobaságból, mondtam magamban. Gimpel nem lesz balek egy életen át. Még a bolond Gimpel bolondságának is van határa.
Reggel elmentem a rabbihoz tanácsért. "riási ribillió támadt a városban. Azonnal elküldték Elkéért a hitközségi szolgát. Jött is, karján a gyerekkel. És tessék, mit csinált? Tagadott, letagadott mindent elejétõl végig! - Gimpelnek elment az esze - mondta. - Nem értek se az álomfejtéshez, se a jósjelekhez. - Rákiabáltak, figyelmeztették, döngették az asztalt, hiába. Elke kötötte az ebet a karóhoz, és mindegyre azt hajtogatta: rágalom.
A mészárosok és a lókupecek pártját fogták. Az egyik székálló legény odajött hozzám, és azt mondta:
- Kiszemeltünk téged, bélyeges ember vagy te.
Közben a gyerek hasgörcsöt kapott, és bepiszkította magát. Mivel a rabbi házában frigyszekrény volt, ezt nem lehetett megengedni, így Elkét elküldték haza.
- Most aztán mit csináljak? - kérdeztem a rabbitól. - Tüstént el kell válnod tõle - mondta a rabbi.
- És ha nem hajlandó?
- Ki kell tartanod a válás mellett. Ennyi az egész.
- Rendben van, rabbi - mondtam. - Majd gondolkozom rajta.
- Nincs ezen semmi gondolkozni való! Nem szabad vele egy fedél alatt maradnod.
- És ha látni akarom a gyereket?
- Te csak hagyd azt a szajhát a fattyúivadékaival együtt - mondta a rabbi.
A döntés úgy szólt, hogy Elkének még a küszöbét se léphetem át - soha többé, amíg csak élek.
Napközben nemigen izgatott a dolog. Azt gondoltam: muszáj volt, hogy így történjen, a kelésnek ki kell fakadnia. Hanem éjjel, ahogy végignyújtóztam a zsákokon, nagyon keservesen éreztem magam. Erõt vett rajtam a vágyakozás Elke meg a gyerek után. Haragudni akartam, de hát hiszen ez az én balszerencsém, nem gyökerezik bennem elég mélyen a harag. Elsõsorban is - ilyenképpen morfondíroztam -, az ember okvetlenül botlik néha. Nem lehet vétek nélkül élni. Az a legény, akit vele láttam, valószínûleg elcsábította, ajándékokat vitt neki, s még mit nem, és a nõknek csak ez kell, hosszú haj, rövid ész, így aztán lépre ment. És mivel tagadja az egészet, nem lehetséges-e, hogy csakugyan képzelõdtem? Az ember végül is hallucinál. Figurát lát, manót lát, effélét, aztán mikor közelebb megy: semmi, nincs ott semmi. Ha pedig így van, akkor igazságtalan vagyok. És amikor gondolatban idáig jutottam, sírva fakadtam. Úgy zokogtam, hogy átnedvesedett alattam a liszt. Reggel elmentem a rabbihoz, és megmondtam neki, hogy tévedtem. A rabbi tovább jegyezgetett a lúdtollával, és azt mondta, ha így áll a dolog, újból fontolóra kell vennie az egészet. Amíg ezt be nem fejezi, nem mehetek a feleségem közelébe, ám kenyeret és pénzt küldhetek neki futár által.
3
Kilenc hónap is eltelt, mire az összes rabbik megegyezésre jutottak. Jöttek-mentek a levelek sûrûn. Sose hittem volna, hogy egy ilyen ügyrõl ekkora tudományossággal döntsenek.
Közben Elkének ismét gyermeke született, ezúttal leánygyermek. Szombaton elmentem a templomba, és elmondtam rá az áldást. Felhívtak a Tórához, s én a gyereket boldogult anyósom után neveztem el, Isten nyugosztalja. A város hangadói, a nagy lapaj sihederek, akik eljártak a pékségbe, a szokásosnál is jobban meggyötörtek. Egész Frampol felélénkült a bajaimtól. Én azonban eltökéltem, hogy ezentúl mindig elhiszem, amit mondanak. Mi haszna annak, ha nem hisz az ember? Aki ma nem hisz a feleségének, holnapra már magával az Istennel sem gondol.
Egy inasgyerekkel, aki Elke szomszédságában lakott, mindennap küldtem neki búzacipót vagy kukoricalepényt, édes tésztát, zsemlét, pogácsát, vagy ha úgy adódott, egy darab felfújtat, szeletnyi mézeskalácsot vagy lakodalmi rétest - ami éppen a kezem ügyébe került. Az inas jólelkû gyerek volt, néhányszor megtoldotta az adagokat a sajátjából. Azelõtt sokat bosszantott engem, huzigálta az orromat, oldalba böködött, de attól fogva, hogy elkezdett a házamba járni, kedves lett és barátságos.
- Ide figyelj, Gimpel - mondta -, nagyon egy takaros kis feleséged van, és két remek kölyköd. Meg se érdemled õket.
- Igen - válaszoltam -, de amiket az emberek beszélnek! - Az embereknek hosszú a nyelvük - mondta az inas -, és nem használják egyébre, csak locsogásra. Annyit ér a szavuk, mint a pelyva.
Egy szép napon a rabbi értem küldött, és így szólt hozzám:
- Bizonyos vagy benne, Gimpel, hogy tévedtél a feleségedet illetõen?
- Bizonyos vagyok - válaszoltam.
- Na de kérlek szépen! Saját szemeddel láttad.
- Valószínûleg árnyék volt.
- Minek az árnyéka?
- Az egyik gerendáé, azt hiszem.
- Akkor hát hazamehetsz. A janówi rabbinak tartozol köszönettel. ' talált valami homályos utalást Maimoni Mózesnél, ami melletted szól.
Megragadtam a rabbi kezét, és megcsókoltam.
Mindjárt haza akartam rohanni. Nem csekélység ilyen sokáig külön lenni asszonytól, gyerektõl. De aztán így okoskodtam: jobb lesz most viszszamenni dolgozni, és majd este haza. Senkinek se szóltam semmit, pedig belül a szívemben nagy ünnep volt. Az asszonyok ugrattak és leckéztettek, éppúgy, mint máskor, de az én gondolatom ez volt: "Locsogjatok csak! Kitûnt az igazság, akár a vízbõl az olaj. Ha Waimoni azt mondja, hogy úgy van, akkor úgy van!"
Éjjel, mikor letakartam a tésztát, hogy kelni hagyjam, fogtam a kenyérjárandóságomat meg egy kis zsák lisztet, és elindultam hazafelé. Telihold volt; úgy szikráztak a csillagok, hogy beleborzongott a lelkem. Siettem egyenest; elõttem bukdácsolt egy hosszú árnyék. Tél volt, frissen hullott hó borított mindent. Énekelni szerettem volna, de késõ éjszaka lévén, nem akartam a házak népét felriasztani. Aztán fütyörészni támadt kedvem, de eszembe jutott, hogy éjnek idején tilos fütyülni, mert elõjönnek a gonosz szellemek. Csöndben maradtam hát, és ahogy csak bírtam, szedtem a lábamat.
A keresztény udvarokból megugattak a kutyák. Ugassátok ki a fogatokat, gondoltam magamban, mik vagytok ti? Kutyák, semmi több. Én viszont férfi vagyok, egy remek asszony férje, ígéretes gyerekek apja.
Ahogy közeledtem a házhoz, a szívem úgy vert, mintha gonosztevõ szíve lett volna. Nem éreztem félelmet, mégis majd kiugrott a szívem a helyébõl. De hát nincs visszaút. Csöndesen lenyomtam a kilincset, és beléptem. Elke már aludt. Odanéztem az újszülött bölcsõjére. A zsalugáter össze volt húzva, de a réseken beszüremkedett a holdfény. Láttam a gyermek arcát, és ahogy láttam, meg is szerettem - minden kicsi csontját - egy szempillantás alatt.
Aztán közelebb mentem az ágyhoz. És egyszerre mit látok: ott fekszik Elke mellett az inasgyerek. Abban a pillanatban kihunyt a holdfény. Koromsötét lett. Reszkettem. Vacogott a fogam. A kezembõl kiesett a kenyér, Elke felébredt:
- Hé! Ki az?
- Én vagyok - motyogtam.
- Gimpel? Hogy kerülsz te ide? Azt hittem, el vagy tiltva.
- A rabbi mondta - feleltem, és dideregtem a láztól.
- Figyelj rám, Gimpel - mondta Elke. - Eredj ki az ólba, nézd meg, mi baja a kecskének. Mintha beteg volna.
Elfelejtettem mondani, hogy volt egy kecskénk. Amint meghallottam, hogy nincsen jól, kimentem az udvarba. Derék jószág volt ez a nõstény kecske. Majdnemhogy úgy szerettem, mintha ember volna.
Bizonytalan lépésekkel mentem az ólhoz, és kinyitottam az ajtót. A kecske ott állt a négy lábán. Mindenütt megtapogattam, meghúzgáltam a szarvát, megnéztem a tõgyét - semmit se találtam. Nyilván túl sok fakérget evett. - Jó éjszakát, kiskecske - mondtam neki -, vigyázz magadra. - És a kis állat felmekegett, mintha köszönetet mondana a jóakaratért.
Visszamentem. Az inas eltûnt.
- Hol van - kérdeztem - a legény?
- Miféle legény? - mondta Elke.
- Hogyhogy miféle? Hát az inasgyerek. Akivel aludtál.
- Amit az éjjel meg tegnap éjjel álmodtam - mondta Elke -, bárcsak mind valóra válna, és végezne veled testben és lélekben! A gonosz vert gyökeret tebenned, az zavarja a látásodat. - Felsikoltott. - Te undok féreg! Te szörnyszülött! Te kísértet! Te fajankó! Eredj innét, vagy egész Frampolt kiüvöltöm az ágyból!
Mielõtt moccanhattam volna, elõugrott a kemence mögül az öccse, és tarkón ütött. Azt hittem, kitörik a nyakam. Éreztem, hogy valami végképp nincs rendjén énvelem, és így szóltam:
- Ne csapj akkora lármát! Egyéb se hiányzik, mint hogy híre menjen, hogy rám jönnek a kísértetek meg a dibukok.* - Mert Elke erre gondolt. - Akkor aztán a kutya se enne a kenyerembõl.
Nagy nehezen lecsillapítottam.
Jól van - mondta Elke -, elég legyen. Feküdj le, hogy aprítana fel az ördög.
Másnap reggel félrehívtam az inasgyereket.
- Figyelj ide, öcskös! - És elmondtam neki a históriát.
- Micsoda? - Az inasgyerek úgy bámult rám, mintha a tetõrõl pottyantam volna le, vagy efféle.
- Jobban tennéd - mondta -, ha elmennél valami gyógyfüveshez vagy javasemberhez. Azt hiszem, egy kereked hiányzik, de majd én szépen helyrepótolom.
Hát így álltak a dolgok.
Hogy a történetet rövidre fogjam: húsz évet éltem a feleségemmel. Hat gyermekünk született, négy lány és két fiú. És mindenfélék történtek, de én se nem láttam, se nem hallottam. Hittem; ennyi az egész. A rabbi késõbb azt mondta:
- A hit önmagában véve is adomány. Meg van írva, hogy a jó embert a hite élteti.
Egyszer csak megbetegedett a feleségem. Semmiséggel kezdõdött, egy kis csomó lett a mellén. De hát nem volt õ hosszú életre szánva, tudtam, hogy nincsenek évei. Egy vagyont költöttem rá. Elfelejtettem mondani, hogy addigra már saját pékmûhelyem volt, és Frampolban úgyszólván gazdag embernek számítottam. Naponta jött a javasember, összecsõdítettem a környék minden kuruzslóját. Megegyeztek, hogy piócával próbálkoznak, s utána köpölyözéssel. Még Lublinból is elhívtak egy doktort, de már késõn. Amikor Elke halálán volt, odaszólított az ágyához.
