A magyar-zsidó együttélés
1919 és 1945 közé esô viszontagságos fejezetének
talán legzavarbaejtôbb részlete a magyarországi
zsidó tulajdonban volt mukincsek megítéltetése.
Szemben az antiszemita, mindenekelôtt a kisajátítás
ideológiai elôkészítését célzó
vádakkal, amelyek szerint a tehetôs zsidók a nem zsidók
gazdasági túlszárnyalása (a világhatalom
megszerzése), illetve – magyar alkotások megkaparintásával
– az “államalkotók” kulturális kisemmizése
céljából harácsolták volna össze
mugyujteményeiket, szociológiailag a következô
fô okokat láthatjuk a nagy zsidó mugyujtemények
létrejöttének hátterében:
1. A zsidó vagyonkezelôi magatartást sokkal inkább a tudatos felhalmozás jellemezte, semmint a tüntetô felélés vagy a kockázatvállaló (pl. szerencsejátékos) vagyonnövelés igyekezete.
2. A zsidó vagyonkezelésnek az említett korszakban a jótékonykodási hagyományból is folyó, erôs mecénási színezete van, amit a Baumgarten-alapítvány vagy a Hatvanyak irodalompártolása is jelez. A zenei események közönségében is átütô a zsidó polgárság pártfogó részvétele.
3. A képzô- és iparmuvészeti értékek felkutatásából és megvásárlásából – szemben az irodalom vagy a zene pártolásával – nem hiányozhatott a szakértelem. Mivel ezek az értékhordozó tárgyak egyúttal vagyontárgyak is, alkalmasak arra, hogy egy tudatosan felhalmozó vagyonkezelôi magatartás általános szabályainak is megfeleljenek. A mugyujtés során ezen kívül azonban speciális (muvészettörténeti) szabályszeruségeket is figyelembe kell venni. Az emancipálódott zsidó (nagy)polgárság nemcsak Magyarországon, de Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Angliában is különösen fogékonynak bizonyult az általános és speciális mugyujtési tudnivalók effajta egyesített alkalmazására. A nagy magyar zsidó mugyujteményekbôl (gondoljunk csak Nemes Marcell vagy Kohner Adolf korszakunkra már felbomló gyujteményére) csak ritka esetben hiányzik a hozzáértés, a muvészettörténeti áttekintôképesség – egy általános értelemben vett vagyonkezelôi józansággal, ökonómiával együtt. A muvészettörténetben kevésbé jártas és/vagy rendkívül elfoglalt zsidó mugyujtôk szakértôk közbenjárásával intézték beszerzéseiket.
4. A magyarországi zsidó mugyujtés derékhadát – mint azt a századforduló és 1943 közti, jelentôs magángyujtemény-kiállítások és folyóirati leírások is jelezték – egyáltalán nem a bezárkózás vagy a titkosság, hanem a tevékeny, névre szóló bekapcsolódás az ország muvészeti életébe, vagyis a termékeny beolvadás óhajtása a nemzet kulturális örökségébe jellemezte.
Valamennyi, itt futtában felsorolt sajátosság végsô soron arra vezethetô vissza, hogy a magyarországi zsidó nagypolgár már a századforduló táján is sokkal inkább Bildungs, semmint Besitzbürger a szavak képzettséget-kulturáltságot, illetve puszta tulajdonosságot jelentô értelmében. A nyolcvanas években a zsidó bankárok vagy terménykereskedôk lakásaiban még nem a szalonokat, hanem csupán a felnövekvô fiúk-lányok tanulószobáit lengi be a kultúra, a Bildung, ám a harmincas évekre a jelentôsebb zsidó mugyujtôk között értelmiségieket, sôt muvész-értelmiségieket is találunk, aminek legjobb példáját a festôként is, gyujtôként is kiváló Hatvany Ferenc szolgáltatja.
Szükséges azonban rámutatni, hogy fônemesi kezekben is igen jelentôs mugyujtemények jöttek létre (az Andrássy grófok több nemzedékének gyujteménye, Esterházy-gyujtemény, Montenuovo herceg gyujteménye stb.). Amit tehát az elôzôkben a zsidó nagypolgárság vagyonkezelôi magatartásáról jegyeztem meg, korántsem korlátozódott a zsidó nagypolgárságra, de következetesebben, áthatóbban jellemezte azt, mint a fônemességet, amelynek vagyonosabb tagjai még a harmincas években is többre becsülték a vadászatot, a versenyistállót, a kártyát-rulettet, mint a muvészeteket.
Hogy a zsidó és a fônemesi mugyujtés közeliségében szerepük volt zsidó asszimilációs vagy akkulturációs törekvéseknek, az aligha kétséges. Teljességgel elütöttek azonban a fônemesi gyujtôktôl azok a zsidó mubarátok, akik – mint pl. dr. Neményi Bertalan – még a tezaurálási szempont rovására is – kizárólag a nemzetközi és a magyar avantgárd (Kandinsky, Klee, Arhipenko, Gleizes, Modigliani, Pascin, illetve Nemes-Lampérth, Bohacsek, Derkovits stb.) munkáit keresték.
Az az elôzetes dokumentáció, amely a Magyar Nemzeti Galéria és a Muvelôdési és Kulturális Minisztérium közös kiadásában, Mravik László összeállításában jelent meg a magyarországi mugyujtemények 1938 és 1945 között eltunt darabjairól (The “Sacco di Budapest” and Depredation of Hungary 1938–1945, Bp., 1998. 468 nagyméretu oldal számtalan fekete-fehér fényképfelvétellel, angol nyelven), inverz módon (vagyis a hiányzó darabokon keresztül is) csak megerôsítheti, amit az 1938-ban még érintetlen állományról az imént elmondottam.
Az állományra vonatkozó elképzelésünkhöz igen sok alkatelemet szolgáltatnak a muvészeti folyóiratok (Magyar Muvészet, A Gyujtô stb.) mugyujtemény-leírásai már a század elsô éveitôl kezdve. A Múlt és Jövôben is megjelent néhány idevágó beszámoló, például Else Hoffmanné a Friedmann Ignác-féle ezüstjudaikákról (XVII. évf., áprilisi szám). Ha most csak a zsidó mugyujtôk kezén felhalmozódott állományra ügyelünk, megállapíthatjuk, hogy egy-két kivételtôl eltekintve (a Friedmann-féle gyujtemény épp ilyen kivétel) a muvészettörténet összeurópai, bizonyos esetekben orientalisztikai és majd minden esetben magyar áramlatai ott pontosan olyan arányokban reprezentálódtak, mint a fônemesi gyujteményekben. Még az evangéliumi tematika is éppoly surun bukkan elô itt, mint amott. Specifikusan zsidó muvészek specifikusan zsidó témájú munkái csak elvétve szerepelnek.
A háborús évek szélsôjobboldali, antiszemita érzelmeket felkorbácsoló sajtóközleményei a gyujtemények belsô összetételérôl szólva furcsa kutyaszorítóba gabalyodnak. Miközben egyfelôl a vérbeli magyar kultúra rossz ízu kisajátításaként értelmezik, hogy a zsidó mugyujtôknél ízig-vérig magyar festôk (l. Markó, Mészöly Géza, Benczúr, Székely Bertalan, Szinyei-Merse, Munkácsy) alkotásai függnek egyáltalán nem magyar szellemiségu szobák falain, és hogy ezeket a mukincseket a tulajdonosok a magyar munkások megrövidítése árán szerezték be (l. pl. Magyarság, 1944. május 23.), egy füst alatt azt is kifogásolják, hogy a nagyszeru magyar festmények tôszomszédságában például a zsidó “gettófestészet” képviselôjének, Horowitz Lipótnak két muve is megtalálható (l. Balás-Piry László ugyan ez idô tájt megjelent cikkét a Mravik-dokumentációban megnevezetlen sajtótermékben). A zsidó tehát – a régi antiszemita logika szerint – akkor is bunös, ha például mutárgyválasztékában asszimilációra törekszik, és akkor is, ha nem.
A magyarországi holocaust minden túlélôje és kutatója tudja, hogy a magyarországi zsidóság gazdasági kifosztásának, társadalmi ellehetetlenítésének folyamata már jóval a német megszállás elôtt megkezdôdött. Azt is tudjuk, hogy a német megszállás után a teljes magyar államigazgatási gépezet – noha külpolitikailag nem lett volna erre kötelezhetô – törvények és rendeletek egész tömegével véglegesítette az elsô zsidótörvénnyel megindult és a deportálásokban, tömeggyilkosságokban tetôzô folyamatot. Témánk szempontjából a többször kiegészített 1600/1944. ME sz. rendeletnek (Budapesti Közlöny, 1944. április 16.) van a legtovább gyuruzô hatása, mert ez intézkedett “a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában”. A Budapesti Közlöny május 25-i számában már a zár alá vett mutárgyak számbavételét és megôrzését szabályozták (1830/1944. ME sz. rendelet). Természetesen nem csupán a vagyontárgyak elrejtése, hanem “átjátszása”, például szerzôdéses elidegenítése is büntetendô, illetve semmis volt 1944. március 23-i visszamenôleges hatállyal.
Tekintve, hogy a deportálás sorsára jutott vidéki zsidóság kezén komolyabb mugyujtemények nem voltak, a budapesti zsidóság mukincseinek “zár alá vételét” akár állami mentôakciónak is tekinthetnôk, amelyet az állam nem a maga vagyongyarapítása, hanem éppen zsidó polgárainak vagyonbiztonsága érdekében hajtott volna végre. A részletes leltárak és átvételi elismervények, majd a zár alá vett mutárgyak ôrzési helyének, például a Magyar Általános Hitelbank pincéinek közismertsége és biztonságossága különösen annak fényében tunhetett rendjénvalónak, hogy 1944. július 9-tôl elhárult a budapesti zsidók deportálásának közvetlen veszélye, vagyis a tulajdonosok személyükben (egyelôre) sértetlenek maradtak, illetve napirenden voltak a pusztító légitámadások.
Árnyat vetett azonban a zár alá vétel hasznosságára, hogy a zsidó tulajdonosok a nyári hónapokban folytatott tárgyalások során (amelyek zsidó tisztségviselôk, illetve magyar közhivatalnokok és német tisztek között a deportálás veszélyének végleges elhárítását célozták) nem használhatták fel mukincseiket mint fizetôeszközt, hiszen azok állami felügyelet alá kerültek. Maga az állam pedig – túl azon, hogy nem folytatott efféle tárgyalásokat – legjobb esetben is csak holt tôkének tekinthette a zár alá vett, elvileg továbbra is zsidó magántulajdonban maradt gyujteményeket.
Rontotta, nem is egy szempontból a zár alá vétel hatékonyságát az a tény is, hogy a magyar intézkedôk, köztük magas beosztású muzeológusok nem csekély bosszúságára nem lehetett elkerülni, hogy a németek ne dézsmálják meg a zár alá vett mukincseket. Más bosszankodók, fasiszta érzelmu politikusok, azért sérelmezték a német kézre kerülést, mert az jócskán gátolta ôket régtôl hangoztatott politikai céljuk, a nemzeti vagyon újraelosztásának megvalósításában. Kevésbé finoman fogalmazva: a nyilasoknak elsôsorban a nácik miatt jutott kevesebb zsidó vagyon. Miközben Eichmann mindenestül Bécsbe, majd Berlinbe küldette a Friedmann-féle páratlan judaikagyujteményt (arcátlanul felhasználva a tulajdonos szolgálatait az anyag katalogizálásában), nem is szólva a neki bemutatott más kiemelkedô darabokról (persze mindez jámbor cselekedetnek mondható ahhoz képest, hogy a deportáltak után 2 milliárd pengôs szállítási számlát nyújtott be), a nyilas fosztogatóknak, akik nem férhettek hozzá a zár alá vett mukincsekhez, alig maradt más, mint például az Andrássy úti Herzog-palota hatalmas reneszánsz gobelinjei, amelyeket pokrócnak vágtak fel: szemernyi újraelosztási hasznot sem tudva a zsákmányból kicsikarni. A Szálasi-féle, nagyrészt zsidó tulajdonú arany- és mukincsszállítmány az amerikaiak jóvoltából visszakerült Magyarországra, ám az Eichmann-féle szállítmányok valahol Berlin környékén szovjet kézre kerültek. És itt már a szétszóródott zsidó mugyujtemények sorsának merôben új fejezete kezdôdik el.
Bár a Németországban brit vagy fôként amerikai kézre jutott magyarországi zsidó mukincsek sem kerültek hiánytalanul vissza, a veszteség elhanyagolható ahhoz a káprázatosan gazdag zsákmányhoz képest, amelyet a Vörös Hadsereg külön e célra felállított, lángvágóval, páncéltörô robbanóanyagokkal is felszerelt különítménye megannyi központi bankból, raktárból, városi palotából, vidéki kastélyból szedett össze szisztematikusan s szállított ki a Szovjetunióba. Ebbôl a zsákmányból egy 1972-es, máig rejtélyesnek mondható, tízegynéhány tételes, csekélyebb értéku visszatérítéstôl eltekintve semmi nem került vissza származási helyére. E nagyszabású, szervezett rablóakciót a Vörös Hadsereg tisztjei úgy hajtották végre, hogy
– nemzetközi egyezmények, köztük az épp orosz javaslatra létrejött hágai konvenció is tiltotta olyan vagyontárgyak elvitelét, amelyek az illetô állam, esetünkben Magyarország, illetve Németország üldözött személyeié voltak. (A Mravik-féle dokumentáció tartalomjegyzékében jelzett idevágó szövegek sajnálatos módon hiányoznak);
– a szervezett szovjet fosztogató akciók békeidôben, Magyarország szovjetbarátságának hivatalos kinyilvánítása után is folytak;
– heteken belül, pontos adatokkal szólaltak fel a magyar szervek a szovjeteknél például a Magyar Általános Hitelbank páncéltermeibôl eltulajdonított mukincsek visszaszolgáltatása tárgyában (itt ôrizték a zár alá vett zsidó tulajdonú mukincsek legnagyobb részét privát, nagyrészt ugyancsak zsidó széfbérlôk értéktárgyaival együtt);
– a szovjetek diplomáciai felségterületrôl, például a budapesti svéd nagykövetségrôl is gátlástalanul elhurcolták a megôrzésre ott elhelyezett értékeket.
Reménytelen vállalkozás néhány mondatban érzékeltetni, milyen hatalmas értéku, differenciált mukincsanyag került ki a Szovjetunióba, hiszen ez Mravik László tüzetes dokumentációjából is csak részlegesen derül ki, nem lévén minden egyes, akár egészében, akár részleteiben elhurcolt gyujteményrôl pontos, tételes leírás. A Herzog-gyujteményrôl, amelyet szinte mindenki megdézsmált, aki csak hozzáfért, valamint a Hatvany-gyujteményrôl már szóltam. Nem említettem Hanvany Józsefné bárónô több ezer darabos, páratlan porcelán-, és Hatvany Bertalan tudományos rendszerességgel összeállított keleti mutárgygyujteményét. (Hatvany Endre, Hatvany Lili és Hatvany Lajos kisebb gyujteményei ugyancsak szétszóródtak.) Dr. Neményi Bertalan gyujteményének nyomtalan eltunésével a magyar földön fellelhetô modern európai képzômuvészeti anyag pótolhatatlan veszteséget szenvedett. A Chagall-, Otto Dix-, Feininger-festményeken kívül a Neményi-gyujteményben természetesen olyan magyar úttörôk is bô anyaggal szerepeltek, mint Csontváry vagy Gulácsy. Igen komoly értéket képviselt a Strasser bárócsalád porcelán- és ezüstgyujteménye. Friedmann Ignác judaikáinak eltunése világraszóló veszteség. Kornfeld Móric budapesti és iregi palotájából ugyancsak pótolhatatlan nagyméretu középkori faszobrok tuntek el. Fellner Henriket és Pált a XIX. századi francia és magyar képzômuvészet remekeibôl forgatta ki a szabadrablás. Jelentôs veszteséget szenvedett a magyarországi mutárgyállomány Csetényi sajtómágnás, Schiffer Miksa nagyiparos és Laub László orvosprofesszor gyujteményének megsemmisülésével is.
De jóvátehetetlen veszteség érte a Sárospataki Református Kollégium könyvtárát, aranytárgy-kollekcióját is. A budavári miniszterelnöki hivatal Boucher készítette gobelinjei, szônyegei, stílbútorai éppúgy eltuntek, mint számos vidéki templom arany- és ezüstkincsei. A szovjet csapatok az Esterházy grófok csákvári kastélyát az utolsó szögig kiürítették. A Montenuovo hercegek európai híru mukincseit több budapesti bankból, két ausztriai és két magyarországi kastélyból sikerült “hiánytalanul” összeszedniük.
Mravik László azt írja: “a Szovjetunióba [Magyarországról] hadizsákmányként elhurcolt mukincsek 90–95 százaléka volt zsidó tulajdon” (19. o.). A szovjet hatóságok ugyanazzal a nagyvonalú gesztussal tettek egyenlôségjelet a Németországból elhurcolt német/náci javak és az onnan vagy Magyarországról elhurcolt zsidó javak között, amellyel egy lágerbe dugták a német hadifoglyokat és a Szovjetunióba az üldöztetések elôl átszökött, többnyire baloldali érzelmu magyar zsidókat (vö. Lendvai Sándor: Élet és halál mezsgyéjén, Gondolat, 1990).
Minden újságolvasó tudja, hogy a magyar államnak a mukincsek visszaszolgáltatására irányuló, többek között Mravik László jóvoltából évrôl évre gondosabban dokumentált kérései úgy pattantak le a szovjet, majd az orosz félrôl, mint a kôfalról. Mára elég sok darab oroszországi ôrzési helye is köztudottá vált. A duma egyszer sem szavazta meg a visszaszolgáltatást; igaz, az államelnök rendszeresen megvétózza a duma ilyen értelmu határozatait. Az orosz politikai életben csak az mozdíthatja ki a holtpontról a kérdést, ha – többek között a Vörös Hadsereg hadizsákmányának privát megcsapolásáról szóló újabb publikációk hatására (l. Szilágyi Ákosnak egy orosz hadtörténeti folyóiratból összeállított dokumentációját a 2000 1998. szeptemberi számában) – sikerül elhatárolódni a szovjet hadviselési morálnak még ma is “szent” és “hôsi” színben úszó felfogásától, illetve attól a velejéig hamis elképzeléstôl, hogy a törvényes tulajdonjogok és a nemzetközi egyezmények tiszteletben tartása netán gyengeséget-meghunyászkodást sugallhat.
Még az a cinikus hivatkozás sem hiányzott a szovjet válaszokból, hogy a magyar hatóságok – csodák csodája – évtizedekig nem kérték vissza a mukincseket – ami, ugyebár, belenyugvást jelent. Másrészrôl némelyek itthon is kifogásolták a felszabadító Vörös Hadsereg katonáinak bemocskolását a feltételezéssel, hogy jogtalanul tették volna rá a kezüket bármire Magyarországon. Az ügy politikai természete, akárhonnan nézzük is, átható. Magyarország mostani politikai váltógazdálkodásában az egyik kormányzat bízvást a másik szemére vetheti az ügyben tanúsított (diplomáciailag diszfunkcionális) buzgóságát vagy éppen tétlenkedését.
Mindeközben zavaró belpolitikaimozzanatként lengi be az ügyet, hogy ha valaha is megnyílnak az oroszországi raktárak, és a magyar fél csakugyan visszakapja az elrabolt mukincseknek legalább egy részét, zsidó diadal lesz-e ez, vagy magyar a szó antiszemita értelmében? “Mi” kapjuk-e vissza a mukincseket, vagy “ôk”? (Ki-ki helyettesítse be a megfelelô szót a megfelelô jelzôkkel egyetemben.) A visszaszármazó mukincsek semmiképpen nem lehetnek az államéi, mert zömmel zsidó tulajdonosaikat, azok örököseit illetik. A visszaszerzésre irányuló állami akciók, ahogy maga ez a dokumentáció is, nagyon helyesen (hiszen van-e különb dolga az államnak, mint polgárainak érdekét képviselni?) voltaképpen zömmel zsidó, privát tulajdonosok jogaiért száll síkra. Az már további kérdés, hogy a legfontosabb mukincsek, ha valaha is visszatérnek, védett mutárgyak lévén, nem szállíthatók ki az ország területérôl, akárhol élnek is tulajdonosaik vagy azok örökösei.
Egyáltalán: mennyire “nemzeti” ez az ügy? Magára valamit adó szélsôségesen jobboldali politikus vajon verheti-e az asztalt érette úgy is, hogy ne kötné legalább gondolatban össze a visszakapást az azonnali “nemzeti” elrekvirálással? Megismételve a nácik vagy a szovjet hatóságok magántulajdont sértô viselkedését? Tény, hogy az amerikaiaktól visszaérkezett anyag legjobb darabjait a pénzügyi hatóságok 1947 és 1950 között nem tulajdonosaiknak adták vissza, hanem különféle múzeumoknak juttatták ôket “beleltározásra”. Ez történt két fényes zsidó képgyujtemény, a Herzog- és a Hatvany Ferenc-gyujtemény számos, csodálatos mód megkerült darabjával, aminek még napjainkban is utórezgései vannak (l. Népszabadság, 1998. július 9., illetve augusztus 10.) A jogi problémákat csak gyarapítja, hogy a netán visszatérô mukincsek jelentôs részérôl az örökösöknek az állam javára mindenképp le kell mondaniuk örökösödési illeték címén. Megkockáztatom, hogy talán mégsem az örökösök tehetnek arról, hogy jó esetben is 50–60 év késés következett be a tulajdonhoz való jogszeru hozzájutásban, amely késés miatt az örökösödés egyáltalán felmerült. Hatvany Ferenc például, aki személyesen vásárolta vissza korrupt szovjet tisztektôl, még a kiszállítás elôtt, a zár alá vételbôl robbantással “felszabadított” gyujteményének egyes darabjait, csak 1958-ban hunyt el.
Amint azt az illetékesek helyesen mondják, a magyarországi zsidóktól és másoktól a Szovjetunióba elhurcolt, ma Oroszországban jogtalanul ôrzött mukincsek csakugyan a nemzeti örökség részei az állam és a muvészettörténet szempontjából. Jogi értelemben viszont azokat illetik, akik pénzt, szakértelmet, gondozást áldoztak rájuk A szóban forgó mukincsek legnagyobb része a zár alá vétellel került együvé, s került – kellô magyar állami ellenállás hiányában – a szovjet fosztogatók birtokába. Akármi volt is a Sztójay-kormány végsô célja a zár alá vétellel (hogy a megkaparintás is szerepelhetett e célok között, azt a Sztójay-kormány más zsidóellenes intézkedései fölösen feltételezni engedik), a Sztójay-kormány és a soron következô magyar kormányok azzal, hogy nem ugrottak ki idôben a háborúból, ha nem is okot, de ürügyet szolgáltattak a Vörös Hadseregnek az “ellenséges” ország teljes kifosztására. A Szálasi-kormány éppenséggel el is szállította az országból a zsidóktól elrabolt mukincseket. A szovjet megszállásig számolatlanul pusztultak vagy tuntek el zár alá nem vett zsidó értéktárgyak, miközben olyan, jól elrejtett zsidó gyujtemények vészelték át a háborús eseményeket, mint a Fruchter-, a Wolfner- vagy a Glück-gyujtemény, nem is szólva a Szépmuvészeti Múzeum Eichmann-nal szembeni bátor kiállása folytán megmaradt Vida-féle Munkácsy-képeirôl, amelyeket azután a magyar pénzügyi hatóságok mégsem adtak vissza a tulajdonos Vida Jenônek. A különbözô módokon megsemmisült, szétszóródott, megrövidült zsidó mugyujteményeket egyetlen – tragikus – közös szál fuzi össze: az, hogy a mindenkori magyar állam egészen a legutóbbi idôkig levette a kezét a tulajdonosaikról.
A “nemzeti örökség” kifejezés éppúgy ráillik egy-egy költôi életmure, mint egy-egy fontosabb magángyujteményre. A nemzet éppen polgárainak cselekedeteibôl tevôdik össze. A mugyujtés sajátos vonása, ahogy a versenysporté is, hogy az egyéni teljesítmény az egész nemzet teljesítményének tunik fel, mint ahogy bizonyos megvilágításból az is. A ma Oroszországban található magyar “nemzeti örökséget” zömmel olyan zsidó polgárok gyujtötték össze, akiket személyükben a háborús évek “államalkotói” nem láttak szívesen a “nemzettestben”. Értéktárgyaikat annál szívesebben nacionalizálták volna. Az olvasóra bízom, kik cselekedtek “magyarabbul”? A zsidó mugyujtôk-e, akik hozzáértésükkel, áldozatkészségükkel létrehozták, vagy az “államalkotók”, akik elvesztegették ezt a nemzeti örökséget?
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu