David Flusser

Egy elveszett zsidó áldás Máté 9,8-ban

Jegyzetek

Jézus gyógyításai elsôsorban nem csodákként értékelendôk: gyógyított, mert így akart rámutatni valamilyen fontos igazságra. Ez történt a Mt. 9,1–8; Mk. 2,1–12 és Lk. 5,17–26-ban leírt béna esetében is, amikor Jézus azt mondta az elôtte álló betegnek: “Bízzál fiam,1 megbocsáttattak buneid.” Az írástudók ezeket a szavakat istenkáromlásnak vették, mert “ki bocsáthat meg bunöket az egy Istenen kívül?” (Mk. 7b). Mikor Jézus észrevette, mirôl beszélnek, azzal válaszolt: “Miért gondoltok gonoszt szívetekben? fejetekben? Ugyan mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak buneid! – vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bunöket a földön: Kelj fel – így szólt ekkor a bénához –, vedd az ágyadat, és menj haza!” És ez az ember gyógyultan távozott, a járókelôk pedig dicsôítették Istent.

Ez alkalommal Jézus tagadhatatlanul utalt különleges hatalmára, de itt másra is fény derül. Manapság a legtöbb tudós szerint – különösen, akik Jézus válaszát a korai egyház kérügmatikus üzeneteként értelmezték – a bunöket megbocsátó Jézus itt az Emberfiának egyedülálló feladatát gyakorolja, mivel rendelkezik ezzel a judaizmusban kizárólag Istennek fenntartott kiváltsággal. Sajnos ennek a véleménynek nemcsak a zsidó vallás, hanem Jézus maga is ellentmond (lásd Mt. 18,21–22; Lk. 17,4). Taylor jól megfogalmazott gondolata szerint: “Semmi nem támasztja alá azt a nézetet, amely szerint a bunök megbocsátása a Messiás feladatkörébe tartozott volna.”2

Bár az “Emberfia” kifejezésnek Jézus tanításában elég széles a jelentésmezeje, a bennünket érintô problémához legközelebb a kifejezés “ember”, ill. “bármilyen emberi lény”-ként való értelmezése visz. Jézus egy ilyen “ember” volt.3

Lássuk most, hogyan értelmezhetjük a Jézus és az írástudók között kibontakozó nézeteltérésnek a mai olvasó által nem érzékelhetô, mélyebb jelentésrétegét. Jézus nem arról a mindenki által elismert, semmilyen ellenvetést nem keltô közhelyrôl beszélt, miszerint az ember meg tud (és kötelessége) bocsátani. A jelenet lényege az, hogy Jézus egy olyan embernek bocsátott meg, akit nem ismert, és aki nem vétett neki: “Fiam, buneid meg vannak bocsátva.” Így már helyén van Isten kizárólagos feloldozó hatalmának a gondolata, Jézus mindenkit meghökkentô gyógyításának példája a válaszában említett hatalmát bizonyította az evilági megbocsátás felett.

Történészszemmel sok hasonlóság fedezhetô fel Jézus és a jámbor zsidó csodatevôk között (HÉBER).4 A bénával szemben tanúsított magatartását egy, a Toszeftában található, haszid és csodatevôknek tulajdonított mondással lehet párhuzamba állítani: “Áldott legyen, aki nem vétkezett, ám aki vétkezett, nyerjen bocsánatot.”(tSzukk. 4,2) Jézus nem azt mondja, hogy a betegség eredete a bunben keresendô, inkább, hogy a bun beteggé tesz. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki egy Hanina ben Dószával, a jámbor galileai zsidó csodatevôvel kapcsolatos legenda, aki Jézus után élt néhány évtizeddel. Szavai szerint: “Hidd el, fiam, a kígyónál halálosabb a bun!”5 Az ókori zsidó vallástól nem idegen gondolat, hogy Isten az evilágra vonatkozó akaratát egy kiválóság által rendeli el. Sok évvel Jézus elôtt egy másik jámbor csodatevô, Honi, kortársai által elbizakodottnak ítélt cselekedetekkel kényszerítette ki Istentôl az esôt, és ezek a szavak hangzottak el: “Te itt lent elrendelted, és az Örökkévaló teljesítette fent kérésedet.”6 Egy másik rabbinikus forrás7 a következôképpen meséli el a történetet: “Az igazakat szereti az Örökkévaló, mindazt, amit ôk elrendelnek, megteszi az Örökkévaló.” Mivel a karizmatikus szent ember, Honi kikényszerítette az esôt Istentôl, magára vonta kora vezetô farizeusa, Simeon ben Setah rosszallását. Egy másik forrás8 kettejük vitáját közli: “Az Örökkévaló nem teszi semmissé rendelkezését egy igaz rendelkezése miatt!” – így a farizeus. Mire Honi ennyit mondott: “De bizony semmissé teszi egy igaz rendelkezéséért!” Az evangéliumok nyilvánvalóan hasonló szociológiai és vallási feszültségrôl számolnak be.

Amennyiben Jézus cselekedete és polemikus szavai így értelmezhetôk, nem hiszem, hogy a történet effajta mélyebb értelme nem kínálna annyit, mint a “krisztológiai” szövegértelmezés.9 Ennek az értelmezésnek megvan az az elônye is, hogy biztosítja a szakasz összefüggôségét, és valóságos eseménynek látszik, vélhetôen Jézus ipsissima verbájaként tarthatjuk számon.

Nem célunk a szakasz eredeti értelmének keresése, és remélem, hogy még azok is hajlani fognak Mt. 9,8-cal kapcsolatos eredményeink elfogadására, akik egyébként nem értenek egyet szövegmagyarázatunkkal. Íme a szóban forgó vers: “Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem fogta el ôket, és dicsôítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.” Ismertek már azok a vélemények, amelyek a mátéi locust a két másik szinoptikusénál eredetibbnek mondják. Egyik fô érvük szerint a tömeg reakciója megfelelt a beszéd eredeti jelentésének az ember evilági bunbocsátó hatalmát illetôen.

Tehát Mt. 9,8 arról tanúskodik, hogy az emberek megértették Jézust. Mindez azért is valószínu, mert – amint azt egy párhuzamos zsidó szöveggel bizonyítani fogjuk – a héber szövegben a nép Istent azért dicsérte, hogy ilyen ajándékot adott az “emberek fiainak” (és nem az “embereknek”, mint ahogy azt a görög szöveg fordítja). Ugyanakkor azt is látni fogjuk, hogy nem ez a teljes igazság.

Azonban még mielôtt a zsidó szöveget megtárgyalnánk, elsôsorban nyelvi okokra építve szeretném bebizonyítani Mt. 9,8-ról, hogy eredetibb, mint a két másik szinoptikus szakasz konklúziója. Mt. 9,8 sokkal színesebb, mint Lk. 5,26: “Ámulat fogta el mindnyájukat, és dicsôítették az Istent, megteltek félelemmel, és ezt mondták: »hihetetlen dolgokat láttunk ma!«.”10 Mk. 2,12b még ennél is szürkébb: “Úgyhogy ámulatba estek mind, dicsôítették az Istent, és ezt mondták: »Ilyet még sohasem láttunk!«” A megfogalmazás tanúskodása szerint Mk. 2,12b Lk. 5,26-on alapszik.11

Foglalkozzunk most ismét Mt. 9,8-cal, amely szerint az emberek, látva Jézus csodáját, “dicsôítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek”. Máté valószínuleg átvette Jézus beszédébôl a “hatalom” szót, tehát mivel az eredeti szót megváltoztatták, meg kell magunktól kérdeznünk, mit mondott volna a zsidó tömeg egy csoda megtapasztalásánál. Ezt a kérdést az a jól megalapozott gyanúnk teszi indokolttá, hogy Mt. 9,8-ban egy csodatételekkor mondott, eltunt zsidó áldás köszön vissza ránk.

Az I. század végén keletkezett Pseudo-Philón héber nyelven íródott könyve, amely a teremtéstôl Dávid koráig beszéli el legendás formában a zsidók történelmét. A könyv görög fordításon alapuló latin változatban maradt fenn, szerzôje kedvtelve beszélt természetfölötti jelenségekrôl. Cenez bíró, a könyv fôhôse egy alkalommal ilyesmit lát, és a következôket mondja: “Áldott legyen az Isten, aki ily nagy csodákat visz végbe az emberek fiainak” (“Benedictus Deus qui fecit tantas virtutes in filios hominum, ant. Bibl. 26,6).12 A “csodák” latinul “virtutes”, a szó a görög dunameisre vezethetô vissza, ami héberül HÉBER–nak hangzana. Szó szerinti jelentése “hatalmak”, és jelentése az Újszövetség görög fordításában, de ivritül is: “csoda”. Pszeudo-Philón könyve az evangéliumi jelenethez hasonlót ír le: mindkét helyen csoda történik, és a csoda szemtanúja dicsôíti Istent. A helyzeten kívül az ant. Bibl. 26,6 szavai is hasonlítanak Mt. 9,8 szövegéhez. Már beszéltünk arról, hogy feltételezésünk szerint a Mt. 9,8 eredeti szövege az “emberek fiainak…” (HÉBER) héber kifejezés volt, nem pedig az “embereknek…” frazéma. A héber nyelv jellegzetességeit figyelembe véve más formára gyakorlatilag nem gondolhatunk.13 Utaltunk már arra a hatalomra, ami az emberfiára lett ráruházva Jézus szerint, és arra a hatalomra, ami Mt. 9,8 tanúsága szerint az embereknek adatott. Pszeudo-Philón muvének ismeretében azt a következtetést kell levonnunk, hogy Mt. 9,8-at nem befolyásolta Jézus korábbi kijelentése az “emberfiá”-val kapcsolatosan. Épp ellenkezôleg, nem zárhatjuk ki annak lehetôségét, hogy Jézus, csodás gyógyítását elvégezvén, és az emberfiáról beszélvén várta, hogy a zsidó tömeg elkezdje recitálni az alkalomhoz illô, az isteni adományt dicsôítô áldást, amely adomány révén az emberek fiai csodákra képesek.

A Bibl Ant. 26,6-ban található, ill. Mt. 9,8 feltételezett áldása közötti különbség abban foglalható össze, hogy míg ant. Bibl. 26,6 áldásában az emberek fiai a csodák tárgyai, akikért a csodák megtörténnek, Mt. 9,8 feltételezett áldásában az emberek fiai Isten csodás tetteinek alanyai. Ant. Bibl. 26,6 a csodás tettekért dicsôíti Istent, míg Mt. 9,8 arról tudósít, hogy az emberek azért a csodás gyógyító hatalomért adtak hálát, amivel Isten Jézust felruházta.

Térjünk most rá a rabbinikus irodalom vonatkozó áldásaira.14 Az Isten csodás tetteivel foglalkozó áldások nem visznek közelebb a megoldáshoz abban a formában, ahogy ránk maradtak,15 általában egyszeru, Istent “csodatetteit” dicsôítô áldásokról van szó. Másrészt viszont egy bBer. 58a-ban található ôsi halákha figyelemre méltónak tunik. Mind a négy Talmudból idézett áldásban, valamint Mt. 9,8-ban közös vonás, hogy az ember, mivel a kegyes isteni adomány részese, az áldás alanya. Két pár áldást idézhetünk (bBer. 58a). Az elsô pár áldást zsidó vagy pogány bölcs megpillantásakor mondják, a második párat pedig zsidó vagy pogány király megpillantásakor. A zsidó és pogány közötti különbségtétel ezekben az áldásokban mesterkéltnek hat, és nyilvánvalóan két általános áldás késôi módosulásai, ami azt jelenti, hogy a zsidó bölcsre vagy királyra vonatkozó áldás bizonyosan másodlagos.16 Jelentéktelen a két áldáscsoport különbsége, a meglévô áldás a pogány bölcsrôl és királyról valaha egy zsidóra vonatkozhatott. Ezt mondták valaha a zsidók egy bölcset megpillantván: “Áldott legyen… aki bölcsessége [egy darabját] juttatja a húsnak és a vérnek” (HÉBER).17 Amikor pedig egy királlyal találkoztak, így szóltak: “Áldott legyen…, aki dicsôsége egy darabját juttatja a testnek és a vérnek” (HÉBER). Nagyon valószínu, hogy a második áldás valaha nem csak a királyokra és legfelsô kormányzókra vonatkozott: a mondás jellegénél fogva alkalmazható minden földi hatalmasságra. A két áldás üzenete az, hogy az ember számára elérhetô bölcsesség és hatalom Istentôl való. Bölcsesség (HÉBER) és hatalom (HÉBER)Isten attribútumai, és akarata szerint juttat belôlük az emberek fiainak: “Az arra méltónak ad magából.” 18 Számos zsidó áldáshoz hasonlóan ez a két talmudi áldás is, meg az ant. Bibl. 26,6 áldása is tartalmaz teológiai megállapításokat Isten dicséretén túl.

A három szöveg hasonlóságainak megállapítására egymás mellé helyezett oszlopokban idézzük ôket:
 
 

Mt. 9,8

dicsôítette Istent

aki ilyen hatalommal

ruházta fel az embert
 
 

ant. Bibl. 26,6

Benedictus Deus qui

fecit tantas virtutes in

filios hominum
 
 

Zsidó áldások.

Áldott legyen… aki

dicsôsége (bölcsessége) egy

darabját juttatja a

húsnak és a vérnek
 
 

Egyéb zsidó áldásokkal összehasonlítva, remélem, sikerült kimutatnom Mt. 9,8-ról, hogy egy elveszett ôsi zsidó áldásról tanúskodik, amelyet csodatételekkor volt szokás elmondani, és amely azt kívánta magyarázni, hogy ilyen csodák elôfordulását az Isten erejének emberi lényre történô átruházása teszi lehetôvé, mivel Isten bölcsességét megoszthatja egy bölccsel, uralkodói hatalmát pedig egy uralkodóval.

A végsô következtetések levonása elôtt néhány technikai kérdésre szeretnék kitérni: már kifejtettem a Mt. 9,8 feltételezett áldása és a Bibl. Ant. közti különbséget. Az elsôben az ember a csoda alanya, ô maga tesz csodát, a másodikban az ember a csodatétel tárgya. Ugyanez történik a párhuzamos rabbinikus áldásokban: Isten hatalmának egy részét a húsnak és vérnek juttatja. Héberül a “húsnak és vérnek” kifejezés az “emberek fiai”-nak egy megfelelôje. Mindebbôl arra következtetek, hogy valaha a bölcsre, ill. az uralkodóra vonatkozó áldások egy, a Bibl. Ant.-hoz, ill. Mt. 9,8-hoz közel álló befejezéssel zárultak, nevezetesen, hogy Isten hatalmából (bölcsességébôl) adott az “emberek fiainak”. Az áldás pontos rekonstruálásakor azonban még mindig adódnak gondok azzal kapcsolatban, mit is mondhatott a zsidó tömeg Jézus csodás gyógyítását követôen. Azt már megtárgyaltuk, hogy az “ilyen hatalmat” szavak nem képezték részét az eredeti, Mt. 9,8 által tükrözött áldásnak. Két szó csúszott be a szöveg késô görög nyelvu narratívájába, minthogy Jézus a bunbocsánat hatalmáról beszél. Mit mondott vajon a tömeg a csoda láttán? “Tantas” a Bibl. Ant. 26,6-ból és megfelelôje, toiauten Mt. 9,8-ból arra a következtetésre csábít, hogy az eredeti áldás tartalmazta az “olyan” héber megfelelôjét, de a héber nyelv stilisztikai jellemzôi miatt a gondolatnak tanácsosabb ellenállni.

Egy másik kérdés a Bibl. Ant. 26,6-ban elôforduló “virtutes”-szel kapcsolatos, elképzelhetô, hogy felhasználható az eltunt zsidó áldás rekonstrukciójához. A szó a héber HÉBER kifejezés latin fordítása, amely “csodatettet” jelent. Egyes számban Isten hatalmára utal: HÉBER (dunamis görögül), és ha egy csodatevôt Isten felruház ezzel a hatalommal, képes lesz csodát tenni. Ennek fényében az eltunt áldás következô rekonstruálását javaslom: “Áldott legyen…, aki hatalmából egy darabot az emberek fiának juttat”, héberül HÉBER. Itt a hatalom Isten attribútumára utal, és amikor ezt ráruházza az emberek fiaira, lehetôvé válik számukra, hogy csodákat tegyenek. Amennyiben helyesen rekonstruáltam, az elveszett áldás valaha három összetartozó áldás egyike volt, amely a fennmaradt kettôtôl csak egyetlen szóban különbözött.19 Az áldások egyike azért dicséri Istent, mert uralkodói hatalmát osztotta meg, a másik azért, mert a bölcsességét, az idôközben elveszett harmadik áldás pedig a csodatévô hatalommal való fölruházásért magasztalja, mert lehetôvé tette, hogy az emberek fiai csodákat muveljenek. Ezt az áldást mondta a zsidó tömeg a béna meggyógyítása alkalmából.

Ennél a pontnál csak utaltunk a béna meggyógyításának mélyebb jelentésrétegére. Csatlakoztunk azokhoz, akik szerint Jézus, az emberfiáról beszélvén, nemcsak a megváltástörténetben vállalt, egyedülálló feladatára célzott, hanem a gyógyítással azt akarta példázni, hogy Isten felruházhatja az embert evilágon a bunbocsánat feletti hatalommal. A perikópa egészének exegézise nem tartozott fôbb céljaink közé. Remélem, hogy még azok, akik egyébként nem értenek velünk egyet Jézus szavainak interpretálásában, sem találják majd elfogadhatatlannak érvelésünket az Mt. 9,8 elveszett zsidó áldásként való azonosításával kapcsolatban, amivel a nép Istent dicsôítette, látván Jézus csodás gyógyítását. Ismét népével láthattuk Jézust.

De mivel magyarázható, hogy a rabbinikus irodalomban nyoma sincs a Mt. 9,8 által tükrözött áldásnak? Láttuk, hogy az ókortól kezdve napjainkig a zsidók, amikor egy uralkodót megpillantottak, dicsôíteni kezdik Istent, mert saját dicsôségébôl valamennyit átruházott egy emberi lényre. Ugyanígy áldást mondanak egy bölcs ember láttán, mert Isten a húsnak és vérnek adott saját bölcsességébôl. Minthogy az isteni csodáknak külön áldás jár, a csodatévô emberek személyére vonatkozó áldások nem keltenek különösebb meglepetést. Mindez nem is olyan bonyolult, mint amilyennek elsôre látszik. Jézus ugyanis rokonítható azokkal a jámbor csodatevôkkel, akik nevéhez természetfeletti cselekedetek kapcsolódnak. Honi esetében láttuk a jámbor karizmatikus csodatevôk és a rabbinikus establishment közötti, vallási közösségekben nem ritka feszültséget. Tehát egy karizmatikus személy tiszteletére mondott áldást – amely egyszersmind csodatettének isteni támogatottságát is hangsúlyozta –, bár feltehetôen nem váltotta ki a rabbinikus vezetés tiltakozását, mérvadónak sem tekintettek, és nem igyekeztek megôrizni. Sôt: érzésem szerint halákhikus elôírás formájában tényleges veszélyként érzékelték volna ezt az áldást, hiszen nem mindig könnyu megkülönböztetni egy jámbor ember csodatettét egy babonás csaló szemfényvesztésétôl. Ezek a tények érthetôvé teszik számomra, miért nem került be rabbinikus forrásokba az az áldás, amely Istent azért dicsôíti, mert megosztotta bunbocsátó hatalmát az emberrel. Mt. 9,8-ban találkozhatunk az áldás visszfényével.
 
 
 

Angolból fordította: Vetô Ágnes

 

Jegyzetek
 

1 A lukácsi anthrope másodlagos. Mk. 2,5-ben egy másik szövegolvasat megôrizte Jézus megszólításának (teknon mou) héber jellegét. A héber megszólítás így hangozhatott: “Fiam…” (HÉBER).

2 V. Taylor: The Gospel according to St. Mark, London, 1957, 195. o.

3 Lásd J. Weiss: Das älteste Evangelium, Göttingen, 1903, 202. o. (apud W. Bussmann: Synoptische Studien, Halle, 1925, 78. o.); J. Wellhausen apud R. Bultmann: Die Geschichte der synoptischen Tradition, Göttingen, 1957, 13. o. és G. H. P. Thompson: The Son of Man, U. T. S. 12, 1961, 202–209. o., különösen 202–206. o.

4 Lásd D. Flusser: Jesus in Selbstzeugnissen und Bilddokumenten, Reinbek, 1983, 89. o.; D. Flusser: Jewish Sources in Early Christianity, Israel, 1980, 226–229. o. (héber nyelven). Lásd még G. Vermes: Hanina ben Dosa, JJS,23 (1972), 28–50. o.; G. Vermes: A zsidó Jézus. Itt megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem S. Safrai segítségét, akitôl sokat tanultam a karizmatikus zsidó csodatevôkkel kapcsolatban.

5 Lásd bBer. 33a. Nem szerepel a szöveg a párhuzamos tBer. 3,20-ban, ed. S. Lieberman: Tosefta Order Zera’im, New York, 1955, 17. o., és S. Lieberman: Tosefta kifshutah, Order Zera’im, New York, 1955, 46. o.

6 Lásd bTa’an.23b. Lásd még K. Schlesinger: Die Gesetzeslehrer, Berlin, 1936, 66. o. A karizmatikus csodatevôkkel kapcsolatban lásd D. Flusser: Jézus, Reinbeck, 1983, 88–91. o.

7 Tanhuma, ed. S. Buber, New York, 1946, II. köt., 37. o.

8 jTa’anith 67, 1. o.

9 Az evangelisták kétségkívül a szakasz krisztológiai értelmezését vallották.

10 Lk. 5,16 és Lk.13,17 sokban hasonlít. A görög paradoxos szó az Újszövetségben csak egyetlenegyszer jelenik meg.

11 Lk. 5,26 (“félelemmel teltek el”) és Mt. 9,8 (“megrémültek”) között van egy apró megfelelés – e két szó görög gyöke azonos. A “félelem” szó Mk. 2,12b-ben nem szerepel.

12 Pseudo-Philon: Les Antiquités bibliques, ed. D. J. Harrington és J. Cazeaux, Sources chrétiennes, Paris, 1976, I. köt., 206–207. o.

13 Fr. Delitzsch és J. E. Salkinson héber fordításai HÉBER–nak (emberek fiai) fordítják a görög szöveget.

14 A vonatkozó zsidó áldások gyujteménye a Sidur Tefilah imakönyv, ed. Koren, Jerusalem, 1982, 362. o.; lásd még S. J. Baer: Seder Avodat Israel, Berlin, 1937, 570. o.

15 Lásd mBer. 9,1 és lásd mPesz. 10,5; bBe r54a.

16 Az egyetlen többé-kevésbé fontos különbség a zsidókra, ill. pogányokra vonatkozó áldások között abban áll, hogy a zsidókról beszélve a szöveg szerint Isten “az ôt félôket felruházta adományával”, míg a pogányokra vonatkozó két áldás szerint Isten “a húsnak és vérnek adta adományát”. Megkockáztatom azt az állítást, hogy a zsidó és pogány bölcs megkülönböztetése késôbbi fejlemény, és a zsidó királyra vonatkozó áldás merôben teoretikus volt. Például ha Heródes ivadékait megpillantotta, akkor mondott áldást egy istenfélô zsidó? Az áldások zsidók és pogányok közti különbségtétele mindenesetre másodlagos.

17 A “húsnak és a vérnek” olvasat mindkét áldásban megfelelônek tunik, a zsidó imakönyvek és a Talmud valamennyi kézirata is ezt a verziót követi. A “teremtményei” olvasat az elsô nyomtatott kiadások kiadójának változtatása.

18 Philón: De Posteritate Caini 28. Az ezzel kapcsolatos locus classicus Philón: DeVita Mosis I., 155–158. “Isten méltónak ítélte Mózest, hogy mindenébôl részesedjen… Mert ha, ahogy a mondás tartja, a barátok mindenen megosztoznak, és a prófétát Isten barátjának nevezik, akkor ebbôl következik, hogy Isten javaiból is részesedik, olyan mértékben, ahogy ez célravezetô… Az igaz ember, noha szó szerinti értelemben nem bír semmivel, erre való képességének arányában részesedik Isten minden javában.” Ez a szöveg teljességében nagyon hasonlít Mózes álmára Jehezkiél Exagogéjában (Prae. Evan. IX 28, 2–4; 29,5–16). A szöveg közelmúltban megjelent megvitatását lásd Pieter W. van der Horst: Moses’ Throne Vision in Ezekiel the Dramatist, JJS, XXXIV (1983), 23. o.

19 Az általunk javasolt, Mt. 9,8-cal kapcsolatos változtatások nagyon csekélyek. Csupán az “ilyen hatalommal” szavakat javasoltuk átjavítani a “hatalmának” szóra, és feltételezésünk szerint a vers egy elveszett zsidó áldást tartalmaz. Mt. 9,8 megfogalmazása nyilvánvalóan egyéb, fennmaradt zsidó áldásokkal párhuzamos.
 

David Flusser Judaizmus és a kereszténység eredete címu könyvét 1999 tavaszán jelenteti meg a Múlt és Jövô Kiadó. A korlátozott példányszám miatt csak elôrendeléssel lehet biztonságosan megvásárolni a könyvet.


Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/