- Bocsáss meg nekem, Gimpel.
- Miért kellene megbocsátanom? Hûséges, rendes feleség voltál.
- Jaj, Gimpel! Hosszú éveken át rútul becsaptalak téged. Tisztán akarok a Teremtõm elé állni, meg kell neked mondanom, hogy nem te vagy a gyerekek apja.
Ha doronggal fejbe vágnak, az se bódít el jobban.
- Hanem kicsoda?
- Nem tudom. Sokan voltak. De nem te vagy.
És amint ezt kimondta, félrebillent a feje, a szeme üveges lett, Elkének vége volt. Elfehérült ajkán ott maradt egy mosolygás.
Úgy képzeltem, hogy holtában így szól: "Becsaptam Gimpelt. Ez volt rövid életem értelme."
4
Mikor a gyász idõszaka elmúlt, egy éjjel, ahogy álomba merülve hevertem a liszteszsákokon, maga a Gonosz jött el, és így szólt:
- Miért alszol, Gimpel?
- Mit kéne csinálnom? - kérdeztem. - Egyek talán krepláhot?*
- Az egész világ becsap téged. Neked is be kellene csapnod a világot.
- Hogy lehet a világot becsapni? - kérdeztem.
- Például vizelj egy vödörbe egész nap, és éjjel öntsd bele a kovászba. Hadd egyenek mocskot a frampoli bölcsek.
- S ha eljön a végítélet? A jövendõ világban?
- Nincsen jövendõ világ. Kifizettetik veled a számlát, aztán csak higgyél, bebeszélik a gyereket a hasadba.
- Hát akkor - kérdezem - Isten van-e?
- Nincsen - mondta a Gonosz. - Isten sincs.
- És mi az, ami van?
- Egy rakás szenny.
Ott állt a szemem elõtt, két szarva volt, hosszú fogai, kecskeszakálla és farka. Mikor hallottam, mit mond, meg akartam ragadni a farkánál fogva, de legurultam a liszteszsákokról, majdnem eltört a bordám. Aztán az történt, hogy rám jött a természetes szükség, és ahogy elindultam kifelé, megláttam a kelõ tésztát, amely mintha így szólt volna hozzám: "Ide!" És végül is engedtem a szónak.
Hajnalban jött az inas. Bedagasztottuk a kenyeret, megszórtuk köménymaggal, és betettük sülni. Aztán az inas elment, én meg ott maradtam ülve a keskeny kemencepadkán egy rongycsomón. Na, Gimpel - gondoltam -, most bosszút álltál rajtuk mindazért a szégyenért, amit rád akasztottak. Odakinn ragyogott a fagy, de a kemence mellett meleg volt. A lángok az arcomba tüzeltek. Lehajtottam a fejemet, és elbóbiskoltam.
Álmomban tüstént megláttam Elkét a halottas ingben. Hozzám beszélt:
- Mit tettél, Gimpel?
- Ez mind - mondtam neki - a te hibád! - És sírva fakadtam.
- T e bolond! - mondta Elke. - Te bolond! Azt hiszed, mert én álnok voltam, mindenki álnok? Én soha nem csaptam be mást, csak saját magamat. Megfizetek érte, Gimpel. Ideát nincs kímélet.
Ránéztem az arcára. Fekete volt. Felriadtam, és bambán ültem ott egy darabig. Éreztem, hogy minden a levegõben lóg. Egy rossz lépés, és elveszítem az Örök Életet. De megsegített az Isten. Fogtam a hosszú péklapátot, kiszedtem a cipókat, kivittem õket az udvarba, és elkezdtem gödröt ásni a fagyos földbe.
Ahogy ott ástam, visszajött az inas.
- Mit csinálsz, gazda? - kérdezte. Sápadt volt, mint egy holttest.
- Tudom, mit csinálok - mondtam neki, és a szeme elõtt elástam az egészet.
Aztán hazamentem, megtakarított vagyonkámat elõszedtem a rejtekhelyérõl, és szétosztottam a gyerekek között.
- Láttam az anyátokat az éjjel. Szegényke, olyan fekete volt.
A gyerekek szóhoz se tudtak jutni.
- Éljetek boldogul - mondtam -, és felejtsétek el, hogy akit Gimpelnek hívnak, valaha is létezett. - Fölvettem a kurta zekémet, a csizmámat, egyik kezembe a tálesz-zacskómat,* másikba a görcsös botomat, és megcsókoltam a mezüzét** búcsúzóul.
Mikor az emberek megláttak az utcán, igencsak elbámultak.
- Hová mész? - kérdezték.
- Világgá - mondtam nekik. Így jöttem el Frampolból. Bejártam a földet, és a jó emberek sehol se feledkeztek meg rólam. Az évek múltával megöregedtem, megõszültem; mindenféléket hallottam, sok hazugságot, álnokságot, de minél tovább élek, annál jobban tudom, hogy tulajdonképpen nincs is hazugság. Ha valami nem történik meg igazán, azt megálmodja az ember. Ha nem történik meg az egyikkel, megtörténik a másikkal, ha nem ma, akkor holnap, ha nem jövõre, akkor száz év múlva. Mit számít ez? Gyakran hallottam olyan históriákat, amikre azt mondtam: - Ez aztán nem fordulhat elõ. - De egy év se telt bele, és hallottam, hogy valahol másutt bekövetkezett.
Egyik helyrõl a másikra vetõdöm, idegen asztaloknál vacsorázom; gyakran megtörténik, hogy mesét is mondok. Valószínûtlen, sosem volt dolgokról mesélek: ördögökrõl, varázslókról, szélmalmokról és hasonlókról. A gyerekek utánam szaladnak, és kiabálnak: - Mondjál mesét, nagyapó! - Néha különleges meséket kérnek, s én megpróbálok eleget tenni. Egy kövér kamasz egyszer azt mondta: - Nagyapó, ez ugyanaz a mese, mint amit legutóbb mondtál. - A kis csibész, igaza volt neki.
Ilyenformán van az álmokkal is. Sok éve annak, hogy eljöttem Frampolból, de alighogy behunyom a szememet, újra ott vagyok. És kit látok olyankor? Elkét. Ott áll a dézsa mellett, mint amikor megismertem, de az arca fénylik, és a szeme olyan sugárzó, mint a szenteké. Különös szavakat mond, furcsa dolgokat. Mire fölébredek, elfelejtem az egészet. De amíg tart az álom, megenyhülök. Elke válaszol kétségeimre, s a vége az, hogy minden jól van így. Én sírok és könyörgök neki: - Hadd legyek veled! - ' vigasztal, és azt mondja: - Türelem. Inkább közel van az idõ mint messze - Néha megsimogat, megcsókol, és sírva rám borul. Mikor az álomból magamhoz térek, érzem a könnyei sós ízét és az ajkát.
A világ, persze, úgy, ahogy van, elképzelt világ, kiszakadt egyszer csak a valódi világból. A kalyiba ajtajánál, ahol fekszem, ott áll a deszka, amin elviszik a halottakat. A sírásó zsidó már fogja az ásót. A gödör vár, a férgek éhesek; a halottas ing készen van - itt viszem a koldustarisznyámban. Egy másik snorer* csak azt lesi, mikor hagyom rá a szalmazsákot. Ha eljön az idõ, örvendezve megyek majd. Akármi lesz ott, igazi lesz, és nem lesz bonyodalom, nem lesz nevetség, nem lesz csalárdság. Áldott legyen az Isten: ott még Gimpelt sem lehet becsapni.
GERGELY ÁGNES fordítása