A holocaust történeti irodalma a XX. század folyamán áttekinthetetlen rengeteggé nôtt. Több mint fél évszázaddal az események után már tudjuk, mi történt az európai zsidósággal, s többé-kevésbé azt is, hogyan, vagyis a népirtás mechanizmusa ismert a szakemberek számára. De eltérnek a vélemények arról, miért, milyen okból vállalkozott a náci Németország vezetése az Endlösungra, a “végsô megoldásra”, s miképp nyerte meg ilyen könnyen a keresztény népek, elsôsorban a kelet-európaiak közremuködését. Különbözô megközelítések léteznek, melyek azonban képtelenek összeegyeztetni az antijudaizmus közel két évezredes történetét a korabeli csúcstechnológiát képviselô halálgyárak muködésével, s nem világos, pontosan milyen szerepet játszottak az egyes országokban a nemzeti hagyományok, a második világháború által felszabadított brutalitás és az egyes elitekre gyakorolt politikai nyomás. Nem kétséges ugyanakkor, hogy a népirtás okainak felderítéséhez számos társadalomtudományt együttesen kell alkalmazni, így a teológiát, a történettudomány különbözô ágait, fôként a vallás-, a gazdaság- és a politikatörténetet, a demográfiát, a szociológiát, a néprajzot és különösen a tömegpszichológiát. Tekintettel a tárgynak a nemzeti kereteket betöltô és azokon túlnyúló, bonyolult komplexitására, nem meglepô, hogy a “Holocaust-studies” élesen elkülönül a humán diszciplínáktól. A jövô feladata, hogy az 1939 és 1945 közötti évek kollektív tragédiáját beillesszük a történelem folyamatába, megtaláljuk kapcsolódási pontjait a közelebbi és a távolabbi múlttal, illetve felkutassuk a népirtást ideológiailag megalapozó antiszemitizmus továbbélésének és transzformálódásának nyomait, különös tekintettel Kelet-Európára az ún. posztholocaust periódusban (kb. 1960-ig).
Ha igaz, hogy a holocaust áttekinthetetlen rengeteg, az sem vitatható, hogy “a fától nem látni az erdôt”. Hiányzik a szintetizáló elméleti keret, melyben értelmet nyernének a tragédia mozaikdarabkái, s valamiképp meg lehetne érteni a népirtás katonai és gazdasági logikát egyaránt megcáfoló, mélységes irracionalitását. E tekintetben különösen nagy a jelentôsége a pszichológiának, elsôsorban a freudi analízis fogalmi rendszerét felhasználó tömeglélektani megközelítésnek. A holocaust okainak elemzésekor indokoltnak tunik egy új, szintetizáló tudományág, a pszichohistória módszereinek alkalmazása, melyre a magyar származású Bela Grünberger és Pierre Dessuant tett a közelmúltban nagyszabású kísérletet Párizsban megjelent munkájában.1
Grünberger Béla, a Nagyváradon 1903-ban született, Franciaországban 1939-ben letelepedett, nagy tekintélyu analitikus Sigmund Freud magyarországi tanítványi köréhez tartozott.2
Ismeretes, hogy Freud hazai követôinek elsô és második nemzedékéhez olyan nagy hatású analitikusok tartoztak, mint Ferenczi Sándor, Bálint Mihály vagy Hermann Imre – jellemzô, hogy ez utóbbi szerzônek Az antiszemitizmus lélektana címu, 1945-ben megjelent munkája a témával foglalkozó szakirodalom máig megkerülhetetlen alapmuve.
Mielôtt azonban részletesen ismertetnénk Bela Grünberger és Pierre Dessuant széles köru és naprakész történelmi forrásokra, valamint szinte a teljes analitikus irodalomra támaszkodó “pszichohistorikus” munkáját, mindenekelôtt azt a kérdést kell feltennünk: elemezhetô-e csoportok, rétegek vagy egy egész nemzet, illetve egy még nagyobb közösség tudata, ugyanúgy, mint az egyéné?
Sigmund Freud nyíltan nem foglalt állást errôl, de a gyakorlatban számos esetben vállalkozott arra, hogy egy-egy, a forrásokból kielégítôen rekonstruálható személyiség, például Mózes vagy Michelangelo pszichikumából következtetéseket vonjon le kortársaik mentalitásáról is. A pszichoanalízis nem egzakt tudomány, s még a huzamosabb ideig, behatóan vizsgált egyének esetében sem árt az óvatosság. Tömegeket pedig nem lehet díványra fektetni. A “pszichohistorikus” nem tehet mást, mint hogy kiemelt figyelmet fordít a spontán, kontrollálatlan kollektív megnyilvánulásokra, a vallási kultuszokra, a politikai mítoszokra, s igyekszik a mélyükre hatolni. Ha igaz, hogy a pszichoanalízis racionális módszer, mellyel föl lehet tárni az irracionálist, az emberi lélek tudatalatti szorongásait, az egész ösztönvilágot, miért ne vezetne eredményre az elsô pillantásra irracionális történelmi jelenségek és folyamatok vizsgálatakor, melyeknek Marx szerint is egyik legfontosabb jellemzôjük, hogy a bennük résztvevôk “nem tudják, de teszik”?
Bela Grünberger és Pierre Dessuant
közel ötszáz oldalas Nárcizmus, kereszténység,
antiszemitizmus címu kötete hat részre tagolódik.
Az elsô rész a nárcizmusról szól, különös
tekintettel a nárcizmus és az ödipális fejlôdési
folyamat viszonyára, mely a gyermeki illúziókhoz fuzôdô
heves érzelmek és a valóság irracionális
feszültségeket gerjesztô viszonyaként fogható
fel. A második rész középpontjában Krisztus
áll: itt a szerzôk Jézus személyiségét,
belsô konfliktusait igyekeznek analizálni. A harmadik rész
a kereszténységrôl mint a tudatalatti szféráiban
gyökerezô, annak ellentmondásait hordozó vallásról
szól, különös tekintettel a tisztaság, a szüzesség
és a becsület értelmezésére, illetve a
belsô lelki hasadásokra és a kivetített buntudatra.
A negyedik rész, mely az antijudaizmus és az antiszemitizmus
kapcsolatát tárgyalja, foglalkozik a körülmetéléssel
és a kasztrációval és az utóbbihoz fuzôdô
komplexussal. Az ötödik részt a szerzôk az antiszemitizmusnak
szentelték, melyet a nárcizmus és az ödipális
folyamat konfliktusából vezetnek le, analízisük
központjába az antiszemiták integrálatlan belsô
feszültségeit helyezve. Végül a hatodik részben
a speciális hitleri antiszemitizmusról esik szó, s
a két francia pszichiáter a rendelékezésre
álló források alapján rekonstruálja
Adolf Hitler kóros személyiségét, szexuális
elfojtásaival, nárcizmusában gyökerezô
fanatizmusával együtt.
Keresztény Narcisszusz, zsidó Ödipusz?
