Ha ön még sosem hordott ki leveleket
egy harminckét kilométer átmérõjû
körzetben, ha sosem cipelte õket a kopott bõrtáskában
a többi küldeménnyel, a nyomtatványokkal, a reklámfüzetekkel,
a táviratokkal, a postai utalványokkal meg a számlákkal
együtt, ha nem kutyagolt leszegett fejjel, hogy szem elõl ne
tévessze a vidéki ösvények füvében
rejtõzõ köveket, ha a táska mellett még
sosem vonszolt végig az utcákon egy vastalicskát is,
és a postát kézbesítve még sosem szedett
fel egy-egy formás kõdarabot, hogy betegye a talicskába
és nem szedegette tovább az arra érdemes köveket,
míg meg nem rakta a talicskát, és ha a kõvel
teli talicskával hazaérve nem borította le a köveket
az immár jókora építmény mellé,
ha nem kevert maltert és nem állt neki, hogy újabb
falat rakjon az építményhez, míg a sötétség
meg nem akadályozza a munkában, ha mindezt még sosem
csinálta, és nem is akarózik elhinnie, hogy valaki
huszonöt éven át így tett, sajnálattal
kell közölnöm, hogy sosem fogja megérteni a
piantadó
kat,
mert ön javíthatatlanul épelméjû; megszorítom
hát a kezét és azzal a mozdulattal hajlok meg ön
elõtt, ahogy az elhunyt asszony férjét szokás
köszönteni a ravatalozó oszlopcsarnokában, elõbb
azonban felvilágosítom, hogy a fenti részlet Facteur
Cheval önéletrajzából való, aki úgy
idézi, mint hauterives-i szomszédai véleményét,
aztán zavartalanul folytatja útját a talicskával,
és naponta negyvennyolc kiló követ zúdít
egyenesen a szívem közepébe.
A piantadók és a lököttek
A piantado szó a La Plata vidékének kulturális terméke; a 32. szélességi körtõl északra élõ olvasók kedvéért megjegyzem, hogy az olasz "piantare", azaz faképnél hagyni igébõl származik és a jelentését kitûnõen illusztrálja az a szókimondó tangó, amelybõl a lehulló lánc csörgése is kihallatszik: Meglógtam az igából… odébb állt az asszony!
Mint tudjuk, akit meglöknek, az
lökött,
de a szó valójában idiótát jelent; amikor
pedig a lököttek rovására importáltuk és
elterjesztettük a piantadókat, mi argentinok egyik kedvenc
törekvésünknek hódoltunk, ami köztudottan
abban áll, hogy ha csak lehet - de fõként ha nem lehet
- olasz szóval helyettesítjük a spanyol eredetit. Én
például kisgyerekként még lökött
voltam, de aztán úgy tizenkét éves koromban
valaki piantadónak nevezett, és a család a fenti elv
alapján azonnal átvette a nyelvújítás
e vívmányát. Az ország távolabb esõ
vidékei természetesen kevésbé vannak kitéve
a szókincs efféle korszerûsítésének,
és bátran állíthatom, hogy míg a fõváros
jelentõs mennyiségû piantadóval dicsekedhet,
vidéken csak úgy hemzsegnek a lököttek; e nyelvészeti
vita azonban jelentéktelenné törpül azzal a kilátással
szemben, hogy egy szép napon a lököttek és a piantadók
együttes száma meghaladhatja az épelmé-
jûekét, akik, mint ön
is tudja, ma még többen vannak.
A bolond és a piantado között
az a különbség, hogy a bolond azt hiszi magáról,
hogy normális, míg a piantado, mindenféle alaposabb
meggondolás nélkül úgy érzi, hogy az épelméjûek
világa túlságosan hasonlít egy szimmetrikus
faiskolára vagy egy svájci órára; a kettõ
csakis az egy után és a három elõtt állhat,
amibõl következõen - anélkül, hogy vitát
nyitna róla, hiszen a piantadóra sosem volt jellemzõ
a józan meggondolás, a lelkiismeretesség vagy a pártatlan
bíráskodás -, az ilyen ember az út ellenkezõ
oldalán, és többnyire a menetiránnyal szemben
halad, amikor pedig a piros lámpa láttán a többi
autós lefékez, õ a
gázra tapos, aztán Isten óvjon mindenkit.
A bolondok megértéséhez pszichiáternek kell lenni, sõt még az is kevés; a piantadók megértéséhez azonban nem kell más, csak humorérzék. Minden piantado dulimanó, azaz bennük a humor helyettesíti mindazokat a szellemi képességeket, amelyekre oly büszkék a profok meg a dokik, ez utóbbiak számára az õrültség az egyetlen kiút, ha az eszük cserben hagyja õket, piantadónak lenni viszont nem kiút, hanem életcél. Jómagam mindig halálosan komolyan vettem a piantadókat, mert õk a kivételek, akik erõsítik a szabályt, a föld sója, a jövõ humusza, amely titokzatosan beépül ebbe a nátriumklorid alkotta, rendszerint fehér színû és jellegzetes ízû, kristályos anyagba, amely nagyon fontos alkotórésze ugyan a levesnek és a ragunak, mégis valahogy sivár és unalmas, akár a halál völgye.* Íme egy példa: Odajön és azt mondja maga marco polo én aztán nem felelem de bizony az mondja õ de hát honnan veszi kérdezem abból a csomagból ott a kezében mondja nem értem mi az öszszefüggés mondom én de én igen feleli na halljuk biztatom mire õ marco polo hozta be a makarónit de ebben nem makaróni van hanem kristálycukor mondom én maga megõrült mondja erre talán inkább maga mondom én nem uram, maga a bolond ha még azt sem tudja hogy maga marco polo mondja.
Ez a röpke párbeszéd a rue Blomet és a rue des Favorites sarkán hangzott el, életem egyik legfogékonyabb idõszakában; alig léptem ki az utcára, nyitottam fel egy levelet vagy emeltem fel a telefonkagylót, máris egy piantadóval találtam szemben magam. Fiatalkoromban jónéhányat ismertem, de csak messzirõl; rettentõ komolyan tartottam tõlük a távolságot, mert akkoriban puszta finomkodásból elvesztegettem az életemet és makacsul kitartottam az épelméjûség mellett (még ma is, de ezen egyfolytában csodálkozom). Ebbe az idõszakba, amelyben messzirõl ismertem néhány piantadót elemi erõvel robbant be don Francisco Musitani, aki Chivilcoy faluban lakott és annyira szerette a zöld színt, hogy a házában minden zöld volt, de azért a gyengébbek kedvéért azt a nevet adta neki, hogy "Csupazöld"; az a jótét lélek felesége és a megfélemlített gyerekei is tetõtõl-talpig zöldben jártak, akárcsak a családfõ, aki maga szabta-varrta a ruháikat, hogy elejét vegye bármiféle elhajlásnak és eretnekségnek; a faluban zöld biciklin járt, aminek a kormányára, ha jól emlékszem legkevesebb négy, de lehet hogy hét, különbözõ méretû, hangú és rendeltetésû csengõt és dudát szerelt fel (mást használt az utcasarkon, két sarok közt félúton, az utca páros és páratlan oldalán, a téren, vasárnap stb.). Don Francisco Musitaninak rettentõ sok pénze volt a bankban, amit fonográfkereskedõként gyûjtött össze akkoriban, amikor a His Master's Voice márkájú lemezjátszók a szó szoros értelmében rányomták védjegyüket az argentin vidék gazdaságára. A kizárólag zöld színû fonográfokkal felszerelkezett barátunk egy zöld ló vontatta, zöld csézán járta a birtokokat; szegény ló ugyanannak a szenvedélynek esett áldozatul, mint az a kisded, akit Leonardo bearanyozott a Sforza-palotában készülõ, allegorikus kompozíciójához; hamarosan belepusztult a bõrlégzés vagy minek hívják lefojtásába. De még az én idõmben is éltek olyanok, akik látták, ahogy farmról-farmra jár, az atyafiak legnagyobb megrökönyödésére.
Don Francisco igazi piantado volt, és mint ilyen, zseniális. Amikor megtervezte a "Csupazöldet", kitalálta, hogy az emeleti szobáktól az utca szintjéig meredek csúszdát épít, ami nagymértékben megkönnyíti a takarítást, azaz a felesége munkáját; elég volt kiönteni egy vödör vizet az emeleten, és az engedelmes elem az utcára zúdulva magával sodorta a (zöld) szöszmöszt. Nem ok nélkül hoztam szóba a szöszt, ugyanis Don Francisco gyûlölte a pékségeket, ahol a kenyeret vászonzsákban kelesztették, mert szilárdan hitte, hogy a zsákvászon szösze súlyosan veszélyezteti az emberi egészséget. Az általános iskola tanulói minden évben felkérték, hogy az évzáró ünnepélyen tartson elõadást a szöszmösz ártalmairól, Musitani pedig megjelent a legjobb zöld öltönyében és több fertõzött kenyeret is bemutatott a közönségnek, amely így bosszulta meg zavarba ejtõ különcségét. 1942-ben én is ott voltam az elõadásán és tapasztalhattam, hogyan formálódik a kollektív jó lelkiismeret; ahogy piantado barátunk ott állt az önelégült épelméjûek és a helyes úton elindított csemetéik hordájával szemközt, olyan volt, mint valami abszurd hírnök, mint egy tengerbe dobott, zöld palack, benne az üzenettel, amit senki sem ért, mert nem jobb kézzel írták, de még csak nem is a ballal. Persze azért megtapsolták, mind a két kezükkel.
Ezidõtájt hallottam arról a másik piantadóról is, akinek a fekete humorát egyetlen rövid, ám annál sokatmondóbb levél foglalja össze. Az illetõ se szó se beszéd meglépett otthonról, hátrahagyva a feleségét és a kisded porontyát. Pontosan huszonhárom év múlva a poronty levelet kapott Torinóból, amelyben a lakonikus üzenet mellett egy darab madzag is volt. Az üzenet a következõképpen hangzott: "Kedves Gilberto, annyi év után is sokat gondolok anyádra és rád. Olaszországban élek, ahol idõközben a Borsalino kalapgyár igazgatója lettem. Küldök egy spárgát, hogy mérd meg a fejedet aztán küldd vissza, mert szeretnélek megajándékozni az egyik kalapunkkal. Üdvözöl: Apád, X." Arról nem szólt a fáma, hogy mit tett Gilberto, márhogy azon kívül, hogy leitta magát, és könnyek közt mutogatta a madzagot a környék kocsmáiban.
Amikor az Argentin Könyvkereskedõi Kamara elnöke voltam (igen, igen, nem tévedés, papírom is van róla, de ha nem hiszi, kérdezze meg don Gonzalo Losadát vagy don Antonio López Llausást, õk csak nem hazudnak a kedvemért), sok piantado keresett fel, abból a fajtából, akik azzal jönnek, hogy a fõnökkel akarnak beszélni, aztán ki tudja hová fajulnak a dolgok. Egyikük szentül hitte, hogy befolyásos könyvkiadó vagyok és hozott nekem egy verset a méhekrõl, amelynek a hossza a kétszáz métert is meghaladta; megbocsáthatatlan módon odaadtam egy lánynak, aki akkoriban sok minden mástól is megszabadított. Többnyire nem bántam a piantadók látogatásait, de azért a biztonság kedvéért a kezem ügyében tartottam egy ólomkristály tintatartót. Az egyik leghûségesebb látogatóm félévenként rendszeresen eljött, és beszámolt nekem a terveirõl. Minthogy már az ajtóból rázendített, és nekem csak annyi kezdeményezést engedett meg, hogy megszorítsam meglehetõsen mocskos kezét, sosem tudtam meg, mivel is foglalkozik voltaképpen, de valószínûleg köze volt a képzõmûvészethez. Jellegzetes monológját jól szemlélteti az alábbi, rövidre fogott példa:
- Hogy van? Köszönöm, én jól. Azért jöttem, hogy elújságoljam, felállítottam a frontot. Vannak még nehézségek, meg aztán sok az irigyem, de a gyõzelem a miénk, rendületlenül menetelünk, minden elõ van készítve. Elõször a támadás, hiszen ön is tudja, hogy a legjobb módszer a támadás. Az én frontom pedig támadásra kész, úgy bizony. Azok meg nem számítanak rá, és ezzel idõt nyerek. Tudja, ez stratégiai kérdés. Amazok ott vannak, de amikor elébük állok, megfutamodnak. Itt kezdõdik a pozitív fejlõdés és egy éven belül minden gond megoldódik. Na, mit szól hozzá? Jól ki van találva ez az én pompás frontom. Viszlát, uram.
Egyik látogatásától a másikig a front nem sokat változott, de abban biztos vagyok, hogy a hadiállapot nagyon jót tett ennek a piantadónak, és remélem, hogy az utódom is hajlandó volt fogadni.
A Kamarában más furcsa emberek is megfordultak, köztük olyan tökkelütöttek is, akiket öröm volt hallgatni. Egy könyvkiadó, aki amint késõbb elmesélte, jó ideig vívódott, hogy ezt a hivatást válassza-e, vagy igazgasson inkább egy pizzasütõ-láncot, hosszú, bizalmas beszélgetéseket folytatott velem, úgyhogy rettentõen megkedveltük egymást és együtt kávéztunk a sarki presszóban és lestük a Franco-Inglesa áruház egyik elárusítónõjét, aki pontosan arra való volt, amire Cejas mondta. Találkozóinkból szinte szó szerint emlékszem arra a beszámolójára, amit Cocteau filmjérõl, A szépség és a szörnyeteg rõl tartott:
- Szent ég, látta azt a mozit? Micsoda baromság, te jószagú, csak azért néztem meg, mert egy haverom elvitt. Az egészbõl egy kukkot se lehetett érteni. Az elején van egy lány, aki bemegy az erdõbe és ott van egy apródnak öltözött szörnyeteg, aki beleszeret és szobára akarja vinni a kastélyba. Aztán kisül, hogy a szörnyeteg valami királyfi, én meg majd meghaltam abban a rekkenõ hõségben, és már azon voltam, hogy levetem a cipõmet, mert nem bírtam tovább azt a sok marhaságot. Van egy rész, ahol a várban minden lámpa olyan, mint egy kéz és össze-vissza mozog, na ne fárasszanak, a szörnyeteg meg teljesen bedilizik, mert a lány rá se hederít. Késõbb minden egyenesbe jön, de akkor se érteni semmit. Azt azért meg kell hagyni, hogy a végére az ember egész megszereti azt a dögöt...
Befejezésül a befejezhetetlen témáról
Hoffmann, aki értett a dologhoz, a bolondokról mondja azt, amit mi a piantadókról: "Hiszem, hogy a rendhagyó jelenségek által a természet bepillantást enged számunkra legfélelmetesebb mélységeibe; az õrültekkel való különös kapcsolatom során sokszor kerített hatalmába a rettegés, de ennek közepette olyan sejtések és képek merültek fel bennem, amelyek semmi máshoz nem fogható mozgalmasságot, pezsgést és lendületet adtak a lelkemnek."*
André Breton, aki szerencsétlenségére nem volt eléggé piantado és megtorpant a Nadja peremén (pedig micsoda perem, micsoda "mélység-lecke" az!), mert a talány helyett a tudományt választotta, épp eleget tudott ahhoz, hogy így írjon Maurice Fourré La nuit du Rose Hôtel címû mûve kapcsán: "Nyilvánvaló, hogy a szerzõ az átéltek olyan szintjére kíván vinni bennünket, amely jóval meghaladja a sok más író által kedvelt élethelyzetekét." Ez a szint Párizsban várt rám, és itt is akarok maradni. Nemtartom, véletlennek, hogy a La nuit du Rose Hôtel egy évvel a megérkezésem elõtt jelent meg, mert ahogy Salvador Dalí mondta egy hasonló helyzetben, Franciaország megtette a szükséges elõkészületeket, hogy a legkifinomultabb szörnyûségekkel fogadjon. Olyan könyvekkel, mint Fourré mûve, motoros balesetekkel, amelyek a feje tetejére állították az életemet, mindazzal, amit más mûveimben leírtam; de mindig a piantadókkal együtt, a piantadók közé vegyülve, lassan megértve az átélteket abból a sajátos nézõpontból, amelyet Maurice Fourré is sugall, amikor a 193. oldalon a következõ mondatot adja Rose szájába, amint éppen azzal a szállodai számlával legyezgeti magát, amelyhez a vendég idõs kora miatt ötven százalékos felárat adtak: Megközelíthetnénk-e valaha is az igazságot, ha lemondunk a nevetésrõl?
TOMCSÁNYI ZSUZSANNA fordítása