Csúri Ákos–Illich Lajos: Gutenbergtõl Spielbergig. (Médiaismeret és filmkultúra.)
Szombathely: Sylvester, 1998.

Csúri Ákos és Illich Lajos tavaly megjelent kötete, mely a Médiaismeret és filmkultúra alcímet viseli, a szerzõk szándéka, valamint a fülszöveg ajánló sorai szerint tankönyv és segédkönyv. Egyre több általános és középiskolában folyik mozgókép- és médiaoktatás, és az ország néhány egyeteme és fõiskolája szaktanárok képzésével is foglalkozik.1 Létezik ugyan már néhány jól használható tankönyv és segédkönyv, de e fiatal tantárgy oktatói nincsenek olyan jó helyzetben, mint kollégáik, akik újabb és újabb tankönyvsorozatok tucatjaiból válogathatnak.2 Ezért minden új munka megjelenése a piacon hiánypótló lehet. A következõkben módszertani szempontból igyekszem megvizsgálni ezt az új kiadványt.

Sajnos sem a fülszövegbõl, sem a bevezetõbõl nem derül ki, hogy a munka tanári kézikönyvnek, tanórákon használható tankönyvnek, vagy olvasókönyvnek készült-e, valamint hogy a szerzõk mely korosztálynak szánják. A témakörök felépítése és egyes gyakran használatos kifejezések lábjegyzetben való megmagyarázása arra enged következtetni, hogy a média és a mozgókép területén még teljesen járatlan (tehát 7–8. évfolyamos) fiatalok számára íródott.

A könyv tematikája átfogó, bejárja az információ fogalmától az írott és elektronikus média mai formájáig, valamint a mozgókép születésétõl a multiplex-hálózatokig vezetõ utat, ezért nehéz kapcsolódni hozzá, és szinte lehetetlen beilleszteni egy hat évfolyamot felölelõ tantervbe. Hagyományos tankönyvként egyébként sem használható, mert noha a könyv elsõ részében még következetesen kiemelések, "vastag betûs" részek segítik a rendszerezést – a késõbbiek során ezek is teljesen elmaradnak –, de sem összefoglaló kérdéseket, sem feladatokat nem találunk az egyes fejezetek végén.

"Médiaismeret helyett inkább Ismerkedjünk a médiával!"

A kötet elsõ fele foglalkozik a médiaismerettel (Csúri Ákos tollából), ezen belül a sajtó, a rádió és a televízió történetével és szerepével, a médiatörvénnyel és a médiaetikával. Az elsõ három fejezet az információ és a kommunikáció fogalmát járja körül, a jelrendszerek kialakulásától – a beszédet és az írást vizsgálva részletesebben – az információs csatornák áttekinthetetlen szövevényéig. A korábban, más tantárgy keretein belül már tanultak néhol új hangsúlyt kapnak, illetve új osztályozási rendszerekkel találkozhatnak a tanulók. (Kedves ötletnek tartom, hogy az egyes témakörök mottójául Murphy-idézeteket választottak, de nem találom a kommunikáció tárgyköréhez illõnek a következõt: "A tévé feltalálása óta az emberiség össz-IQ-ja egyenes vonalú egyenletes mozgással húzódik vissza a képernyõ elõtt ülõk alfelébe, és onnan tovább a szervezeten kívülre." (p. 24.) Mindenesetre jól ellensúlyozza a fejezet egyik nehézkesre sikerült, négy lábjegyzettel ellátott mondatát: "A szándékos verbális kommunikáció mindig együtt jár nem szándékos, nem verbális »felhangokkal«, a szórakoztató kommunikáció révén átadott információ lehet irányító, sõt praktikus, s a par excellence kognitív kommunikáció, a tudományos közlés is tartalmaz affektív elemeket." (p. 26.) Az elsõ két fejezet gondolatmenete összességében kissé csapongó, néha visszatér egy-egy fogalom tisztázásához – talán egy tankönyvben nem túl szerencsésen – többször is hangsúlyozva, hogy bonyolult, még a szakemberek körében sem egyértelmûen kategorizálható fogalmakról van szó. Az információ kezdeti forradalmaitól (beszéd, írás, könyvnyomtatás) azonban már logikus, egyenes út vezet az Internetig.

A nyomottsajtóval foglalkozó, gazdagon illusztrált fejezetben megismerkedhetünk számos nyomdai újítás technikai hátterével és a fontosabb nyomdagép-típusokkal a XVII. századtól napjainkig (pl. gõzgép, rotációs gép, offset nyomás, litográfia, linotype és monotype sorszedõk, fényszedõk). Ezt a sok adatot és nevet tartalmazó részt inkább otthoni feldolgozásra ajánlom.

Az írott magyar sajtó történetének kezdetét (az újságlevelektõl 1848-ig) dolgozza föl igen részletesen a következõ fejezet (pp. 53–72.). Az új lapok megjelenésére mindig az aktuális történelmi helyzet adott magyarázatot, így a sajtótörténet tagolása is a történelmi korszakhatárokhoz igazodik: megtudhatjuk, mit írt a kuruc sajtó, mit olvastak a felvilágosodás korának elsõ magyar nyelvû lapjaiban, hogyan mûködött a reformkori cenzúra, vagy mit írt Kossuth a Pesti Hírlap hasábjain. Ismert történelmi személyiségek köszönnek vissza, ezért ugyan ez a rész is bõvelkedik megtanulásra nem érdemes adatokban és címekben, de az egyes korszakváltások vázlatos jellemzése és az újságok, folyóiratok rövid bemutatása érthetõ, érdekes és élvezetes mûvelõdéstörténeti adalék.

A kötet szerzõi joggal nem tekintették feladatuknak a magyar sajtótörténet egészének ismertetését, így néhány ismertebb politikai napilap és bulvárlap rövid történetével folytatják a jelenlegi magyarországi médiastruktúra felvázolását. (Bevezetésként az MTI történetérõl olvashatunk, azonban anélkül, hogy legalább néhány mondatban leírnák tevékenységi körét, mûködési elvét és célját. Itt találkoznak elõször a diákok a médiatörvény fogalmával is, de majd csak harminc oldallal késõbb tudják meg, mi is az.) Öt napilapot (Magyar Hírlap, Népszava, Magyar Nemzet, Új Magyarország, Napi Magyarország) és három bulvárlapot (Mai Nap, Kurír, Blikk) mutatnak be a szerzõk. Rövid történetükön kívül a lapok politikai szemléletérõl és a tulajdonosukról, kiadójukról kapunk információkat. Talán szerencsésebb lett volna a konkrét lapok – esetenként gyorsan változó – adatai helyett a napi-, heti- és havilapok fajtáit, általános jellemzõit bemutatni és legalább néhány fontosabb rovattípust alaposabban megvizsgálni.

Az elektronikus médiával való ismerkedés ismét egy nagyobb lélegzetû technikatörténettel kezdõdik (pp. 81–99.): Morse távírója, Bell távbeszélõje, a szikratávíró és az ikonoszkóp jelzik a távközlés, a rádiózás és a televíziózás történetének fõbb állomásait. Megismerhetjük az információs robbanást elõidézõ találmányok mûködési elvét és eddigi alkalmazási körét. Ezt követi a magyar közszolgálati médiumok (MTV1, MTV2, Duna Televízió, Magyar Rádió és a városi televíziók) és a kereskedelmi médiumok (TV2, RTL-KLUB, TV3, Szív TV, HBO és néhány rádiócsatorna) történeti ismertetõje. (Ismét egy szerkesztési hiba: a közszolgálatiság és a kereskedelmi jelleg meghatározását megelõzi a konkrét csatornák jellemzése.)

Külön fejezetet szentel a szerzõ a gyötrelmesen lassan megszületõ médiatörvénynek. Választ kapunk arra a kérdésre, hogy miért van szükség médiatörvényre, olvashatjuk néhány alapelvét és megtudjuk, mi az az ORTT. Tanári értelmezés nélkül bizonyára érthetetlen maradna ez az igen fontos, de nehézkes nyelvezetû és sok politikai háttér-információt igénylõ rész. (Úgy vélem, nem szabad magyarázat nélkül hagyni például a következõ, gyerekek számára értelmezhetetlen mondatot: "… ám a törvény megalkotása – politikai játszmák, és a köztársasági [sic!], valamint a miniszterelnök között egyre mélyedõ ellentét végett – éveket csúszott, ami nagy kárt okozott, mind a magyar médiának, mind közönségének."(p. 108.))

A média és a politika viszonyát vizsgáló fejezetet (pp. 112–141.) tartom a módszertanilag leginkább megkérdõjelezhetõnek. Amint maguk a szerzõk is megjegyzik, rendhagyó módját választották a kultúra, a politika és a média közötti összefüggés megvilágításának – interjút készítettek a Magyar Televízió néhány fontos személyiségével. Nagy Richárd, Kornidesz Mihály, Nahlik Gábor és Szinetár Miklós vall a tévénél eltöltött évekrõl. A lejegyzett beszélgetéseket a felnõtt olvasó minden bizonnyal érdekesnek találja majd, hiszen az elmúlt két évtized (kultúr)politikája sejlik át a mesélõk történetein.3 Több szempontból is elhibázottnak tartom azonban, hogy ezek az interjúk tankönyvbe kerültek. Az egyik komoly problémát az jelenti, hogy csak egy igen alapos korrajz nyújthatna segítséget ahhoz, hogy az elmondottakból a diákok számára valóban valósághûen rajzolódjon ki a média és a politika viszonya. Ehhez kevés a lábjegyzetben olvasható rövid bevezetõ. Úgy gondolom, hogy még történelemtanárként is elég reménytelen és kényes vállalkozás a közelmúlt eseményeirõl objektív képet adni, és szinte lehetetlen elkerülni a – különben nem megengedett – politizálás csapdáját. A másik kifogásolnivalót abban találom, hogy a megkérdezett riportalanyok néhány spontán megjegyzése, nyilvánvalóan nem megvágott anekdotikus története a tankönyv hasábjain nagyon meglepõen hat és ezáltal könnyen ellentétes hatást válthat ki. (Tanár legyen a talpán, aki az alábbi sorok olvasása után kézben tudja tartani az órát: "…telefonált Kádár János titkárságáról Jolika. […] »gyere be, a fõnök akar veled beszélni«. Velem? Fogalmam nem volt, hogy miért, gondolkoztam, hogy milyen balhét csináltam, nõ-, vagy pénzügyem lett volna, de az sem volt, viccet sem meséltem akkor éppen róla. Bementem […], Kádár egy öreg veteránt kísért ki […] »Na jöjjön maga vén csavargó!« – szólt felém [Kádár]. «Jolika, konyakot meg kávét!». Ezen egészen meglepõdtem, mert ezt az Öreg csak akkor kérte, ha valami kitüntetés, elõléptetés következett – letoláshoz nem adtak kávét. Rágyújtunk, õ mindig Symphoniára, Jolika behozza a konyakot, leteszi, »hagyja itt az üveget«." (p. 117.) Ezt a fejezetet mindenképpen "csak 18 éven felülieknek" ajánlom!

A közszolgálatiság korrekt meghatározása és a felvetõdõ dilemmák boncolgatása után a médiaetika alapnormáit gyûjtötték csokorba a szerzõk, és a könnyebb érthetõség kedvéért egy-egy paragrafust konkrét televíziós példával is illusztráltak. Olvashatunk – többek között – a felelõsségrõl, a pártatlanságról, a hírzárlatról, a rejtett kamera alkalmazásáról, a személyi adatok felhasználásáról és a szponzorálásról.

A médiaismerettel foglalkozó rész utolsó fejezete ismét könnyedebb hangvételû; a tankönyv írói gyakorlati jó tanácsokkal kívánják ellátni a tanulókat arra az esetre, ha az "évek folyamán vezetõ beosztásba kerülve" interjút kell adniuk. (Valószínûleg itt sem a 12–16 éves korosztályra gondoltak!) Egy kis szerepjátékra biztatják a szerzõk a diákokat, hogy könnyebb legyen majd a médiával szemben csatát nyerni. Ilyen és ehhez hasonló tanácsokat kapunk: "Ha mi vagyunk a házigazdák, akkor legyünk elõzékenyek, udvariasak, a megbeszélt idõpontban ne várakoztassuk, ne bonyolítsunk pont akkor »még fontosabb megbeszéléseket«. Ez öngól. A »Kávét, vagy esetleg egy kis üdítõt?« kérdés bátran elhagyhatja a szánkat, nem rokkan bele a cég, de szeszes itallal csak akkor […] kínáljuk, ha elõzetes információk alapján megtudjuk, hogy ez kifejezetten jó pont." (p. 168.) Sajnos a médiával való személyes találkozás néha valóban komoly manõverezést igényel, de a vezetõ pozícióba kerülõ gyerekeknek bizonyára lesz alkalmuk másutt elsajátítani a füllentés, ügyeskedés, színjáték technikáját!
 
 

"…tudatosabb mozizás…"

A tankönyv filmkultúrát tárgyaló része (Illich Lajos munkája) hagyományos módon, a film születésének elõzményeivel kezdi a vizsgálódást: nyomon követhetjük a fénykép és a mozgókép fejlõdésének fontosabb állomásait. Megemlékezik a könyv a film õstörténetének kiemelkedõ személyiségeirõl – a Lumiere és Pathé fivérek mellett olvashatunk Méliès-rol, akit Illich a tudományos-fantasztikus mûfaj apostolaként méltat. Bizonyára élvezettel olvassák majd a diákok az általa alkalmazott leggyakoribb trükkök leírását (stop-trükk, kasírozás, kettõs expozíció).

A következõ fejezetben ismét a technika játssza a fõszerepet. A kezdeti technológiákkal ugyan már találkoztunk, de most megismerhetjük a hangrögzítés különbözõ módszereit is, és végigkísérhetjük a hangtechnika fejlõdését egészen a mai multiplexekben élvezhetõ DTS, THX vagy SDDS rendszerekig. A színes film technikájának bemutatása elõtt ismertetõt kapunk a fekete-fehér fotók színezésének történetérõl és a színkeverés különbözõ módszereirõl. A mûszaki érdeklõdésû gyerekek örömére részletes leírás szerepel a fejezetben az objektívrõl, a kameráról, a videotechnikáról és a világításról, de a trükkök mûszaki hátterét felfedõ oldalakat bizonyára még többen fogják lapozgatni. A képformátumok történetével is eljutunk napjaink legmodernebb mozijaiba, ahol "a hatás szinte túlszárnyalja a valóságot". Módszertanilag nem találom helyeselhetõnek, hogy ez a hosszabb filmtechnológiai rész (pp. 193–223.) – melynek alfejezetei többnyire a multiplex-mozik, illetve a hollywoodi szuperprodukciók méltatásával végzõdnek – úgy szerepel a tankönyvben, hogy elõtte – és sajnos a késõbbiekben is – alig esik szó a film mûvészi kifejezõeszközeirõl. A hangsúlyeltolódás miatt a könyv – valószínûleg a szerzõk szándéka ellenére – azt sugallja, mintha a film értékét elsõsorban a technika fejlettsége határozná meg. Az egyébként is hollywoodi filmeken felnövõ 12–14 éves korosztálynak ezek után nehéz lesz bebizonyítani, hogy egy nem túl jó hangminõségû, fekete-fehér, uram bocsá’ némafilm is értékes lehet.

A negyedik fejezetben könnyed, köznyelvi stílusban mesélik el a gyerekeknek, hogyan készül el a film. (A leírt folyamat leginkább a hollywoodi tömegfilmek elkészülésére jellemzõ.) A gyerekek megismerkednek a stáb három fõ tagjának (producer, forgatókönyvíró, rendezõ) feladatkörével. A producer – kulcsfontosságú személy – megtalálja a megfelelõ forgatókönyvírót és kiválasztja a rendezõt. Szükség van még további szakemberekre: asszisztensre, operatõrre, technikusokra stb., s végül a színészekre. Néhány hét alatt befejezõdik a forgatás és elkezdõdnek az utómunkálatok – a vágás és a hangkeverés. Miután a stáb szétoszlik, a producer ismét munkába lép: az elõzetes vetítések tanulsága alapján finomításokat eszközölhet, és végül "levezényli a film kiaknázását". A következõkben a hollywoodi filmforgalmazás történetérõl olvashatunk, amely a világon szinte mindenütt mintájául szolgált a forgalmazó cégek mûködésének. A könyv felvázolja a jelenlegi magyar forgalmazás gyakorlatát is.

Aránytalanul hosszúnak és túlontúl részletezõnek találom a hollywoodi stúdiórendszer bemutatását a következõ fejezetben (pp. 233–256.). A rendszer kialakulásának, tündöklésének és alkonyának krónikája után 13 stúdió történetébe tekinthetnek bele a diákok a Paramount Picturestõl egészen az 1994-ben alapított DreamWorks SKG-ig. A rengeteg évszám és név, valamint közel száz hollywoodi produkció – köztük a nyolcvanas, kilencvenes évek sikerfilmjei – felsorolása helyett talán hasznosabb lett volna néhány jellegzetesebb alkotást kiválasztani, és részletesebben elemezni. (Természetesen a tanár kiválaszthat bármilyen filmet vagy filmrészletet, amelyeket az órán elemeznek, de talán segíthet, támpontul szolgálhat egy-egy könyvben bemutatott példa.)

A következõ fontos és hasznos – de sajnos hiányos – fejezet az egyes filmeken túlmutató általános mûfaji jellegzetességeket mutatja be. A filmkultúrával ismerkedõ diákokat mindenképp el kell juttatni oda, hogy képesek legyenek a látott filmek mûfaji meghatározására. A terjedelmi korlátok ellenére elég alapos a filmhíradót és a dokumentum-, valamint propagandafilmet vizsgáló rész. Olyan fontos nevekkel találkozunk, mint Flaherty, Dziga Vertov, Eisenstein, Ruttmann vagy Riefenstahl. Nagy kár, hogy hazánk kiváló dokumentarista iskolájának – az egész könyvben – mindössze két apró betûs sor jut. A tankönyv egyik legnagyobb adóssága, hogy a játékfilmes mûfajok közül csak a legnépszerûbbekkel foglalkozik. A szerzõ lényegretörõen és érthetõen foglalja össze a katasztrófafilm,a western, az akciófilm, a horrorfilm, a sci-fi, a filmvígjáték, a musical és a film noir történetét és legfõbb stílusjegyeit – a mûfaj legújabb alkotásait is megemlítve –, de ismét nagyon aránytalannak érzem, hogy túlnyomórészt amerikai tömegfilmeket említenek (ráadásul anélkül, hogy a tömegfilm és a szerzõi film – vagy ha úgy tetszik, mûvészfilm – közti különbségrõl szó esett volna). Ebben a fejezetben egyedül a film noir kapcsán kerül terítékre az európai mûvészfilm, mint amely a negyvenes években soha azelõtt és azóta nem látott hatást gyakorolt az amerikai filmgyártásra. A mûfajok felsorolásán túl azonban nagyon hiányolható az olyan filmtörténeti jelentõségû stílusirányzatok felsorolása, mint a német expresszionizmus, a cseh, a lengyel és angol újhullám, vagy a német új film, amikrõl sajnos a tankönyv további fejezeteiben sem esik szó. Természetesen védhetõ az a tanári álláspont, mely szerint a filmkultúrával ismerkedõ gyerekeket nem kell azonnal a tõlük távol álló európai mûvészfilmmel "elijeszteni" az igényes filmektõl, de Fritz Lang, Menzel, Wajda, Wenders, Fassbinder, Schlöndorff – és még sorolhatnám a könyvbõl kimaradt rendezõket – munkássága szervesebb részét képezi az európai filmkultúrának, mint sok más megemlített rendezõ.

A gyerekek érdeklõdési köréhez igazodva külön fejezet foglalkozik az animációs mûfajjal. Olvashatunk az animáció elvérõl, õsi technikáiról, természetesen Walt Disney-rõl és a Hanna–Barbera párosról, továbbá a számítógépes animáció legfrissebb termékeirõl. Örvendetes, hogy a hazai animáció jeles képviselõi is helyet kaptak ebben a fejezetben: Macskássy Gyula, Várnai György, Jankovics Marcell, Rófusz Ferenc és Halász János munkáival ismerkedhetnek a gyerekek.

A Filmek és földrészek címû fejezet (pp. 289–305.) igyekszik némiképp helyrebillenteni az amerikai filmek javára felborult egyensúlyt. A magyar mellett a francia, az olasz, a szovjet-orosz, a svéd, az indiai és a japán filmgyártásnak szentel figyelmet a tankönyv a legfontosabb mûfajok, rendezõk és filmek megemlítésével. (Ha korábban nem, talán itt kaphatott volna helyet az imént hiányolt angol, német, cseh és lengyel film.) A magyar filmtörténet rövid összefoglalása a terjedelem miatt nem is léphet igazán túl a különbözõ történelmi korszakok legjelentõsebb mûfajainak, rendezõinek egy-egy mondattal történõ bemutatásán és filmjeinek felsorolásán. (Nem szeretnék hiánylistát összeállítani, hiszen egy tankönyvnek nem feladata a filmtörténet egészének összefoglalása; és ebben a részben sem a teljesség hiánya zavaró, hanem sokkal inkább a megemlített filmek kiválasztásának szempontját tartom néhol megkérdõjelezhetõnek. Ha jut hely a Sztracsatellának, A miniszter félrelépnek, a Pogány Madonnának, akkor Bódynak, Jelesnek, Grunwalskynak miért nem?)

A tankönyv zárófejezete a filmfesztiválok világába kalauzol minket; ellátogatunk Cannes-ba és részt veszünk az Oscar-díj-kiosztó ünnepségen.

A filmkultúrával foglalkozó rész a már többször említett aránytalanságok mellett adósunk marad a film kifejezõeszközeinek (a film formanyelvének) bemutatásával. Csak érintõlegesen hallunk képkivágásról, beállításról, jelenetrõl, kameramozgásokról, montázsról (!), a színészi játékról, és egyáltalán nem kerül sor a filmes elbeszélésmódok tárgyalására.

A könyvhöz nem tartozik bibliográfia, de a szerzõk összeállították az ajánlott olvasmányok listáját (ami valószínûleg egyben a felhasznált mûvek jegyzéke is). Jól használható a név- és tárgymutató, mely külön kiemeli a filmcímeket és a filmes mûfajokat.

Összességében és egészében a könyvet – elsõsorban a fejezetek eltérõ korcsoportnak szóló tematikája miatt – nem tartom alkalmasnak arra, hogy a mozgóképpel és médiával foglalkozó középiskolás vagy fiatalabb korú gyerekek tankönyvéül szolgáljon. Különálló fejezeteit azonban kiegészítõ olvasmányként jól fel lehet használni a különbözõ évfolyamokon. (Például a trükkökrõl vagy az animációról szólót a 7–8. osztályokban, vagy a médiaetikával foglalkozót a 11–12. osztályosoknál.) A technikatörténeti és a legújabb technológiákat ismertetõ részeket pedig biztosan örömmel forgatják majd a tanárok, akiket a diákok ezen a területen gyakran zsebre vágnak. Ott a helye tehát a többi filmes könyv mellett a polcon minden iskola könyvtárában.

Jegyzetek

1 A mozgókép és média iskolai oktatásának jelenlegi helyzetérõl: Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket. Filmvilág 41 (1998) no. 9. pp. 24–25.

2 Az eddig megjelent tankönyvekrõl: Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják. Filmvilág 41 (1998) no. 9. pp. 21–22. és Vidovszky György: Gondolatok a tankönyvtárhoz. Mit is nem tanítunk a középiskolában? Metropolis 2–3 (1998–1999 tél–tavasz) nos. 4-1. pp. 156–164.

3 A beszélgetések egyébként rövidített formában az MRT-MTV-MTV Rt. címû könyvben olvashatók. (szerk.: Schmitt Péter, 1998.)