Az iskolában a fiúkat megvesszõzik. Minden nap. Elõre kell hajolniuk, megérinteni a lábujjukat, aztán nádpálcával megverik õket.
Van egy osztálytársa itt a harmadik általánosban, úgy hívják, Roy Roe, akit tanáruk, a hennázott hajú, ingerlékeny Miss Oosthuizen különösen szívesen ütlegel. A szülei valahonnan úgy tudják, hogy Miss Oosthuizent Marie Oosthuizennek hívják, hogy színtársulatokban játszik, és hogy sohasem volt férjnél. Nyilván van iskolán kívüli élete, de õ ezt nem tudja elképzelni. Egyik tanárról sem tudja elképzelni, hogy van iskolán kívüli élete.
Miss Oosthuizen dühbe gurul, kiszólítja Roy Roe-t, megparancsolja neki, hogy hajoljon le, és innen is, onnan is nagyokat üt a fenekére. Az ütések gyorsan jönnek egymás után, alig hagyva idõt a pálcának visszalendülni. mire Miss Oosthuizen végez vele, Roy Roe arca már teljesen piros. De nem sír; az is lehet, hogy csak az elõrehajolás miatt piros az arca. Miss Oosthuizen mellkasa ugyanakkor megfeszül, és nem sok híja, hogy kicsorduljanak a könynyei - a könnyei és más testnedvei. A zabolátlan szenvedélykitörés ilyen rohamai után az egész osztály elnémul, és néma marad csengetésig.
Miss Oosthuizennek soha nem sikerül Roy Roe-t sírásra bírnia; talán ez hozza ki ennyire a sodrából és ezért ver meg ennyire, jobban mint bárki mást. Roy Roe a legidõsebb fiú az osztályban, majdnem két évvel idõsebb nála (õ a legfiatalabb); az az érzése, hogy Roy Roe és Miss Oosthuizen között történik valami, valami, amibõl õ ki van zárva.
Roy Roe magas és ördögien csinos. Bár Roy Roe nem okos, sõt az is lehet, hogy meg fog bukni, õ mégis vonzódik hozzá. Roy Roe egy olyan világhoz tartozik, amelyhez õ még nem talált utat: a testiség és a verések birodalmához.
Ami azt illeti, õ nem vágyik rá, hogy Miss Oosthuizen, vagy bárki más megverje. A megveretés puszta gondolatára is megremeg a szégyentõl. Megtenne bármit, csak ettõl megmeneküljön. Ebbõl a szempontból õ természetellenesnek számít, és ezt tudja is. Természetellenes és szégyenletes családból származik, ahol nemcsak hogy nem verik a gyerekeket, de az idõseket is a keresztnevükön szólítják, nem járnak templomba, és mindennap hordanak cipõt.
Az iskolában minden tanárnak, férfinak és nõnek egyaránt, van egy nádpálcája, és ezt mindegyikük szabadon használhatja. A nádpálcák mindegyikének saját személyisége, önálló karaktere van. A fiúk személyreszólóan ismerik õket, és végeérhetetlen beszélgetéseket folytatnak róluk. Aprólékos szakértelemmel mérik fel a pálcák jellemét és az általuk okozott fájdalom természetét, összehasonlítják a kar és csuklótechnikákat. Soha senki nem említi a szégyent, hogy az embert kihívják, és lehajoltatják, és elverik a hátsófelét.
Saját tapasztalat híján nem tud részt venni ezekben a beszélgetésekben. Azt mindenesetre tudja, hogy nem a fájdalom a legfontosabb tényezõ. Ha a többiek el tudják viselni a fájdalmat, akkor õ is képes erre, hiszen az õ akaratereje sokkal nagyobb, mint a többieké. A szégyen az, amit nem lenne képes elviselni. Attól fél, hogy a szégyen olyan borzasztó, olyan bénító lesz, hogy mikor kiszólítják, görcsösen a padjába fog kapaszkodni, és nem lesz hajlandó kimenni. és ez még nagyobb szégyen lesz: teljesen magára marad, és a többiek is ellene fordulnak. Ha egyszer megtörténik, ha egyszer kihívják, hogy megpálcázzák, olyan megalázó jelenet kerekedik, hogy õ soha nem lesz képes majd visszamenni az iskolába; végül egyetlen kiútja marad: megölni magát.
Szóval ez forog kockán. Ez az, amiért soha egy hangot nem hallat az osztályban. Ez az, amiért õ mindig oly rendes, amiért a leckéje mindig kész, amiért õ mindig tudja a választ. Nem mer hibázni. Ha hibázik, azt kockáztatja, hogy megverik; és akár megverik, akár küzd az ellen, hogy megverjék, ugyanaz lesz a vége: meg fog halni.
Az a furcsa, hogy csak egyetlen verés kell ahhoz, hogy megtörjön a rettegés ereje, amely most a markában tartja. Nagyon is tisztában van vele: ha valahogy keresztülhajszolnák a verésen, mielõtt ideje lenne kõvé válni és ellenállni, ha a testére váró erõszaktétel gyors kényszerrel végbemenne, normális fiúként jönne ki a verésbõl, és akkor õ is tudna beszélgetni a tanárokról, a nádpálcákról, és az általuk okozott fájdalom ízérõl és fokozatairól. De magától nem képes átlépni ezen a korláton.
Az anyja a hibás, az anyja, aki nem
veri õt. Annak persze örül, hogy cipõt hordhat,
hogy könyvtárba járhat, és hogy otthon maradhat,
ha náthás
- örül mindazon dolgoknak, amelyek
elkülönítik a többiektõl. Haragszik az anyjára,
mert nem nevel normális gyerekeket, és mert nem biztosít
a számukra normális életet. Az apja normális
családdá változtatná õket, ha hatalomhoz
jutna. Az apja minden tekintetben normális. Hálás
az anyjának, amiért megvédi õt az apja normálisságától,
azaz az apja idõnkénti jeges szemû dührohamaitól
és fenyegetéseitõl, hogy megveri õt. Ugyanakkor
haragszik az anyjára, amiért egy ilyen természetellenes
valamivé változtatta õt, olyan valamivé, ami
védelemre szorul, ha tovább akar élni.
A nádpálcák közül nem Miss Oosthuizené van rá a legnagyobb hatással. A legfélelmetesebb pálca Mr. Britzé, a famunkatanáré. Mr. Britz pálcája nem hosszú és nem ruganyos, nem az a fajta, amit a legtöbb tanár kedvel. Inkább rövid, vastag és tömör; inkább bot vagy husáng, mint vesszõ. Az a hír járja, hogy Mr. Britz csak idõsebb fiúknál használja, merthogy a fiatalabbaknak ez még túl sok. Azt is beszélik, hogy Mr. Britz ezzel a pálcával már végzõs fiúknál is elérte, hogy bõgjenek, kegyelemért könyörögjenek, bevizeljenek, megalázkodjanak.
Mr. Britz kefefrizurás és bajuszos kicsi ember. Egyik hüvelykujja hiányzik: a csonkot szabályos, bíborszínû forradás szeli át. Mr. Britz alig beszél. Mindig elutasító, mindig ingerült, mintha kisfiúknak famunkát tanítani olyan alantas feladat volna a számára, ami csak kelletlenül végezhetõ el. "ra alatt többnyire az ablaknál áll, kibámul az iskolaudvarra, közben a fiúk tanácstalanul méricskélnek, fûrészelnek, gyalulnak. Néha ott van vele a vaskos pálca: szórakozottan ütögeti vele nadrágszárát, és közben kérõdzik. Mikor körbejár ellenõrzi, megvetõen megmutatja, hogy mi a rossz, aztán vállvonogatva továbbmegy.
Meg van engedve, hogy a fiúk viccelõdjenek a tanárokkal a pálcákról. Valójában ez az egyetlen dolog, amivel, ha mérsékelten is, viccelni lehet. "Tanár úr, mutassa meg, hogy fütyül!" - mondják a fiúk és Mr. Gouws megvillantja csuklóját, és hosszú pálcája (a leghosszabb az iskolában, jóllehet Mr. Gouws csak az ötödikesek tanára) keresztülsüvít a levegõn.
Mr. Britz-cel senki sem viccelõdik. Rettegés övezi Mr. Britzet és azt, amit pálcája mûvelni képes a fiúkkal, akik már majdnem férfiak.
mikor apja és apjának fivérei karácsonykor összegyûlnek a farmon, a beszélgetés minduntalan iskolaéveikre terelõdik. Felidézik tanáraikat, és tanáraik pálcáit; visszaidézik a hideg téli reggeleket, amikor a pálca kék hurkákat növesztett a fenekükön, és az égõ fájdalmat napokig õrizte a hús emlékezete. Szavaikba a nosztalgia és az örömteli félelem hangjai vegyülnek. õ mohón hallgatja, de megpróbálja minél észrevehetetlenebbé tenni magát. Nem akarja, hogy a beszélgetés egyik szünetében hozzáforduljanak, és megkérdezzék, hogy a pálca milyen szerepet játszik az életében. 't még soha nem verték meg, és mélyen szégyenkezik emiatt. ' nem tud azzal a sokat-tapasztalt, könnyed biztonsággal beszélgetni a nádpálcákról, mint ezek az emberek.
Az az érzése, hogy pusztul. Hogy valami lassan, folyamatosan szakad szét benne: egy fal, egy hártya. Megpróbálja fegyelmezni magát amennyire lehetséges, hogy ezt a pusztítást határok közt tartsa. Hogy határok közt tartsa, nem pedig hogy megállítsa; megállítani semmi nem tudja.
Hetente egyszer az iskolaudvaron keresztül átvonulnak a tornaterembe, tornaórára. Az öltözõben fehér trikót és shortot húznak. Aztán a szintén fehérbe öltözött Mr. Barnard irányításával félórán keresztül lóugrásokat végeznek, vagy medicinlabdát dobálnak, vagy szökdelnek és a fejük fölött tapsolnak.
Mindezt mezítláb. Már napokkal elõre retteg attól a pillanattól, amikor majd lemezteleníti a lábát tornaóra elõtt, a lábát, amely egyébként soha nem fedetlen. De amikor a cipõje és zoknija már lenn van, hirtelen már egyáltalán nem nehéz az egész. Egyszerûen csak ki kell lépnie a szégyenébõl, fürgén és sietõsen véghezvinni a levetkõzést, és lába olyan lesz, mint mindenki másé. Valahol a közelben azért továbbra is ott lebeg a szégyen, és arra vár, hogy visszatérjen hozzá, de ez egy teljesen külön szégyen, amelyrõl a többi fiúnak nem kell tudnia.
Az õ lába puha és fehér, máskülönben olyan, mint mindenki másé, beleértve azokat a fiúkat is, akiknek nincs cipõjük, és mezítláb jönnek iskolába. ' nem szereti a tornaórát, és nem szeret levetkõzni tornaórára. De azt mondja magának, hogy el tudja viselni, mint ahogy más dolgokat is elvisel.
Aztán egy nap változás áll be a menetrendben. A tornaterembõl a teniszpályákra küldik õket, hogy teniszezni tanuljanak. A teniszpályák kicsit távolabb vannak; az úton óvatosan kell lépkednie, a kavicsdarabok közé próbál lépni. A nyári napon a teniszpálya salakja olyan forró, hogy egyik lábáról a másikra kell szökdécselnie, hogy meg ne égjen a bõre. Nagy megkönnyebbülés, mikor visszaérnek az öltözõbe, és újra felveheti a cipõjét, de délutánra már alig tud járni, és otthon az anyja, mikor leveszi róla a cipõt, azt látja, hogy a talpa vérzik, és tele van hólyaggal.
Három napig tart, amíg felépül, addig otthon marad. A negyedik napon visszatér az iskolába, egy igazolással, amit az anyja írt, és amelynek indignált hangvételével tisztában van és egyetért vele.
Ahogy egy sebesült harcos áll be újra a csatasorba, úgy sántikál õ is a padsorok között a padjához.
- Miért nem voltál iskolában? - suttogják az osztálytársai. - Nem tudtam járni. tele lett hólyaggal a lábam a tenisztõl - suttogja vissza.
Csodálkozást és együttérzést vár; ehelyett kinevetik. Még azok az osztálytársi sem veszik komolyan a történetét, akik szintén cipõben járnak. Valahogy nekik is kemény lett a talpuk, nekik sem hólyagosodik fel soha. Egyedül neki van puha lába, és a puha lábért, amint ez kiderül, nem jár tisztelet. Hirtelen magára marad - õ, és mögötte az anyja.
HEGYI KATALIN fordítása