Bogár és a sógora

– Mit csináltál? Mit csinálsz? Mit kavartál? Minek? – siránkozott a sógora, amikor Bogár belépett a kertes ház udvarára.

Bogár nem válaszolt. Óvatosan körbejárta a szoba-konyhás földszintes házat, a gazos kertet. Belenézett a kútba. A láncánál fogva megemelte a vödröt, majd visszaejtette. A vödör nagy csobbanással zuhant a vízbe. (Régen itt tartották az elrejtett aranyat, az ékszereket.)

Béla szájára tapasztott kézzel, rettegve figyelte.

Bogár föl-alá járkált, nézelõdött. Izmos alakja hol erõsebben, hol alig látszódott a kora esti félhomályban. Úgy mozgott, mintha a másik ott se lenne.

A sógor nem bírta tovább, és hisztérikusan kiabálni kezdett:

– Nem érted! Te ezt nem értheted! Nem! Nem! Nekem õ volt a mindenem! A mindenem ! Csak õ maradt nekem! Mit csináltál vele?

Bogár higgadtan nézte.

– Te félsz?

– Mindenem odaveszett – sírta el magát a sógor.

– Nem fogsz meghatni ezzel – lökte el a kezét Bogár.

A nyakánál fogta meg. Nem érdekelte, hogy felsikoltott. Odanyomta a falhoz:

– Mit csináltál belõle te?

Béla ott vergõdött a kezei között.

– Melyik szemed az érzékenyebb? – kérdezte tõle.

– Nincs nálam a szemüvegem.

– Nem is vagy szemüveges. Vagy újabban az lettél?

– Miért beszélsz így velem?

– Azt kérdeztem, melyik szemed az érzékenyebb. A jobb, vagy a bal?

A sógor rettegve nézte:

– Miért?

– Nem kérdezned kell, hanem válaszolnod. Szóval: a jobb, vagy a bal?

– A jobb. Miért?

– Ezek szerint a jobb.

– Mit akarsz?

– Meg foglak ölni. Remélem ezt érted, te vasutas.

– Már régen nem vagyok az.

– Én pedig már régen eldöntöttem azt, hogy meg foglak ölni. Miben reménykedtél, hogy Spitz engem is valami kútba ölet? Te hülye. Engem szívesen megölne, mert utál, de rád, hallod te kis szarházi mocsok, rád vadászni fog. És élvezni fogja a vadászatot.

– Téged meg el fog kapni.

Bogár rettenetes erõvel összeszorította az orrát. Béla majdnem elvesztette az eszméletét az agyába hasító fájdalomtól.

– Mitõl félsz annyira? – Bogár a füléhez hajolt – Téged nem õ fog elkapni, te hülye, hanem valamelyik beosztott, megbízott, kipréselt, agyonzsarolt idiótája, aki azt hiszi megválthat magának, vagy a családjának valamit, ha téged eltesz láb alól. Benyom a föld alá, vagy cementet töm a pofádba. De ne számíts valami nemes küzdelemre, mert az utolsó pillanataidban csak egy rohadt, rücskös, lezüllött arc fog visszanézni rád.

Bogár magán kívül ordított. Most jött ki rajta az összes gyûlölet, az összes undor mindentõl, és mindenkitõl, amit eddig láthatott.

Szorosan fogta a sógorát.

– Téged is meg fog ölni. – nyögte a sógor, alig hallhatóan.

Bogár nehezen válaszolt. Erõt kellett vennie magán. Meg kellett nyugodnia. Egyetlen parancsot engedett csak át azon a függönyön, ami elborította szemét, az agyát, mindenét; egyetlen szót ismert csak, egyetlen szót ismételgetett : lassabban, "lassabban csináld!"

Ez a parancs úgy zakatolt, az agyában, hogy szinte fájt.

Bogárt nem érdekelte, hogy a sógora felsikoltott. Odaszorította a falhoz, és a két hüvelykujjával fogta meg a két szemét.

– Mit mondtál, hogy melyik szemed az érzékenyebb?

– Talán a jobb. Nem tudom. Nem tudom, mit akarsz, de ez nagyon fáj!

A sógor sikoltozott a falnál.

– A nõvérem meghalt miattad, te állat! Azt hitted, hogy te meg fogod úszni? Tényleg azt hitted?

A sógor sírva kérte:

– Engedd el a szemem! Könyörgök, engedd el a szemem!

– Tönkretetted a testvéremet!

– Te tetted tönkre magad! – nyöszörögte Béla. – Te tetted tönkre, mert bemagyaráztad, hogy minden jár neki.

Bogár megtorpant egy pillanatra. Lihegett.

Kegyetlenül megrázta a sógora fejét:

– Idefigyelj! Nemhogy nem engedem el a szemed, hanem ebbe fogsz belehalni. Vakon és hülyén. Olyan vagy, mint egy kutya, aki nem tanulta meg, hogy mibõl szabad ennie, és mibõl nem lehet. Hogy milyen az élet.

Behunyta a szemét. A parancs, a bosszú és a természet õsi méltósága végre ismét erõt vett rajta. Érezte, hogy nem vezethetik rossz útra az érzékei.

– Te gyerekkorod óta az én családomhoz tartozol. Te ölted meg a húgomat, és Te tetted tönkre a gyereke életét. Úgyhogy Te ne foglalkozz se Spitzzel, se a bandájával, se senkivel. Veled én fogok végezni, mert ennyit megérdemelsz.

Egyetlen kézzel fogta a torkát, de amit kiengedett a kezébõl, azt már nem lehetett embernek nevezni.

Bogár felébred egy nõvel – reggel

Éva ágyában Bogár úgy érezte, hogy ezúttal valóban bajban van.

A nõ belül olyan volt, mintha pont rászabták volna, és õ is úgy érezte, mintha a nõre lenne szabva. Ugyanaz volt a méretük, a szenvedélyeik természete. Úgy érezte menekülnie kellene.

– Miért akarsz elmenni? – kérdezte Éva. – Van hová? Van valakid?

– Nem. Épp azért megyek, mert nincs hová.

– Szeretsz te valakit? Vagy szerettél valaha?

– Igen. De mindig csak baj lett belõle.

– Én jól éreztem magam veled. Tényleg nem maradsz?

– Mennem kell.

A nõ nevetett:

– Fogadok, hogy maradni szeretnél. Mert jól éreztem magam veled, és te is velem.

– Akkor is mennem kell.

– Félsz valamitõl?

– Jobb, ha megyek. De egyet ne felejts el. Hogy mi ketten olyanok vagyunk, mintha egy hülye szabó, pontosan összerakta volna azt, ami a tiéd, meg ami az enyém. Ezt nem fogom elfelejteni.

Éva megállt Bogár elõtt. Félig fiús, félig nõies volt a mosolya, és az alakja is.

A vállain kemény, kipróbált, inas izmok fénylettek. Amikor odaült Bogár mellé, lábait bedugta a takaró alá.

A férfi soha nem érezte magát ennyire otthon. Minden olyan volt mint gyerekkorában, ami elég rövid volt, hiszen öt éves kora óta... – de mindegy – gondolta.

Átölelte a nõt, a fényeket és az árnyakat nézte a mennyezeten.

– Tudsz horgászni?

Éva felnevetett.

– Nem tudom.

– Tanuld meg, hogy amikor egy patak vagy folyó kiszélesedik, a folyása lelassul. A víz akkor a legveszélyesebb. – mondta Bogár.

– Te sohasem vagy nyugodt? – kérdezte a nõ.

– De. Most igen.

– Azt mondtad, akkor a legveszélyesebb a víz, ha nyugodt?

– Igen. Akkor nagyon vigyázni kell.

– Miért?

– Örvényekkel van tele.

– Hát akkor? – nevetett Éva.

– Nincs hát akkor. Én egyszer már meghaltam és most mégis újra itt vagyok.

– Maradj itt éjszakára. És ne hidd azt, hogy én olyan buta lány vagyok. Az apám nem itt élt. Halász volt az Északi tengeren. Amíg el nem vitte egy vihar. Azóta utálom a szelet.

– Ne mondd tovább.

Átölelték egymást.

– Ne félj. – mondta Éva. – Várj nyugodtan. Nem fogsz semmit elszalasztani. Egy ágy nem fog eltéríteni semmitõl.

Bogár nézte a falat, az ablakokat, és félt.

Õ, aki soha senkitõl nem félt, nézte maga mellett a nõt, és tudta, hogy most boldog. De azt is tudta, hogy ezt most nem lehet.

"Nem" – állapította meg – "nem, mert nem lehet."

Éva olyan szoros kapcsolatban élt vele, hogy szemének erejétõl Bogár gyakran hirtelen hátrafordult, és ilyenkor a nõ némán viszonozta a pillantását, feszülten, figyelmesen nézett Bogár arcába, nem vette le róla a szemét, tanulmányozta, minden rezzenését és mozdulatát.

– Mit nézel ? – kérdezte tõle Bogár.

A nõ nem válaszolt, némán ingatta a fejét.

Bogár csak egy dologtól rettegett igazán: hogy a nyugalom, a boldogság elhomályosíthatja az érzékeit.

De a dolgok õsi törvénye szerint rövid idõ múlva megtört a békés világ: Spitz üzent, hogy ideje találkozniuk.

Bogár egy a dzsungelbol a sima, homokos fövenyre kilépo bennszülött éberségével felejtette el az Évával együtt töltött idotlen idoszakot.