MAKSZIMILIAN VOLOSIN

Egy évvel ezelõtt



 A kíváncsiság, mely égeti talpunkat, ha elõször lépünk egy ismeretlen város köveire, arra késztetett azon a júliusi estén, hogy még az utazástól fáradtan, a pályaudvarról egyenesen nekieredjek az utcáknak.

A stílustalanul monumentális, egymást derékszögben átszelõ, néptelen mellékutcák a folyó széles térségéhez vittek.

A víz sárgás-zöld felületét belsõ mozgások feszítették, kikövezett partok fogták keretbe. A nagy történelmi folyó fejedelmisége áradt belõle. A várost ívelt hídjai átemelték a túlpartra, meghúzódott a völgyekben, felkapaszkodott a meredek dombokra, melyeket parkok fontak át és régi várak koronáztak meg.

Mellettem egy hatalmas, sok részbõl álló épület ereszkedett le a folyóhoz széles és távlatokat nyitó, üres lépcsõivel, közvetlenül a víz felett pedig keskeny korlátok cikcakkjai rajzolódtak ki, és a kõben sok-sok láb taposott bemélyedéseket.

Az egyik lépcsõsoron, mely kikötõben végzõdött, egy virágárus asszony vörös rózsákat és szegfûket rakott szét. A naplemente sugaraiban bíborló virágok döbbentettek rá elõször, milyen néptelenség kíséri barangolásomat ebben a városban.

Három napja léptem be az országba, melynek nyelvét nem értettem. Átszeltem havas, sziklás hegyvidékét, a ritkásan nõtt fenyveseket. Láttam békés városait beszorítva a meredek völgyek erdõ borította lejtõi közé, ahol teljesen eltakarták õket az öreg gesztenyefák lombsátrai; láttam templomait és épületeit, melyek a zord és lovagias történelem jegyeit õrizték. Megkopott szobrok és kifakult címerek díszítették fûvel benõtt tereit és a moha lepte kapukat. Az elsõ este az alkonyuló ég zöld mezejébe ékelõdött gyémántsarló tekintett be a vonatablakon. A sebes folyók, a rohanó dombok, a vasúthoz futó erdõk, a vonat elõl kitérõ fák egymást kézen fogva azt az Európát idézték, amelyet Párizs kapuitól Konstantinápolyig úgy járhatott be lovon az ember, hogy mindvégig az erdõk lombsátra óvta.

A lassú vonat meg-megállt a kisebb állomásokon, és mindenütt vidám tömegek várakoztak: nappal virággal, éjjel pedig lámpásokkal. Jól megtermett fiatalemberek szálltak a vonatra, világos inget és hímzett, szalagos szûrt viseltek. A vasúti keresztezõdéseknél hosszasan vártunk a szembejövõ vonatokra, azok is zsúfolva voltak emberekkel, kiabálással és énekszóval.

A beszédes sokaság közepette némán és süketen, a nagy vasút medrében, annak sodrásában, vele együtt zúdultam e városba, az ország szívébe. A hallgatag, kihalt utcák megleptek, szinte nyugtalanítottak az egész országot felbolygató örömteli izgalom után.

Körbejártam a gótikus épületet, átvágtam a téren (az ablakkeretekben arany-bíbor sugarak ragyogtak, zöld árnyakat vetve a narancsszínû függönyökre), és arrafelé indultam, amerre a városközpontnak kellett lennie.

Hiába mentem egyre beljebb, a kõfolyosók mélyére, azok üresek voltak, az üzletek zárva, és csupán a kigyúlt utcai lámpák pontozott vonala kísérte lépteimet a rohamosan lila színt öltõ alkonyban.

Végül, egy széles kanyar után, fény és moraj csapott az arcomba: az utca mélye forrt, feketéllett és szikrázott.

Kiértem egy fákkal teli utcára, az elektromos porban a fák bádogleveleket tartottak; az éttermek, a kávéházak tüzes torkukat mutatták; feliratok vibráltak; és a tömeg, akár a higany, hol egy tömbbe folyt, hol kis darabkákra szakadt. Mint egy órája a folyón, most a tömegen is érezni lehetett a belsõ feszülést, a futásra késztetõ lépteket, a magukkal ragadó, körbeforgó, elsodró erõket.

Átadtam magam nekik, és még népesebb és szélesebb utcára kerültem. A tompa, csaknem egyenletes morajon csengõ énekszófoszlányok törtek át. Valahol messze, elöl zászlók lengtek valószerûtlenül. A moraj mélyén menetelõ léptek tompa zaját, fojtott dobpergést lehetett sejteni. Körös-körül az ajkak ómega formájú kiáltásra nyíltak. Nyilvánvaló lett, hogy a város rendkívüli dolgot él át.

De mit? Lázadást? Forradalmat? Tüntetést? Ünnepséget? Választásokat? Kutattam olyan jelek után, amelyek elárulták volna a város görcsbe rándulásának okát.

Füleltem a nyelvre, betûztem a cégtáblákat, de nem találtam ismerõs hangokat: a nyelvben nem voltak sem szláv, sem latin, sem germán tövû szavak, inkább a mongol nyelvjárások torokhangjai. Senki sem válaszolt a más nyelveken feltett kérdéseimre.

Nem tehettem mást, tagolva elemeztem az intonációt és a gesztusokat. A mohón szétnyitott esti lapok a gyorsan felgyûlõ eseményekrõl írtak. Keresztülfurakodtam a falnál összeverõdött emberek egy csoportján, és azt láttam, hogy széles, fehér plakátokat olvasnak.

Egy szót sem értettem a plakátokon. De a papír színe, a hivatalos betûtípus, az állami címerek azt súgták, hogy a szöveg nem forradalmi felhívás, hanem a kormány bejelentése.

Kiáltvány katonák zászlók dobszó - Háború!

De kivel? Négy napja, amikor átléptem az ország határát, Európa-szerte javában nyári szélcsend uralkodott.

Ám hirtelen érthetõvé vált az ország ünnepi ujjongása, a szembejövõ vonatok az emberekkel telezsúfolt tehervagonokkal, melyek mind a keleti határ felé tartottak.

Hallgattam a kiabálást, és olyan hangokat vettem ki, melyek Oroszország nevéhez hasonlítottak.

Furcsán megszakadt az események és a helyszínek történelmi kapcsolatának érzése, lehetetlennek tûnt, hogy három nap alatt olyasmi történt, ami háborúra ad okot. Úgy éreztem, fantasztikus álmot látok, titokzatos korba és ismeretlen országba vetõdtem, talán európai ez az ország, de már elfoglalták a mongolok. Errõl vallottak meggyõzõen, akárcsak álmomban láttam volna, a város európai formái az ázsiai nyelvjárások hangjaival ötvözve, továbbá a nem árja arctípus. Mintha az eljövendõ korok fantasztikus regényének elsõ fejezetét olvastam volna.

A tudat, hogy sem én nem kérdezhetek, sem hozzám nem intézhetnek kérdést, különös biztonságérzetet adott, mintha láthatatlan lettem volna.

És késõ éjszakáig barangoltam a tûzbe jött városban, más korok emberének szemével figyeltem, ahogy lassacskán elcsitultak a kiáltások, a szenvedélyek, a tüzek, a szemek, a hangok, a mozgás

Másnap reggel a német újság visszaállította az események elszakadt láncát, és visszatérített a történelmi élet menetébe - mindörökre belém vésve Budapest képét 1914. július 19-én* este.

1915

PATKÓS ÉVA fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre:
nvilag@c3.hu

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/