Kõháti Zsolt: Tovamozduló ember tovamozduló világban. A magyar némafilm 1896-1931 között.
Budapest, 1996, Magyar Filmintézet.

Kõháti Zsolt: Magyar film hangot keres (1931-38).
Filmspirál No 2, 3, 4, 5 (1996/1., 2., 3., 4. szám)

A magyar filmtörténetírás az 1920-as évek eleje, azaz az 1921-ben megjelent Lányi-Radó-Held-féle A 25 éves mozi kiadása óta elsõsorban az információhiánnyal, az emlékek megfakulásával, a pontos adatok eltûnésével küszködik. Kezdetben nem is volt igény másra, mint a tovatûnõ idõ megragadására, a homályba veszõ történetek megörökítésére. Filmvállalkozóvá lett színészek és iparosok elevenítették fel "történetük" – ma úgy mondjuk: a magyar film történetének – kezdeteit, s rendszerezõ igényük csupán a historikus pontossággal szemben merült fel. A filmrõl, valamint a körülötte létezõ jelenségekrõl (mozik, ipar, érdekképviselet, stb.) szóló szövegek tudományosabbá válásával azonban nem csökkent a magyar film kezdeti korszakait övezõ fehér foltok nagysága. A múló idõ eltüntette a személyes emlékeket, a filmipari rablógazdálkodás és a világháború pedig magukat az értékelhetõ mûveket semmisítette meg. Éppen ezért kerül furcsa helyzetbe még ma is az, aki a magyar némafilm történetének megírására vállalkozik: olyan folyamatokról és eredményekrõl kell számvetést készítenie, melyeket nemcsak hogy a korszak kutatóin és az esztétákon kívül alig ismer valaki, hanem meg kell küzdenie a teljes korszakot jellemzõ forráshiánnyal is. A történetíró ezért mindig (alap)kutató is egyben: munkája elvégzéséhez nem elegendõ a már összeállított adattárak-hoz nyúlnia, hanem újra és újra végig kell járnia az apró mozaikkockák összerakosgatásának folyamatát. Éppen ezért egyetlen eddig megjelent filmtörténet sem értelmezhetõ úgy, mint a magyar film történetérõl íródott, szabadon választott szempontrendszerû elemzõ tanulmány, mert egyetlen alkotó sem kerülhette meg kutatási eredményeinek részletes publikálását; a tudományos eredmények felmutatásán túl ez mindannyiuk vállalandó kötelessége volt.

Rendszeres magyar filmtörténeti kutatások az 1960-as évektõl, fõleg Nemeskürty István munkásságától datálhatók. A téma módszeres és alapos feltárására azonban csak az 1990-es években, a mozi centenáriumához közeledve lehetett sort keríteni, s a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatásával lehetõség nyílt a Magyar Filmintézetben született eredmények publikálására.

Kõháti Zsolt könyve az új filmtörténet-sorozat részeként a mozgóképet elsõsorban kultúrtörténeti-társadalmi jelenségként értelmezi. Ez a megközelítés ö noha jóval szélesebb körû a magyar némafilmes korszakot eddig elemzõ munkáknál ö kissé megnehezíti ugyan a szöveg adatbankszerû használatát, ezért azonban kárpótol mindenre kiterjedõ információgazdagsága. Úgy tûnik, a szerzõnek sikerült kikerülnie azokat a csapdákat is, melyek a filmtörténetet a film mûvészettörténetévé, esetleg kizárólag a filmgyártás (technika) történetévé szûkítenék le. Kõháti Zsolt számára a film (a mozgókép) a köré épült intézményrendszerrel és az ezen intézmények mûködésébõl származó produktumokkal együtt jelent egy "civilizatorikus és mûvelõdéstörténeti, valamint kommunikációs jelenséget", azaz a világ és a benne élõ ember kölcsönhatásának egyik lehetséges vetületét. Könyve ezért elsõsorban egyfajta mûvelõdéstörté-neti tanulmányként, egy kialakuló új jelenség (és hatásának) históriájaként olvasandó. Ha úgy vesszük, mindez akár a címül választott Szabó Dezsõ-idézet magyarázataként is értelmezhetõ: "Tovamozduló ember tovamozduló világban"; az ember és világa áll a középpontban, a magyar némafilm története pedig mindezek megismerésének lehetséges eszköze.

Kõháti könyve elsõsorban talán rendkívüli precízségével hat a filmtörténettel ismerkedõ olvasóra. Következetesen ellenõrzöttnek és aprólékosan dokumentáltnak tûnik minden egyes hivatkozása, érezhetõ a különféle forrásokban fellelt, sokszor egymásnak ellentmondó adatok rendszeres összevetése. Még meglepõbb, s abszolút korrektséget sugalló a könyv felépítése is: a közel négyszáz oldalon a legkisebb információmorzsa is a helyére kerül, a szerkezet jól áttekinthetõ, s néhol a legmeglepõbb helyeken bukkan fel egy-egy, az aktuális esemény rekonstruálását segítõ kiegészítõ információ. Mindehhez olyan mértékû filológiai alaposság is járul (nevek változó helyesírásának követése, idézett szövegek grammatikai-stilisztikai pontatlanságainak jelzése és korrigálása, stb.), amely – el kell ismerni – nem mindig jellemzõ tudományos vagy ismeretterjesztõ irodalmunkra.

A rendkívüli részletgazdagság egyik fontos következménye a filmszakmában érdekelt személyek munkásságának pontos kirajzolódása. A stáblisták, címjegyzékek, visszaemlékezések nyomán feltárt kapcsolatrendszerek, a kiemelkedõbb személyiségek érdekeltségeinek feltárása a filmgyártás változásait indukáló fontosabb történések megértéséhez vezethetik el az olvasót ö gondolok itt például a különbözõ törvényi szabályozásokat megelõzõ vagy kísérõ hatalmi villongások és érdekképviseleti harcok egyes szereplõinek meghatározó voltára.

A szerzõ tagadhatatlan érdeme az is, hogy könyvében merészen áthágta a korábbi ö részben politikai, részben szakmai ö kereteket, s a magyar némafilm története helyett a hazai mozgófényképezés kialakulásának históriája született meg kezei alatt. Igaz, tárgya ö a kezdeti formai, szervezeti kísérletezgetés idõszaka ö szinte követeli ezt a közelítésmódot. A régészecset aprólékos mozdulatával söprõdik hát itt egybe film és mozgókép, magyar és Magyarországon született produkció egyaránt. Filmtudományi jelentõségén túl azt sem szabad elhallgatnunk, hogy ez a megközelítés tette lehetõvé, hogy az író figyelme valamelyest a magyar mozik, a filmvetítés intézményei felé is forduljon, melyeknek történetisége a legutóbbi idõkig szinte teljesen elkerülte a kutatók figyelmét.

A könyv legfontosabb erényei éppen abból a már említett fogyatékosságból származnak, hogy a magyar némafilmgyártás termékei jórészt láthatatlanok. A kutató ezért kénytelen vállalni a hangsúlyeltolódást, s mûvek helyett inkább azok holdudvarát és keletkezéstörténetét elemezni. A fennmaradt munkák megítélésében viszont Kõháti szigorú, de óvatos kritikus: megállapításai inkább szakmai (formanyelvi), mint esztétikai jellegûek. Igaz, e sajátossága pontosan megfelel a könyv bevezetõjében vállalt feladatának, hogy a magyar némafilmet elsõsorban mint "vizuális jelenséget" tárgyalja ö feltehetõen a tisztán mûvészetközpontú megközelítéssel szembehelyezkedve. S hogy ez mennyire következetesen vállalt út, s nem csupán a hiányból fakadó kényszer, azt az jelzi, hogy elemzési szempontjai változatlanul élnek tovább a magyar hangosfilm kezdeteit feldolgozó tanulmányában is (Magyar film hangot keres), holott ezt a filmek megsemmisülésébõl származó információhiány már nem tenné szükségessé. Az érdeklõdõ olvasó számára ez már kis hiányérzetet is okozhat: talán jobban eligazíthatna a televíziós csatornákon jelenleg is szinte folyamatosan futó korai magyar hangosfilmek között. Éppen ezért ö a részletesség és a történeti alaposság miatt ö mindkét kötet elsõsorban a korszak kutatóinak ajánlható.