Amikor pár nap múlva egy kósza délelõtti napsugár fölfeszegette a szemhéjamat, elõször el sem tudtam képzelni, hol vagyok. A boltozatos mennyezet alatt kávé és friss kifli illata terjengett; könyvek hágtak fölfele százával, odavetett szmoking hevert egy karosszéken, melynek támlakárpitján villás farkú, bíbor nyelvû kék oroszlán ágaskodott. A tükör sarkán egy csokornyakkendõ, egy fél báli cipõ az egyik sarokban, a másik a másikban, a szõnyeg túlsó végén keményített mellû ing (akkoriban még ilyet hordtak a szmokinghoz) terült el, mint a gyalogbéka, kézelõjében kölcsön mandzsettagomb csillogott. Idegen tollak, hisz az én ébredezõ szememet általában nyûtt úti ruhák halma köszöntötte. Mindmegannyi talány.
Aztán egyszerre világosság gyúlt bennem. Budapesten vagyok.
Újra a mágnások között hát, csak most a budai Vár meredek dombján, mely az üres királyi palotát emeli az égbe a folyó jobb partján. Az Úri utca - németül Herrengasse - kiugró ablakfülkéivel, cseréptetõivel, boltíves-címeres kapuival, az erõdített magaslat tetején kanyargott. Nem sokkal 1686 után építhették, amikor a várost visszafoglalták a töröktõl, és sok háznak az alapja alatt baljós török pincealagutak kígyóztak még. Ebben a fõvárosi lárma felett kapaszkodó patríciusnegyedben egy vidéki városka csendje honolt, s házait, melyekben ugyanazok a családok éltek több nemzedék óta, köztük az én elragadó menedékemet is, rendre ilyen-meg-ilyen palotának hívták. - All rot, of course1 - mondta jórészt Angliában nevelkedett háziasszonyom. - Mi magyarok imádjuk a fellengzõs szavakat. Egyszerû polgárház ez.
Tibor és Berta negyvenvalahány évesek lehettek. Miután jó elõre értesítették õket rólam, oly tökéletességgel vettek szárnyaik alá, amire Esztergom már felkészíthetett volna; a magyar vendégszeretet meg-megújuló csoda. Tibor kapitány volt egy lovastüzér-ezredben, s alacsony rangját, hisz az egész háborút végigharcolta, csupán a Trianon utáni magyar hadsereg apró voltának köszönhette. Berta, akit mindenki szeretett, szórakoztató, rosszmájú, szókimondó, magas, elegáns teremtés volt, fekete hajában szürke csíkkal, és többnyire tweedkosztümöt viselt. Apja, egy igen elõkelõ gróf , Fiume kormányzója volt a háború elõtt, és miközben apró automobilján a várost jártuk, Berta egyik elragadó történetet a másik után mesélte Trieszt, Fiume, Pola és az Isztriai-félsziget letûnt világáról. Családja, oly sok máshoz hasonlóan, nem élt valami fényes körülmények között mostanában, a ház egy részét ki is adták; Berta itt is, ott is bizottsági tag volt, s folytonosan sürgött-forgott. Magam is része lettem lázas tevékenykedésének, elkísértem bevásárlókörútjaira, amit mindig városnézéssel kombináltunk. Ha úgy gondolta, érdekes vagy szórakoztató lehet számomra, magával vitt némely vizitjére is; amikor pár nap múlva bál készült egy közeli háznál, elintézte, hogy meghívót kapjak, és a megfelelõ öltönydarabokat is összeszedte nekem Tibor ruhatárából meg a szomszédokéból. Megkérdeztem, õ is ott lesz-e; kacagva felelte: - Majd ha fagy! De maga élvezni fogja. - És valóban élveztem.
Nagyon megadták a módját, és, mint Berta rámutatott, a helyszín ezúttal tényleg egy igazi palota volt; a bálterembe vezetõ lépcsõsoron valaki barátságosan karon fogott: gólyabarát esztergomi szövetségesem volt az, aki tüstént újból felöltötte mentori szerepét. A bál cigányzenével végzõdött, a párok felálltak a csárdáshoz. Egy fiatal kettõs, a férfi keze partnere csípõjén, a hölgyé a férfi vállán, különösen mámorító forgásba kezdett, talpuk szilajon dobogott, hajuk szállt, mint a lovak sörénye. Végül ezzel a fiatal párral, a gólyák szerelmesével, gyönyörû társnõjével, egy Annamária nevû lánnyal, akire jobb szó híján ráakaszkodtam, meg másokkal két autóba zsúfolódtunk, s a domboldalon lezúgva áthajtottunk a Lánchídon, hogy belevessük magunkat csillogó-villogó barlangjába a legigézõbb mulatónak, amelyet valaha is láttam. Vajon tényleg forgott volna az Arizona parkettje?2 Én mindenesetre úgy éreztem. Hófehér paripák keringtek rajta az egyik pillanatban, hányva-vetve csótáros fejüket: valaki kijelentette, hogy tevéket is látott már itt, sõt elefántokat is... Aztán flitteres akrobaták cikáztak a reflektorfény megvilágította cigarettafüstben, fogózkodtak össze, hánytak bukfencet, pörögtek a tengelyük körül, repültek kitárt karral, miközben hajszálpontosan dobott karikák suhantak a kezükbe az ideiglenesen elsötétített háttérbõl; végül egy csillagdíszekkel borított titán karizmain egyensúlyozva emberi pagodát emeltek, könnyedén pattanva egymás válláról fel és egyre feljebb, s a csúcson, valahol közvetlenül a menynyezet alatt egy pliszírozott ruhácskás karcsú lány, csillaggal a homlokán, csókokat hányt a közönségnek. Valahogy ismerõs volt ez a szõke, mosolygós társaság... hát persze: régi barátaim a bécsi skiccelõs idõkbõl, akiknek Konraddal vagy egy tucat pohár Himbeergeist et köszönhettünk közvetve - a Koschka testvérek! Ott toronylottak piramidálisan fennmaradva, csillámló megdicsõülésben! (Plakátjaik derûs hívogatása - A CSODÁLATOS KOSCHKÁK! - egész ott-tartózkodásom alatt a szemembe ötlött mindenhol.) Utána iszogattunk még egy Werbõczy utcai házban is, és amikor Annamária hazakísért a közeli Úri utcába, már nem vehettük biztosra, a hold vagy a hajnalpír veti-e árnyékunkat a macskakövekre.
Nem csoda hát, hogy az ezüst kávéskanna oldaláról visszapattanó tizenegy órai napsugár néma gránátként detonált a fejemben... Kivágódott az ajtó, benyargalt rajta Tim, a fekete farkaskutya, és felugrott az ágyamra. Mögötte közeledett gazdája, Miki, vendéglátóim fia, egy meglehetõsen rakoncátlan, de igen szórakoztató, tizennégy-tizenöt esztendõs, térdnadrágos kamasz. - Tessék - nyújtott felém egyik kezében egy pohár vizet, másikban egy üveg szódabikarbónát. - Mama szerint ez kell most magának.
Ilyen éjjelibagoly-társaságba csöppentem hát, s budapesti tartózkodásomat váltig efféle ébredések központozták. Tökéletesnek tetszett ez az élet: szeretetre méltó, szertelen házigazdák; tüzes, sziporkázó, gyönyörû új barátok egy megejtõ város hátterével; egy izgató új nyelv, erõs, torokkaparó italok, szájpadlásperzselõ ételek, a kifinomultság és a nekifelejtkezett derû ellenállhatatlan légköre. Lázba hoztak a város divatos helyei, különösen a mulatók, például a budai lejtõn álló Kakukk, ahol késõ éjjel vagy féltucatnyi cigányzenész sertepertélt az ember körül mint megannyi mosolygós holló, és mindent elöntött különös muzsikájuk. Ha rosszul játsszák, olyan ez a zene, akár a ragacsos melaszba kevert üvegcserép, és még az is meglehet, hogy nem igazán magyar - Bartók és Kodály szilárdan állítja, hogy cigány voltánál fogva nem magyar eredetû -, ám Lisztet becsapta, engem pedig elbûvölt. A lassú részeknél a cimbalom verõi tétován repkedtek a húrok fölött, a hegedûk aléltan bágyadoztak, hogy aztán egy hirtelen szinkópával újra nekivaduljanak, verõk és húrok pattogósba váltottak, a cimbalmos valósággal õrjöngött, a prímás pedig, fekete csomóba rántva a húrokat, hajlongva húzta-nyeste sorra a vendégek fülébe, úgy borulva rá hangszerére, akár a pehelysúlyú bokszoló belharc közben az ökleire; az ilyen részek, hihette volna az ember, csakis eksztázisban vagy ájulásban tetõzhetnek. Szárnyaló glissandók, záporozó pengõk: egyre ködösebb tekintetek, ahogy dugó pukkant dugó után... Vajon ki fizetett mindezért? Én biztosan nem - már az elsõ tétova mozdulatomat is úgy, olyan joviálisan söpörték félre, mint amire szót sem érdemes vesztegetni. (Pedig megérkezésem másnapján elmentem a Zoltán utcai konzulátusra, ahol ajánlott levél várt, s benne az elképesztõen nagy, hatfontnyi összeg, amely Bécs óta gyûlt-szaporodott.)
Ezek közül az emberek közül nagyon sokan beszéltek angolul; kivételes esetben a némethez folyamodtak, bár néha, vélhetõleg történelmi okokból, kelletlenül; mindenesetre ez volt az egyetemleges második nyelv. Az általános tegezõdés, még ismeretlenek között is, ha azok barátok barátai voltak, meglepett. A magázás, úgy rémlett, gyalázkodással ér föl, s nemegyszer párbaj lett a vége. (A tény, hogy a párbaj még mindig dívott itt - és nem is a diákos válfaja, hanem az egészen komoly kardpárbaj -, romantikus színezetet adott annak az egyébként is bizonyára hátborzongatóan pontatlan képnek, amely kezdett bennem kialakulni az országról.) Könnyed modorukat, akárcsak az osztrákokét, idõnként ódivatú szertartásosság merevítette. (Tetszett, hogy kezet csókolnak a nõknek, de az azért mégis különös volt, amikor a cseléd vagy a paraszt csókolt kezet urának. Elterjedt kelet-európai szokásnak bizonyult egyébként, s hamarosan már nem is annyira szolgainak tûnt, mint inkább ódon rítusnak, amolyan hûbéri fogadalomnak a feudális idõkbõl - aminthogy, persze, az is volt.) Ezek a magyarok nagy gondot fordítottak az öltözködésre. Imádtak cicomázkodni, és elegánsak is voltak egy angolosnak hitt, korábbi divat szerint; ennek ellenére ügyet sem vetettek az én viseltes úti öltözékemre. Még amikor istenigazában kinyaltam is magam, csak egy tweedzakóra, szürke vászonnadrágra, váltás ingre és kék nyakkendõre futotta, ami ugyan prezentábilissá tett - de a lábbeli mindig elrontotta az összképet: tornacipõ vagy teniszcipõ, mikor melyik volt a tisztább. De ez se számított.
Az állandó iskolai botrányok, rossz bizonyítványok után egyszerre mintha rám mosolygott volna a szerencse. Müncheni megállóm óta ottani balti-orosz barátaimtól, majd az õ barátaiktól is, akiknek írtak, kedvességre buzdító levelek szálltak egyre kelet felé, melyek a melegség és a határtalan vendégszeretet bõségszaruit nyitották meg elõttem, amikor utolértem õket. Telve voltam hálával jótevõim iránt és szerettem õket, de nem hiszem, hogy jó szerencsém akár csak egyszer is elgondolkodtatott volna. Mivel a barátaik kérték õket, hogy segítsenek, nyilvánvalóan nem moshatták kezeiket, de vendégszeretetük fõ oka mégis inkább a fiatalság és pénztelenség iránti részvét lehetett. Közrejátszhatott azután a nemzetiségem is, fõleg ekkor és itt: azt hiszem, a magyarok kifejezetten rajongtak Angliáért. Az önfeledtség és az életöröm ragadós: úgy habzsoltam az életet, mint oroszlánfóka az elébe vetett sós heringet. Nagy élvezettel hallgatták úti beszámolómat: többen kijelentették, bárcsak õk is rászánhatnák magukat ilyesmire; az is tetszett nekik, hogy csakis a legpocsékabb idõben kéredzkedem föl autóra, szekérre. Akkoriban senki sem utazott így, vállalkozásomnak megvolt hát a ritkaságértéke is: bármily hihetetlen, egész utam során egyetlenegy árva lélekkel találkoztam csupán, aki ugyanígy vágott neki a vakvilágnak. [...]
Az Úri utcai ház tele volt hasznos könyvekkel. Mindenekfölött megvolt benne az Encyclopaedia Britannica és a Meyers Konversationslexikon , két hû segédem vándorutamon, le is pakoltam õket mindjárt egy jó széles ablakfülkébe. Volt egy magyar nyelvkönyv is, amelybe bele-belefeledkeztem, de a szókincsem százszavasnál nagyobbra sose bõvült, azok is jobbára fõnevek voltak.
A messzirõl jött, s a körülötte tenyészõ teuton, latin és szláv nyelvekkel semmiféle rokonságot nem mutató magyar csodálatos mód ép maradt. Ennek a nyelvnek minden aspektusa más, nemcsak a szavak maguk, hanem képzésük, a szintaxis és a grammatika is, különösen pedig az észjárás, amely létrehozta. Tudtam, hogy a magyar a finnugor csoportba tartozik, a nagy urál-altáji nyelvcsalád része, "éppúgy", mondta egyik új barátom, "ahogy az angol pedig az indoeurópaié". Hozzátette, hogy a magyarhoz legközelebb álló nyelv a finn.
- Mennyire közeliek?
- Nagyon!
- Mint az olasz meg a spanyol?
- Na, annyira azért nem...
- Hát akkor?
Gondterhelt töprengés. - Mint, teszem azt, az angol meg a perzsa.
Aztán csak kiderült, hogy egy lépéssel még közelebb áll hozzá az osztjákok és a vogulok nyelve. Ezeknek a derék, vadbõrökbe öltözött embereknek csupán ezrekre rúgó, apró népcsoportjai lápon-tundrán élnek a Felsõ-Urál és a szibériai Ob folyó között. Lakásuk földbe ásott kunyhó, nyírkéreg vityilló, s derékig érõ hóban ûzik az erdõn a medvét, mely istenük és prédájuk egyszerre; ha a jég megolvad, halásznak, csapdákat raknak ki, rénszarvasaikat terelgetik a zsombékoson, nagyon ügyelve, hogy távoli rokonaik, a szamojédok roppant, szomszédos csordáival el ne keveredjenek. Fogalmam sem volt, mire véljem, amikor kiderült, hogy a gyors, határozott és tiszta hangzású magyar agglutináló nyelv - a szó leginkább a ragacsos karamellát juttatta eszembe. Jelenteni azonban azt jelenti, hogy a szavakat nem hajlítják, mint másutt Európában, és az értelemmódosítást az elsõ után ragasztott szótagok kígyója teszi lehetõvé; a magánhangzók a kezdõhangzóhoz idomulnak, s attól, hogy a hangsúly mindig az elsõ szótagra esik, a magyar daktilikusan, anapesztikusan dobrokolónak, idegen fül számára vadnak, egészen különösnek rémlik. Egy táncmulatságon monoklis, gólyabarát esztergomi ismerõsöm beszédére fülelve, miközben whiskyt töltött a metszett palackból, s azután elragadó barátnõjére, amint bágyadt eleganciával kivett egy cigarettát arany-sagren tárcájából, melynek zárja egy szem smaragddal kattant helyre, és füstöt fújva válaszolt neki, lehetetlen volt nem eltûnõdnöm rajta, vajon mocsárnak, sivatagnak és rengetegnek miféle elképzelhetetlen keveréktáján születhettek meg elsõül e hangok, amikor a magyar elkezdett kijegecesedni az õsugor magmából.
Nyomtatásban ezek az ádáz külsejû mondatok a legkevésbé sem árulkodtak hangzásukról. Az a rengeteg összekapaszkodó "s" meg "z"! A paprikaszerûen felfûzött dieréziseket, a szélfútta vetésként egyfelé dõlõ éles ékezetek viharát nézve nem hihettem, hogy valaha is kihüvelyezhetem a jelentésüket.
Elsõ próbálkozásaim nem sok jóval kecsegtettek. Volt egy meghitt kis kávéház (coffee-house: ó, ha minden magyar szó ilyen könnyû volna!) a közeli Szentháromság tér en (ebbe már majd' beletört a nyelvem: Saint Three-ship Place, vagyis Holy Trinity Square), s egy zivataros délelõtt ott babráltam könyveimmel, írószerszámaimmal. Az ablakok ódon palotákra néztek meg a koronázási templom helyreállított gótikus tornyára, és egy talapzat éppen elõttem emelt fel egy Hadik András nevû bronzlovast az esõcseppek közé: hadvezér volt a hétéves háborúban, ügyesen kikerülve Nagy Frigyes seregét, huszárosztályával lerohanta Berlint, villámnál is sebesebben kifosztotta a várost, s tovarobogott. A szomszéd asztalnál a kávéház egyetlen másik vendége, egy sovány, õsz hajú férfi a Pesti Hírlap ot olvasta. Képtelen voltam levenni a szemem a szalagcímrõl: ", boldog Angolország! Tudtam, hogy az utolsó szó azt jelenti, England, s a többi nyilvánvaló: ", buldog Anglia!, esetleg: ", angol buldog! Alatta a fénykép a walesi herceget ábrázolta rombuszmintás golfpulóverben, tweedsapkában; ám teljességgel érthetetlen módon a hóna alatt szorongatott kutyus, mely egyszerre vonta magára a figyelmet s tett rejtélyessé mindent, foxterrier volt! Összekeverték az ebfajtákat. Muszáj volt megkérdeznem az urat németül, jól értelmeztem-e a szavakat. Nevetve, angolul válaszolt. Nem, nem, kutyáról szó sincsen; a "boldog" azt jelenti: happy. A boldog Anglia arra utal, hogy lám, milyen derék trónörököse van. Merthogy Magyarország is királyság volna, fûzte hozzá bánatosan szomszédom, de õnékik csak egy kormányzó jutott. A szent korona betöltetlen.
A szent korona... Mennyit hallottam róla. Lépten-nyomon beleütközött az ember: épületeken, pénzérméken, zászlókon, sapkajelvényeken, gombokon, plakátok tetején, mindenütt látni lehetett. Amíg egy jövendõ koronázáshoz - de kiéhez? és mikor? - szükség nem lesz rá, magát a koronát a királyi palotában õrzik. A századok során a Habsburgok ügyes házasodási politikájukkal egymás után kebelezték be a szomszéd országokat, utoljára Magyarországot; az utolsó magyar uralkodópár Károly király és Zita királyné volt, s értelemszerûen õk voltak Ausztria utolsó császára és császárnéja is. Miután a nagy háború végével mindkét trónjukat elvesztették, s rövid és tiltott magyarországi visszatértük is kudarcba fúlt, a dinasztia minden további reménye füstbe ment; sõt most immár meg is halt a számûzött király. Fia, Ottó fõherceg, a jelenlegi trónkövetelõ a fényképeken többnyire magyar mágnásöltözékben volt látható - bár inkább szülõhazájában, Ausztriában, semmint itt. Az állam azonban tételesen királyság maradt Horthy admirális kormányzósága alatt is. A szépséges Erzsébet császárné, utolsó elõtti királynéjuk, akit 1898-ban Svájcban egy anarchista meggyilkolt, változatlanul a magyarok kedvence volt. Ott állt minden íróasztalon és minden zongora tetején bekeretezve, tizenkilencedik századi koronázási palástban, egy fa alatt olvasva, vagy hajmeresztõ akadályokat ugratva át Northamptonshire-ben, Meathben, vagy ábrándosan meredve a távolba, miközben hatalmas farkaskutyáját, Árnyékot simogatta. Szerette Magyarországot és a magyarokat, megtanult magyarul, és minden vitában Magyarország pártját fogta; s mindenekfölött rettenthetetlen tehetséggel vetette bele magát lovassportjaikba. Szeretetét a magyarok rajongással viszonozták, amit még harminchat évvel a meggyilkolása után is egy Burke Marie-Antoinette iránti hevületével nyilvánítottak ki.
Mostanára csak a korona maradt. Ez volt Magyarország legszentebb tárgya. Mindenféle viszontagságokban volt része, s minden képzeletet felülmúló utak és kalandok álltak még elõtte. A vert aranyból készült, ferde keresztben végzõdõ eredeti diadémot II. Szilveszter pápa küldte Szent Istvánnak, amikor Kr. u. 1000-ben Magyarország elsõ királyává koronázták. A késõbbi zománcképek, aranyláncok és gyöngysorok azonban bizánci jelleget kölcsönöznek neki, ami jobban illene egy Boszporusz melléki vagy ravennai monarchához, mint egy baldachinos nyugati uralkodóhoz. És ez nem is csoda: az arany-zománc alsó koronát egy bizánci császár ajándékozta egy késõbbi királynak, aki legott egybeforrasztatta azt õsének eredeti pápai ajándékával, s e csillogó hibrid valóban tökéletes szimbóluma a korai magyar birodalomnak, hisz a nagy magyar Alföld felett délibábos ellentmondásossággal mindig is éppúgy ott villódzott a Kelet varázsa, mint a Nyugaté.
A várbeli nyirkos pincéken kívül, hiába járta az ember e szívderítõ, meredélyes várost, vajmi kevés nyoma bukkant elõ a török hosszú itt-tartózkodásának: pár ottomán töredék, egy dervissír a Rózsadombon, itt-ott egy gõzfürdõ kupolája; késõbb, vidéken, egy-egy mecset. Két és fél évszázada volt rá a városnak, hogy magához térjen; elég nagy idõ ez, hogy romantikus színben tüntesse fel a török intermezzót, s eszébe idézze a magyarnak: ha jó messze tekint vissza az ázsiai õstörténetbe, távoli rokont lel e fajban. Mindenesetre nehéz volt elképzelnem felfedezõ körútjaimon azt a várossziluettet - az egymásba érõ kupolákat, a minareteket, a félholdas zászlókat -, amely Lotharingiai Károlyt és visszahódító seregét fogadhatta, midõn 1686-ban ostrom alá vették Budát.
Tömegével érkeztek külföldi katonák a magyar háborúkba, köztük több balkézrõl való Stuart-fióka, elsõbben is a tizenhat esztendõs berwicki herceg, II. Jakabnak és Marlborough húgának, Arabellának a fia. Halálmegvetõ bátorságával elkápráztatta az ostromló hadakat, két évvel Buda bevétele után pedig elsõ unokatestvére, St. Albans hercege - II. Károly és az ismert színésznõ, Nell Gwyn tizennyolc esztendõs fia - tûnt ki vakmerõségével Belgrád vívásánál. Angliában keveset tudnak róluk, pedig ezek a távoli hadjáratok a legkülönfélébb furcsa figurákat csõdítették ide a brit szigetekrõl: "vonszolva a hatalmas lándzsát",3 mindenféle kalandorok, Vadludak4, klánfõk, az anglikán uralomnak nem hódoló katolikusok, jakobita számûzöttek özönöltek a kétfejû sas zászlaja alá, s kergették a hajdanvolt keresztes vitézek dicsõségét e háborúkban. A szabadságolt követként Magyarországot járó Sir Philip Sidney más kategóriába tartozott, de egyébiránt a legkorábbi angol ideérkezõt Sir Richard Grenville személyében találtam meg, aki - huszonöt évvel a Revenge elõtt - még szárazföldön harcolt Nagy Szulejmán ellen.5 A következõ Thomas Arundell volt - Erzsébet királynõ kegyence, a vallása ellenére. Nagy hírnévre tett szert a császár szolgálatában, Esztergom 1595-ös ostrománál õ vette be a vízibástyát, és saját kezûleg tépte le az ellenség zászlaját: dicsõ tettéért II. Rudolf a Római Szent Birodalom grófjává emelte. Hazatérve boldogan büszkélkedett e ranggal, és sikerült is az angol arisztokráciát felbosszantania; apja, Sir Matthew, egy merõ lovag, magánkívül volt; Erzsébet királynõ pedig dührohamában ("az én kutyáim csakis az én nyakörveimet viselhetik") kis idõre a Fleet börtönbe záratta. Talán éppen e külhoni ostobaságnak véget vetendõ adományozta neki I. Jakab a Lord Arundell of Wardour címet.*
Késõbb, a Rilke Kristóf kornétás szerelmének és halálának legendájában e régi török hadjáratok megidézésére leltem, és egyszeriben életre keltek elõttem a krónikák. A vers Rilkének, a költõnek egy homályos, talán képzeletbeli rokonát örökíti meg, aki lovasezredének zászlótartója 1663-ban. Egy Rábán túli várkastélyba szállásolják be éjszakára, ahol vad nyerítésekre, riadó kürtökre ébred; lángok dübörgését hallja. Az ellen körülzárta és felgyújtotta a kastélyt. Kitépve magát az ifjú grófnõ karjaiból, épp csak annyi ideje marad, hogy felragadja a parázs zászlót, és leszaladjon a lépcsõn; a zászló roppant lángnyelvvé lobban, amint Rilke Kristóf a turbános hadsorok közé rúgtat, és tizenhat lecsapó szablya villanásában mindörökre nyoma vész elõlünk.
Mikivel és Timmel, a hatalmas fekete farkaskutyával jártam a Várat, és lassan kezdtem ráérezni erre az égbe szökõ negyedre, ódon házaira, sikátoraira, templomaira és meredek utcáira, melyek megannyi árokként süppedtek a néma falak közé, ahol faág és repkény borult a fedõkövekre. Felbuszoztunk az egy-két mérföldre északra levõ római Aquincumba, s megismerkedtünk egy tizennégyéves-forma, gyönyörû kislánnyal: Harrynak hívták, félig horvát volt, félig lengyel és persze magyar. Tim ide-oda futkosott a szarkofágok, falmaradványok és a romos amfiteátrum között, csontot keresett a Gyõzhetetlen Napisten szentélyében; a múzeumban megcsodáltuk az ismerõs, mégis zavarba ejtõ, fríg sapkás Mithras reliefjét, amint tõrét a bika torkába meríti. (Az istennek ezeken mindig a végtelenségig elgyötört az ábrázata, mintha a torok az övé volna; kutya ágaskodik fel és issza a vért, lenn pedig skorpió marja alattomban a bika heréit.) Mithrast, a légiók kedvencét végig imádták a limesek mentén, s alig volt katonai tábor Carlisle és a Fekete-tenger között, ahol ne állítottak volna neki szentélyt.
Az Alpok vonulatának ez az utolsó fodra egyben a római Pannónia utolsó bástyája is volt, mert a Birodalom megtorpant a folyó partján. Az itt állomásozó ibér lovasság rosszat sejtve meredhetett a távolba: kelták, kvádok, szarmaták elmosódó településein túl komor síkság nyúlt a végtelenbe. Gepidák, vandálok, majd végül a hunok váltották fel õket, s azután összeomlott Róma is: kezdetét vette a Sötét Középkor. Jöttek az avarok. Deserta avarorum! Nevük zordan lebeg a puszta felett megörökítetlen századokon át, míg Nagy Károly szerte nem szórja õket, tudtán kívül helyet csinálva a bolgárok legnyugatibb településeinek. Ám az új állam kurta ideig döngicsélhetett csak a vákuumban, mert - végre! - ütött a magyarok órája. Homály födte, százados ázsiai kóborlás után elõzúdultak a kulisszák mögül, s mindörökre letelepedtek a színpad közepén.