Nyilvánvaló, hogy a két francia analitikus rendkívül kényes témához nyúlt: ez tükrözôdik az ellentmondásos franciaországi sajtóvisszhangban is. Az antiszemitizmus analitikus megközelítése, bármennyire “húsba vágó” téma is, mégiscsak megkerülhetetlen. A hagyományos totalitarizmus-értelmezés, Hannah Arendt koncepciója fölött eljárt az idô,3 új, átfogó elmélet pedig azóta sem született. A holocaust lefolyásáról a legutóbbi idôkben feltárt autentikus források egyrészt, a nácizmus 1930-as, 1940-es években elkezdett, de folytatás nélkül maradt pszichológiai értelmezései másrészt nyilvánvalóvá teszik, hogy Hitler rendszere, egész propagandája addig példa nélkül állt, s mélylélektani gyökerekbôl táplálkozott. “Megérintette” nemcsak a német tömegek, de a korabeli Európa, sôt bizonyos mértékig a világ lelkét, felszínre hozta az elfojtott szorongásokat, s a feltörô agressziót a zsidók minden racionális indokot nélkülözô elpusztítására koncentrálta. A nácizmus pszichológiájának középpontjában álló kognitív totalitarizmus a tudat mélyrétegeivel tartott kapcsolatot, s a beindított érzelmi-gondolati folyamatok ösztönzéséhez már nem volt szükség nagyszabású kampányokra, sôt nyílt, a felelôsséget vállaló parancsokra sem. A zsidók elpusztításának mechanizmusa részben spontán módon szervezôdött, a hagyományok és a vallási tanítás által kitaposott úton járt, amit a fajüldözô politika hihetetlen hatékonysággal koordinált. A népirtás indítékait a kiszolgáltatott áldozatok eleve nem láthatták át, ez a magyarázata “önkéntes” közremuködésüknek. A racionális szemléletu, minden szempontból hátrányos helyzetu zsidó Ödipuszt elpusztította a saját démonaitól uzött óriás keresztény Narcisszusz. Felfogásom szerint ez az interpretáció hiteles, egyedül ad magyarázatot arra az érthetetlennek tunô belenyugvásra, mellyel a keresztény egyházak – néhány olyan, végtelenül tiszteletre méltó képviselôjüktôl eltekintve, mint Lichtenberg nagyprépost, aki 1941 novemberében nyilvánosan imádkozott a zsidókért, s akit ezért Dachauba deportáltak4 – a zsidók elpusztítását fogadták.
Ugyanez a hagyományok által szentesített, tudatalatti gátlásokkal összefüggésben álló bénultság érzôdött a magyar közvéleményben a zsidótörvények bevezetésekor, s töltötte el – néhány olyan, páratlanul emelkedett erkölcsiségu egyházi személytôl eltekintve, mint Márton Áron, Slachta Margit és Apor Vilmos – a hazai keresztény egyházakat 1944 tavaszán és nyarán, a deportálások idején. Elsôsorban mélylélektani okok magyarázzák az 1946-os kelet-európai pogromokat és az egész tébolyult vérvádhullámot, mely a holocaustot túlélô zsidók ellen irányult, akiket immár a kommunizmusért és a szovjet hadsereg garázdálkodásáért is felelôssé tettek.5
Mint az eddigiekbôl is kitunik, Bela Grünberger és Pierre Dessuant nagyívu gondolatmenetét a nárcizmus pszichoanalitikus értelmezésére alapozza. Ezt az elôzôleg Sigmund Freud, Ferenczi Sándor, Karl Abraham és mások által is elemzett jelenséget a lehetô legalaposabban ismerik, jelentôs monográfiákat jelentettek meg róla.6
Leírásuk szerint a csecsemô abszolút és feltétel nélküli kötôdése az anyához mintegy a magzati állapot “pszichikai meghosszabbítása”. Freud a nárcizmust mint a személyiség fejlôdésének “pregenitális fázisát” elemzi. Megkülönböztet nárcisztikus libidót, mely a saját testre irányul és ebbôl merít, s szembeállítja az objektivált libidóval, melynek tárgya a külvilágban van. “A vágyak spontán módon elégülnek ki a magzati korban (az aranykorban), s ennek emléke nyomokban megmarad. Ehhez járul még az énnek az a rugalmas boldogságérzése, mely mindennemu konfliktus és érzelmi lüktetés hiányából fakad. Az egyén élvezheti az abszolút tisztaság állapotát, s ez teljesen összekeveredik benne saját, ideálisnak tekintett testi muködésével, melyet mások számára is »modellként« kínál (Isten gyermeke).”7
A szerzôk megkülönböztetik a primitív nárcizmust vagy paleonárcizmust és az integrált, énné vált, egyszersmind az ént mint tárgyat integráló nárcizmust, mely lehetôvé teszi a személyiség strukturálódását. Ismeretes még a primitív vagy archaikus nárcizmus is, mely szintén a személyiség strukturálódásának tényezôje.
De minden esetben csak két személy vesz részt a nárcisztikus viszonyban, melyben hihetetlenül dinamikus energiák halmozódnak fel, s az itt keletkezô feszültség nem hasonlítható az ödipális szint “felnôtt nyelven”, azaz racionálisan leírható konfliktusaihoz. A nárcizmus és a primitív agresszivitás lényegileg kettôs természetu: bár mindkettô mély, antagonisztikus érzés, nem irányul külsô, konkrét tárgyra. Az anya és a csecsemô kétpólusú egységet, valóságos monádot alkot, melynek keretében az újszülött elmerül a nárcizmusban, s spontánul kötôdik anyja tekintetéhez, melyben visszatükrözôdik. A csecsemô, majd a kisgyerek számára az anya a nárcizmus világát jeleníti meg, mely spontán módon szemben áll az ôket körülvevô apai, tehát a valóságos világgal. Ez már nem a nárcisztikus, hanem az ödipális logika szerint muködik, s ennek a kiábrándító igazságnak a felismerése például a marginalizálódásra hajlamos serdülôknél rideg, az árnyalatokat nélkülözô, radikális lázadáshoz vezet. A Freud által ödipálisnak nevezett, a valósággal való állandó konfrontáció nyomán kialakuló szemlélet elôbb-utóbb felbomlasztja a gyermeki, nárcisztikus világképet: így válunk felnôtté. Az Ödipusz-konfliktust “nagyon helyesen nevezik alapvetô konfliktusnak, hiszen az emberi fejlôdés során – akár egyéni az, akár kollektív – mindenkinek át kell esnie rajta, s bárhogyan oldja is meg a szóban forgó egyén vagy csoport az itt keletkezô konfliktusokat, következményeit örökre viselni fogja. Az egész területre az a legjellemzôbb, hogy ami itt történik, az az egyénen kívül még legalább két egyenrangú tárgyat érint. A szinten ható erô a konfliktuskeletkezés, amely törvényszeruen az egyén és a két egyenrangú tárgy szövevényes kapcsolatából adódó ambivalenciából fakad” – írja Bálint Mihály,8 aki nemcsak az egyének, de a csoportok fejlôdésében is alapvetô jelentôséget tulajdonít a “felnôtt nyelven”, azaz racionálisan megfogalmazható s ezen a szinten többé-kevésbé meg is oldható konfliktusoknak. Az ödipális folyamatnak szoros köze van a szexualitáshoz (konkrétan az anális szexualitáshoz, mely legfontosabb lelki energiaforrása), a lényege azonban a valósághoz való alkalmazkodás keservesen nehéz, megpróbáltatásokkal és traumákkal teli munkája. (Ennek során kell már a kezdet kezdetén elfogadni az olyan szexuális tabukat, mint a vérfertôzés tilalma.) Gyakran elôfordul azonban, hogy emberek, társadalmi csoportok vagy kulturális-szellemi közösségek megrekednek a gyermeki nárcizmusnál, a mindenható képzelet világában, s lelki energiáikat az ödipális konfliktusok mindenáron való elkerülésére, a “zavaró valóság” kiküszöbölésére fordítják.
A két francia analitikus Jézus Krisztust mint a judaizmussal szemben fellépô megváltót a tiszta nárcizmus megtestesülésének tartja. Ilyen értelemben az evangéliumok egy hihetetlen ereju pszichodrámát jelenítenek meg, melynek abszolút hôse, Jézus tényleges apa nélkül nô fel egy teljesen patriarkális és hagyományôrzô zsidó társadalomban. Jézus, a foglalkozás és állandó lakóhely nélküli vándorprédikátor megváltóként lép fel, magához akarja ölelni, üdvözíteni akarja a korabeli Palesztina zsidóságát, mely megbocsáthatatlan módon elzárkózik elôle. Ez a nárcizmusán esett sérelem soha nem heged be, s megmagyarázza, miért támadja és bírálja folyamatosan a zsidókat, akik a Törvény és az apai elv megtestesítôi. Jézus, aki saját tanítása szerint szuz anyától született Isten fiaként, olyan gyermek, aki valójában a saját maga teremtménye, így két értelemben is nárcisztikus. Hitvallásának lényegéhez tartozik a testiség, valamint az anyagi javak tagadása, és az alantasnak tekintett ösztönvilág felszámolása. Elfojtásai azonban, annak ellenére, hogy üzenetei a szeretetrôl és a békérôl szólnak, felszínre törnek, s ez az eltelt közel két évezred alatt szándéka ellenére agresszivitást és erôszakot gerjesztett híveiben. A kereszténység mindenekelôtt a Jézus istenvoltába vetett hit. Azt, hogy a názáretinek mennyi köze volt a gyermeki ártatlansághoz és a benne gyökerezô nárcizmushoz, ikonográfiáján túl az is jelzi, hogy szívesen mutatkozott kisgyermekek társaságában, kiknek tudását és bölcsességét hangsúlyozottan többre tartotta a felnôttekénél. A francia pszichoanalitikusok felfogása szerint az emberi személyiségben meg kell különböztetni az ideális ént, mely a nárcizmus örököse, és a felettes ént, mely az ödipális folyamat során alakul ki. Krisztus tanítása szemben áll az ödipális felfogással, hiszen a lelki javakat, a feltétel nélküli, tehát nárcisztikus szeretetet és türelmet hirdeti, olyan érzéseket, melyeknek szépsége és vonzereje az anya–gyermek viszonyhoz kötôdik. Csakhogy a felettes én hiányában vagy azzal szemben elég problematikus erkölcsrôl beszélni. “Mindazonáltal mégiscsak létezik »keresztény erkölcs«, és az evangéliumok erkölcsi tanítását magasabbra lehet értékelni a szigorúan vett ödipális erkölcsnél: annál könyörületesebb, nagyvonalúbb, adakozóbb, felsôbbrendu. Bizonyos értelemben fényuzô erkölcsrôl van szó, mert igaz ugyan, hogy az evangéliumi morál esztétikailag gyönyöru konstrukció, de hibája, hogy nehezen alkalmazható, mert kevéssé hasznos. Alkalmazása, mely ugyanolyan hôsies, mint amennyire festôi, csak alkalmi lehet, kivételes lények képesek csak gyakorolni, mert csak a nárcisztikus követelményeknek s azok közül is csak bizonyosaknak felel meg. II. János Pál szép gesztusát, mellyel megölelte az életére törô merénylôt, a média széles körben ismertté tette. De szolgálhat-e ez a gesztus egy olyan erkölcsi rend alapjául, melyben egy apának ügyelnie kell hozzátartozói biztonságára? Ugyanez az apa nem nyugtalankodna-e, ha megtudná, hogy a fia, akit már egyszer megtámadtak, újra kész fogadni a csapásokat? Közbe lehet vetni, hogy a bal orca és a jobb orca története lényegében irodalmi kép, stílusfordulat. Ha azonban ez igaz, irodalomról van szó, s Hamlet szavaival mondhatjuk: »Words, words, words« (Szó, szó, szó).”9
A nárcizmus bipolaritása, a szeretet és a gyulölet kettôssége a két francia analitikus szerint Jézus példabeszédeiben is tükrözôdik: amikor a gyermekek iránti szeretetrôl beszél, ezt szembeállítja a felnôttek gyulöletével, a gazdagokat megvetve védi a szegényeket, a férfiakat elutasítva védi a nôket. Szavaiban tetten érhetô az átmenet a pozitív, boldogító nárcizmusból a romboló indulatú, nagatív nárcizmusba. Ez utóbbit talán a legszemléletesebben a fügefa megátkozásának története illusztrálja. Jézus “megláta messzirôl egy fügefát, a mely leveles vala, odaméne, ha talál valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála: mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus monda a fügefának: soha örökké ne egyék róla gyümölcsöt senki. És hallák az ô tanítványai.” “Reggel pedig, amikor mellette menének el, látják vala, hogy a fügefa gyökerestôl kiszáradott.” (Márk, 11, 13 és 20). Megjegyzendô, hogy keresztény teológusok többször is hangsúlyozták: a fügefa Izraelt jelképezi.
A kereszténység mint vallás analitikus elemzése során a szerzôk mindenekelôtt arra hívják fel a figyelmet, hogy bár a katolikus egyház vezetôi az utóbbi évtizedekben következetesen visszautasították, hogy Krisztus hitének bármi köze volna az antiszemitizmushoz, az összefüggés mégsem tagadható. A Vatikán 1998 tavaszán közzétett, e tárgyban született dokumentuma is hivatkozik arra, hogy a zsidók kiirtásának szervezôi és végrehajtói, bár formálisan megkeresztelték ôket, valójában istentagadók voltak, és az Antikrisztus szellemében cselekedtek. Mindazonáltal nehezen képzelhetô el, hogy a keresztény egyházak közel két évezredes antijudaista propagandája nélkül kialakulhatott volna a hitleri antiszemitizmus végzetes örvénye. A folyamatosság nem a felszínen, hanem a mélyben, a keresztény népek tudatalattijában, egész erkölcsi világképében érhetô tetten. Ez nem az “örök antiszemitizmus”, “a nagy történet” Hannah Arendt által részben elutasított, részben megjelenített teóriája, hanem annak felismerése, hogy a vallások és a bennük gyökerezô kultúrák alapvetôen meghatározzák a szellemükben öntudatra ébredt és szocializálódott népek és nemzetek mentalitását. Ennek a mentalitásnak és ennek a kultúrának volt a része a nárcisztikus projekció, mely a zsidóban mitikussá növesztett gonoszt látott. Jellemzô, hogy az apostolok közül egyedül zsidónak minôsülô Júdást a húsvéti misztériumjátékokban évszázadokon át szimbolikusan megkínozták, mintegy megismételtették vele azt a sorsot, mely az evangéliumokban jutott neki osztályrészül Krisztus elárulásáért.
“Türelmetlen várakozás elôzte meg a nagyszombati alakoskodó játékot. Tizenöt-tizenhat éves forma fiúk, miután egymás között alaposan meghányták-vetették a dolgokat, ordítva, bottal a kezükben berontottak a templomba, a botokra kötözve döglött varjak. Az ájtatos öregasszonyok, akik már órák óta a templomban imádkoztak, a szigorú böjttôl elgyengülve egyre mélyebben lógatták a fejüket – a fiúk az orruk alá dugták a varjakat, fölébresztették ôket szendergésükbôl, a híveket csépelték, akik, kis batyuba kötve, szentelendô tojást hoztak. Majd az ajtó elôtt, a füvön komédiáztak. Tomasznak a Júdás meggyötrése tetszett leginkább. Futott, ahogy a lába bírta, a nevét mocskolva kergették körbe-körbe, végezetre felkötötte magát, nyelvét kilógatta, a fáról leszedve hulla volt, de megúszhatja-e ilyen könnyen ez a címeres gazember? A hasára fordították, csipkedték, ô meg jajgatott, az egyik fiú szalmaszálat dugott a hátsófelibe, és e szalmaszálon át lelket lehelt beléje, mígnem Júdás talpra szökkent, s azt kiáltotta, hogy él” – írja le Czesl˜aw Mil˜osz az analitikus szempontból több mint figyelemre méltó szerepjátékot egy litván-lengyel faluban, századunk húszas éveiben.10
Sokatmondó tény, hogy Hitler, aki vallásos nevelést kapott, de szembefordult a katolikus egyházzal, a náci fajelmélet terjesztésekor számolt az evangéliumi antijudaizmussal, legalábbis annak a középkorban meghonosodott formájával. “Egy este Hitler arról beszélt, hogy a következô nemzedékeket is figyelmeztetni kell a »faji veszélyre«. Csakis ezen az alapon, folytatta, engedélyezné az Oberammergau-i Passiójátékot. A Római Birodalomban jelentkezô zsidó veszélyt sehol nem jelenítették meg olyan kifejezôen, mint Poncius Pilátus figurájában az oberammergaui játékokon. A római ember felsôbbrendusége, mind fajilag, mind intellektuálisan nyilvánvaló volt, úgy állt, mint a szikla a közel-keleti söpredék-tömeg közepette. Hitler megjegyezte, hogy a dráma kétségtelenül fontos a következô nemzedék felvilágosítása szempontjából, és mint nézô száz százalékig kereszténynek érezte magát.”11
Grünberger és Dessuant szerint a kereszténység lényege a hit, a judaizmusé pedig a törvény és annak megtartása. A nárcizmus vallása valójában az ödipális konfliktus egyetemes megoldásának, egyszersmind megkerülésének kísérlete. De mert az irreális vágyak beleütköznek a valóságba, az ismétlôdô kudarcok pedig elviselhetetlenségig fokozzák a frusztrációt, a nárcizmusra hajlamos keresztények minél mindenhatóbbnak vélik magukat, annál erôsebb konfliktusba kerülnek a zsidók realitásérzékével, amit cinizmusként, anyagiasságként, szkepticizmusként érzékelnek. A bunbakképzés lényege, hogy az antiszemiták a valóságos kudarcok okát a zsidókban vélik megtalálni. Mivel a bunbakképzés belsô, mélyrôl jövô érzelmi igényt elégített ki, racionális érvekkel nem is lehetett fellépni a vérvádhisztériák ellen, mint ahogy nem lehetett megcáfolni a Cion bölcseinek jegyzôkönyvében felsorolt képtelen állításokat sem. Mindig akadnak, sôt elvétve most is akadnak, akik hisznek, mert hinni akarnak bennük.
Figyelemre méltó a francia szerzôpáros eszmefuttatása a kereszténységben mélyen gyökerezô tisztaság- és szüzességkultuszról, mely szoros rokonságban áll a virulens nacionalizmusokkal. Ezek erôfeszítései az abszolút tiszta nemzet megteremtésére irányulnak, mindegy, milyen áron és milyen eszközzel, a háborútól sem visszariadva. Etnikai, vallási, faji, ideológiai, politikai, forradalmi tisztaság… a két analitikus utal az Európában, különösen mifelénk oly jól ismert rögeszmékre, de az Egyesült Államokban muködô, “fundamentalista keresztény” abortuszellenes kommandók merényleteire is. Ennek tagjai, ugyanúgy, mint a fundamentalista nacionalisták, a barbarizmus elpusztítása, a tisztaság nevében nem riadnak vissza a legbarbárabb, legszennyesebb tettektôl sem, s ezt össze tudják egyeztetni a lelkiismeretükkel. A nárcisztikus vallások kitartó híveiknek örök életet ígérnek, ami valójában visszatérést jelent az anyai princípiumot megjelenítô Isten kebelére, aki határtalan és tiszta boldogságban részesíti ôket.
Ismeretes, hogy a judaizmus ödipális pragmatizmusa kezdettôl fogva szembehelyezkedett a halált a megváltás kézenfekvô formájának tekintô és az ôskeresztény mártírok által programszeruen vállalt, egyértelmuen nárcisztikusnak tekinthetô felfogással, ami csak elmélyítette a konfliktust a két vallás között.
Az analitikusok nézete szerint a kereszténység kialakulása születése óta tart, most sem zárult még le, s nem korlátozódik a Jézus születése óta eltelt két évezredre. Úgy vélik azonban, hogy az antiszemitizmus csírájának tekinthetô antijudaizmus valójában az elsô kereszténnyel jelent meg. A korai zsidóellenességnek köze volt az öngyulölethez is, tekintettel Jézus és az összes apostol zsidó származására. Virtuális jellegu volt, de mert beépült a tudatalattiba, komoly fenyegetô potenciált képviselt. A Máté evangéliumában szereplô nevezetes passzus, a filológusok szerint késôbb beillesztett “önátok” valójában nem tér el a többi evangélium szellemiségétôl. “És felelvén az egész nép, monda: Az ô vére rajtunk és a mi magzatainkon.” (Máté, 27, 25)
Nem férhet kétség ahhoz, hogy Jézus isteni és emberi, kettôs természetében rejlik ellenállhatatlan vonzerejének titka. Grünberger és Dessuant Krisztus belsô konfliktusait, depresszióit és eufóriáit, anyjához való viszonyát, a szexualitás teljes elutasítását és a határtalan dimenziójú keresztény szeretetet analitikusan elemezve a lehetô legkényesebb területre, valóságos “ideológiai aknamezôre” tévedt. Gondolatmenetük úgy foglalható össze, hogy az alapvetôen nárcisztikus természetu, az egész világ megváltására és üdvözítésére törô kereszténység magában hordozta ezt a tudatalattiban gyökerezô kettôsséget, s mintegy “genetikailag bele volt programozva” az antijudaista bunbakképzés.
A Krisztus által megtestesített abszolútum iránti ellenállhatatlan vonzódás a kereszténységben egyrészt antijudaizmushoz, másrészt az emberi kultúra legnagyobb teljesítményeihez, egyetemes érvényu alkotások létrehozásához vezetett. Elég, ha Bach, Mozart vagy Beethoven zenéjére, Kant vagy Hegel filozófiájára, Goethe költészetére utalunk: e zseniális szerzôket, életmuvükkel együtt nem véletlenül igyekeztek kisajátítani a náci esztéták. Az egész emberiség üdvözítését hirdetô tervnek azonban a muvészet csak áttételesen volt a hordozója. A kereszténység csak másodlagosan hatott a muvészekre, hiszen elsôsorban a társadalmi mozgalmakat befolyásolta, elôször a középkorban, amikor nem voltak nemzeti államok, majd a XIX. és XX. században, amikor “a mennyei Jeruzsálemet” nacionalizmustól és nárcizmustól átfutött politikusok és tömegek igyekeztek megvalósítani. A közösségi üdvözülés terve azonban a középkorban ugyanúgy, mint az újkorban, rendre kudarcot vallott, s errôl a tömegek szemében az ödipális princípiumot, a valóság törvényszeruségeit hordozó zsidóság tehetett. Amikor századunk harmincas éveiben a német nemzetiszocializmus az egész világ fölötti uralomra törô irracionális “nemzeti vallássá” vált, törvényszeru volt, hogy a világháborúval felidézett s az egész német nemzetet fenyegetô katasztrófáért a tömegek a zsidókat okolták. Az üdvözülés terve kudarcba fulladt, és errôl csakis az ödipális princípiumot, a valóság törvényszeruségeit megtestesítô zsidóság tehetett.
A francia analitikusok felvetik a Krisztus–Hitler párhuzamot, ami még ma is rendkívüli intellektuális merészségre vall. Nézeteiket ismertetve fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ennek az összehasonlításnak vannak elôzményei. Keresztény teológusok is foglalkoznak ezzel a kardinális problémával, természetesen Antikrisztus-Hitler megközelítésben. Viszont az Antikrisztus megtestesülése, sátáni vonzerejének problémája értelemszeruen elválaszthatatlan Krisztusétól. A “kettôs természet” a történelem folyamán számos eretnek tanítást szült, s több mint egy évezrede foglalkoztatja a teológusokat. A pszichológusok csak más szempontból elemzik ugyanezt a jelenséget.
Megjegyzendô az is, hogy a Krisztus–Hitler párhuzamról 1933 és 1939 között Németországban és külföldön is sok szó esett. A nácizmus bôven merített az evangéliumok saját céljaira felhasznált szellemiségébôl, s például Leni Riefenstahl propagandafilmjében, melyet az 1936-os nürnbergi pártgyulésrôl készített, a nézôk számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Führer a német nép megváltója.
“Hitlert nemegyszer hasonlították
a Megváltóhoz. Egy 1933-ban megjelent antológiában
Lukács György kedvenc drámaírója, Paul
Ernst ezt írja: »A költônek a népet Isten
templomának elôcsarnokáig kell elvezetnie: ott egy
másik vezér (Führer) lép a helyére, úgy,
ahogyan Krisztus lépett Keresztelô János helyére.«
S ugyancsak 1933-ban Richard Euringer megírta a Deutsche Passion
címu színmuvét, amelyben a halott katona Krisztusként
támad életre, hogy vezér (Führer) lehessen. Egy
évvel késôbb pedig Leni Riefenstahlnál a Führer
az égbôl száll alá, hogy megkeresztelje és
megáldja a lentieket – s hogy egyesüljön velük. Mert
az utolsó nagy szónoklat a sötét ég alatt
a szeretkezés minden jegyét magán viseli: a kezdeti
csend és nyugalom észrevétlenül megremeg, s lassan
fokozódó izgalom lesz úrrá Hitleren. Teste
egyre görcsösebb, majd idônként elernyed, hogy néha
még jobban megfeszüljön: tekintete egyre inkább
a semmibe réved, s végül a test és a hang hullámokban
megremeg, hogy azután bekövetkezzen a kielégülés
pillanata, amit röviddel késôbb a teljes kimerültség
követ.”12
Hitler analízise
Tekintettel arra, hogy a Führer egész világképe, komplexusai és az ezeket taktikai okokból csak részben kifejezésre juttató szónoklatai mindmáig példátlan hatást gyakoroltak nemcsak a Harmadik Birodalom államgépezetére és ideológiájára, de a tömegek mentalitására is, a paroxizmusig fokozott nacionalizmus és az antiszemita hisztéria lélektani gyökereinek bemutatása után a francia szerzôk összefoglalják mindazt, amit a kortársak és az utókor felderített Hitler pszichéjérôl. Grünberger és Dessuant a pszichológiai tényezôt olyan lényegesnek tartja, hogy úgy véli, szerepet játszott a második világháború sorsát eldöntô hadjáratról, a Szovjetunió megtámadásáról hozott döntésben is.
“Hitler a Birodalmat azonosította a saját testével, s így átélte a vereség megaláztatását, ami teljesen irracionális magatartásformákat alakított ki nála. Negyven évvel késôbb már elképzelhetônek tartjuk – bármilyen hihetetlenül hangzik is –, hogy Hitler a Szovjetunió nyugati területein nagy népsuruségben élô zsidóság megsemmisítése miatt indította el a hadjáratát, jóllehet több ízben is hangoztatta az elvet, hogy mindenáron el kell kerülni a két fronton folytatott háborút. Ez volt tehát háborújának rejtett célja? A katonai szakértôk között egyre többen hívják fel a figyelmet azokra a súlyos hibákra, melyek abból adódtak, hogy a vasútvonalakat a zsidóknak a haláltáborokba való deportálására használta fel, miközben a vezérkara követelte, hogy csapatokat és utánpótlást szállítsanak rajta. De a katonák tiltakozásai hiábavalónak bizonyultak. Azt a hihetetlen energiaveszteséget pedig még nem is számoltuk, amit az elit egységek igénybevétele jelentett a »végsô megoldás« céljaira. Ismeretes, hogy ez a feladat teljes zászlóaljakat kötött le Lengyelországban és más, a nácik által elfoglalt területeken.”13
Ez a teória – melyet mellesleg a magyar zsidóság 1944 tavaszi és nyári, hadászati szempontból még indokolhatatlanabb, tömeges deportálása is igazol – bizonyára vitára készteti a történészeket. Egy azonban biztos: a Szovjetunió megtámadásának valódi katonai, illetve politikai indítékai még ma sem tisztázottak.
Lássuk azonban, milyen körülmények okozták Hitler személyiségének, egész világképének eltorzulását. Vegyük elôször is szemügyre a Führernek szentelt, kifejezetten pszichológiai jellegu, elemzô muveket. Bármilyen meglepô, viszonylag kevés ilyen munka született, bár a “távanalízist” az amerikaiak már a háború elején elvégeztették egy Walter C. Langer nevu pszichológussal, s erre a munkára az OSS, az amerikai titkosszolgálat adott megbízást.14
Azt, hogy Hitlernél a “zsidókérdés” megoldása a gondolatvilág központjában állt, egyetlen életrajzírója sem tagadja, bár e tény pszichológiai indítékait eltérôen és hiányosan értelmezik. “Megvizsgálva ezeket a hasonlóságokat az ellenállók pszichológiája és azon folyamat között, melynek során Hitler »érzelmi« antiszemitából »racionálissá« alakult át, meg kell értenünk, hogy itt olyan átalakulásról van szó, melyet Hitler pszichobiográfiái általában nem tárgyalnak. Mindazonáltal hasznos, ha arra gondolunk, hogy Hitler gondolkodásának muködô mechanizmusai hasonlítottak az ellenállókéihoz, akik tetteiket egy alternatív világképre alapozták. A zsidók, akik elhatározták, hogy ellenállnak, döntésüket a borzalmas fizikai veszélyek és valóságos fenyegetések felismerése után hozták meg. Hitler viszont »tévesen fogta fel« a »zsidó fenyegetést«, mert egyáltalán nem volt hajlandó megvizsgálni a zsidókkal kapcsolatos bizonyítékokat, hanem elmerült a »zsidó világ-összeesküvés« eszméjében, mely könnyen illeszkedett ahhoz az ideológiához, hogy az egész emberi történelem fajok versenyébôl áll. Ez a »téves felfogás« valóságos és létezô volt a számára, ugyanúgy, mint a paranoiások számára a saját rögeszméik” – írja könyvében Sarah Gordon.15
Hitlert gyermekkorában gyengéd és harmonikus kapcsolat fuzte az anyjához, Klárához, míg a pályaválasztásával, a festészeti tanulmányokkal mereven szembeszegülô, idôsebb, szigorú apját, Aloist, aki örömtelen szexuális életre kényszerítette ifjú hitvesét, minden jel szerint gyulölte. “Atyámat tiszteltem, anyámat azonban szerettem”, írja árulkodóan a Mein Kampfban.16 Tudatalatti eredetu, szívós ragaszkodást tükröz felhôtlen gyermekkorához többek között következetes vegetarianizmusa is, és az édességek, a tejes ételek mértéktelen kedvelése. A vagabund “vándorprófétából” népvezérré, majd diktátorrá emelkedô Hitlert közismerten különleges kapcsolat fuzte orvosához, dr. Morellhez, akit a kollégái sarlatánnak tartottak, s bíráltak terápiás módszereiért. Pozícióját azonban soha, egy pillanatra sem tudták megingatni, mert valóságos “anyapótlék” volt: haláláig táplálta, ápolta, borogatta a gyermekként viselkedô “vezért és kancellárt”. Ugyanakkor naponta ötször injekciózta éveken keresztül, aminek egészségügyi oka nem volt, viszont kielégítette mazochizmusából fakadó fájdalomigényét. Az analitikusok számára sokatmondó tény Hitler állandósult székrekedése, mely már a korabeli orvosok figyelmét is felkeltette. Ez a probléma egyértelmuen összefüggésben állt a Führer szexuális zavaraival. Patologikus nemi életének gyökere a nárcizmusban rejlett, vagyis a nôkhöz fuzôdô, súlyosan eltorzult viszonya nem ok, hanem okozat volt. A nôk, a szexualitás és a házasság is az ödipális szférát, az elutasított valóságot képviselte számára. Ugyanez érvényes a homoszexualitásra is. Nem véletlen, hogy csak a végsô bukás pillanatában szánta rá magát a házasságra, mely után Éva Braunnal együtt azon nyomban öngyilkosságot követett el.
Hitler nôi kapcsolatai két nagy csoportra oszthatók. Az elsôbe tartoztak az érett, számára anyai szerepet betöltô nôk, mint Carola Hoffmann, egy nyugdíjas müncheni tanítónô, aki süteményekkel tömte, vagy a gazdag és befolyásos pártfogók, mint Victoria von Dirksen, Helena Bechstein vagy Winifred Wagner, a zeneszerzô unokája. A második csoportba sorolhatók az alkalmi vagy állandó szexuális partnerek. Közöttük tartják számon – lehet, tévesen – a ma is élô filmrendezônôt, Leni Riefenstahlt és egy Renata Muller nevu színésznôt, akirôl konkrétan tudjuk, hogy a harmincas években közelrôl volt alkalma megismerni Hitler szexuális hajlamait. ‘ ugyanúgy öngyilkos lett, mint késôbb Éva Braun, vagy Hitler unokahúga, Geli Raubal, akivel még hatalomra jutása elôtt éveken át együtt élt. (Igaz, Geli Raubal 1931-ben bekövetkezett halála után azt beszélték, a Führer meggyilkoltatta.) Renata Muller, mielôtt kiugrott volna egy berlini szállodai szoba ablakán, a rendezôjének mesélt a Hitlerrel töltött éjszakáról. Ebben nem az volt a legszörnyubb, hogy miután levetkôztek, a férfi azt kérte, tapossa és rugdalja, s ettôl elégült ki, hanem az, hogy a “beteljesedés” után nem hagyta aludni. Egész éjjel szidalmazta és becsmérelte önmagát azért, hogy gyengének bizonyult, engedett a kísértésnek. Elviselhetetlen lelkiismeret-furdalást érzett azért, mert egy nôvel megcsalta Németországot, mellyel minden tekintetben egyesülni vágyott. Néhány óra elteltével azután a hisztérikus, mazochista-önmarcangoló jelenet újrakezdôdött. Geli Raubal, az unokahúga, nem volt olyan befolyásolható és beletörôdô, mint Éva Braun, aki valóságos “árnyékéletet” élt a Führer mellett. A Gelivel folytatott többéves viszony során Hitler alaposan kiélte az analitáshoz fuzôdô, a nárcisztikusokra jellemzô fixációit. A lány egy bizalmasának bevallotta: a pártnak nem kell attól tartania, hogy “Alf nagybácsi” feleségül veszi, mert az ô igazi hitvese Németország, s a vele fenntartott misztikus kapcsolat gátolja abban, hogy hagyományos módon közeledjen a nôkhöz.
Az amerikai Walter Langer szerint, aki 1941-ben az OSS megbízásából végezte el Hitler távanalízisét, feltételezhetô, hogy a zsidók iránti gyulölet és a perverzitás elhatalmasodása között összefüggés állt fenn: “…nem túlzás feltételezni, hogy ahogy Hitler perverzitása kifejlôdött, ez növekvô undort idézett elô benne. ‘ azonban úgy döntött, errôl nem vesz tudomást, hanem letagadja, és a zsidókra vetíti ki. E folyamat során az utóbbiak mindannak a szimbólumává váltak, amit önmagában utált. Számára a Zsidó a megszemélyesített Gonosszá vált, a világ összes bajainak forrásává.”17
Azt, hogy a Führer személyisége “egypólusú” volt, megerôsíti Alan Bullock, klasszikusnak számító életrajzírója is: “Az önzés ártalmas és csúnya bun, s joggal kételkedni lehet abban, hogy Hitler, akit teljesen eltöltöttek saját nagyságának álmai, valaha tudott-e bárkit is mélyen szeretni… Egyedül az szórakoztatta, ha arról hallott, hogyan bántak el a zsidókkal, s akkor nevetett felszabadultan, amikor Goebbels elmesélte neki, milyen bánásmódban részesültek a zsidók, mi mindent szenvedtek el a berlini SA-legényektôl.” Továbbá: “A zsidók gyulölete volt talán az egyetlen ôszinte érzelem, melyre képes volt.”18
Ha elfogadjuk azt a tagadhatatlan tényt,
hogy Hitler pszichózisa fokozatosan áthatotta a német
társadalmat, úgy, ahogy ezt Saul Friedlander írja
le könyvében,19 s a más országokban is visszhangot
keltô kognitív totalitarizmus gerjesztôje volt, megoldást
találunk arra a nézeteltérésre, mely a “intencionalista”
és “funkcionalista” álláspontot valló történészek
között áll fenn a holocaust genezisével kapcsolatban.
Ismeretes, hogy a náci vezetés különbözô
terveket dolgozott ki a zsidók elôbb Németországból,
majd egész Európából való eltávolítására,
s a kivándoroltatási tervektôl a kényszeráttelepítésen
keresztül fokozatosan jutott el a “végsô megoldás”
programjáig, melynek végrehajtására már
a világháború alatt került sor. Az, hogy népirtásra
Hitler formálisan sohasem adott parancsot, s a “zsidókérdés”
megoldási módozatai a gyakorlat során, fokozatosan
alakultak ki, nem változtat azon a tényen, hogy a német
nemzetiszocializmus lelki lényegét és legfôbb
célját a zsidók elpusztítása alkotta.
A zsidók elleni “háború” valójában fontosabb
volt a háborús ellenfelek legyôzésénél
Ez a valóságnak hadat üzenô rögeszme – bár
ezt nyíltan soha nem hirdették – széles tömegek
számára az utolsó pillanatig evidencia volt, amirôl
azonban nem szívesen beszéltek. “Hitler azonosulását
a »zsidók elleni harccal« valószínuleg
pozitívan ítélte meg a népesség legnagyobb
része, mely bár nem tartotta magát elvakult és
erôszakos antiszemitának, elfogadta, hogy a zsidók
megkülönböztetése és kiuzése igazságos,
s nagymértékben meg volt gyôzôdve arról,
hogy ôk viselik a felelôsséget a háborúért.
Ugyanakkor, bár bizonyos köröknek a háború
éveiben kétségtelenül megkeményedett az
álláspontja a zsidókkal kapcsolatban, nem szabad eltúlozni
a »zsidókérdés« jelentôségét
a közvélemény alakulásában. Bizonyítékok
utalnak arra, hogy a »zsidókérdés« a háború
alatt, ugyanúgy, mint elôtte, nem emelkedett ki a többi
tényezô közül, melyek a német közvéleményt
alakították. Világos jelek utalnak arra, hogy az emberek
szándékosan és öntudatlanul kizárták
a köztudatból a zsidók sorsát. Ebben többé
vagy kevésbé ismert módon szerepet játszott
az érdeklôdés hiánya vagy a tudatos érdektelenség,
mely szorosan együtt járt »a privátszférába
való visszavonulással«, és azzal, hogy a súlyos
háborús körülmények között fokozottan
koncentráltak önmagukra. Ahogy ezt találóan kifejezték,
a zsidók sorsa »kellemetlen téma volt, az errôl
való töprengés sehova sem vezetett, a zsidók
sorsáról folytatott vitát senki sem bátorította«.
E kérdés átgondolását félretolták,
hosszabb idôre kiiktatták.”20
Kognitív totalitarizmus és fanatizmus
A kétfajta pszichológiai jelenséget, illetve mentalitásformát mindenképpen meg kell különböztetni egymástól. Az elôbbi lényegében passzív, ideológiailag szegényesen megalapozott, s bár öröklött elôítéletekre és hitként vallott, megingathatatlan meggyôzôdésre épül, csak szélsôséges határhelyzetekben aktivizálódik. Egyfajta “második természet”, melynek megnyilvánulásai a felettes én kontrollja alól felszabaduló tudatalatti ösztönvilággal állnak kapcsolatban. Ez a jellemzôje teszi olyan nehézzé a kutatását: az interjúkérdések, bármilyen ügyesen fogalmazzák is meg ôket, a felettes én reakcióit váltják ki, s a vizsgált alany a zsidókról rendszerint az elvárt válaszokat adja. Figyelemre méltó tény, hogy a második világháború alatt a zsidók legyilkolásában részt vevô alacsonyabb rangú katonák, vagy például a 101. számú tartalékos rendôrzászlóalj sorozott tagjai egyáltalán nem tartották “erkölcsi kérdésnek” részvételüket a holocaustban. A bíróság elôtt a hatvanas években arra hivatkoztak, hogy “parancsot teljesítettek és végezték a dolgukat”. Ezt az “amorális”, ugyanakkor ösztönösen destruktív felfogást osztotta az átlagnémetek, a kelet- és közép-európaiak többsége is.
A fanatikusokat egészen más fából faragták, mint a kognitív totalitarizmus híveit.21 Hitler, Goebbels, Heidrich, Himmler, Eichmann és társaik vérbeli fanatikusok voltak, akiknek veszélyessége éppen abban rejlett, hogy aktív fellépésükkel, propagandájukkal mozgósítani tudták a tömegek kognitív totalitarizmusba ágyazott agresszív ösztöneit. A második világháború kirobbantásával a nácik olyan “határhelyzetet” teremtettek a németek számára, melyben a faji törvényekkel és a zsidók teljes jogfosztásával ösztönzött elôítéletek immár szinte maguktól épültek be a társadalmi tudatba, s fejtették ki romboló hatásukat anélkül, hogy újabb antiszemita kampányokra lett volna szükség. Hitlernek és tanácsadóinak ilyen körülmények között volt annyi taktikai érzékük, hogy “ne feszítsék túl a húrt”, és az Endlösung részleteit a lehetô legnagyobb titokban tartsák a német tömegek elôtt.
“Hitler egyébként 1939 óta fenyegette a zsidókat és a világot a zsidók elleni fellépéssel. Ezt tette január 30-i beszédében, majd a fenyegetést rendszeresen megismételte. 1941. január 30-án emlékeztetett korábbi »jóslatára«, nevezetesen, hogy a zsidókat ki fogják irtani, és hozzátette, hogy a következô hónapok igazolják majd a jóslat helyességét. Mi más volt ez, mint a zsidók meggyilkolásának nyílt meghirdetése? Egy év múlva, 1942. január végén e kijelentést megismételte: »a háború eredménye a zsidók megsemmisítése lesz« – mondta.” Különbséget kell azonban tenni a “jóslat” és a népirtás nyíltan meghirdetett programja között. Az elôbbit inkább a nárcisztikus gyökeru paranoia megnyilvánulásának tarthatjuk, melybôl az átlagnémetnek, ha nem akart, nem kellett levonnia semmiféle következtetést. Azt, hogy a holocaustban jelentôs szerepe volt Hitler pszichéjének és a spontán tömeglélektani folyamatoknak, végül Ormos Mária sem tagadja: “A tömegirtást mégsem lehet egészében véve a spontán radikalizálódás számlájára írni. Ez a gondolat és törekvés ugyanis kezdettôl fogva meghúzódott a hitleri »világszemléletben« és a rendszer jellegében. Ahhoz, hogy valósággá váljon, a háború megteremtette a nácik szemében egyfelôl az indítékot, másfelôl biztosított hozzá feltételeket. Végül is, bármeddig gyujtögetjük azonban a népirtás »magyarázatait«, az megmagyarázhatatlan marad.”22
A holocaust “megmagyarázhatatlansága” onnan fakad, hogy a náci fanatikusok által gerjesztett, majd hatóságilag ösztönzött és “szabályozott” antiszemitizmus spontánná vált, a racionális és az irracionális elemek elválaszthatatlanul összekeveredtek, és táplálták az egészen a háború végéig, sôt még azon is túl parázsló tömeghisztériát, melynek lényegi eleme volt a nárcizmus pszichikai gyökere, a valóság tudomásulvételének hisztérikus elutasítása. Alapjában ez a lélektani képlet jellemezte az 1945–46-os, archaikus színezetu kelet-európai vérvádhisztériákat is, melyek kirobbanásához a fanatikus fasisztáknak már csak áttételesen volt közük. Grünberger Bélának egy kérdésre adott válasza e tekintetben is rendkívül elgondolkodtató.
“– És a vérvád?
– Össze lehet téveszteni az Ödipusz-komplexussal, mert az kifordított Ödipusz-komplexus. Megölték az apát, és akkor azt mondják, hogy a zsidók megölték a fiút. Ez egy déplacement vagy inversion (eltolás vagy megfordítás).”23
Történészek, filozófusok és szociálpszichológusok egyaránt felvethetik: jogos-e, lehetséges-e “a pszichoanalízis szemszögébôl nézni a világot”? Kritikájuk azonban akkor lenne megalapozott, ha a XX. század felfoghatatlan jelenségeirôl, így például a kognitív és a valóságos totalitarizmusról elfogadható magyarázatokkal szolgálnának. Errôl azonban szó sincs. Magyar vonatkozásban jól mutatják mindezt a Horthy-rendszerre, majd a nyilas uralom jellegére, illetve az 1948-tól teljesen kiépülô kommunista diktatúra társadalmi bázisára vonatkozó, ellentmondó vélekedések. Az a felfogás, amit a rendszerváltás utáni történelemkönyvek közvetítenek, hogy ti. 1944. március 19-ig Magyarországon egy autoriter jellegu nacionalista rezsim állt fenn, mely a német megszállással, illetve a nyilas hatalomátvétellel totalitáriussá vált, sematikus és elfogadhatatlan. Az antiszemita kognitív totalitarizmus már 1919 és 1921 között teret nyert, s az Ébredô Magyarok Egyesülete és a hozzá kapcsolódó, majd önálló és befolyásos tényezôvé váló diák- és szakmai szervezetek révén jelentôs bázissal is rendelkezett. A kognitív totalitarizmust a Horthy rendszer eleinte gerjesztette, késôbb igyekezett korlátozni is. A zsidótörvényekkel, majd a német megszállással szakadt át a gát.
Márpedig ez a pszichológiai gát, amit Ödipusz, a felettes én képez mindannyiunkban, felbecsülhetetlen fontosságú. Komoly szerepe volt abban, hogy Magyarországon a rendszerváltás után a szélsôségesen radikális, antiszemita irányzatok nem tudtak “áttörni”, a parlamenti választásokon nem tettek szert komolyabb tömegbefolyásra. A holocaust tömeggyilkosságai világszerte, így nálunk is közismertté váltak, s így az antiszemitizmust elutasító felettes én napjainkra komolyan megerôsödött. A “gyulöletbeszéd”-et (hatespeech) mégsem lehet megturni Kelet-Európában, mert a szankcionálatlan antiszemita szítás – az ún. Auschwitz-tagadással együtt – éppen a felettes én kontrollját rombolja. Nem véletlen, hogy amikor Kis János amerikai ihletésre a Népszabadság hasábjain 1996-ban felvetette a “gyulöletbeszéd”-nek mint képtelen hazugságok halmazának legalizálását, kivétel nélkül mindenki elutasította a képtelen ötletet: én válaszcikkemben felvetettem az incesztus törvényi szankcionálásának eltörlését is. A férfiaknak az anyjukhoz, a fiataloknak az idôsökhöz, a keresztényeknek a zsidókhoz való viszonya a társadalmi valóság törvényszeruségének tudomásulvételét tükrözi, s a “gyulöletbeszéd” erózióját nem engedhetjük meg magunknak.
A második világháború alatt nemcsak a magyar, de a többi közép- és kelet-európai társadalomban is hatott a tudatalatti forrásokból táplálkozó, a politika ösztönzésére aktivizálódott kognitív totalitarizmus lidércnyomása. Visszahatása, társadalmi reakciója volt a kommunista fanatizmus, mely jelentôs szerepet játszott a hagyományos totalitarizmus térhódításában. Nem véletlen, hogy Hitler antiszemitizmusa nemcsak térségünkben, de a harmincas években átmenetileg az Egyesült Államokban is népszeruvé tette a zsidók körében a Szovjetuniót. A vallásgyakorlattól eltávolodott zsidó értelmiség egy része a kognitív totalitarizmus destruktív energiákat mozgósító, népirtó politikájával szemben az univerzális messianizmus jegyében fogant kommunizmusban látta az egyetlen alternatívát. Ugyanakkor a kommunizmus soha, egy pillanatra sem volt a zsidók ügye, már azért sem, mert az identitás felszámolását, a legtragikusabb esetekben az erkölcsi parancsok megtagadását jelentette – viszont az életben maradás reményét kínálta.
Ödipusz, amikor belépett a kommunista
pártba, ahhoz hasonló bunt követett el, mint amikor
tudtán kívül megölte az apját, és
az anyjával hált. Ezért aztán, Narcisszusszal
együtt, még egyszer megbunhôdött. Úgy tunik,
most végre eljött a múlttal való szembenézés,
az igazság pillanata.
1. Bela Grünberger et Pierre Dessuant: Narcissisme, Christianisme, Antisemitisme. Actes Sud, Hebraica, Paris, 1997
2. Grünberger Béla életrajzát lásd részletesebben a Thalassa címu folyóirat 1997. évi 2–3-as számában.
3. Lásd Hannah Arendt A totalitarizmus gyökerei címu, elôször 1951-ben kiadott nagy hatású könyvét, melyet 1992-ben jelentetett meg magyarul az Európa Könyvkiadó.
4. Lásd errôl Saul Friedlander: XII. Pius és a Harmadik Birodalom. Kossuth, 1966. 105. old.
5. Lásd errôl Az utolsó vérvádak címu könyvemet (Pelikán, 1995).
6. Bela Grünberger: Le Narcissisme. Essais de psychoanalyse. Payot, 1971. Narciss et Anubis, Essais psychoanalitiques. 1989. Editions des Femmes, illetve Perre Dessuant: Le Narcissisme. PUF, 1983.
7. Béla Grünberger és Pierre Dessuant: i. m. 37 old.
8. Bálint Mihály: Az ôstörés. A regresszió terápiás vonatkozásai. Akadémiai, 1994. 32. old.
9. Grunberger es Dessuant: i. m. 112 old.
10. Czesl˜aw Mil˜osz: Az Issa völgye. Magvetô, Világkönyvtár, 1994. 28–29 old.
11. Alan Bullock: Hitler: A Study of Tyranny Odhams. London, 1952. 616 old.
12. Földényi F. László: Egy fénykép Berlinbôl. Liget, 1995. 117 old.
13. Grünberger és Dessuant: i. m. 290 old.
14. Lásd: Walter C. Langer: The Mind of Adolf Hitler. Basic Books, Inc, New York, 1972. Továbbá: J. Brosse: Hitler avant Hitler. Essai d’interpretation psychanalitique. Paris, 1972.; H. D. Röhrs: Hitler. Die Zertstörung einer Persönlkichkeit. Kurt Vowinckel Verlag, 1965.; R. G. Waite: Adolf Hitler, the Psychopatic God. Basic Book, New York, 1977.
15. Sarah Gordon: Hitler, Germands and the “Jewish question”. Princeton University Press, 1984. 115 old.
16. Hitler Adolf: Harcom. Centrum, Bp., 1937. 14 old.
17. Idézi Grünberger és Dessuant: i. m. 396 old.
18. Alan Bullock: i. m. 361. és 434. old.
19. Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus – egy tömeghisztéria története. Uránusz, 1996.
20. Ian Kershaw: “The Hitler Myth.” Oxford University Press, 1987. 248–249 old.
21. Az újkori fanatikusok sok tekintetben hasonlóak a vallási megszállottakhoz, s a napjainkban legveszélyesebbnek számító iszlám fanatikusok is állítólagos isteni parancsot hajtanak végre. A fanatizmusról mint pszichológiai jelenségrôl többek között lásd: André Haynal, Miklós Molnár, Gerard de Puymege: Le fanatisme Histoire et psychoanalyse. Stock, 1980.
22. Ormos Mária: Hitler. T-Twins, 1993. 424., 428 old.
23. A Grünberger Bélával készült interjút közli a Thalassza 1997-es, 2–3-as száma, 30 old.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu