És persze nem maradhat ki Julio Cortázar sem, akinek úgy gondolom, rögtön Borges után van a helye. Nemcsak azért, mert írói nagysága és rendkívüli hatása miatt erre feltétlenül rászolgál, hanem mert Cortázar - tudva, nem tudva - szétválaszthatatlan párt alkot Borgesszel: mint generációjából sokan, õ is Borgesen nevelkedik, eleinte utánozza, aztán - ismét sokadmagával - ellene fordul, majd gyülõlve-szeretve harcol ellene, mégha nem mindig az irodalom területén csatázik is vele, végül pályája derekán, már igencsak egymagában, kiegészíti, gazdagítja s nem egyszer meghaladja Borgest. Csak néhány példa: egyik elsõ novellája, Az elfoglalt ház nemcsak címében rokon az Aszterión házával; a Los reyes címû "drámájában" könnyû felfedezni a Borges-esszékbõl ismert görögös motívumokat; írásaiból - ha más-más szinten is, de - mindig kiérzõdik a ráció sugárzó jelenléte; a tükrözések, a szimmetrikus képletek, a sok doppelgänger , a vendégszövegekkel való kettõzés szinte analógiásan ismétlõdik Cortázarnál; szellemi hátországában úgyszintén sok a közös ismerõs: Keats, Poe, Faulkner, Kafka, Mallarmé, Coleridge, hogy csak néhányat említsünk.
A párosnak azonban talán fontosabb
eleme az, ahogy Cortázar kiegészíti és emberi
léptékûvé teszi Borges mûvészetét:
a formai és szellemi rokonságon túl Cortázar
mindig és minden szinten sokkal közvetlenebbül kapcsolódik
az élethez, mint elõdje. Hõsei között sok
az igazi regényszerû, hús-vér figura (nem véletlen,
Borges sosem írt, sosem tudott regényt írni), sok
a - Borgesnál alig létezõ - gyerekszereplõ
és a nõalak; nála az elbeszélõ helyzetek
hangsúlyozottan hétköznapi terekre épülnek,
olyanokra, mint például egy
autóbusz peronja, egy vasútitöltés
melletti "játszótér", egy bedugult autópálya,
egy zsúfolt metrókocsi, amint a témák java
is életszagú, legyen szó betegségrõl,
szerelemrõl, váratlan találkozásról,
bokszmeccsrõl. És nemcsak az életszerûségrõl
van szó, ami végül is elvezethetne valamiféle
szimpla realizmushoz, hanem az élet hallatlan mélységeinek
és rejtett oldalainak az izgalmas, gyakran kifejezetten romantikus
bemutatásáról; sejtelmek, fantáziálások,
halluciónációk, egybefolyó idõk, érintkezõ
terek mind azt jelzik, hogy Cortázar eltökélten ostromolja
a valóság racionálisan kijelölt kereteit, és
akár szürrealistának, akár fantasztikusnak nevezik
is a prózamûvészetét, a jungi, freudi, bergsoni,
bretoni mély psziché oldaláról igyekszik megragadni
az emberi élet teljesebb dimenzióját. Ugyanakkor az
esztétizált világ irodalmi feldolgozása is
gyakran árnyaltabb, sõt gazdagabb Cortázarnál,
például ott, ahol elõtérbe kerül a zene
(Az üldözõ)
vagy egy másik mûvészeti
ág
(Nagyítás),
azt nem is említve, hogy
nála nem akármilyen zene szól, hanem dzsessz, s nem
akármilyen képet láttat velünk, hanem fényképet;
Borgesnél nemigen képzelhetõ el egyik sem. Végül
Cortázar egyénként és társadalmi lényként
is jobban kötõdik a korához; akár politikai,
akár irodalmi-mûvészeti jelenségrõl,
divatról, kihívásról van szó, merészebben
reagál; politikai szereplése enyhén szólva
vitatható, látványos prózaújítási
kisérletei nem egyszer felszínesek, dehát mégis
csak õ írt verset Che Guevarához, s õ rukkolt
ki a hatvanas, hetvenes években több formabontó avantgárd
könyvvel
(Nyolcvan földön egy nap alatt, Utolsó
menet, Próza az obszervatóriumból)
és írta
meg a latin-amerikai
Ulysses
t, az
Ugróiskolá
t
.
Röviden: Cortázar mûvészete,
fõleg a novellisztikája elképzelhetetlen Borges fikciói
nélkül; kis- és nagyprózájában
ugyanakkor jelentõsen ellen-
súlyozza Borges eredendõ
életidegenséget és szûkös vagy túlzottan
közvetett társadalmi kötõdését. Nem
kétséges, hogy remek párt alkotnak, ezért ha
mégis csak két argentin nevet
szabad megnevezni, Borges mellett, úgy érzem - Maradona ide,
Maradona oda -, Cortázar a másik.
Magyarul Julio Cortázartól (1914-1984) eddig önálló kötetként egy viszonylag hagyományos regény jelent meg (A nyertesek) és egy nagyobb novellaválogatás kétféle, közel azonos kiadásban (Nagyítás, Az összefüggõ parkok). Antológiákban, folyóiratokban kiadásra került még több kispróza, például Az üldözõ, amely magyar írókra is hatott, számos novella, egy-egy esszé, rádiójáték. Mutassunk most be egy másik Cortázart, az esszéírót, aki nem kevésbé gazdag és újító kedvû, mint a prózaíró. Kaméleontermészete itt úgy nyilvánult meg, hogy az esszé legkülönbözõbb, gyakran ellentétes formáit mûvelte egyszerre: írt szabatosan megfogalmazott, terjedelmes tudós elemzéseket, de publikált sok könnyed avantgárd publicisztikát is; közzétette nagyobb irodalmi elõadásainak a szövegét, de hozzájárult a különbözõ politikai töltetû beszédeinek vagy épp polemikus leveleinek a kiadásához is; esztétikai okfejtéseit hol önálló esszékötetbe foglalta, hol barvúros technikával beleszõtte a prózájába. Válogatásunk ebbõl a gazdagságból ad ízelítõt: az 1954-ben született Poétikakisérlet az egész életmûre jellemzõ világlátását fogalmazza meg; az utána következõ öt rövidebb írás az 1967-ben kiadott Nyolcvan földön egy nap alatt címû kötetbõl származik, s jól illusztrálja a cortázari gondolkodásmódot; a Morelliádák az 1963-as Ugróiskola híres "Elhagyható fejezeteibõl" válogat; az Utolsó menet "kétemeletes" kötetébõl (1969) a novelláról szóló írását adjuk közre, majd befejezésül, hogy elméletét mindjárt a gyakorlatban is lássuk, a szerzõ két nálunk ismeretlen kisprózáját közöljük.
Talán ennyibõl is hihetõ, hogy Cortázar a másik.