SNEÉ PÉTER

Észak méltósága



Torgny Lindgren:
Dongóméz; Az ötujjú krumpli.
Jávorszky Béla fordítása
(Széphalom Könyvmûhely, 1996; 1997)

Fényképein olvasószemüveget visel a hatvanas éveihez közelítõ svéd elbeszélõ, és ez az õ magánügye lehetne, ha orrán hagyna nyomot csu pán az okuláré, ám írói szemléletére is jellemzõ a nagyítólencse használata. Általában ahhoz szoktunk, hogy még az egy-egy sorsfordulót bemutató kama-
ra novellák sem lépnek túlságosan közel megidézett alakjaikhoz, bizonyos távolságból veszik szemügyre õket, és nagy gondot fordítanak miliõjük érzé keltetésére, mivel szerzõik tudják, bármennyire markáns egyéniségek legye nek is a bemutatott figurák, azért mégiscsak a kor levegõje és a hely szelleme szabja meg, miként alakul a sorsuk. Közép-Európában és talán kontinensünk nagyobbik felén a történetek hõse régóta nem az egyén, hanem az a mézszerûen sûrû, noha többnyire epekeserû közeg, amibe beleragad. A konfliktusok sem egyes személyek vetélkedésének következményei, inkább a szán dé kok és a lehetõségek ellentmondásaiból fakadnak, így a látásmód annyit emlegetett individualizmusa valójában nem a perszonalizmus, hanem a sze mélyiség alárendelõdésének eredménye, hiszen a végzetével viaskodó sze rencsétlen rendre elveszik a kilátástalan küzdelemben, vagy nyíltszíni meg szé gyenülés az osztályrésze, esetleg menekülésre kényszerül, dezertálnia kell legjobb szándékai ellenére.

Úgy tûnik, a svéd irodalom különb utakat ismer. Kortárs alkotói feltû nõen kevés energiát fordítanak a társadalmi környezet megrajzolására, szinte azt sugallják, nincs igazán mélyreható ellentmondás az egyének és csoportok között. Számunkra megdöbbentõ módon helyesen mûködnek az intéz mé nyek, és munkájuk nem indokolja a durva összeütközéseket. Egyes szerve zeteik, törekvéseik ugyan ellentétbe kerülhetnek a személyes ambíciókkal és érdekekkel, ám ettõl a lét még nem válik elviselhetetlenül szorongatóvá. Mindama gond, baj, kétség, ami életünk velejárója és a drámák forrása, onnét bugyog elõ ismét, ahonnét illendõ: személyi konfliktusokból, a lélek bugyraiból, vagy a mostoha természettel folytatott ádáz küzdelembõl. Az északi polgár nem retteg a hatósági önkénytõl, képzeletét nem foglalkoztatják históriai fordulatok és politikai viharok, a számára kimért idõ sem igazodik korfordulókhoz, legföljebb a családtörténet eseményeivel mérhetõ, és személyes marad.

E szemléleti alapállás az általunk ismerttõl elütõ novella-, illetve re gény világot eredményez. Torgny Lindgren is - akárcsak kortársai: Ingmar Berg man vagy Göran Tunström - mintha közelebbrõl venné szemügyre figuráit, a to lakvó eszmék és a társadalmi események nem vonják el figyelmét, ezért te remt ményeire összpontosíthat, zavartalanul lesheti meg õket, s nem kény-
szerül arra minduntalan, hogy „szélesebb kontextusban értelmezze” gesztusaikat, vágyaikat, törekvéseiket. Ez a „szélesebb kontextus” ugyanis nem egyéb, mint a falánk ideológia lápja, ami deformálja a benyomást és elnyeli a tapasztalatot. Az absztrakt kényszerközösségek képviselõi, illetve áldozatai helyett egy-egy személyiség kerül az elbeszélés fókuszába, s ennek követ keztében megváltozik a beállítás, és másként bontakozik ki a portré. Meg sem jelennek a hagyományos színpadias maszkok és beszédmódok, nem sminket látunk, és nem retorikusan megszerkesztett, didaktikusan feltárt, információkkal telezsúfolt szövegeket olvasunk, hanem a magánélet, a privátszféra megnyilatkozásait. Itt nem kell zaftos kifejezésekkel fûszerezni a megszólalók nyelvét, hogy pontosan dokumentáljuk társadalmi hovatartozásukat, és idegenül hatna az uralkodó renddel kapcsolatos nézeteik ismételgetése is, ezek az emberek „csak” élnek és teszik a dolgukat.

A rideg Északon vertek tanyát, és kapcsolatrendszerük hálója meglehetõsen nagy szemû, laza, ritkás. Mindössze néhány társukkal állanak szoro-
sabb viszonyban, rendszerint közvetlen családtagjaikkal. Hosszas diskurzuso kat nem folytatnak, a fecsegés nem természetük. Világuk meg- és átfogalmazása bensõ monológok formájában zajlik. E kitelt és gazdag lélek az oka annak, hogy türelmesek másokkal szemben. Tisztában vannak ugyanis azzal, nem ismerhetik a többiek cselekedetének valamennyi rugóját, ezért nagy megértéssel viseltetnek irántuk, bármit kövessenek is el. Töprengéseik folyamatát nem akasztja meg, vagy tereli félre semmi, reflexiós tevékenységük elé nem emel gátat a kötelezõen megrágandó politikai kérdések garmadája, s nem „kanalizálja” bensõ feszültségüket társadalmi hajtóerõként. Korántsem lusták, érdektelenek, közönyösek pedig, éppen ellenkezõleg: ameddig csak erejükbõl telik, szakadatlanul munkálkodnak. Gondosak, elõrelátóak, semmilyen feladatot sem tekintenek méltatlannak magukhoz. A Dongóméz rezonõrje például vidéki elõadás-sorozatot tartó többkötetes írónõ ugyan, mégse átallja, hogy naponta tisztába tegyen két haldokló, magatehetetlen idegen férfit. Testi és lelki mûködésünk semmilyen részlete vagy mellékterméke sem vált ki belõlük irtózást, a tabuknak az a szövevénye, amitõl képtelenek vagyunk egymás igazi megfigyelésére, nem akadályozza kapcsolataik kibontakozását. Az ürítkezés vagy egyes betegségi tünetek magától értetõdõek a számukra, semmi titkolnivalót nem látnak ezekben, jóllehet szemérmesek. Nem tolakodnak, nem fürkészik egymás titkait, és nem sietnek rátukmálni az idegenekre sajátjukat sem. Az elfojtások és a hivalkodó magakelletések ideges vibrálása hiányzik belõlük.

Lindgren hõsei természeti emberek, afféle naturburschok tehát? Ilyes féle képzetünk támadhat, ha mostoha feltételek között elszigetelten élõ vidé kiekrõl hallunk, jelen esetben viszont nem errõl van szó. Bár a svéd író alakjai jobbára földmûvelõk, semmi közük a nálunk ismert parasztábrázolások hoz. Hõsei nem is parasztok, sokkal inkább polgárok. Kevésbé iskolázottságuk jogán, inkább tulajdonosi mivoltukból következõen, s fõként a már említett lelki mûveltségük, reflexiós hajlandóságuk miatt. Nemcsak gondolkodnak a világukon, hanem ismerik és tisztelik is annak szabályait. Talán ebben rejlik a döntõ különbség Lindgren világa és a mienké közt: míg nálunk a történelem fölmorzsolta a törvényeket, és kérdésessé tette a szabályok puszta létét is, addig a távoli régióban senki nem vitatja õket. Az ötujjú krumpli torz lelkû gyil kosa ugyan embert öl, és nem is egyet, ám az fel sem ötlik benne, hogy az éle tet tékozolja. Groteszk módon tápanyagként értékesíti áldozatainak hulláját. Itt mindenkinek és mindennek megvan a helye, s ha valaki feladja a szüntelen erõfeszítést, az egyértelmû a pusztulással. Nem ismerik a fölöslegesség kí sértését, és szóba sem kerül a hiábavalóságok uralma. Virtuális valóság? Káosz? Úgyis minek? - ezek nem értelmezhetõ kifejezések itt.

Ami az ábrázolás módját önmagához hasonítja, az az írói értékválasztásra sem marad hatástalan. A státus bemutatása és a deklaratív gesztusok helyett Lindgrent jobban foglalkoztatja a belénk maró idõ nyomainak felkutatása és számbavétele. Még a leírások gazdagságával sem törõdik annyira (ehhez talán kevés ihlettel szolgál a rideg fenségû táj), a testeket fürkészi és a szavakat hallgatja. Elõbbiek tapasztalati térképekként szolgálnak, följegyezve áll rajtuk mind az, amin keresztülment az élete során, utóbbiak pedig létösszegzõ kijelentések. A különfélének látszó, valójában egyívású poszt-poszt divatok ka var gásában kötelezõen írja elõ az irodalmi illem, hogy a szó játékos legyen, tartalma viszonylagos, és önálló súllyal, jelentéssel se igen bírjon. Egyetlen igazolt feladata a szórakoztatásé, csupán a szellemeskedõ iróniát szolgálhatja, nem mást. Míg néhány generációval elébb nem úszhatta meg író a nyelvéhez intézett köszöntõk nélkül, mivel szentként kellett tisztelnie a ma tériát, mellyel dolgozott, addig megtisztelõ kötelességbõl mára csak a persziflázs maradt. Aki valamit is ad magára, gúnyolódik, és kétségbe vonja a szó hatalmát éppúgy, mint saját lehetõségeit, és szüntelenül kacérkodik a végsõ tromffal, vagyis az elhallgatással. Lindgren novelláinak gyûjteménye azonban (nyilván válogatójának jóvoltából is) a szó köré rendezõdik.

Átlelkesült világában természetesen kulcsszerep jut a nyelvnek, mivel sorsa lesz az embernek, amit megfogalmaz és kinyilvánít. A Dongóméz írónõje például Szent Kristóf életrajzán dolgozik, és felismerései beleépülnek mindennapjaiba is. Annyira átformálják viselkedését, hogy a szent modern kö ve tõjének tetszik. Vállára veszi õ is a folyón átkelni igyekvõt, és úgy szállítja egyik partról a másikra: életbõl a halálba, idegenségbõl a testvériségbe, gyû lölt ségbõl a szeretetbe. Ám helyi tapasztalatai is alakítanak felfogásán, illetve hõsérõl alkotott képén, a hatás tehát kölcsönös. Hadar, a vendéglátója és en nek fivére, Olof egyaránt megfogalmazzák a maguk credóját, s nem térnek el attól jottányit sem. Végzetükké válik a szó, ha nem is abban a sarkított ér te lemben, mint A szó címû novella hõsének, aki rettegését a tüdõvésztõl a kór ne vére viszi át. A nyelv tehát a létfeltételül állított gondolkodás tartománya ahelyett, hogy a céltalanul ismétlõdõ, tartalmatlan agyjáratások terepéül szolgálna. Amikor Az élet kenyere falvédõkészítõ szabóját eltángálja szerelmi vetély társa, fütyül a testi épségére, még csak nem is védekezik, beéri annyival, hogy elégedetten kons tatálja: a támadóját feldühítõ bibliai idézet mennyire találó volt.

Példabeszédeket olvashatunk a nyelv teremtõ erejérõl (Merab szépsége), ihletésérõl (A legsúlyosabb szavak), a kifejezés veszélyeirõl (A tuskóemelõ), vala mint a választás és nyelvhasználat kölcsönös függésérõl (Szerelem) . Ez utóbbi - noha a kötet sikerületlen darabjai közé tartozik - lényegében közvetlen, nyílt ars poetica már. A korábbi homogén társadalmi közegtõl elütõ jelképes világának két híressége az elnémulással küszködik, s csak azért keresi egymás társaságát, hogy írt találjon nyomasztó gondjának enyhítésére. Egyikük, a férfi oly könnyed már, hogy képes a krisztusi csodára. A másik, a nõ azonban nem tud a vízen járni, mert súlyosabb személyiség. ' tehát a meder fenekén teszi meg a másikhoz vezetõ hosszú utat, és az alvilági tapasztalat birtokában képessé válik a beszédre, míg a felszínen brillírozó, s éppen ezért kísérletét hamar elunó pesszimista vetélytárs örökre elhallgat. E kissé talán didaktikus megfogalmazással szemben hiába keresnénk a többi novellában az erkölcsi prédikációk avíttas penészillatát, az irodalmi óság penetráns jelenlétét. Lind g ren szívesen csipkelõdik, élvezetét leli a fekete humorban is. Ez az, ami megbízhatóan óvja a naturalisztikus ábrázolás kísértésétõl, s jóllehet apró rész letekre kiterjedõen követi hõseinek mindennapjait, nem merül el azokban. Ügyesen érzékelteti szemlélõi távolságát, egyszer tréfás fordulattal él, máskor groteszkbe hajlik, vagy különféle maskarába bújtatja elbeszélõjét, komoly kodó közbeszólásaival billent ki figyelmes hallgatásunkból, nehogy bele süppedjünk meséjébe. Mert anekdotikus, olykor mitikus történetei ugyancsak rokonok a fabulával, és nem is hasonlítanak a valóságfedezetéhez görcsösen ragaszkodó, önigazolásként minduntalan reá hivatkozó eseménykrónikára. Akad itt gonoszkodó kísértet (Merab szépsége), horrorisztikus látomás (Az öt-
ujjú krumpli), regékre emlékeztetõ testvérpárbaj (Dongóméz), mindaz elõfordul tehát, ami átláthatóságával hitegetõ, szekularizálódott valóságunktól idegen. A nyelvi kifejezés azonban nem igazodik a szokott sémához, annál visszafogottabb, puritánabb, majdhogynem szárazon fogalmaz. Szövegét olykor humoros felütések pezsdítik, de nem sziporkázik, nem akar elkápráztatni leleményeivel. Irtózik a dölyftõl és a handabandázástól, vagyis komolyan veszi feladatát, önmagát.

Ennyire unalmas volna? Nem az, bár nem mindig érezzük sodrónak, és arról sem lehetünk meggyõzõdve, hogy az elérhetõ legnagyobb mélységig jut el az ábrázolás során, mûvei mégsem érdektelenek. Lekötik figyelmünket, igazából talán nem is azzal, amit mondanak, hanem a megszólalás körül ményeivel és írói tartásával.


Kérjük küldje el véleményét címünkre:
nvilag@c3.hu
 
 
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/