Vélemények ezek, amelyekrôl nem tudni, honnét jöttek, de léteznek és változatlanok, mintha az elme zárványai lennének. És azt sem lehet érteni, miért nevezik ôket elô-ítéleteknek.
Ez a szó csak olyan véleményt vagy értékelést jelölhetne, amely megelôzi azt, aminek következménye kellett volna hogy legyen. Olyasmit tehát, ami elébe vág minden tapasztalatnak. Elôítélet tehát az lenne, ha valaki nem akar valamit enni, mondjuk kagylót, amit meg se kóstolt soha. A közhasználat mégsem ilyen – egyéni döntésekben kialakult és csak egyénekre érvényes – szabályra alkalmazza a fogalmat, hanem inkább olyan közös véleményekre, amelyek szemmel láthatóan eleve megalapozatlanok. Azok a vélemények számítanak elôítéleteknek, amelyek nem megelôzik a tapasztalatot, hanem minden lehetséges vonatkozásban függetlenítik magukat tôle. Állítások tehát, amelyeket utólag sem lehet semmilyen tapasztalattal alátámasztani.
Tény, hogy a köztudat nem követi a szavak értelmét. Az elôítélet fogalmát mindenesetre indokolatlan átvitel és általánosítás szerint használjuk. Akárhogy lenne is, semmiképpen se jó egy kalap alá venni az egyéni és a közös ítéleteket. Akkor sem, ha az elôítéleteket nem közös létük különbözteti meg a jogos véleményektôl. Mert a közös jelleg legfeljebb azt a módot jelölheti, amely szerint a vélemények elôítéletté válhatnak. Akár úgy is, hogy az emberek egy csoportja egy másik csoporttal szembeni ellenségességben ismer magára.
Minthogy a fogalom lehetséges meghatározása negatív, tartalma mindenképpen sokféle, egymással rokon, mégis különbözô jellegu közös magatartást fog egybe. Ezek nemcsak különbözô kultúrákban és társadalmakban, hanem ugyanazokon belül is eltérhetnek egymástól. Formájuk, alapjaik és mozgatórugóik különbségei olyanok lehetnek, hogy nem is lehet ôket egyetlen elméleti értelmezésbe fogni. Más összefüggések szerint muködnek az elôítéletek Európában, mint például Amerikában, így aztán az, amit egy csoportjukról el lehet mondani, nem kell hogy érvényes legyen egy másikra is. Minthogy mindenki a maga világában él, mi sem természetesebb, hogy Közép-Európában az elôítéletek itteni módjai felett gondolkodunk el, és ezeknek a formáknak a muködését próbáljuk (annyira, amennyire) megérteni.
A legfurcsább talán az, hogy bár nincs olyan megtapasztalt igazság, amelyben annyira biztosak lennének az emberek, mint amilyen szilárdan hisznek az elôítéletekben, mégis szinte szomjazzák ezek újabb és újabb megerôsítését. Igaz, nem azért, mert bármit hajlandók lennének újragondolni. Hiszen csak azokat az érveket szeretnék másoktól hallani, amelyekre ôk szoktak hivatkozni. Úgy kell sorolni és ismételni a jól ismertet, mintha semmilyen érvelés sem lehetne elég. Nem is lehet elég, hiszen egyik érv sem meggyôzô, és mindenik üresen puffan szét. Együttvéve viszont megnyugtatják a lelket.
Az érveknek ismétlô sorjázása azonban csak a racionális gondolkodás logikája szerint értelmetlen. Egyáltalán nem az a hitek logikája szerint. Mert minden hitet, még a tapasztalatok által megerôsített igazságokba vetetteket is, kölcsönösség tart fenn. Minden meggyôzôdést mindig a többiek (azonos vagy hasonló) meggyôzôdése igazol. Mint a hitekben, úgy az elôítéletekben is egymást igazolják az emberek. Minden elôítéletet az hitelesít, hogy mások is vallják. Elég, ha valaki saját véleményét visszahallja másoktól, hogy azt igazoltnak lássa: így kapja elôítéletét minden lehetséges kételytôl megszabadítva vissza.
Az elôítéleteket alátámasztó érvek nem is akarnak meggyôzni: az érvek ismételgetésében nem értelem szól egy másik értelemhez. Aki elmondja ôket, nem józan eszének értelmi munkájával megfogalmazott gondolatokat közöl. Aki pedig elfogadja ôket, az sem értelmes gondolkodással teszi.
Ugyanis az elôítéletek életerejét az ôket átjáró érzelmek, többnyire a szelídebb formában kibuggyanó ellenségesség vagy a durván áradó gyulölet adják. Könnyu is meggyôzôdni arról, hogy a felsorakoztatott érveket és érveléseket ilyen érzések rendezik, és ugyanilyenek határozzák meg befogadásuk módját is. Ugyanezek utalnak minden érvelésben önmagukra vissza azáltal, hogy rokon formáik összehangolódása teremti meg az elôítéletben hívôk kölcsönös igazolását. Az így összehangolódó érzések alapozzák meg végül az elôítélet gondolatvilágának közös jellegét.
Teljesen mindegy, van-e az érveknek valóságos alapjuk, és ha volna, miféle lenne. Az viszont egyáltalán nem mindegy, milyen érzések mozgatják az érveléseket. Még kevésbé mindegy, kinek milyen érzésére adhatnak választ. Minthogy az elôítéletével mindenki saját magát értékeli, minden attól függ, hogy mások csoportjaira, a mások által alkotott (vélt, elképzelt vagy valóságos) közösségre vonatkozó értékelésnek milyen hatása van azokra, akik ebben a véleményükben akarják magukat meghatározni. Mindenki azért néz le másokat, hogy büszke lehessen önmagára. A közös, amire az elôítélet hivatkozik (azoké is, akiket megítél és azoké is, akikkel azonosulva önmagát felülértékeli) csak közvetítô forma. Így mások megítélésében az ellenségességnél is fontosabbak azok a rejtett érzések, amelyeket mások lebecsülése kompenzál.
Felsôbbséget mindig az kell hogy bizonygasson, higgyen és elhitessen, akit kisebbségérzés hajt, és minél erôsebben kínozza ez az érzés, annál erôsebben fogja felsôbbségét hirdetni. Igaz, nem annyira a személyes kudarcok késztetik (vagy kényszerítik) erre, hanem a sikertelenségekbôl összeálló általános tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése. Csak ez elég általános ahhoz, hogy mások hasonló érzéseire rímelhessen, és ahhoz is, hogy átfogó elképzeléseket tudjon alátámasztani. Az elôítéleteket a hiányzó erô utáni vágy élteti, és ez ad szárnyat a képzeletnek is. Az elôítéleteknek ezért csak annyi erejük lehet (és csak annyira lehetnek általánosak vagy átfogók), amennyire ez a vágy erôs és általános. Az elôítéletet tehát a mélyen megtapasztalt kiszolgáltatottságból született reménytelenség fogja össze.
Aki nem tudja saját magát megbecsülni, aki mások lebecsülésében keres vigaszt, az úgy fogalmazza meg a másokra vonatkozó nyílt tagadást, hogy a mögötte rejtve maradó öndicséretbôl, a vigasztaló és megnyugtató önsajnálatból kibontakozó közös apológia mégis magától értetôdô módon következzék. Különbözô emberek ugyanazoknak az embereknek a (valóságos vagy képzelt) csoportjára vonatkozó, ócsárló véleményükkel éppen azért tudják egymást kölcsönösen alátámasztani, mert nem a tagadott közös célpont, hanem a rejtve maradó önigazolás a fontos. Az elôítéletek agresszivitása sem az ócsároltakkal szemben válik közvetlenül hatékonnyá, hanem az elôítélet megfogalmazódásában magában alakul és teljesedik ki. Így aztán nem is teremt közvetlen érzelmi viszonyt az emberek között, hanem megmarad a gondolatok világában, sôt elsôsorban magára a gondolatrendszerre irányul. Ezáltal védekezik az elôítéletben hívô mindaz ellen, ami kételyt ébreszthetne, ezáltal zárkózik el minden érvelés, valamint a valóságra figyelô értékelés elôl. Ez az agresszivitás hitelesíti továbbá az elôítéletet mások számára is, lévén, hogy az elôítélet hívei nem tudják (és nem is akarják) véleményüket átgondolt érvekkel alátámasztani. Az agresszivitás végül az érvek tartalmatlanságát kiegyenlítô ismétlések gyakoriságában és hangosságában ölt testet. Az ismétlések a gondolati agresszivitás olyan formái, amelyek végül is rituális beszéddé (azaz rituális cselekvéssé) alakítják át a hivatkozásokat. Ceremónia alakul ki, aki pedig részt vesz benne (aktívan: mondva, vagy passzívan: hallgatva), csak önmagát igazolja. Ami különben azért lehetséges, mert a ceremónia ritualitása minden benne részt vevô monológot az elôítélet közös gondolati valóságának megnyilvánulásává alakítja.
Az elôítéletek jellegét, muködési módját, ennek megfelelôen két különbözô irányú folyamat határozza meg. Az egyik elzárkózást, a másik közös kapcsolódást hoz létre. Ez a kettôsség teszi ugyanis lehetôvé, hogy egyéni érzéseket közös gondolati magatartások fogjanak össze, mégpedig úgy, hogy az érzések (az ôket átfogó formák ellenére) egyéniek maradjanak, a közös gondolati formák viszont (és a közöshöz való tartozás megfelelô tudata) az egyéni részvétel szerint alakulhassanak ki. Az elôítéletek közös gondolati tartalmának így nincs annyi ereje, hogy közös valóságot is tudjon teremteni. Az elôítéletet vallók nem is érzik, hogy közösséget alkotnak. Szinte kényszerülnek arra, hogy hitük kereteit kiszélesítsék, hogy saját gondolatviláguk érvényét valamilyen létezô, tágabb képzeletbeli közösségre vetítsék ki. Ezért azonosítják magukat az elôítéletben hívôk a nemzettel. Az általuk lenézetteket is csak a nemzettel szembehelyezve tudják ellenséges csoportnak vagy feltételezett közösségnek beállítani. Minthogy azonban nem mindenki, aki a nemzethez tartozik, vallja elôítéleteiket, a hívôknek saját elképzeléseiket a nemzeten belüli megkülönböztetés ismérvének is kell tekinteniük. Amit azért is megtesznek, hogy önmagukat a nemzet megtestesülésévé magasztosíthassák fel. Meg is teremtik az igaz hazafi fogalmát, és meghatározzák azt is, ki felelhet meg ennek. Vagyis saját elôítéletbeli tudatukat nevezik ki a nemzet (képzeletbeli) közösségéhez tartozás nemességének igazolásává.
A képzelet játékainak köre ezzel zárul be, ugyanis így lehet az elôítéletbeli önapoteózis hatékony válasz. Mert azokra a frusztrációkra és gyengeségekre, amelyek személyes érzések, nem összegezôdhetnek közvetlenül olyan felsôbbségérzést adó válaszok, amelyek csak közös mivoltukban lehetnek meggyôzôek. Igaz ugyan, hogy ebben ellentét húzódik meg, de ezt feloldják az egyéni érzések és a közös gondolatvilág között kapcsolatot teremtô általános kiszolgáltatottság érzései. Mert ezekre olyan elképzelések épülhetnek rá, amelyek a kiszolgáltatottságért bizonyos, ugyancsak képzeletben konstruált embercsoportokat tesznek “felelôssé”. A “felelôsöket” pedig nemcsak gyulölni, hanem utálni, megvetni és lenézni is lehet. Mégpedig úgy, hogy ezek az érzések egyéniek maradnak, hiszen a gondolati rendszer anélkül válik közössé, hogy az érzések között közvetlen kapcsolódás jönne létre, vagy azokból bármiféle cselekvés bontakozna ki. Tehát nem történik semmi ahhoz hasonló, ami az egyéneket tömeggé válásuk során fogja össze. Az elôítéletek saját erejükbôl ezért nem is szabadítanak fel lappangó vagy elfojtott agresszivitásokat sem.
Bármennyire tény is, hogy lelki folyamatok határozzák meg az elôítéletek alakulását, a tudatiaknak is döntô szerepük van. Mert igaz, hogy az elôítéletekben a legigazabb elképzelések is azért válnak hamissá, mert az összerendezô, általános (egyszerre állító és tagadó) magatartásokat érzelmek határozzák meg, de igaz az is, hogy ezek torzító hatása akkor a legerôsebb, amikor az emberek nem értik gyengeségeik és frusztrációik okait. Elôítéletekben ugyanis legkönnyebben azok hisznek, akik felfogni sem tudják, miért és hogyan kerültek elfogadhatatlannak érzett helyzetbe. Egymás elképzeléseit is hasonló helyzetben hasonló módon gondolkodó – vagy inkább nem gondolkodó – emberek igazolják a legkönnyebben. Mert éppen a nem gondolkodás rokonsága szélesíti annyira ki az átvételeket, erôsíti annyira meg az elôítéletben hívôk kölcsönös szellemi alkalmazkodását, hogy az elôítélet a szétáradó tudatlanság természetes közös formája lehet.
Igaza volt Bebelnek, amikor az antiszemitizmust az ostobák internacionáléjának nevezte, és még inkább igaza volt Hannah Arendtnek, amikor kimondta, hogy a nem gondolkodás a rosszindulat banalitásának melegágya.
Bebel igaza persze nem abból jön, hogy az elôítéletek valamilyen velünk született, alkati ostobaság termékei lennének, hanem abból, hogy (érvényességük és hatékonyságuk körében) megkötik a racionalitást, felfüggesztik a józan észt, és korlátozzák a gondolkodás képességét. Így válhatnak elôítéletek rabjaivá a legokosabb és legáthatóbb gondolkodásra képes emberek is. Elég, ha bármilyen okból, akárcsak részlegesen is, de lemondanak gondolkodási képességeik használatáról. Ami egyáltalán nem zárja ki – sôt megerôsíti –, hogy emberek általános korlátoltságból, egyszeru ostobaságuk miatt válhassanak elôítéletek híveivé. Általában mégis jól körülírható képtelenség, korlátozottság vagy éppen önkorlátozás teszi lehetôvé és alapozza meg az elôítéletet. Önként is le lehet mondani a gondolkodásról: akár kényelembôl, akár az elôítélet közös szellemének hatására. Van olyan is, aki azért teszi, mert nehezére esik belátni, hogy sorsáért ô maga is felelôs.
Bármi lenne is az ok, az eredmény mindig ugyanaz. Mert az emberek, elôítéleteik által, önmaguk zárják be magukat kellemetlen vagy éppen elviselhetetlen helyzetükbe.
Ugyanis amennyire igaz az, hogy az elôítéleteket gondolati korlátozódás hozza létre, annyira igaz az is, hogy minden elôítélet tovább korlátozza a gondolkodást. A szellemi öncsonkítás pedig állandósul. Az emberi dolgokban nincsenek egyirányú kapcsolatok, vagy egy okra visszavezethetô helyzetek. Magatartásainkban pedig annyi minden fonódik össze, hogy az értelmezések irányát is bármikor meg lehet fordítani.
Az elôítéletek átfogó önkorlátozását is mindenekfelett az biztosítja, hogy az igazságok ismérvei közül csak az egyik (a közös elfogadottság) érvényesülhet bennük, a másik pedig (miszerint egy állítás igazsága attól függ, hogy a neki megfelelô közvetlen – egyéni és közös – cselekvés eredményei megfelelnek-e az állításnak) eleve semmibe vétetik. Így nemcsak az ésszeru gondolkodás számára megengedhetetlen általánosítások, hanem a körkörös érvelések mindenféle formái is hitelt kaphatnak. Lehetséges tehát, hogy az, ami következmény, úgy jelenjen meg, mintha ok volna. Például olyan tevékenységekért lehet a zsidókat megítélni, amelyekre éppen azok (az egyházi és világi hatalmak) kényszerítették, akik vádolják ôket. Leggyakrabban mégis az történik, hogy a valóság valamely (feltételezett vagy valóságos) elemét általánosnak, esetleg egyetemesnek tekintik. Ami egy (vagy néhány) egyénre igaz, azt kiterjesztik az egész csoportra vagy közösségre. A következô torzítás aztán tulajdonságokká gyúrja át a magatartásokat, és természetbôl születettnek, örökletesnek kiáltja ki ôket.
Elég egy cigányról tudni, hogy lopott, máris tolvajnak bélyegzik a cigányokat, vagyis minden cigányt, mondván, hogy ez benne van a vérükben. Hasonlóképpen elég egyetlen zsidóról tudni, hogy ismerve az üzleti élet minden csínyját és szabályát, túljárt más, járatlan ember eszén, és minden zsidót csalónak fognak mondani. Az ilyen jellegu hiteket az ellenpéldák végtelen sokasága sem tudja megingatni. Mert mindazt, ami ellenük szól, kivételnek tekintik, ha ugyan nem olyasminek, ami – úgymond – erôsíti a szabályt.
Az elôítéletek általában annyira általános vagy homályos gondolatok szerint rendezôdnek, hogy már ezért sem lehet ôket ellenôrizni. Ilyen az a sokat szajkózott állítás, hogy “a zsidók kézben tartják a gazdaságot”. Ennek a mondatnak ugyanis mind a három eleme annyira elvont, hogy egyik sem jelöl semmit, aminek (ebben a formában) valóságértéke lehetne. Mindeniket át kellene formálni és meg kellene magyarázni ahhoz, hogy a mondatnak valami értelme lehessen. Következik ebbôl, hogy az ilyen állításoknak maga az elôítélet a kizárólagos értelmük.
De hát az elôítéletek törvényeit nem a valóság, hanem a hit diktálja.
Az elôítéletek különben is azért tudnak, az értelmes gondolkodást kikapcsolva, magukba zárkózni, mert gondolati tartalmukat mindenki készen veszi át. Legnagyobb részük hosszú folyamatokban, ismétlôdô összegezôdések során alakult ki, és több generáció alatt vagy éppen évszázadok folyamán vált azzá a közös gondolati valósággá, aminek ma ismerjük. A hasonló egyéni magatartások összerendezôdése könnyen létrejöhet, de különbözô vagy éppen egymástól alapvetôen eltérô magatartások csak hosszú átalakulásokban rendezôdhetnek össze. Az elôítéletek értelme is, jellege is sokféleképpen és többszörösen megváltozott az idôk folyamán. És csak végül vált azzá, amit teljes joggal lehet elôítéletnek nevezni.
Minthogy a zsidókkal szembeni ellenségesség vagy gyulölet a legrégibb idôkbôl hozott véleményekbôl vált elôítéletté, ennek volt, minden változáson és átalakuláson keresztül, a leggazdagabb, de éppen így folyamatos múltja. Hogy milyen messzirôl jött, arra bizonyságul szolgálhat annak az egyszeru lengyel parasztasszonynak a szava, aki nagy lelki nyugalommal mondotta a televízió kamerája (tehát ország-világ) elôtt, hogy azért nem szereti a zsidókat, mert istengyilkosok. Hiszen (úgymond) ôk feszítették kétezer évvel ezelôtt keresztre Jézus Krisztust. Ugyanezekrôl a réges-régi alapokról árulkodnak a valaha olyan híres oberammergaui passiójátékok is. És mind a két eset azt is mutatja, mekkora szerepet játszott a vallás és az egyház a gyulölet fenntartásában.
A hosszú folytonosságot azonban nem egy, hanem két tényezô biztosította. Az egyik a hatalom volt. A középkori zsidóüldözéseket az egyház vagy valamelyik király azért indította el, mert a zsidók nem voltak hajlandók megtérni és teljesen besorolódni egy olyan hatalom szolgálatába, amely mindenkit azonos életformára és gondolkodásmódra kényszerítve akart uralkodni. Az üldözés politikáját a hatalom azonban csak azért tudta megvalósítani, mert az alattvalók sokaságát is zavarta, hogy a zsidók, hitükkel együtt, kitartottak az életüket szabályozó törvényeik mellett is, nem akartak keresztény szokások szerint élni, és beleolvadni a többség világába. Létük így nemcsak az emberek hitét sértette, hanem zavarta a közösségi szellem érvényesülését is. Ugyanis minden közösség azonosságot követel (a képzeletbeliek azonosulását). Mert ez az egység feltétele és a közös lét alapja. Úgy, ahogy másik feltétele a minden más közösségtôl való elhatárolódás. A közösségeket végül is annyira meghatározza a kifelé irányuló tagadás és a befelé irányuló azonosulás, hogy nem turnek meg világukban semmi és senki idegent.
Hogy a közösségek saját rendjüket minden másénál jobbnak tartják, az csak megnyugtató önigazolás. De erre szükségük is van, mert semmi sem szolgálhatja olyan jól a védekezô önfenntartást és a támadó terjeszkedést, mint a felsôbbség tudata. Akár úgy, hogy az kulturális marad (mint a görögöké volt a hellenizmusban), akár úgy, hogy a hatalmi és állami terjeszkedés szellemi megalapozása lesz (mint a Római Birodalom életében).
Mindez persze addig volt természetes (és általános), amíg léteztek valóságos közösségek. Egyes, addig természetes magatartásrendszerek akkor alakultak át elôítéletekké, amikor szétfoszlottak a közösségi viszonyok, amikor az azonosság igényének helyét elfoglalta az azonosulás, amikor a felsôbbségérzések is átalakultak annak következtében, hogy alóluk ugyanúgy kicsúszott a (közös) talaj, mint ahogy kicsúszott volt az azonosságigény alól is. Egyes szellemi magatartások továbbá azért is alakultak át elôítéletté, mert elvesztették általános érvényüket. Talán ennél is fontosabb volt azonban, hogy a felvilágosodással kibontakozó racionalizmus új szellemi követelmények uralmát hozta, aminek következtében nemcsak az ésszeru gondolkodás igénye szilárdult meg, hanem ez lett minden ítélet és vélemény érvényességének feltétele is. A készen kapott ítéletek gondolkodás nélküli átvétele pedig ellentétbe került a természetessé vált új követelményekkel. Az elôítélet fogalmát tehát csak ezeken az alapokon lehet jogosan használni. És csak olyan – közösségi alapjukat vesztett – közös elképzelésekre, amelyek nem értelmes gondolkodásból, nem ismeretre és megértésre irányuló törekvésbôl, nem tapasztalatok feldolgozásából formálódtak.
Az elôítéletek így nemcsak a modern kor termékei, hanem a modern társadalmi élet szerves részei is. Ami azt is jelenti, hogy létükkel a modern szellem két alapvetô reményére: a humanizmus és a racionalizmus kiteljesedô gyôzelmének hitére cáfolnak rá. Igaz, nem abszolút módon, nem általában és nem elméleti szinten. Hanem annyiban, amennyiben láthatóvá teszik e két alapvetô remény határait. Ezeket, mint általános határokat, a társadalmakat átfogó közös rendezôdések módjaiban és a viszonyok alakulásában is fel lehet ismerni, de nehéz ezen a szinten és elméleti módon megmagyarázni. Viszont könnyu ôket az elôítéletekbôl gyakorlatilag, vagyis a mindennapi élet, a közvetlen emberi kapcsolatok szintjén megérteni.
A humanizmus elve szerint ugyanis minden egyén ember voltában egyenlô voltának közös tudata is gyôzni tud, sôt gyôznie kell. Bízni lehet abban, hogy az emberiséghez (a homo sapiens-fajhoz) tartozás azonossága szerint kialakulhat egy mindenkit magába foglaló közösségtudat is. Feltételezni lehet, hogy a “biológiai” közös valóság nemcsak elméleti tény, hogy nem marad a tényleges közös létet transzcendáló alap, hanem közös tudatként gyakorlati és hatékony összefogó formákat is létre tud hozni. Ez a humanizmus hisz abban, hogy az általános emberi valóság (azáltal, hogy az ember egyetemességének tudata válik összefogó erôvé) erôsebb rendezô tényezô lesz, mint a megélt különbségek tudata.
Ebbôl az elméleti lehetôségbôl azonban semmi sem valósult meg. Az emberek életüket továbbra is csak részleges közösségekben tudják elképzelni. Ugyanakkor a viszonylag átfogó részleges formák képzeletbeliekké váltak. Az emberek pedig éppen ezekkel azonosulnak, és nemcsak hasonló azonosulást követelnek meg mindenkitôl, hanem az ezzel együtt járó szilárd elhatárolódást is rá szeretnék kényszeríteni mindenkire. Ezt megkönnyíti az is, hogy az emberekben egyre erôsödik a különbségek átérzett tudata, miközben mind kevésbé képesek létezô rokonságaikat is figyelembe venni.
A racionalizmus is abszolutizált
formájában cáfolódott meg: azáltal,
hogy az elôítéletek minden érvelésnek
ellenállnak, hogy nincs olyan ésszeruség, amely ki
tudná az emberi gondolkodásból szorítani ôket.
És azt is be kell látni, hogy az értelem még
az emberi gondolkodás felett sem tud úrrá lenni: az
emberi dolgokban mindig van valami, amit sem józan ésszel,
sem tudományos racionalitással nem lehet megmagyarázni.
Végtére is:
Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek1
Álmodni képes.2
Tetszik, nem tetszik, az elôítéletek létezését tudomásul kell venni. Belenyugodni már nehezebb. De nem is kell és nem is szabad. Mert csak addig lehet turni ôket, amíg törvényeik szerint magukba zártan léteznek, és így passzívak.
Tehát addig, amíg a frusztrációkból fakadó és a gyengeségeket kompenzáló egyéni érzések saját erejükbôl nem kapcsolódnak közvetlen kölcsönösségekbe. Addig, amíg a személyes frusztrációk csak közvetve éltetik az elôítéleteket. Addig, amíg az elôítéletek közös gondolatvilága személyes marad és az ellenségességek közvetlenül, csak személyek között bomlanak ki.
Igaz, hogy az elôítéletek egyedi tartalmuk szerint nem tudják egymást kölcsönösen aktiválni, de az is igaz, hogy helyzetüket és érvényesülési módjukat (ezzel pedig értelmüket) meg lehet változtatni. Olyannyira, hogy a külsô hatás olyasmit is ki tud alakítani, ami jellegük szerint, saját erôbôl sose jöhetne létre.
Az elôítéletek jellegét és szerepét persze nem akármilyen hatás tudja megváltoztatni. Egyszeru demagógia, politikai beszédek és más hasonlók nem törik meg az elôítéletek magába zártságát. Viszont minden megváltozhat, ha az érzések lélekbeli részlegességét sikerül áttörni, ha az elôítéletek gondolati tartalmát sikerül olyan közvetlen érzésekkel feltölteni, amelyek már össze tudják fogni az egyéneket, és közössé tudják tenni azt, ami addig passzívan élt bennük. Az érzelmi felhevítés leghatékonyabb módja, ha sikerül az elôítéleteket mítoszok – mindent átfogó mítoszok – részévé tenni. Amihez nem magukat az elôítéleteket kell megváltoztatni, hanem az elôítéletek mögött élô általános érzéseket kell felszínre hozva felhasználni. Az elôítéletek ezáltal olyan mítoszokba olvadnak bele, amelyek világszemlélethez hasonló általános magyarázattá szélesítik az elôítéletek közös gondolati tartalmát, és így hatják át a személyiség egész világát. Ehhez azonban sokakat átfogó folyamatos propagandára van szükség. Hosszú ideig kell azon munkálkodni, hogy a létrejövô mítoszok az elôítéletek gondolati kölcsönösségébôl közös indulatokat alakíthassanak ki. De ha ez a folyamat elég általános, akkor az elôítéletben hívôk együtt olyan közös ideológiát formálhatnak ki, amely másokra is hat, és sokakat vonhat buvöletébe. Ebbôl alakulhat ki olyan szélesedô folyamat, amely már minden más gondolatmód és elképzelésrendszer megnyilvánulási lehetôségét csökkenti, majd meg is szünteti. Az ideológiává szélesített elôítéletet aztán a hatalom is fel tudja használni, akár úgy, hogy az elôítélet híveinek közös erôszakára épülô hatalmi erôszakot egyetemessé és állandóvá teszi.
De az elôítéletek mozgósításának
más feltétele is van. Így szükség van
arra, hogy az ideológiává szélesített
elképzelések ne maradjanak szellemi magatartások,
hanem cselekvéssé is váljanak. És ezt is csak
kívülrôl lehet elérni. Megfelelô cselekvéseket
kell szervezni, méghozzá nem úgy, ahogy a pogromokat
szervezték. Ezek az erôszakrohamok ugyanis egyszeri tömeghisztériák
voltak, amelyek csak részleges “akciókban” teljesedtek ki.
A terrorcselekmények így nem tudtak hosszabb és szélesedô
folyamat részeivé válni, a cselekvéssé
váló magatartások pedig visszahulltak az elôítéletek
világába, amely megerôsödött ugyan, de nem
változtatta meg jellegét. Hogy ez megváltozzék,
ahhoz a cselekvéseket állandó szervezés által
folyamatossá, a tömegek uralmát pedig állandóvá
kell tenni. Így jön létre az a légkör, amelyben
a hatalom még az ellenállás csírázó
alakulását is meg tudja akadályozni. Vagyis a totalitárius
szellem az egész társadalmat át tudja már fogni.
Jegyzetek
1 your philosophy
2 Hamlet: I. 5.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu