Már régóta meg akartam vele ismerkedni, de a folytonos rohanás, a búskomorság és más urbánus képzelgések mindig megakadályoztak ebben. De azért ábrándoztunk egymásról, reménykedtünk. Idõnként bulikat rendeztem (ó, hol vagytok, ti meghitt beszélgetések a kandalló tüzénél), és az egyik idétlen bulinkra végre valaki elhozta õt. Nincs kifogásom az emberek ellen, jöhet bárki, de kaját és kefirt csak hozzanak szépen magukkal, nem vagyunk mi az asszonnyal fejõs tehenek… „Meghívatta magát” - súgták oda nekem.
Csendesen viselkedett, senkit nem zaklatott, még az ételhez is alig nyúlt, szerény vendég, jó vendég. De a vége felé, amikor már minden lecsengett, egyszer csak észrevettem, hogy nincs az asztalnál. Hová lett? Csak nem szö kött meg? Kiderült, hogy békésen szendergett a vécén, halkan sípolva hortyogott, mint egy egyszerû halandó, akinek a nevéhez semmilyen jelentõs ese mény nem fûzõdik. Odavezettem a díványhoz, betakartam, odakészítettem mellé a székre egy kis harapnivalót és két kupica vodkát, hogy ne unatkozzon, ha felébred. De ekkor kinyitotta a szemét: „Sok mindenrõl kell, Igor, beszélgetnünk, de késõbb, késõbb, most elfáradtam…”
Visszatértem a vendégekhez, akik nagy egyetértésben nézték a tévét. „Befuccsolt a Küldöttek Tanácsa” - közölték örömmel.
Na végre! Már ideje volt! De most jobban izgatott a sötét szobában pi henõ Michel. És hirtelen újra elfogott a vágy, hogy vele lehessek, szerettem volna a mellére borulva elsírni neki, hogyan szerettem és szenvedtem, hogyan szerették és szenvedtek miattam, és mi lett mindennek a vége, s hogy micsoda melegség van néha az ember szívében, és minden egyéb - szar a köbön. Rájöttem, hogy egymásra találtunk, csak ezt még félünk beismerni, de azonnal megtesszük, amint kettesben maradunk.
A vendégek lassan elszállingóztak, csupán egyikük okádott magabiztosan és hosszan a vécében, nyilvánvalóan igyekezett elnyújtani az élvezetet. „Na mi van, megkönnyebbültél, kis hányóskám?” - kérdeztem tõle, amikor kijött. Goromba voltam, de nem ok nélkül, hanem mert türelmetlenül vártam, hogy kettesben maradjunk Michellel.
Az asszony a gyerekkel bajlódott.
Bementem Michelhez; már ébren volt, ült.
Én is leültem. Úgy tûnt, most már senki sem zavar meg bennünket.
Mit tagadjam, azért féltem tõle, és sokáig nem mertem megszólalni: akárhogy is vesszük, ez mégiscsak Michel!
Õ maga sietett a segítségemre.
- Te hiszel a végzetben? - Michel
kacsintott. - Ahogy jövök ide, egy-
szer csak szembejön velem egy rohadt
fekete macska. Próbálkozok erre is, arra is, hát nem
átszaladt mégis elõttem az úton? Az a kurva
dög. És képzeld, egy óra múlva elvesztettem
a gyufámat. Hát hogyne hinnék ezek után a vég
zetben?!
Megzavarodtam. Ha ez továbbra is így megy, nemhogy vallomásra nem kerül sor, de a végén Michel még lelkileg is teljesen megtör engem.
Michel elgondolkodott. Biztos, ami biztos, kicsit arrébb ültem.
Esteledett-e vagy hajnalodott, nem tudom, a moszkvai idõ talányos. A ház elõtt a szemeteskocsi próbált megfordulni. Idegeim amúgy is pattanásig feszültek, és most még itt ez a tatár is, az átkozott kocsijával, és ocsmányabbnál ocsmányabb vadállati hangokat hallat. Elhatároztam, hogy mostantól az összes szemetet otthon fogom elégetni, a hamutartóban, a szemetesnek semmit sem adok belõle!
- Jól van, próbálkozzunk
másképp. - Michel újra rám kacsintott.
- Mondd, Igorkám, szeretsz-e vad
üvöltéssel leszánkázni a hegyrõl?
- Nem, Michel, én otthon ülõ ember vagyok, engem egészen más dolgok szórakoztatnak, mások a céljaim.
Michel gyanakodva nézett rám.
Váratlanul megjelent a büszke
és okos kandúr. Michel azonnal elkapta, és csavargatni
kezdte az összes végtagját, egyszerre. A kandúr
ordított, de Michel értette a dolgát, és a
macskából hamarosan kifogyott a szusz. Amikor Michel kitombolta
magát, elengedte a kandúrt. „Ezt a gyufáért
kapta - ma-
gyarázta -, úgy is kell!
Ez a végzet!” Bejött az asszony, fogta a macskát, és
elvitte a sebeit nyalogatni.
- Na, mi újság, Michel? - Már kezdtem megszokni, hogy õ ilyen, ilyen rettegett, és mégis annyira vonzó. - Mi van veled? Hogy vagy?
- Megmondom neked õszintén, mint barátomnak. Rosszul - válaszolta Michel, és két, nem három, nem, mégiscsak két, tankcsapda mélységû ránc ült ki szürke homlokára.
- Ne keseregj, Michel, menjünk inkább, nézzük meg a gyereket. Nem rég született - dicsekedtem el. - Jó gyermek, nem bánod meg. Itt van a közelben.
És elindultunk, hogy megnézzük a mi kis angyalkánkat és anyaszo morítónkat, az asszony nem akart bennünket beengedni, hogy a gyerek csak az imént aludt el, de Michel makacskodott, ígérte, hogy nem zajong, mire az asszony mégis beengedett. „Micsoda fiúcska!” - lelkesedett Michel. - Micsoda egy fiúcska!”, az asszony meghatódott, Michel pedig rövid hallgatás után így szólt: „Bezzeg mire megnõ - micsoda féreg lesz belõle!” Az asszony kihajított minket.
- Tudod mit, Igor? Vegyünk jó sok vodkát, és gyerünk a lányokhoz - lel kesült fel Michel, amikor újra kettesben maradtunk.
- Milyen romantikus vagy - sóhajtottam -, nekünk ez már nem megy.
- Akkor mesélj valamit - kért Michel.
- Michel, képzelj el egy csöndes estét, félig üres buszt, a nyári nap már lenyugvóban, mi kell még? Mellettem anya és fia ül, az anya kérdezi: „Akarsz élni?”, s a fiú válaszol: „Igen”, és mindebbõl olyan, de olyan nyugalom árad, sehol egy hangos szó, csak csöndes melegség. Jéggé dermedtem. És csak pár perc múlva, mikorra már legbelül minden megszakadt, csak akkor értettem meg. Mindent megértettem, Michel! Az anya tetõtõl talpig végignézett a fián, és megkérdezte: „Akarsz enni?” Élni és enni! Michel, nem tudom, hogy állsz az orosszal, nem vagy-e még torkig vele, de a kezdõ szótagok, az „en-” és az „él-” között eltûnt a különbség! És te és én és mi pedig csak egyre várjuk a soron következõ nyelvi disszonanciát - íme a teljes igazság, Michel!
Michel összeráncolta a homlokát.
Aztán elfordult.
- Bocsáss meg, Igor, de egy szót sem értettem az egészbõl - szólalt meg panaszosan.
- Mert seggfej vagy - dühös lettem -, egy ilyen ember nem lehet ennyire ostoba.
- Szóval a kezdõ szótagok között eltûnt a különbség? - Michel majdnem elsírta magát.
- El, Michel, bizony eltûnt, akárcsak a te gyufád - és megsimogattam Michelt.
- Miért lennék seggfej, én sem érthetek mindent, nem vagyok én szent.
- Igazad van, Michel, te nem vagy szent, te egy seggfej vagy - meg saj náltam Michelt, odasimultam hozzá -, máskülönben mindannyian seggfejek vagyunk, Michel.
Összecsókolóztunk.
Majd szétrebbentünk.
Aztán újra összecsókolóztunk, és megint szétrebbentünk.
Majd ismét összecsókolóztunk, és így maradtunk.
Képes-e valaki, aki már olvasott Sesztovot, szeretni egy idõs férfit, aki se nem túl szép, se nem túl okos, akinek a bal orrlyukából rendetlenül kilógnak a szõrszálak és ráadásul egy zsarnok?
Hát én sem voltam képes. És végleg szétrebbentünk. Találkozásunk most már teljesen értelmetlennek tûnt.
Ekkor meghallottuk, hogy a mi angyalkánk és kis szarosunk bõgni kez dett. Az asszony karjába vette, sokáig járkált vele a szobában, azt az idétlen tente-tentét énekelgette, aztán nem kevésbé idétlenül gügyögött valami tolvaj nyelven, de a gyerek egyre borzalmasabban ordított, már az ablakok is beleremegtek, a szomszédok felriadtak, csak nem kell már megint pelenkát cserélni?! Az asszony könnyes szemmel rohant hozzám: „Ments meg, segíts, elvesztek a gyerek kedvenc játékai - a búgócsiga, a zsineg és a dollár!” Michel, néztem rá szigorúan, ahol te vagy - ott van a búgócsiga is, ahol pedig a búgócsiga - ott a dollár is, de mondd, minek neked a zsineg?
- Nem tudom - Michel összeszorította a száját -, mert szép!
Még hogy a zsineg - szép! Naná, mint az elsõ napsugár a Pokrovszkij-székesegyház ku po láján! Michel, te aljas csaló, azt a ravasz fajtádat, de engem nem versz át, ismerem a trükkjeidet, ne nézz madárnak, valld be, te gazember!
- Nekem - Michel alaposan körülnézett
- vannak ellenségeim. A búgó-
csigával elterelem a figyelmüket,
a dollár - a csapda, a zsineg - a megtorlás.
Hogy Michelnek ellenségei lennének? Az én Michelemnek? Ennek a cso dalénynek, apró szõröcskékkel a bal orrlyukában? Hol vannak? Miért? És hogy merészelik õt bántani?
Az asszony Michelbe csimpaszkodott, hogy adja vissza a játékokat. Mi chel megijedt, én pedig félrevontam az asszonyt, és gyengéden így szóltam: „Kis buta, hiszen ez Michel! ' maga! 'vele így nem lehet, emlékezz a kandúrra, õvele másképp kell, már tudom hogyan, eredj a gyerekhez, hisz még csak egy hónapos, vagy másfél, vagy egyéves - nem emlékszem, miért hagynád magára? Majd én itt mindent elintézek.” Az asszony nem hitte, és zokogva elrohant.
Michel ledõlt egy kicsit, gondoltam, majd én is, de éreztem, hogy itt most nem jön össze semmi.
Ezért aztán állva maradtam.
Michel megpróbálta levenni a zokniját, nem ment neki, ketten vettük le, de ez csak rontott a helyzeten - a szobában tartósan megült a rothadt szalma szaga.
- Legalább a zoknidat kimosnád. Vagy lábat mosnál - mondtam Mi chelnek.
- Nincs idõm - válaszolt kitérõen Michel.
- Michel, neked mi tetszik jobban, a gyorsan megfagyó lányok télen, vagy a lassan izzadó asszonyok nyáron? - kérdeztem Micheltõl türelmesen és szelíden, mivel a türelem és a szelídség a Michellel való legalkalmasabb bá nás mód, a kettõ együtthatása pedig, úgy reméltem, okvetlenül meg kell, hogy hozza a várt eredményt.
- Igorkám, nem tudok többé hazudni, elfáradtam, Szurikovot viszont na gyon szeretem, különösen azt a kis nõt ott a háttérben, abban a kendõben. Emlékszel?
Sose láttam semmilyen Szurikovot, azért mindenesetre hozzáértõen bó lin tottam.
- Eszedbe jutott? Aztán meg a baltiak is, micsoda szörnyûség… - Úgy érez tem, Michel elgyengült, és a titkait kezdte feltárni.
- Michel, napsugaram, küldd el õket mind a picsába - tanácsoltam neki tiszta szívembõl.
- Mind?! - hitetlenkedett Michel.
- Persze hogy mind, a baltiakat pedig - legelsõsorban. Megleszünk valahogy a drágalátos köményük nélkül is - elhatároztam, hogy teljes õszinteség re sarkallom Michelt.
- Hogyhogy erre eddig nem jöttem rá magamtól? - Michel felderülve sodorgatta kezében a zsineget. - Nekik is könnyebb lesz, én is nyugodtabb leszek. És a privatizáció? És a szövetségi megállapodás? És a rubel konverti bilitása? - újra nyugtalan lett.
- Egyszerûbben kell élni, Michel
- amennyire tudtam, igyekeztem megnyugtatni õt -, közelebb
a természethez, az erdõhöz, a vízhez, a gázhoz,
a töb bi meg majd valahogy megy magától, magától,
magától… - és elkezdtem húzni a zsineget, Michel,
az isten szerelmére, add vissza a gyereknek a zsineget, anél
kül nem alszik el, bilire sem ül, a dollárt, nem bánom,
átutalhatod a jóté konysági alapnak, a szegények
javára, de a zsineget - add vissza, a Hazára kérlek,
a búgócsigát - elveheted, jól jön majd,
hiszen ellenségeid vannak, szük séged van rá,
de a zsineget add vissza - és térdre borultam elõtte.
- Mi chel, nem kell semmi, se kiutazás,
se beutazás, most már mindegy, csak a zsi ne get add vissza!
Michel elrúgott magától, és elmagyarázta, hogy kiutazás lesz, de a zsineget, azt soha vissza nem adja.
- Akkor hívom az asszonyt - fenyegettem meg -, te pedig ismered a feleségemet, Michel!
- Még gondolkodom - Michel zavarba jött -, nem, nem adom oda, hívd az asszonyt.
Már nyitottam a számat, mire Michel visszaadta a zsineget.
- Mennem kell - Michel megigazította a nyakkendõjét, és felállt.
- No, kérj, amit akarsz - viccelõdött.
Ki ne ábrándozna egész életében arról, hogy valamit kérhessen Michel tõl?
De én ebben a pillanatban mással voltam elfoglalva, arra gondoltam, mi lyen keveseknek adatott meg, hogy így elbeszélgessenek Michellel, ilyen kelle mes, közvetlen, tárgyilagos, meleg baráti hangulatban, és a kölcsönös egyetértés légkörében. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy összebarátkoztunk, és most is egy máshoz húz a szívünk, lehet, hogy nem úgy, mint korábban, de mégiscsak húz.
Összeölelkeztünk. „Szóval, a picsába, és megy minden magától?” - kér dezte halkan Michel, és megpaskolta a hátsómat, kétszer fájdalmasan, kétszer nem, és belém csípett.
Az ablakból néztem utána. „Ez Õ maga” - ugrottak szét rémülten az arra tévedõ járókelõk.
Az asszony morgott, amiért nem kértem semmit Micheltõl, legalább pár holmit, pénzt, szabadságot. Minek? Úgysem ad, lehet, hogy nincs is neki. Ráérek… Ne olyan hevesen… Hisz visszatér még hozzám, mon bel Michel…
MADARASNÉ KISS LILIAN fordítása