A túlparti óvárost nem számítva a modern Pest csak a múlt században jött létre. Kielégíthetetlenül terjeszkedett egyre a síkon, s roppant Oxford Streeteket - Andrássy út, Rákóczi út -, kanyonokat hasított e konjunktúravárosba; a folyón inneni, csöndes citadellát rég túlszárnyalták már. A mindössze csónakok s esztendõnként rövid idõre jég révén összekötött Buda és Pest névleg éppúgy, mint fizikai valójában csupán az 1840-es években egyesült. Újra és újra elmesélték nekem, hogy a fantasztikus, Széchenyi-féle lánchidat két skót, a Clark testvérek építették.6
Eltekintve néhány régi utcájától és terétõl, az elegáns Duna-palota szállótól s a vidám és élvhajhász parti negyedtõl - különösen a Gerbeaud cukrászdától, ettõl az elragadó találkozóhelytõl a Vörösmarty-szobor mellett -, Pestet jóval kevésbé kedveltem, mint a magam oldalát, ám nézegetni a Halászbástyáról sosem untam el. Ez a koronázási templom melletti kilátó meredek, véges-végig fákkal bokrétázott teraszsorra, majd a féltucatnyi híddal keresztezett Duna széles szalagjára tekint alá. Feljebb terül el Szent Margit szigete, s a túloldalon a Parlament toronylik. Ez a századfordulón emelt és szobroktól nyüzsgõ, õrületes-csodás épületkomplexum olyan, mint valami magas, meredek tetejû gótikus templomhajó, melyet hihetetlen hosszan aranyozott, levéltekercsekkel díszített középkori tornyocskák kísérnek, s ott, ahol a kereszthajók metszik egymást, bordázott, tojás alakú kupola koronázza, mely inkább uralhatná egy toscanai reneszánsz város tetõerdejét, kivéve hogy maga a kupola meg hegyes-tüskés gót toronysisakban végzõdik. Építészeti lendület tovább már aligha volna fokozható.
Boltozatos tetejû, lejtõs kolostori kerengõkre emlékeztetõ lépcsõsorok kanyarogtak lefelé ebbõl a sasfészekbõl, és én mindig zihálva kaptattam fel rajtuk vagy nyargaltam teljes gõzzel le s át a Széchenyi-hídon, hogy el ne késsek valamely pesti találkozóról, egyik esetben például ebédmeghívásról a túlparti József nádor tér 7. -be.
Egyik korábbi vendéglátóm, egy alsó-ausztriai Schloss úrnõje görög eredetû trieszti családból származott. Írt rólam budapesti barátainak és rokonainak, köztük Teleki Pál gróf hajdani miniszterelnöknek, egy híres-romantikus erdélyi család sarjának. Egyik távoli rokona a múlt század végén Etiópiát kutatva felfedezte és a balsorsú fõhercegrõl nevezte el a Rudolf-tavat; a déli csücskénél álló vulkán a Teleki nevet kapta (de lehet, hogy ma már nem így hívják).7 Mindenesetre híres geográfus volt az én Pál grófom is. Feltérképezte az egész japán szigetvilágot, s ebéd közben úti kalandjaival szórakoztatott bennünket a törökök és arabok között, midõn Mezopotámia határvonalainak meghúzásában segédkezett. Kitérõk gyanánt élénk színekkel ecsetelte nekünk Abdul Hamid szultánt meg Slatin pasát, ezt a különös angol-osztrák kalandort, aki hosszú éveken át a Mahdi foglya és lakája volt. A gróf lelkes, eleven, hegyes arca a szarukeretes szemüveg mögött szinte kínai benyomást keltett. Nála kedvesebb embert elképzelni sem lehet. Úgy is mint Magyarország fõcserkésze, nagy érdeklõdést mutatott úti terveim iránt, térképeket teregetett ki, hágókat és átjárókat mutogatott, vizek folyását követte mutatóujjával, alkalmasabb útvonalakat javasolt, s mindezt érdekfeszítõ adomákkal és megjegyzésekkel fûszerezte. Volt külügyminiszter s késõbb alig egy évig miniszterelnök is; amikor azonban Horthy katonákat küldött Károly király visszatérésének megakadályozására, lemondott, és újból a földrajztudománynak szentelte magát. Késõbb is meghívott néhány alkalommal, és egész családja igen kedves volt hozzám; amikor pedig továbbindultam, erdélyi rokonsága figyelmébe ajánlott. Sõt még levelet is adott egy öreg török pasához, aki a Boszporusz ázsiai partján élt - s ezzel végsõ úti célom egyszeriben több lett merõ absztrakciónál.*
Annamária, az a bájos leány, akivel a bálon ismerkedtem meg, mûvészettörténetet tanult, ezért az utolsó szögig ismert minden képtárat és múzeumot; hála neki, magam is végigbúvároltam mindet. ' mutatott meg (de vajon hol?) egy rendkívüli és egyáltalán nem jellemzõ birkózóversenyt Courbet-tól, s az õ "szezám, tárulj"-ára nyílt meg elõttem egy magánház, ahol egy hosszú teremben semmi más nem volt, mint vagy egy fél tucat káprázatos El Greco. Sok emberrel találkoztam, az élet tempója felgyorsult. Az elõkelõ világba való egyik betörésem például egy olyan hölgy szalonjába vezetett, aki - némileg már letûnt - korának legelsõ rangbéli szépsége volt. Késõbb, amikor Berta a véleményemet kérte róla, azt feleltem, csodálatos; de nem játssza-e meg magát egy leheletnyit? Berta felkacagott: - A háború alatt együtt ápolónõsködtünk - mondta -, és Ella csakis a vakok kórtermében volt hajlandó dolgozni. "Tudod, drágám, különben egytõl egyig belém bolondulnának, és igazán nem szeretném fokozni ezeknek a szegény fiúknak a szenvedéseit."
Tibor mindennap kiautózott egy Pest környéki lovardába, hogy kedvenc hátasát megfuttassa. Egyik reggel megkérdezte, nem akarnék-e vele tartani: szert tett egy másik lóra is, így hát ügettünk és vágtáztunk egy keveset a pályán, átugrattunk néhány könnyû akadályt, majd egy kifutó felé vettük az irányt, ahol a legrejtélyesebb, már-már misztikus lábemelgetéseket és mozgásokat végeztette paripájával, oly elragadtatott csendben s majdnem oly tökélylyel, mint a bécsi Spanyol Lovaglóiskola mesterei. Kiruccanásunk az én tapintatos vizsgáztatásom is lehetett egyben, amin, úgy tetszett, átvergõdtem, mert hazafelé Tibor azt mondta, lehet, hogy tud szerezni egy hátast keleti utamhoz, amely így is, úgy is elvezet egyik ismerõsének birtoka mellett, akinek rengeteg lova van - s talán a hölgy kölcsönad egyet két-három napra. "Az Alföldet lóhátról kell látni." Lélegzetemet szegte az ajánlat.
Jelentéktelen apróságok gyújtanak világot az emlékezetben. Egy utcai árus a Duna-parton folyton azt kiáltozta: "Virágot! Szép virágot!", ahányszor csak elmentem mellette. Két évvel késõbb, amikor elõször olvastam az Ulysses t, rábukkantam a "Nagyságos uram Lipóti Virág" szavakra, ami többé-kevésbé pontos magyar megfelelõje a "Leopold Bloom Esq."-nek. Bloom a könyvben magyar zsidó bevándorló, a Virág bevett magyarítása a Blum nak, ennek írásképe pedig nyilván a dublini helyszín miatt változott "Bloom"-ra. Biztosra vettem, hogy a kiváló nyelvérzékû Joyce a Berlitz-iskolában szedte fel ezeket a magyar szavakat. A nagy háború elõtti Trieszt még osztrákváros volt, sok magyar ajkú lakossal, akik okíthatták. (Ma is élnek még ott néhányan.) Egyesek szerint - ám ez valószínûleg téves - õ taníthatta angolra Horthy admirálist, amikor a leendõ kormányzó utolsó k. u. k. parancsnoka volt a polai flottatámaszpontnak. Trieszt, ez a megejtõ kikötõváros, ahová elõször három esztendeje látogattam el, újra és újra felbukkan ezeken a lapokon. Irodalmi kísértetek nyüzsögnek benne: nemcsak James Joyce és Burtonék, hanem Italo Svevo is. Fenn a levegõben talán D'Annunzio fantom biplánja zümmög némán, úton Fiuméba, s Rilke árnya suhan Duino felé lenn az adriai parton, ahol utoljára látták Waringet8 is.
Nehéz volt elhinnem, hogy csupán tíz napot töltöttem Budapesten. A végsõ estély után, jóval elmúlt már éjfél, a budai lépcsõkön kaptattam felfelé Annamáriával, feltelepedtünk egy fal tetejére, és néztük a Dunán átívelõ hidak szikrázó nyakláncait. Újfent megkértem társnõmet, énekelje el azt a dalt, amely a bál óta nem ment ki a fejembõl. A magyar zene sokszor éppoly egyedi és hasonlíthatatlan az idegen fülnek, mint a nyelv, és éppoly nehéz is. Képtelen voltam megtanulni azt a nótát. Fecskemadárról szól, amely ide-oda száll a gabonatáblák fölött. Annamária rákezdte:
"Érik a, érik a búzakalász" -
és elénekelte nekem végig.
De hiába. A dallam kifogott rajtam, és nem tudom felidézni
máig sem.
GY. HORVÁTH LÁSZLÓ fordítása