Ha valahányszor meglátunk azóta egy-egy tárgyat vagy képet, amely ezt az állatot ábrázolja, igyekszünk megszerezni, hogy megajándékozhassuk vele. De krokodilok még másolatban is ritkán fordulnak elõ a mi éghajlati viszonyaink között. A mûvészeket pedig nemigen ihletik meg - így néha több esztendõ is elmúlik anélkül, hogy az utunkba kerülne akár csak egyetlen krokodil is.
De 1941 decemberében Budapest utcáin sétálgatva, az egyik régiségkereskedés kirakatában felfedeztem egy harminchárom centiméter hosszúságú, aranyozott ezüstbõl készült, csillogó krokodilt.
Akkoriban gróf Pálffy Pál felesége voltam. Szlovákiában éltünk, Pozsony mellett, egy Budmerice nevû kastélyban, amelynek építészeti formái a Loire-völgyi kastélyok architektúrájára emlékeztettek. Azonban Budmerice csak a múlt század vége felé épült, fehér falai voltak és a kék szín árnyalataiban csillogó, gazdagon díszített tetõzete. Tornyocskái csúcsain számtalan szélkakas ágaskodott az ég felé, és egy lila virágú akácfa oltalmazta a fõbejáratot. Északi homlokzatának árnyékában sokszínû bazsarózsa nõtt. Az együttes ugyancsak derûs látványt nyújtott a hatalmas angolpark közepén. A parkot az Alacsony-Kárpátok lábai alatt húzódó erdõségbõl szakították ki - és én annyira szerettem ezt a helyet, hogy aligha tudnék mást említeni, amit ennél jobban szerettem volna. A kastély, a park és ez a vidék életemnek nemcsak a legszebb éveit õrzi, de a legboldogabbakat is.
A háború elszakított a családomtól. A férjem módfelett együtt érzett velem. Átérezte és osztotta bánatomat, lehangoltságomon megkísérelt segíteni. Borús hangulatomat csak mélyítette Franciaország akkori szomorú helyzete. Minden új évszak a távoli Verrières-le-Buissont idézte emlékezetembe itt - a vidéket, ahol születtem, ahol elõször a fényre nyitottam a szemem. Gyakran behunytam ezt a világra nyíló kaput és a fülemre zártam kezeim, hogy jobban lássam testvéreimet, még inkább halljam lépteik zaját. Nevetésüket a kertben, ahol közös gyermekkorunkat töltöttük.
A karácsonyi ünnepek közeledtével emlékeim hatása nyomán még inkább erõt vett rajtam a lehangolt szomorúság. És hogy kissé felvidítson, férjem felvitt Budapestre, ebben a városban töltöttük az év végi ünnepeket. Ezen a szálon kerültem 1941 decemberében ismét ide, így állított meg a régiségkereskedés kirakatában a csillogóan aranyozott, ezüstkrokodil. Igen régi mûtárgy lehetett - egy augsburgi ötvösmester alkotása volt.
André bátyám azonnal az eszembe jutott. - Ez a darab jól illenék gyûjteményébe - gondoltam, de olyan magas árat kért a kereskedõ, hogy megvásárolni nem állt módomban. Mindez persze nem csökkentette bennem a vágyakozást, mindenképpen szerettem volna a krokodil birtokosa lenni.
Balszerencsémet elmeséltem az egyik barátnõmnek bizalmasan, és õ mindezt természetesen az elsõ alkalommal megemlítette férjemnek. Pali pedig - mint errõl késõbb értesültem - akkoriban éppen afelett tûnõdött, mivel szerezhetne számomra minél nagyobb örömöt karácsonyra. Én egyáltalán nem gyanakodtam amiatt, hogy összejátszanak. De amikor újra elmentem a kirakathoz, hogy legalább lássam a krokodilt, csupán hûlt helyét találtam, egyszerûen eltûnt. Elvesztését annyira sajnáltam, hogy hiába erõlködtem és hiábavaló volt minden józan érv - nem tudtam megvigasztalódni egyedül.
December 24-e éjjelén a szalonomban hárman voltunk: férjem, gróf Esterházy János és magam. Egy kerek asztalka közepén állt a picinyke és havas karácsonyfa. Gyertyái már égtek, ágai alatt szerényen húzódtak meg az ajándékcsomagok.
Jókívánságok, kézcsókok, sóhajok. Emlékezetemben a verrières-i karácsonyok tolakodtak elõ, ahol ilyenkor nagyon vidám baráti társaság gyûlt öszsze a testvéreim által díszített hatalmas fa körül. De itt Budapesten és 1941-ben mindössze hárman álltunk a parányi fenyõfa elõtt, bár ezt a kis társaságot is meleg szeretet és elmélyült barátság fûzte össze, kapcsolta együvé.
Mosolyogva bontogattuk mindhárman a nekünk szánt csomagocskát. Én egy keskeny és hosszú ajándékdobozon fedeztem fel a nevem. A cédulán felismertem férjem kézírását - és gyorsan magamhoz kaparintottam a csomagot. Amikor kibontottam, viharos meglepetés ért: a krokodil került a dobozból elõ szinte hihetetlenül. Magam elé tettem, néhány lépést hátrálva mustrálgattam, aztán kezembe vettem újra hitetlenkedõn. És ahogy ide-oda forgattam a kezeim között, kiderült: a feje lekapcsolható.
Azonnal szétszedtem a krokodilomat. És amikor a belsejébe néztem, felfedeztem, hogy az állatka gyomrát jelképezõ belsõ választófalhoz egy szögletes papírdarabka simul. De az ujjaim hegyével nem sikerült elérnem a papírt, így egy csipeszt kerestem elõ, és azzal húztam ki lassan, óvatosan. Hatalmas meglepetés ért, micsoda döbbenet! A kartonlap egy névjegykártya volt, és ezen a következõ három szó olvasható: Henri de Vilmorin !
Megdöbbenésem még az elõbbi örömnél is kimondhatatlanabbá változott. Bután bámultunk egymásra. - Hát ez meg miképpen lehetséges? - kérdezgettük egymástól értetlenül.
Két nap múlva ismét elmentem a régiségkereskedõhöz, talán meg tudja magyarázni az emlékezetes csodát.
- Ennél mi sem egyszerûbb - mondta. - 1940 májusában egy francia úr jött be az üzletembe, és meg szerette volna vásárolni a kirakatban meglátott krokodilt. " Most Bukarestbe megyek - mondta -, de négy-öt hét múltán viszszajövök, és akkor magammal vinném Franciaországba. Tegye félre nekem, ne adja el semmiképp, mert egyik testvéremnek szánom, aki krokodilokat gyûjt."
- Az úr ideadta névjegykártyáját, ezt az állatka gyomrába csúsztattam, ahol ön megtalálta a minap. A krokodilt páncélszekrényembe tettem, és vártam leendõ vevõmet, õ azonban többé nem tért vissza. Majd tekintettel arra, hogy idõközben majdhogy két esztendõ telt el, úgy gondoltam, hogy megfeledkezett rólam. Így újra kitettem a mûtárgyat a kirakatba, de az már nem jutott eszembe, hogy gyomrából a névjegyet kivegyem.
Ekkor már magam is emlékeztem, hogy Henri bátyám 1940 tavaszán, egy közép-európai megbízása során valóban átutazott Budapesten. A francia összeomlás híre Szófiában érte, innen aztán nem a korábban tervezett útvonalon tért haza, hanem Törökországba került, onnan hajózott Londonba tovább.
- Hát - mondtam a kereskedõnek -, ez az úr a bátyám.
- Ennyire egyforma az ízlésük is? - kérdezte most már õ értetlenkedõn.
- Nem mindig - válaszoltam -, de ami a krokodilokat illeti, õket egyformán szeretjük, és azonos okunk is van erre.
Két esztendõ múlt el ezután anélkül, hogy testvéreimet láthattam volna. Azon az ünnepi estén még inkább éreztem hiányukat, mint korábban és utóbb bármikor.
De ami a testvéri szándékok találkozásának jóvoltából történt, nagy örömöt hozott: egy szeretettel teljes budapesti karácsony a nevükkel együtt meghozta nekem egy kissé személyes jelenlétüket is.
ORBÁN FERENC fordítása