A magyar zsidóság ötven-hetven milliárd forintosértékre nyújtott be igényt. Ennek kielégítésére ajánlott fel a kormányzat, többek között, tíz festményt. A festmények közül négyrôl biztosan és még két továbbiról majdnem biztosan kiderült, hogy korábban zsidó családok tulajdonában álltak, és tôlük különbözô állami gyujteményekbe vagy a Szovjetunióba kerültek, majd onnan vissza ajándékképpen a Kádár-kormánynak. Ezért a közalapítvány nagyon hosszas, részben jogi, részben etikai vita után úgy döntött, hogy nem vesz át minden képet, mert azok nem képezik az állam tulajdonát, tehát az állam a tulajdonjogot nem is ruházhatja át. Akadtak olyan vélemények is – a közalapítványban képviselt egyik-másik zsidó szervezet vetette fel ôket –, hogy csak vegyük át az összes mutárgyat: majd mi megkeressük az örökösöket, és visszaszolgáltatjuk nekik a képeket – mert akkor biztos, hogy visszajutnak az igazi tulajdonosukhoz, így meg állami tulajdonban maradnak. Végül is az alapítvány többségi szavazással úgy döntött, hogy mégsem vesz át tisztázatlan eredetu tulajdont. Mindezt megelôzte egy szakértôi vélemény beszerzése, amely kimutatja, hogy a tárgyak mikor és hogyan kerülhettek közgyujteménybe beleltározással, vagy a Szovjetunióba, és onnan már követhetô volt, hogy Brezsnyev mikor és hogyan hozta vissza ajándékba ôket, és hol lógtak a párt- és állami intézmények falain. Az egyik festmény a Pénzügyminisztériumban, az államtitkár szobáját díszítette, lehet, hogy most is ott van, mert nem vettük át. Valószínu, hogy Rippl-Rónai József, Csók István és Székely Bertalan muvei jogtalanul kerültek a magyar állam birtokába. Például Rippl-Rónai A párizsi nô címu képének Miklós Andor, az Est Lapok kiadója volt a tulajdonosa. Miklós 1933-ban halt meg, a kép ekkor került Neményi Bertalanhoz, s Budapest ostromakor, a szovjet csapatok bevonulásakor még az ô tulajdonában volt. Fel lehet tételezni, hogy tôle került a Szovjetunióba, jogtalanul. Ez esetben az örököseit fel kell kutatni. A tíz kép némelyike szerepelt az MSZMP Központi Bizottságának leltárában, onnan kerültek át különbözô raktárakba vagy közgyujteményekbe. Magyarországi tulajdonosaikat kevés munkával fel lehetett volna kutatni. Ha a tulajdonjog aggályos, a közalapítvány nem veheti át a tárgyat, nem szerez tulajdonjogot. Ez világos jogi vélemény.
De mi volna, ha átvennénk, és megkeresnénk az eredeti tulajdonosokat vagy örököseiket, és odaadnánk nekik azt, ami az övék? Talán ezt kellene igazából tenni, és ennek publicitást adni! Precedenst teremteni! Ugyanis máig nincs feltárva, hogy a magyar közgyujteményekben leltárba vett és állami tulajdonba került festmények honnan származnak, és megtalálható-e magyarországi vagy külföldre sodródott tulajdonosuk. A levéltárakban, a Nemzeti Bankban, a Pénzügyminisztériumban és a közgyujteményekben szunnyadó iratok átvizsgálása ebbôl a szempontból még nem történt meg. Egy ilyen vizsgálattal minden kétséget kizáróan meg lehetne állapítani, hogy X., Y. vagy Z. festménynek valóban a magyar állam-e a jogos tulajdonosa, de lehetnek olyan képek, amikrôl nagy valószínuséggel kimutatható lenne, hogy a még élô örökösök joggal formálhatnak igényt rájuk. A vizsgálat el sem kezdôdött: a Nemzeti Galéria kitunôen felkészült muvészettörténésze, Szabó László csendben ismételgeti, hogy ezt a kutatást el kéne végezni, de egyedül áll véleményével.
Amikor a háború befejezôdött, a fegyverszüneti egyezmények nyomán elindultak a béketárgyalások, de ezek Magyarországra nézve csak 1947-ben zárultak le békeszerzôdéssel. Az elsô magyar parlament már korábban megalkotta az 1946. évi XXV. törvényt, amely elhatárolta magát a zsidótörvényektôl, a zsidókat ért megbélyegzéstôl és üldöztetésektôl. Ez egy ma is hatályos deklaratív jogszabály. A vagyoni kérdésekrôl szólva deklarálta: az akkori Magyar Köztársaság érdekelt abban, hogy a zsidók megkülönböztetésébôl származó vagyoni sérelmeket orvosolja. A magyar parlament belsô jogszabállyá emelte a párizsi békeszerzôdést, XXVII. cikkelyét azonban csak a Horn-kormány hajtotta végre. Tehát a kihirdetésétôl, 47-tôl 97-ig senki nem teljesítette a kötelezettséget, amit a párizsi békeszerzôdés elôírt. Ez pedig abban állt, hogy mindazon személyek vagy örökösük, akik faji, vallási vagy fasiszta szellemu zaklató jogszabályok szenvedô alanyai voltak, ha vagyontárgyaikért a békeszerzôdés hatályba lépésétôl számított hat hónapon belül nem jelentkeznek, és ezért a tulajdonjog a magyar államra szállna, az állam nem szerzi meg örökségképpen, hanem köteles átadni a zsidó szervezeteknek, azon célok érdekében, amelyeket a zsidó szervezetek meghatároznak maguknak vallásuk, identitásuk és a kultúrájuk fenntartása érdekében. Az átadást 12 hónapon belül kellett volna végrehajtani. Az 1946. évi törvény egy másik paragrafusa arról rendelkezik, hogy létre kell hozni azt a szervezetet, amelyik ezt a rendelkezést a gyakorlatban végrehajtja. A törvény meg is nevezi ezt: Országos Zsidó Helyreállítási Alap, rövidített nevén az OSHA. Az intézmény 48-ig fölállt, és muködött is, majd beolvasztották az Állami Egyházügyi Hivatalba, ahol azonnal elsorvasztották. A törvény csak a magyarországi rendszerváltás után ébredt fel Csipkerózsika-álmából. A nyugati hatalmak és a nemzetközi zsidó szervezetek figyelmeztethették az Antall-kormányt, hogy amíg nem rendezi ezt a kérdést, a magyar rendszerváltás kormánya nem nyer teljes legitimációt.
A nyugati országok a szocialista országok kormányait nem tekintették szabadnak és legitimnek, ezért nem gyakoroltak rájuk nyomást. Például a német jóvátételeket Magyarországon és más szocialista országokban azért nem lehetett megkapni, mert nem tekintették szabad országnak ôket, s ezért például Németországgal máig sincs békeszerzôdésük. Ennek híján tussolták el rendre a kártérítést.
Az Antall-kormány kezdeményezésére 92-ben kezdôdtek meg a tárgyalások a zsidó szervezetekkel. A Miniszterelnöki Hivatal felkérte a Hitközséget, hogy jelöljön ki tárgyalódelegációt a magyarországi zsidók képviselôibôl. A Hitközség nagyon helyesen és tisztességesen belátta, hogy nem egyedül ôk képviselik a magyarországi zsidóságot, hanem a kilencvenes év forrongásaiban létrejött különbözô zsidó szervezeteket is be kell vonniuk. Ma is ezek vezetôibôl alakult grénium alkotja a Zsidó Örökség Közalapítvány kuratóriumának többségét.
A zsidó szervezetek nem jutottak közös nevezôre egymással. Mire a tárgyalódelegáció felállt, Antall meghalt, jött az új kormány, de 97-ig ôk is csak lassan haladtak. 92-tôl 97-ig tartott az a tárgyalássorozat, amelynek eredményeképpen az 1947-ben felállított Országos Zsidó Helyreállítási Alapnak, amelynek jogfolytonosságát senki sem vitatta, a Magyar Zsidó Örökség Közalapítványt nyilvánították a jogutódjává. Tehát a közalapítvány közvetlen jogutódja annak a 47-es párizsi békeszerzôdésben létrehívott szervezetnek, amelynek egykor törvényben kiszabott pontos feladata és funkciója volt. Közben eltelt ötven év. Ötven év alatt azok a vagyontárgyak, amelyeket a párizsi békeszerzôdés a zsidók tulajdonába utalt, feltárhatatlanokká váltak. Az emberek meghaltak, a szervezetek megszuntek, nem beszélve arról, hogy zsidónak lenni a kommunizmusban nem volt sem ajánlott, sem divatos.
47-ben két vagyontömeg létezett. Egyrészt az, amelynek tulajdonosai zsidók voltak, és a zsidótörvények folytán elvesztették tulajdonukat, de valaki a családból életben maradt, és ô az örökös. Fogalmilag a törvény csak arra a vagyonra vonatkozik, amelynek tulajdonosai a nagyszülôtôl a dédunokáig kivétel nélkül Auschwitzban maradtak. Minden olyan vagyontárgy esetében, ahol más örökös nincs, az állam a törvényes örökös. Ez a törvény kivételképpen nem ismeri el az állam törvényes öröklési jogát, hanem azt mondja, az állam nem maradhat örökös, vissza kell adni ezt a vagyontömeget a zsidók szervezeteinek.
Ki kell emelni a háború után elárvult zsidó vagyon még egy csoportját. Zsidóknak nemcsak magán, hanem közösségi vagyonuk is volt. Az egyes hitközségek ingatlanvagyona: temetôk, templomok, rabbilakások, közösségi épületek, iskolák, kegytárgyak. Ezek sem kerültek e törvény hatálya alá: nagy többségüket nem juttatták vissza eredeti tulajdonosaiknak, gondoljunk csak a gyöngyösi zsinagóga épületére, amelyben most áruház kínálja portékáit, a szombathelyi zsinagóga épületére, amely raktár volt, újabban koncertterem, de számtalan példát sorolhatnánk. Ezek kvázi legálisan kerültek a magyar állam tulajdonába. A szocialista állam ugyanis államosította az egyházi vagyont, és azt mondta: amikor én elveszem a római katolikus felekezettôl a papi nagybirtokot, a zsidó felekezet ingatlanaira is ráteszem a kezem. Végül is mindenki jogfolytonosnak ismerte el azt a történelmet, ami Magyarországon ekkor végbement, tehát az államosításokat is jogilag legitimnek kell tekinteni. Megint más kérdés, hogy a törvényhozás viszszamenôleg a kárpótlás folyamatában elkezdte a helyzetet rendezni, de az államosítások legitimitását senki nem vonja kétségbe a szó formáljogi értelmében.
A zsidó hitközség által fizetett kutatásokon alapuló becslések szerint a párizsi békeszerzôdés értelmében a zsidók szervezeteinek a mai árakon kb. ötven-hetven milliárd forint követelésük van, ezt nyújtották be a kormánynak. Ehhez képest a kormány 1997-ben négymilliárd forint keretösszeg értékben kizárólag életjáradékra váltható kárpótlási jegyet adott át, ami – minthogy azokat az elöregedett túlélôket illeti, akik évrôl évre kevesebben vannak, tehát csökken a jogosultak száma – nem fog elfogyni, mire az életjáradékot kiosztják. Adott még egy kusza hátteru ingatlancsomagot, körülbelül 1,3 milliárd forint értékben, amelynek a ténylegesen használható értéke vitatható. (A bosnyák követség, az Ombudsmani Hivatal székházának használati viszonyai például ma is rendezetlenek.) S adott 12 millió forint értéku festményt, amelynek ugyan nem lehetett örököse, de ezzel a gesztussal mégis tulajdonosa lett száz- és százmilliós értéku mukincsvagyonnak. Így került képbe a legkülönbözôbb csatornákon elzabrált mukincsvagyon.
A közalapítvány létrejött, s hihetetlen szívóssággal kitermel évente negyven-nyolcvan millió forintot, amit el tud osztani a törvényben meghatározott célokra.
Az egyházi ingatlanok ügye is egy, az Antall-kormány idején hozott törvény révén mozdulhatott meg. Ez a törvény megengedi, hogy bizonyos célokra – hitélet, oktatás, muvelôdés, egészségügy – vissza lehet adni az egyházi ingatlanokat az egyháznak, egy meghatározott, elôre tisztázott lista alapján, ahol is bizonyítandó, hogy a ingatlan az illetô egyházé, és hogyan került ki a tulajdonából. A hitközségi lista százhuszonvalahány ingatlant érintett, bekerült egy, a kormány által vezényelt tárgyalási folyamatba, amely a többi egyházat is érintette, s melynek alapján a keresztény felekezetek is folyamatosan kapták és kapják vissza tulajdonaikat. Minden egyes visszakapott vagy vissza nem kapott ingatlannak külön története van: a legismertebb a Zsidó Gimnázium épületéé, a mai Radnóti Gimnáziumé, ezer történet keringett róla, hogy miért igen és miért nem, miért kéne úgy hagyni, miért nem kéne úgy hagyni… Végül a hitközség az ingatlanoknak egy nem jelentéktelen részérôl lemondott. Leginkább azért, mert nem tudta azokra a célokra hasznosítani, amelyeket a törvény elôírt. Ezen ingatlanok nem tévesztendôk össze azokkal az ingatlanokkal, melyeket a Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány azért kapott, hogy azt a bizonyos 47-es békeszerzôdést végrehajtsa.
Hatvan-hetven milliárd helyett még másfél milliárdnyit sem elfogadni nagyon nehéz dilemma volt, magam is megszenvedtem. Eltelt ötven év. Még mindig van körülbelül tizenöt-húszezer holocaust-túlélô Magyarországon. Mindaddig, amíg a tárgyalások húzódtak, ôk egy fillér életjáradékot, egy fillér jóvátételt senkitôl nem kaptak. Sem Nyugatról, sem Keletrôl. Egyik a másikára hivatkozva nem mozdult. A túlélôk többsége öreg, beteg, és alacsony életszínvonalon él. Minél tovább húztuk volna az idôt, annál kevesebben élik meg, hogy megkezdôdhet az életjáradékok folyósítása.
Az Antall-kormányban megvolt a politikai szándék a párizsi békeszerzôdés elôírásainak teljesítésére és a szerzôdés megkötésére. A megállapodásra a zsidó szervezetekkel. A zsidó szervezetek egymást marták, hogy ki is képviseli a magyarországi zsidóságot, milyen arányú legyen a kuratórium, kik üljenek benne, és kinek milyen szava legyen. Ezalatt telt, múlt az idô, az Antall-kormány tisztségviselôi pedig – gondolom – röhöghettek a markukba. Az Antall-kormány a Nyugat elôtt mutatni akarta, hogy nem antiszemita, ezért sokkal többet adott volna át a zsidóságnak, mint amit végül is a Horn-kormány átadott. Erre számtalan jel utalt.
A Horn kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezt a közalapítványt közjogilag létrehozza, jogutóddá teszi, és úgynevezett induló vagyonnal látja el. A magyar kormány, amikor ezt a szerzôdést a zsidókkal végül is tetô alá hozta, ezt az induló vagyont úgy tekintette, hogy ezzel eleget tett a párizsi békeszerzôdésben vállalt kötelezettségeknek. A zsidó szervezetek viszont az induló vagyon kifejezést úgy értelmezték, hogy a kormány az elsô lépést tette meg a másfél milliárd körüli érték átadásával. Majd kapunk még pénzeket a gazdátlanul maradt zsidó vagyon terhére. Ezzel a vagyonnal elindulunk, hogy muködhessünk, s az idôsek megkaphassák végre az életjáradékot. Ez az ügy még nincs befejezve. Megállapodtunk, de az induló vagyon eltérô értelmezését mindkét fél fenntartotta magának. Hányszor fordul elô nemzetközi szerzôdéseknél is ugyanez? Megkötötték, s aztán hetekkel vagy akár napokkal késôbb kiderül, hogy a felek eltérôen értelmezik. Ugyanis fontosabb érdek fuzôdött a szerzôdés megkötéséhez, mint ahhoz, hogy tovább húzzuk-halasszuk az idôt.
Én nem találtam színvonalas sajtóorgánumot, ahol összefogottan és világosan el lehetett volna mondani, vagy le lehetett volna írni, hogy mennyire nevetséges, ahogy kiszúrták a szemünket ezzel a vagyonátadással. És azt, hogyan voltunk rákényszerítve erre, s hogyan tartottuk fenn az eltérô értelmezésbôl fakadó játékteret. Hiszen nem tudjuk, milyen lesz a politikai konstelláció öt, tíz, húsz év múlva. Ötven évig nem történt semmi: nem két-három-öt év távlatában kell ezt a problémát továbbgondolni, hanem nyitva áll a lehetôség, hogy lesz egyszer olyan kormány, olyan társadalom, amely nemcsak szavakban, de tettekben is komolyan gondolja a jóvátételt s a nyomában fakadó megbékélést.
Gondolta-e valaki, hogy a svájci bankok kénytelenek lesznek engedni a nyomásnak, és kifizetni a sok száz millió dollárt? Mindez politikával és megannyi érzelemmel van át- meg átszôve. Éltek a bunösök, és éltek az üldözöttek, olyan erôs érzelmek és érdekek kötôdtek a tisztázáshoz vagy a hallgatáshoz, hogy tárgyilagosan ezen gondolkodni csak a következô generáció tud majd.
Amióta az orosz restitúciós törvény elindult – amely kimondja, hogy az összes, a Szovjetunióba került mutárgy az orosz állam tulajdona –, azon vagyok, hogy az ott lévô igen jelentôs értéku mukincsvagyon hazakerüljön. Elsôsorban zsidó vagyok, de magyar zsidó. Kerüljenek vissza az innen vagy a nácik zsákmányából elrabolt kulturális értékek, s ha majd itthon lesznek, s a nagyközönség megtekinthette ôket, ráérünk megvizsgálni, kit illetnek meg. A restitúciós törvényt évek óta tárgyalják. A Duma elfogadta egyszer, az orosz felsôház visszadobta, ez megismétlôdött még egyszer, a felsôház is elfogadta, ekkor Jelcin nem írta alá és az alkotmánybírósághoz utalta. Az alkotmánybíróság helybenhagyta a törvényt, és már majdnem hatályba lépett, amikor Jelcin aláírásának megtagadása miatt az ügy ismét az alkotmánybírósághoz került.
Az ortodox jogászi felfogás szerint a legtöbb eset, amikor a tulajdonos nem a saját akaratából válik meg a tulajdonától, eleve jogellenesnek minôsül. A háborús események fényében azonban ezt másképpen kell nézni, mert a háború mindig rendkívüli állapot, amely mindig jogon kívüli helyzetet teremt, ami írott joggal nem reparálható sérelmet okoz. Ezeket szerintem utóbb szerzôdésekkel lehet rendezni. Az elsô nemzetközi joginak tekinthetô dokumentum 1943-ban, már a háború alatt keletkezett. Londonban tartottak egy nemzetközi konferenciát, amely elfogadott egy nyilatkozatot. Ebben az aláíró országok figyelmeztették a hadviselô feleket, hogy polgári jogilag is semmisnek fognak minôsíteni minden olyan jogügyletet, amelynek alapján mukincsek a háborús események következtében kerültek ki tulajdonosaik kezébôl. Tehát akkor is, ha például a rabló szerzôdést mutatna föl a nála talált dolgok megvételérôl. A francia, angol, amerikai aláírók a saját fosztogató hadseregeikkel szemben is meg akarták ezt a deklarációt fogalmazni, hiszen nemcsak a németek vagy az oroszok gyujtögettek nagy hozzáértéssel, hanem az ô csapataik is nagy mukincsvagyonra tehették és tették rá a kezüket Európa megszállásakor. Ismertek konkrét történetek, amikor egy texasi hadnagy egy német kisvárosból egész középkori szoborkollekciót síbolt haza (tábori postával), és évtizedekkel késôbb az örököseinek pervesztesként kellett a szobrokat visszaadnia. Ez a deklaráció természetesen nem nemzetközi szerzôdés hatályú. A fegyverszüneti egyezmények is foglalkoztak vele valamilyen szinten, végül a békeszerzôdések is. De az igazi résztvevô, a Szovjetunió nélkül nem lehetett ezt a kérdést megoldani. A Szovjetunió nem volt együttmuködô partner ezekben a kérdésekben, a saját jól felfogott érdekébôl kiindulva.
Amikor a Puskin Múzeumban elôször állítottak ki néhány képet azok közül, amelyek egész Európából, többek között Magyarországról a Szovjetunióba kerültek, senki nem tudta, hogy ez a gesztus milyen üzenetet hordoz. A világ vagy az agyoncsigázott, sokat szenvedett orosz nép számára. Vagy egy múzeumigazgató személyes ambíciója nyomán került a világ szeme elé az anyag egy töredéke? Hogy mi folyik a háttérben, errôl senki nem tudhat semmi bizonyosat.
Függetlenül attól, hogy ezek valaha zsidó tulajdonú vagyontárgyak voltak, Mednyánszky, Rippl-Rónai a magyar kultúrához tartozik. Ezt hazahozni, bemutatni, közgyujteményben kiállítani, tekintet nélkül arra, ki a tulajdonosa, fontos a számomra. A mukincsekre vonatkozó orosz restitúciós törvényjavaslatból nagy valószínuséggel jogszabály lesz. Eddig is csak formáljogi megfontolásokból nem lehetett életbe léptetni. A törvényjavaslatnak egyetlen olyan magyar szempontból használható mozzanata van, amit érdemes lenne megjátszani. Ugyanis az egyházi jellegu, vallási célokat szolgáló mukincsvagyonra a törvény nem fog vonatkozni. A fôszabály kimondja, hogy mindaz, ami akármilyen úton, hadizsákmányként vagy az orosz katonák magánakciójaként oroszországi területre érkezett, és most is ott van, a törvény hatályba lépésétôl kezdve vitathatatlanul orosz állami tulajdonná válik. (Eistand!)Tehát senkinek semmit nem adnak vissza. Kivéve az egyházi, vallási célokat szolgáló mutárgyakat. Amikor megkezdôdtek a tárgyalások az oroszokkal a restitúciós törvényhozás folyamatának csak különbözô stádiumai voltak ismeretesek. De a magyar kormány ezt a kártyát nem óhajtja kijátszani, azt hajtogatja, hogy ez jogellenes eljárás. Ez az érvrendszer abszolút nem foglalkozik a vallási szemponton belül a zsidó szemponttal, és ezért szerintem ez a lehetôség “el fog bukni”, s végül az utolsó Tóra-tekercsig ott marad a mukincsvagyon. Ha együttmuködést lehetne kialakítani a mindenkori kulturális kormányzat és a zsidó szervezetek között, és azt lehetne mondani, hogy az elrablott értékek részben vallási célú vagy vallási eredetu tárgyak – így ezek egy részét vissza lehetne kapni ezzel az érvrendszerrel.
A közfigyelem a látványosan rejtélyes orosz történetre összpontosít, holott a magyar közgyujtemények átvizsgálása lenne a legkézenfekvôbb. Annál is inkább, mert ezt külsô hatalmak és körülmények nem akadályozzák. A Galéria és a Szépmuvészeti Múzeum pincéje tele van ki nem állított festményekkel. S más magyar közgyujtemények birtokában is mérhetetlen mennyiségu ki nem állított anyag van. Az államnak teljesen mindegy, hogy egy tulajdonosnak vagy a MAZSÖK-nek adja, ha oda kell adni. Pláne, hogy a tárgyak nincsenek is kiállítva. A tényfeltáró munka el sem kezdôdött. Meg kellene vizsgálni, melyek közülük azok, amelyek eredetileg zsidóktól kerültek a magyar állam tulajdonába, és nincs örökösük.
De félô, hogy kiderülne,
van örökösük!
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu