Fényképein olvasószemüveget
visel a hatvanas éveihez közelítõ svéd
elbeszélõ, és ez az õ magánügye
lehetne, ha orrán hagyna nyomot csu pán az okuláré,
ám írói szemléletére is jellemzõ
a nagyítólencse használata. Általában
ahhoz szoktunk, hogy még az egy-egy sorsfordulót bemutató
kama-
ra novellák sem lépnek túlságosan
közel megidézett alakjaikhoz, bizonyos távolságból
veszik szemügyre õket, és nagy gondot fordítanak
miliõjük érzé keltetésére, mivel
szerzõik tudják, bármennyire markáns egyéniségek
legye nek is a bemutatott figurák, azért mégiscsak
a kor levegõje és a hely szelleme szabja meg, miként
alakul a sorsuk. Közép-Európában és talán
kontinensünk nagyobbik felén a történetek hõse
régóta nem az egyén, hanem az a mézszerûen
sûrû, noha többnyire epekeserû közeg, amibe
beleragad. A konfliktusok sem egyes személyek vetélkedésének
következményei, inkább a szán dé kok és
a lehetõségek ellentmondásaiból fakadnak, így
a látásmód annyit emlegetett individualizmusa valójában
nem a perszonalizmus, hanem a sze mélyiség alárendelõdésének
eredménye, hiszen a végzetével viaskodó sze
rencsétlen rendre elveszik a kilátástalan küzdelemben,
vagy nyíltszíni meg szé gyenülés az osztályrésze,
esetleg menekülésre kényszerül, dezertálnia
kell legjobb szándékai ellenére.
Úgy tûnik, a svéd irodalom különb utakat ismer. Kortárs alkotói feltû nõen kevés energiát fordítanak a társadalmi környezet megrajzolására, szinte azt sugallják, nincs igazán mélyreható ellentmondás az egyének és csoportok között. Számunkra megdöbbentõ módon helyesen mûködnek az intéz mé nyek, és munkájuk nem indokolja a durva összeütközéseket. Egyes szerve zeteik, törekvéseik ugyan ellentétbe kerülhetnek a személyes ambíciókkal és érdekekkel, ám ettõl a lét még nem válik elviselhetetlenül szorongatóvá. Mindama gond, baj, kétség, ami életünk velejárója és a drámák forrása, onnét bugyog elõ ismét, ahonnét illendõ: személyi konfliktusokból, a lélek bugyraiból, vagy a mostoha természettel folytatott ádáz küzdelembõl. Az északi polgár nem retteg a hatósági önkénytõl, képzeletét nem foglalkoztatják históriai fordulatok és politikai viharok, a számára kimért idõ sem igazodik korfordulókhoz, legföljebb a családtörténet eseményeivel mérhetõ, és személyes marad.
E szemléleti alapállás
az általunk ismerttõl elütõ novella-, illetve
re gény világot eredményez. Torgny Lindgren is - akárcsak
kortársai: Ingmar Berg man vagy Göran Tunström - mintha
közelebbrõl venné szemügyre figuráit, a
to lakvó eszmék és a társadalmi események
nem vonják el figyelmét, ezért te remt ményeire
összpontosíthat, zavartalanul lesheti meg õket, s nem
kény-
szerül arra minduntalan, hogy „szélesebb
kontextusban értelmezze” gesztusaikat, vágyaikat, törekvéseiket.
Ez a „szélesebb kontextus” ugyanis nem egyéb, mint a falánk
ideológia lápja, ami deformálja a benyomást
és elnyeli a tapasztalatot. Az absztrakt kényszerközösségek
képviselõi, illetve áldozatai helyett egy-egy személyiség
kerül az elbeszélés fókuszába, s ennek
követ keztében megváltozik a beállítás,
és másként bontakozik ki a portré. Meg sem
jelennek a hagyományos színpadias maszkok és beszédmódok,
nem sminket látunk, és nem retorikusan megszerkesztett, didaktikusan
feltárt, információkkal telezsúfolt szövegeket
olvasunk, hanem a magánélet, a privátszféra
megnyilatkozásait. Itt nem kell zaftos kifejezésekkel fûszerezni
a megszólalók nyelvét, hogy pontosan dokumentáljuk
társadalmi hovatartozásukat, és idegenül hatna
az uralkodó renddel kapcsolatos nézeteik ismételgetése
is, ezek az emberek „csak” élnek és teszik a dolgukat.
A rideg Északon vertek tanyát,
és kapcsolatrendszerük hálója meglehetõsen
nagy szemû, laza, ritkás. Mindössze néhány
társukkal állanak szoro-
sabb viszonyban, rendszerint közvetlen
családtagjaikkal. Hosszas diskurzuso kat nem folytatnak, a fecsegés
nem természetük. Világuk meg- és átfogalmazása
bensõ monológok formájában zajlik. E kitelt
és gazdag lélek az oka annak, hogy türelmesek másokkal
szemben. Tisztában vannak ugyanis azzal, nem ismerhetik a többiek
cselekedetének valamennyi rugóját, ezért nagy
megértéssel viseltetnek irántuk, bármit kövessenek
is el. Töprengéseik folyamatát nem akasztja meg, vagy
tereli félre semmi, reflexiós tevékenységük
elé nem emel gátat a kötelezõen megrágandó
politikai kérdések garmadája, s nem „kanalizálja”
bensõ feszültségüket társadalmi hajtóerõként.
Korántsem lusták, érdektelenek, közönyösek
pedig, éppen ellenkezõleg: ameddig csak erejükbõl
telik, szakadatlanul munkálkodnak. Gondosak, elõrelátóak,
semmilyen feladatot sem tekintenek méltatlannak magukhoz. A
Dongóméz
rezonõrje például vidéki elõadás-sorozatot
tartó többkötetes írónõ ugyan, mégse
átallja, hogy naponta tisztába tegyen két haldokló,
magatehetetlen idegen férfit. Testi és lelki mûködésünk
semmilyen részlete vagy mellékterméke sem vált
ki belõlük irtózást, a tabuknak az a szövevénye,
amitõl képtelenek vagyunk egymás igazi megfigyelésére,
nem akadályozza kapcsolataik kibontakozását. Az ürítkezés
vagy egyes betegségi tünetek magától értetõdõek
a számukra, semmi titkolnivalót nem látnak ezekben,
jóllehet szemérmesek. Nem tolakodnak, nem fürkészik
egymás titkait, és nem sietnek rátukmálni az
idegenekre sajátjukat sem. Az elfojtások és a hivalkodó
magakelletések ideges vibrálása hiányzik belõlük.
Lindgren hõsei természeti emberek, afféle naturburschok tehát? Ilyes féle képzetünk támadhat, ha mostoha feltételek között elszigetelten élõ vidé kiekrõl hallunk, jelen esetben viszont nem errõl van szó. Bár a svéd író alakjai jobbára földmûvelõk, semmi közük a nálunk ismert parasztábrázolások hoz. Hõsei nem is parasztok, sokkal inkább polgárok. Kevésbé iskolázottságuk jogán, inkább tulajdonosi mivoltukból következõen, s fõként a már említett lelki mûveltségük, reflexiós hajlandóságuk miatt. Nemcsak gondolkodnak a világukon, hanem ismerik és tisztelik is annak szabályait. Talán ebben rejlik a döntõ különbség Lindgren világa és a mienké közt: míg nálunk a történelem fölmorzsolta a törvényeket, és kérdésessé tette a szabályok puszta létét is, addig a távoli régióban senki nem vitatja õket. Az ötujjú krumpli torz lelkû gyil kosa ugyan embert öl, és nem is egyet, ám az fel sem ötlik benne, hogy az éle tet tékozolja. Groteszk módon tápanyagként értékesíti áldozatainak hulláját. Itt mindenkinek és mindennek megvan a helye, s ha valaki feladja a szüntelen erõfeszítést, az egyértelmû a pusztulással. Nem ismerik a fölöslegesség kí sértését, és szóba sem kerül a hiábavalóságok uralma. Virtuális valóság? Káosz? Úgyis minek? - ezek nem értelmezhetõ kifejezések itt.
Ami az ábrázolás módját önmagához hasonítja, az az írói értékválasztásra sem marad hatástalan. A státus bemutatása és a deklaratív gesztusok helyett Lindgrent jobban foglalkoztatja a belénk maró idõ nyomainak felkutatása és számbavétele. Még a leírások gazdagságával sem törõdik annyira (ehhez talán kevés ihlettel szolgál a rideg fenségû táj), a testeket fürkészi és a szavakat hallgatja. Elõbbiek tapasztalati térképekként szolgálnak, följegyezve áll rajtuk mind az, amin keresztülment az élete során, utóbbiak pedig létösszegzõ kijelentések. A különfélének látszó, valójában egyívású poszt-poszt divatok ka var gásában kötelezõen írja elõ az irodalmi illem, hogy a szó játékos legyen, tartalma viszonylagos, és önálló súllyal, jelentéssel se igen bírjon. Egyetlen igazolt feladata a szórakoztatásé, csupán a szellemeskedõ iróniát szolgálhatja, nem mást. Míg néhány generációval elébb nem úszhatta meg író a nyelvéhez intézett köszöntõk nélkül, mivel szentként kellett tisztelnie a ma tériát, mellyel dolgozott, addig megtisztelõ kötelességbõl mára csak a persziflázs maradt. Aki valamit is ad magára, gúnyolódik, és kétségbe vonja a szó hatalmát éppúgy, mint saját lehetõségeit, és szüntelenül kacérkodik a végsõ tromffal, vagyis az elhallgatással. Lindgren novelláinak gyûjteménye azonban (nyilván válogatójának jóvoltából is) a szó köré rendezõdik.
Átlelkesült világában természetesen kulcsszerep jut a nyelvnek, mivel sorsa lesz az embernek, amit megfogalmaz és kinyilvánít. A Dongóméz írónõje például Szent Kristóf életrajzán dolgozik, és felismerései beleépülnek mindennapjaiba is. Annyira átformálják viselkedését, hogy a szent modern kö ve tõjének tetszik. Vállára veszi õ is a folyón átkelni igyekvõt, és úgy szállítja egyik partról a másikra: életbõl a halálba, idegenségbõl a testvériségbe, gyû lölt ségbõl a szeretetbe. Ám helyi tapasztalatai is alakítanak felfogásán, illetve hõsérõl alkotott képén, a hatás tehát kölcsönös. Hadar, a vendéglátója és en nek fivére, Olof egyaránt megfogalmazzák a maguk credóját, s nem térnek el attól jottányit sem. Végzetükké válik a szó, ha nem is abban a sarkított ér te lemben, mint A szó címû novella hõsének, aki rettegését a tüdõvésztõl a kór ne vére viszi át. A nyelv tehát a létfeltételül állított gondolkodás tartománya ahelyett, hogy a céltalanul ismétlõdõ, tartalmatlan agyjáratások terepéül szolgálna. Amikor Az élet kenyere falvédõkészítõ szabóját eltángálja szerelmi vetély társa, fütyül a testi épségére, még csak nem is védekezik, beéri annyival, hogy elégedetten kons tatálja: a támadóját feldühítõ bibliai idézet mennyire találó volt.
Példabeszédeket olvashatunk
a nyelv teremtõ erejérõl
(Merab szépsége),
ihletésérõl
(A legsúlyosabb szavak),
a kifejezés veszélyeirõl
(A tuskóemelõ),
vala mint a választás és nyelvhasználat kölcsönös
függésérõl
(Szerelem)
. Ez utóbbi
- noha a kötet sikerületlen darabjai közé tartozik
- lényegében közvetlen, nyílt ars poetica már.
A korábbi homogén társadalmi közegtõl
elütõ jelképes világának két híressége
az elnémulással küszködik, s csak azért
keresi egymás társaságát, hogy írt találjon
nyomasztó gondjának enyhítésére. Egyikük,
a férfi oly könnyed már, hogy képes a krisztusi
csodára. A másik, a nõ azonban nem tud a vízen
járni, mert súlyosabb személyiség. ' tehát
a meder fenekén teszi meg a másikhoz vezetõ hosszú
utat, és az alvilági tapasztalat birtokában képessé
válik a beszédre, míg a felszínen brillírozó,
s éppen ezért kísérletét hamar elunó
pesszimista vetélytárs örökre elhallgat. E kissé
talán didaktikus megfogalmazással szemben hiába keresnénk
a többi novellában az erkölcsi prédikációk
avíttas penészillatát, az irodalmi óság
penetráns jelenlétét. Lind g ren szívesen csipkelõdik,
élvezetét leli a fekete humorban is. Ez az, ami megbízhatóan
óvja a naturalisztikus ábrázolás kísértésétõl,
s jóllehet apró rész letekre kiterjedõen követi
hõseinek mindennapjait, nem merül el azokban. Ügyesen
érzékelteti szemlélõi távolságát,
egyszer tréfás fordulattal él, máskor groteszkbe
hajlik, vagy különféle maskarába bújtatja
elbeszélõjét, komoly kodó közbeszólásaival
billent ki figyelmes hallgatásunkból, nehogy bele süppedjünk
meséjébe. Mert anekdotikus, olykor mitikus történetei
ugyancsak rokonok a fabulával, és nem is hasonlítanak
a valóságfedezetéhez görcsösen ragaszkodó,
önigazolásként minduntalan reá hivatkozó
eseménykrónikára. Akad itt gonoszkodó kísértet
(Merab szépsége),
horrorisztikus látomás
(Az öt-
ujjú krumpli),
regékre
emlékeztetõ testvérpárbaj
(Dongóméz),
mindaz elõfordul tehát, ami átláthatóságával
hitegetõ, szekularizálódott valóságunktól
idegen. A nyelvi kifejezés azonban nem igazodik a szokott sémához,
annál visszafogottabb, puritánabb, majdhogynem szárazon
fogalmaz. Szövegét olykor humoros felütések pezsdítik,
de nem sziporkázik, nem akar elkápráztatni leleményeivel.
Irtózik a dölyftõl és a handabandázástól,
vagyis komolyan veszi feladatát, önmagát.
Ennyire unalmas volna? Nem az, bár nem mindig érezzük sodrónak, és arról sem lehetünk meggyõzõdve, hogy az elérhetõ legnagyobb mélységig jut el az ábrázolás során, mûvei mégsem érdektelenek. Lekötik figyelmünket, igazából talán nem is azzal, amit mondanak, hanem a megszólalás körül ményeivel és írói tartásával.