Jochen Schmidt
Velem mindig történik valami

        „Az ember addig fiatal, amíg egyszerűsít.“ (Örkény István)

(BERLIN – BUDAPEST) Az íráslecke helyett esténként pizsamában kimászom
időnként a házunk tetejére és felfújom az űrhajómat, amit napközben az
ágyam alatt tartok egy dobozban.  Jó, hogy az űrhajó gumiból van, mert
ez a rugalmas anyag lehetővé teszi, hogy az űrhajó nagyobb sebességre
kapcsolva majdnem tetszőleges távolságokra is eljusson.
Legtöbbször a múltba repülök vele, ez csak egy ilyen magyar felfújható
űrhajóval megy, amit sajnos már nem gyártanak. A magyarokhoz a világűr
mindig közelebb volt, mint hozzánk az NDK-ban, ezt tudtam egy magyar
bélyegsorozatról, ami egy Mars-repülést ábrázolt. Az űrhajók elég
amerikaiasan néztek ki, mint a scifikben. Csodás volt, ahogy egész
rajokban keringtek a Phobos, a Mars holdja körül. Gyerekeknek volt
pléhből készült holdjáró, amely mozgás közben egy habszivacs labdát
egyensúlyozott, nekem sajnos sose  volt olyanom.  A magyaroknak
valószínűleg azért volt hozzáférésük az űrhajózáshoz, mert ők maguk a
Szíriuszról jöttek, ezért nincsenek rokonságban egyetlen más néppel
sem a világon, kivéve talán az egyiptomiakat.  Eknaton ugyanis ómagyar
nyelven beszélt, amiről meggyőződhet az, aki tudja olvasni a
hieroglifákat és a rovásírást is, amit ma megint használnak
helységnevek kiírására, elsősorban azért, hogy átragasszák vele a
román nyelvű feliratokat. Aki csodálkozik azon, hogyan tudtak a
magyarok ezer éve ilyen hosszú utat átrepülni a világűrben, az előbb
gondolkodjon el azon, miért éppen a magyarok találták fel a
C-vitamint. Hogy a magyarok találták fel a röntgenkészüléket is, azt
csak később olvastam Illyés Gyulánál. Az ember a szájába vesz egy
villanykörtét, és akkor az orvos belekukkanthat a hátsójába.
Hogy milyen érzés egy magyar űrhajóban utazni, azt el tudjuk képzelni
egy régi Ikarus 260-ban. Miért hívják ezeket a buszokat Ikarusnak?
Mert a magyarok minden utazása a Napba visz? Kelet-Németországban
valamikor 30 000 darab volt belőlük, a legutolsót 2010. augusztus
31-én látták Zeitzben, majdnem észrevétlenül tűntek el a színről.
Mint az elefántok, vonulnak vissza életük végén a születési helyükre,
ezért látni ma ennyit belőlük Budapesten (a kubaiak sajnos nem tudnak
átkelni az óceánon). Egyébként a Trabantok, Wartburgok és W50-esek sem
érzi már jól magukat Németországban., ahol gyakorta kénytelenek
használtautó-kereskedések vagy bowling-centerek reklámozására
szolgálniuk. Budapesten a Várba láttam egy Trabantot, amelynek az
üvegére belülről egy műanyagdobozt erősítettek, amibe a résen
keresztül be lehetett dobni egy pénzdarabot, és ez volt odaírva: „Your
donation will be spent on my maintenance, Thank you”.
 

1989 augusztusában itt üldögéltünk a Hilton szálló tövében, Danone-joghurtot és fehérkenyeret eszegettünk, és azt fontolgattuk, hogy eltölthetnénk-e itt az egyik kőpadon az éjszakát. Egyikünk Románia óta nem mosott lábat, és kibírta egészen Berlinig. Én egy kicsit csalódott voltam a Halászbástyától, amit olyannak képzeltem, amilyen a Kleine Bastei az Elbsandstein hegységben.  Nap közben megszólított egy ember, és egy cetlire felfirkált címet mutatott, hogy tudom, hogy ez hol van. Nem, mért mi ez? Hát éppen ott találkozik most mindenki az NDK-ból. Fogalmam sem volt, miről beszél, mi eljöttünk már néhány hete otthonról. Még mindig ki voltunk éhezve a romániai hegyi túránk óta. Mivel Magyarországon volt dinnye, Schweppes és a világ minden lemezét lehetett kapni, azt hittük, a magyarok már célba értek. 
Beléptem életem első McDonalds-ába a Váci utcában, és megleptem magam egy hamburgerrel. (Cselesek voltunk: egy hamburgerből az élelmiszerboltban vett sajttal olcsón cheeseburgert is lehetett fabrikálni.) A McDonalds előtt ott álldogált egy kövér japán fiú baseball sapkában és unottan szürcsölte a turmixát. Neki nem volt semmi különös abban, hogy ilyen korszerűen táplálkozott. Irigyeltem ezért, pedig neki sokkal több oka lehetett volna arra, hogy engem irigyeljen, de ezt akkor még nem tudtam.

Felfújható űrhajómmal Magyarországra repülök, abba az országba, ahol a vízcsapokból kis manók jönnek elő.  Olyan dolgok után kezdtem kutatni, amelyek hozzátartoztak a gyerekkoromhoz, de ma már nem lelhetők fel Németországban. Néhány éve arra vágyom, hogy újra találkozzam ezekkel a tárgyakkal, hiszen nem búcsúzhattunk el tőlük, egyszerűen hipp-hopp eltűntek. Gyerekkoromban a játszótereken volt egy űrhajó formájú szerkentyű, amelyben gyűrűkön lehetett egyre följebb kapaszkodni, és ha esett az eső, bedugtuk a fejünket a csúcsos bádogtető alá és vártuk a visszaszámlálást. 
Láttam egy ilyen mászókát egy magyarországi fekete-fehér fotón, és most égre-földre keresem, de a játszótereket felújították.  A fordulat előtt nem figyeltem fel az ilyen részletekre, mert maguktól értetődőek voltak.  Budapesten újra összeszedtük magunkat a néhány hetes romániai hegymászás után, ahol magunkkal hozott zacskós leveseken és édesítő tablettákon éltünk. Romániában a vietnami szárított rákdarabkákon kívül semmi ennivalót nem lehetet kapni. Amint Nagyvárad után átkeltünk a határon, hirtelen rákapcsoltak a vonatra egy étkezőkocsit, ahova vonakodva léptünk be, féltünk, hogy elzavarnak minket.  Várakozásainkkal ellentétben terített fehér asztalok mellett foglalhattunk helyet, és egy pincér megkérdezte, mit parancsolunk. Hogy valaki ilyesmit tudakoljunk tőlünk, ez három hét Románia után felért egy kultúrsokkal. 
Mi volt az, amit Magyarországról ismertem? 
- A ketchup! Nagyon ritkán, talán csak egyszer egy évben lehetett kapni nálunk a berlini lakótelepi vásárcsarnokunkban, ki se csomagolták a kartondobozokból, mert az emberek úgy tolongtak érte, mint a hangyák. Ha véletlen szerencse folytán éppen ott voltam a csarnokban, mindjárt három flakonnal vettem, ennyit kaphatott mindenki. Otthon megpróbáltam rábeszélni a fivéremet, jöjjön ki velem még egyszer, vegyünk még fejenként három-három flakonnal.  Az volt a legjobb, ha egy hideg virslivel tunkoltunk bele a flakonba. Nálunk csak egy „Mostrich” nevű ketchup-pótlékot lehetett kapni, a háború végnapjaiban találhatták fel. Vagy ami még rosszabb volt: üveges lecsó. Ez már majdnem olyan rosszul hangzott, mint a dácsa meg a Moszkvics. 
- A bűvös kocka is magyar találmány eléggé meglepő módon. Volt hozzá egy leírásunk, úgyhogy meg tudtam csinálni, oda se kellett néznem. A fél iskola odahordta nekem a bűvös kockákat, amiket a szünetben gyorsan helyreforgattam, ezért aztán úgy tiszteltek, mint egy sámánt.
- Soós Károly és Gyarmati János, akik az NDK nemzeti válogatott futballcsapatának az első edzői közé tartoztak az 50-es és a 60-as években. Akkoriban a játékosok még a mamájuk által szeneszsákokból varrott trikókban játszottak. Miért voltak magyar edzőink? Vajon a németek mind ottmaradtak volna Sztálingrádnál?
 - Egy MALÉV-es hányós zacskó, a legjobb barátom hozta nekem a Balatonról, mert mindig rosszul lettem az autóban. Én még sosem repültem. Ezért hittem azt első repülőutamon New Yorkba, hogy minden utasnak van egy ejtőernyő az ülése alatt. 
- A főhős magyar nénikéje a fordulat utáni kedvenc filmünkben, a Florida, a paradicsomban.  Valahányszor legyőzte kártyában az őt Clevelandben meglátogató bűnöző unoköccsét, azt mondta erős akcentussal, és mi nem győztük eleget utána mondani: „I am the winner”. Még mielőtt egyetlen szót tudtam volna magyarul, tudtam magyar akcentussal angolul beszélni!
- A Bolyaiak, apa és fia, a nem-euklidészi geometria megalapítói, bár mi már az euklidészit se nagyon értettük. Hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, ez csak Kelet-Európában juthatott eszébe valakinek. Azt hiszem, hogy a nyugati párhuzamosok nem is találkoznak a végtelenben.
 - Lukács György, a fordulat után felvettem egy kurzust az egyetemen A regény elmélete c. művéről, mert a cím alapján azt gondoltam, hogy ebből meg lehet tanulni, hogyan írjuk meg a tökéletes regényt, de csak annyit tanultam meg belőle, hogy „transzcendentális hontalanságban“ szenvedek. 
- Törzs Dénes, az NDR, a nyugat-német televízió harmadik csatornájának barátságos bemondója, aki szombat délutánonként mindig segített nekünk ráhangolódni a Buster Keaton filmekre. Volt valami enyhe irónia a tekintetében, és ugyanakkor olyan kedélyesnek hatott a gyapjúmellényében, ami nagyon vigasztaló volt, mivel mi Keleten éltünk és a Nyugatot néztük. Neki már sikerült, de láthatólag még nem felejtett el minket, mert a barátságos nézése, ezt éreztük, nekünk szólt. 
- „És jövőre a Balatonnál". Egy osztálykiránduláson azok közé tartoztam, akik inkább egy Louis de Fun?s filmet akartak nézni a tévén a diákszállóban, mint ezt a DEFA-filmet a szabadtéri moziban. Én akkoriban elvből nem néztem keletnémet filmeket.  A többiek aztán lelkesen mesélték, hogy ebben a magyarországi roadmovie-ban egy holland autóstoppos lány levetkőzött. Hogy hagyhattam ezt ki? Hiszen a meztelen jeleneteknek tulajdonképpen tévedhetetlen szakértője voltam. Hogy Magyarországon laza erkölcsök uralkodtak, ezt tudtam már az "Örömszerzés" c. magyar felvilágosító könyvecskéből is, amit a papírgyűjtésnél halásztunk ki a kiselejtezett papírhalomból.  A két főszereplő, egy bajuszos férfi és egy szőke nő, akik folyton kihámozták egymást a koptatott farmerjeikből, hogy aztán közösen végezzenek tornagyakorlatokat, minden képen elfordította az arcát a fényképezőgéptől. Nem az volt nekik a fontos, hogy híressé váljanak, csupán csak az örömszerzésre vonatkozó tudásukat akarták továbbadni. 

*
2012 szilveszterén megint Budapesten kötök ki, ami a sötétség miatt egyszerű. Egy már majdnem egészen elfelejtett keleti-blokkos sötétség az utcákon, amit néhány nap után megtanul értékelni az ember, mert így legalább itt még látni a csillagokat. Végre egy olyan országban vagyok, ahol nem muszáj megtanulnom a nyelvet, gondolom magamban.  De amikor egy táblán egy autó-ábrát látok és a „gépkocsi“ feliratot olvasom, az azért megráz. A legjobb vezetéknevek: Franz Mehl (Ferencz Liszt), Marc Tapfer (Marc Bator), Stefan Schneider (István Szabó), Michael Möbel (Michel Butor), Judith Bürger (Judit Polgár), Jan Lieb (Jan Kedves), Emmerich Gärtner (Imre Kertész), Georg Wald (György Ligeti), Thomas Morgendämmerung (Tamás Hajnal), Judith Fischer (Judit Halász).  És a félelmetes cseh válogatott játékost az egzotikus „Ujfaluąi” névvel egyszerűen csak  „Neudorfer”-nek hívják.  Szívesen böngészem a lakók neveit is régi házakban, és örülök a nevek véletlen, de sokatmondó együttesének. Az egyiken ez áll: 
„Détári”, egyszer az Eintracht Frankfurtban játszott!
A Hotel Astoria azelőtt a titkosszolgálat szállodája volt.  Itt szállt meg Franz Fühmann. Vajon lehallgatták-e Fühmann szobáját? Talán még megvannak a szalagok valahol, és lehet hallani a horkolását?  Fühmann mérgelődik a naplójában, hogy a szobát csak reggelivel lehet kivenni, hogy ez valami „Habsburg csökevény“. Mint a lágytojás pohárban, amit mindenütt adnak. Azt írja, hogy a magyarokhoz közelebb érzi magát, mint a nyugat-németekhez. Én is így vagyok vele, amikor a könyvesboltban fölfedezem 
Janikovszky Éva, Réber László és Reich Károly gyerekkönyveit, amik nekem gyerekként megvoltak. Ha egy retro-Café az úttörők 12 pontját olvasom: "10. Egészségesen élek, edzem testemet".  Ha az Andrássy úton a Lengyel kulturális központ kirakatában egy Polski Fiatot látok, a teteje megrakva csomaggal, gitárok, tévé, szamovár, kínai táskák, tollas ütők, kávédaráló, mixer. A sárhányó szigetelőszalaggal van megbucherálva.  Vagy
amikor egy 60-as évekbeli magyar tévéjátékban egy szputnyik alakú játékórát fedezek fel, amilyet éppen most vateráztam magamnak drága pénzért a eBay-en.
 Szívesen látnám magam itt 18 évesen mászkálni az utcákon túracipő helyett viselt melósbakancsban.  Mindig azt hiszem, hogy ha eljövök egy helyről, ott marad utánam egy klónom,  és arra vár, hogy kiszabadítsam. De vajon most hogy nézhet ki? Mit a sok hajléktalan közül valamelyik? Miért néz úgy rám a cigányasszony az egyik ház küszöbén, mintha ismerne? Ott ül minden éjjel hóban-fagyban, vatagon a szoknyáiba burkolózva.  Lehet, hogy a klónom megtanult magyarul, hogy előkészítse a nyugatra szökését, de aztán rabul ejtette ennek a nyelvnek a szépsége, és itt maradt az országban? 

Vajon bajuszt visel most, mint Leslie Mandoki? Mire jók ezek a magyar bajuszok egyáltalán? A szamurájok azért viseltek bajuszt, hogy a csata után ne nézzék őket nőknek, mert azoknak a fejét szó nélkül elhajították. A férfiakét feltűzték egy rúdra, kifestették, megfésülték és a győztes hadúr a fejek sorfala között lépdelt végig- Erről egyik harcos sem mondott volna le. 
A metróban hozzá kell szoknom a mozgólépcső szokatlan sebességéhez, ez is egyfajta otthonosság!  Ráadásul a futószalag iránya naponta változik minden átlátható rendszer nélkül.

Fillér-pénzérméket hagyok a hosszú mozgólépcső-kapaszkodókon legurulni, mint amikor érettségi osztálykiránduláson Leningrádban voltunk, ahol lent a felügyelőnők házikóin koppantak. Egy kijelző számolja a legutóbbi szerelvény indulása óta eltelt időt. Ez újítás, ami már 1989-ben is elragadtatással töltött el. Nálunk sose lehetett tudni, hogy érdemes-e várni a következőre. Deák tér, mindig örültünk, amikor ezt bemondták, mert úgy hangzott, mintha fuldokolna a bemondónő. Kossuth Lajos ellenezte a kiegyezést Ausztriával, Deák mellette volt. Egy ilyen fontos kérdésben sose lettem volna képes dönteni.  A szerelvény gyártója a "?????????? ????????????????? ????? 1983? ??????? ? ????." A kapaszkodók olyanok, hogy az ember balkézzel kapaszkodik és barátnőjével a karjában himbálózik az őserdőben, mint Tarzan.  Ilyesmi nálunk nem volt. 
Ezért aztán nem is értettem sose a karikatúrát a „vastag Lengren-könyvben“, ahol egy pasas a villamoson egy nő hatalmas fülbevalójába kapaszkodik a fogantyú helyett.
Kelet-Berlinből jövök, ahol a legutóbbi évekig még a háborút követő időszakban éltünk, de ahol ebből időközben már nem látni semmit, és hirtelen egy olyan városban találom magam, ami még tele van tűzfalakkal, ilyen sok mindenről árulkodó nagy felületekkel. Az útikönyv folyton a tarka szecessziós homlokzatokhoz akar elirányítani, de én meg Budán véletlenül rábukkanok egy példaértékű bauhausos lakónegyedre.  A 20-as évek üdítően tárgyilagos építészetére, amelynek a lapos tető az emblémája. A kerek, kiugró balkonok, az ökörszem-ablakok, az antenna-árbocok, az akkoriban modernnek tartott hajózás reminiszcenciái.  Ugyanilyen féletétlenül találom meg a Ganz-gyár épületét, ez meg egy darabka Moszkva. Az út odáig kilométer hosszúságú csarnokok mentén vezet, amelyek tömve vannak kínai áruval. A visszaúton a Semmelweis egyetem  aulája a tarka üvegcserepek átszűrődő napfényben.  Micsoda merész, tárgyilagos, modern vonalvezetés, amire a 70-es években még képesek voltak. És Finta József professzor az Intercontinental szállója óta egyre abszurdabb hotelpalotákat és áruházakat épít a posztmodern egy kispolgári változatának stílusában. Magyarországon is érvényesül az az ökölszabály, hogy a legcsúfabb épületek mind az elmúlt 25 évben épültek.
Mivel minden villamossal és busszal a végállomásig utazom, véletlenül megtalálom, és csak véletlenül lehet megtalálni, a gyermekvasutat, ahol a gyerekek kezelik a  jegyeket, és az ablakok mellett oroszul van kiírva, hogy kihajolni veszélyes. Odakint hó borítja az erdőt, a ködben felbukkan egy állomás a falon egy freskóval, amely muzsikáló úttörőket ábrázol.  Aztán még egy sátortábort is kisúttörőkkel, akik a virágokban gyönyörködnek és őzeket simogatnak. Ezeknél ez még a jelen idő? Ezután megint csak véletlenül egy fogaskerekűvel megyek le a városba, Budapest hegyek között fekszik. 

Villamos, omnibusz, autóbusz, földalatti, trolibusz, helyiérdekű vasút, taxi, komp, biztos vagyok benne, hogy van egy tengeralattjáró összeköttetés is Fiuméba, csak nem verik nagydobra.  Magyarországnak van tengere, Horthy admirális volt, de hát valójában Csehország is tengerparti ország, mert ott meg ahoj-jal köszönnek. Mekkorának kéne lennie a világnak, ha minden ország akkor volna, amekkorának érzi magát? Én örülnék, ha Németország kisebb volna.  Milyen jól érzem magam mindig Berlin és Drezda között az Eurocity vonaton, amely tovább megy Prága felé, ezért aztán a bemondónak csehes az akcentusa.  Szép lenne, ha Németországban csak külföldi vonatok járnának, akkor minden utazás felüdülés volna, nyaralás Németországon kívül.
És amikor egy bezárt bolton ezt a táblát látom: "Hanglemezbolt", hirtelen minden újra eszembe jut.  ‚89-ben Budapest tele volt ilyen üzletekkel. Vagy csak ezeket kerestük? Még emlékszem, ahogy a Velvet Underground iránt érdeklődtem az eladónál.  Megfordult, és egy egész nagy halom lemezt tett le az orrom elé, és én restelkedtem, mert legfeljebb egyre számítottam, és arra se futotta pénzemből. (1000 forint, DDR-Mark 1:7, D-Mark 1:50, ezek olyan számok, amiket az ember sose felejt el.) Egyikünk vett magának egy ujjatlan Heavy-Metal-T-Shirt-öt "Rock against Reagan" felirattal, ez ellen voltaképpen az NDK-határőröknek nem lehetett semmi kifogásuk. És különben sem tudtak angolul. 
Valamennyi híres magyar, aki odáig vitte, hogy rákerült egy bankjegyre, vagy éhen halt, vagy vérbajban pusztul el, vagy öngyilkos lett. Egy külvárosi bolhapiacon valamelyikünk vett egy Manhattan-térképet, hosszában nagyobb volt, mint széltében, ha egyszer odavetődünk, ez legalább már megvan… A kempingben a hollandok különleges illatú dohányt szívtak. Lehetett még olcsóbban is éjszakázni, a „DDR-KZ”-ben, a NDK-lágerben, amit azért állítottak fel, hogy a kelet-német csavargók ne a Margitszigeten verjenek sátrat. Éjszakára elvették az embertől az igazolványát, és ha reggel 6-kor elhagyta a szálláshelyet, akkor visszakapta.
Eszembe jut a gombóc fagylalt, mindenféle színben lehetett kapni, még mákfagylalt is volt.  Mindig a legkülönlegesebb fajtákat próbáltuk, míg aztán végül hiányozni nem kezdett az otthoni lágy vaníliafagylalt. Kinyitható asztalkákon árultak az utcán Schweppes-et és Coca Colát. A kelet-német márkát olyan rosszul váltották át, hogy becsapva éreztem magam, a szocializmus építése folyik itt, vagy mi? Miért járjak akkor én rosszabbul, mint a nyugatnémet turisták, akik otthon biztos mind munkanélküliek voltak? Elvettem egy üveget és észrevétlenül odébbálltam vele, a hátamban éreztem a nyomomba eredő tömeget, azóta is előlük menekülök. Az üveg pont beleillett az NDK-s hátizsákom oldalzsebébe,  még sok későbbi kiránduláson is jól fog jönni.  Ezeket a nagyon praktikus üvegeket ajándékba kapta az ember, ha vett egy üdítőt és meg is tarthatta! Most a budapesti parkokban ilyen üvegekből összerakott madáretetőket látok a bokrokba kiakasztva, még kis esővédő tetők is vannak a kis odúk fölött. Biztosan nyugdíjasok barkácsolták, íme egy még feltáratlan népművészet.

*
Annak idején a Nyugatot kerestem Magyarországon, most a Keletet keresem. Egy antikváriumban ott a „Kisdobos” egyik száma1953-ból. Gyerekírással egy levél a „Drága jó Rákosi elvtárs”-hoz. Magyarul tanulok, hogy ezt el tudjam olvasni, meg hogy mint magyarok, tudjak én is az ufókkal kommunikálni. Az üzlet bejáratánál ott áll egy stósz színes műanyagkosár fekete fogóval, nekünk is ilyen volt, nem? A könyvesboltban bevásárlókosárral vásároltunk, ezt teljesen elfelejtettem.
A Duna-parton egy régi házon Wernesgrüner Pilsnert reklámoznak, amit az NDK-üzletekben hiába keresett az ember. Mellette a felirat „Moszkva Autoexport”. Azt hiszem, csak az olyan városokban érzem jól magam, ahol nem lehet tudni, hogy a neonreklám új-e, vagy csak ottfelejtődött, mint a Zepter neonreklám az egyik házon az Erzsébet-híd közelében. 
Vagy az üvegből készült kerek ajtókilincsek a legjellemzőbbek Magyarországra, amik olyanok, mint két szem, és amikkel mindenütt lehet az éületeken találkozni az egész országban?
Az  Újlipótvárosban egy freskó, amely egy lakatost ábrázol munka közben.  A kerékcsere általam ismert egyetlen művészi ábrázolása. A házakon itt-ott még fellelhető a házakon a munka ilyen művészi átlényegülése, és mindenütt kiveszik a részüket a nők is a munkából. 
Óbudán egy trafóház úgy néz ki, mint egy betonból készült UFÓ. Vagy talán az is?
Egy óriási klubban egy egykori gyárban, ami olyan, mintha felrobbant volna benne a magyar történelem.  Telefonkagylók mint vécéklincsek, egy Elvis-figura, ami női melleken sílesiklik, babák porszívókarokkal, a falakon  hegesztőálarcok, mint egy legyőzött törzs trófeái.  A klub olyan, mint Berlin 20 évvel ezelőtt, és van is egy lerakata Berlinben, mert a Berlinből jövő látogatóknak, mivel ott már nem úgy van, mint volt 20 éve, nagyon tetszik. 
A sok teljesen különböző alakú zászlótartó-tok a házakon és az ablakpárkányokon. A zászlótartós országokban valamikor szocializmus volt. A mi berlini lakótelepünkön ezeket szilveszterkor rakéták kilövésére használtuk. Egy éjszaka beutazom egész Magyarországot, és mindenütt csillagszórókat teszek a zászlótartó tokokba. 

*
Bram Stoker számára a Balkán, és ezzel a Kelet Budapesten kezdődik, ahol híd a Duna fölött „a török hódoltságból maradt hagyományok világába vezetett át minket”.
A vidék vadsága a vasút pontatlanságában is kifejezésre jut.  „Az az érzésem, hogy a vonatok annál pontatlanabbak, minél inkább keletre megy az ember. Mi lehet Kinában?”
Az utakat itt direkt nem javítják, „nehogy a törökök azt higgyék, hogy idegen csapatokat akarnak behívni az országba.”
Az autópályán mégis gyorsabban eljutunk, mint hinnénk, Dunaújvárosba, ahol a múzeumban ki van állítva egy vastag könyv rengeteg ember aláírásával, akik azzal a kéréssel fordulnak Rákosi Elvtárshoz, hogy járjon közben Sztálinnál, hadd nevezhessék el a városokat Sztálinvárosnak. Nem találok régi hegymászó felszerelést, csak egy kislány szobrát a babájával a kezében.  Ebben az esztétikában otthon érzem magam.  Acélműút, ez jó lakcím volna egy írónak. 
Pécsett a kerámia atyjának, Zsolnaynak a mauzóleumában.  A fia emeltette neki egy domb tetején, ahol szeretett üldögélni és gyönyörködni a gyárában. Oroszlánok tucatjai riogatják a látogatókat, de a két eredeti egy faládikában rejtőzik. Az őrnek van egy olajradiátora a széke mellett.
Minden hotelben, ahol megszállunk, van egy Bartók Béla terem, mert egyszer itt játszott.
Szegeden a klímaberendezés doboza hátul Rauhfaser-tapétával van leragasztva, ez tetszik nekem. A folyónál egy szúnyogféleség szobra. A parton regatta-tribünök. Végre egy játszótér pingpong-asztalokkal és régi mászókákkal. Ezek a körívek, amik úgy néztek ki, mint a zsiráfok, melyekről  le lehetett érni a földre. Estére fémszagú lett a kezünk.
A Pick-szalámigyár, a Zwack-unicumgyár. Már csak egy Muck nevű kávéscég hiányzik: Pick, Zwack & Muck. Vajon az unicum tulajdonképpen attól lett annyira sikeres, hogy az üvege úgy néz ki, mint egy bomba? 
Az étlap, amely olyan németséggel van megírva, hogy ezt egy költő is megirigyelhetné:
Putenbruststeak im Rohr gebacken
gegrillte Forschschenkel
Strapatschka aufgrund eines slowakischen Rezepts
neu durchdachte Brasover Art Schweinelende
Schweinejungfernfleisch gebraten
Fischsuppe aus Ungarischer Art, gekocht aus verschiedenen Fischfeinheiten
dreifach schmeckende Schokoladentorte
brünstig Schokolad

Komppal Ópusztaszerre. A zord révészek hatalmas kerekeket tekernek és súlyos láncokkal foglalatoskodnak, aztán az áramlás az emelőhatás törvényei szerint áttolja a kompot a másik partra. A révészeket idegesíti kuncsaftjaik kitörő lelkesedése e fölött az ősi eljárás fölött. Odaát egy nyaralófalu cölöpökön, a házakat véletlenül talált anyagokból barkácsolták össze, ezért mindegyik másmilyen. A szegénység valójában sokféleség, a gazdagság egyhangúság. 
A Feszty-körkép. Árpád átkel a Kárpátokon. A helybeli fejedelem és jajgató lánya. A vesztesek asszonyait rabláncra fűzve hurcolják el. Egy női sámán füstöt ereget az ég felé, hogy kiolvassa belőle a jövőt, lehet, hogy lát engem is? 
Mivel az útvonalunkat Rubik-kockával számítom ki, Debrecenben kötünk ki. A szállodában van úszómedence, de a reggelihez nincs vaj, nincs gyümölcs, és cukros víz van gyümölcslé gyanánt. A hajszárító kiég. Egy icipici tévé, ezzel szemben mindjárt négy festmény is van a falakon. Két lyuk van a lemezen, amin keresztül nyáron bedugják a klímaberendezés zsinórját.
A templomban felmászom a toronyba, mint a gyerekek a  Die Heiden von Kummerowban. Egy vitrinben egy szív bőrből: „A vidám szív a legjobb orvossá”". Nagyon rokonszenves, hogy a villamoshálózat csak egyetlen vonalból áll, így nem tévedhet el az ember.  Egy tábla figyelmeztet németül: „Der Fahrer soll von der Rückgabe des Geldes befreit werden!” (Szabadítsuk fel a vezetőt a pénzvisszaadás alól!)
A pályaudvar csarnokának merész boltívét fenségesebbnek találom minden templomnál. A menetrendet merőleges hengereken nézik, amelyeket az ujjukkal tudnak forgatni. Egy ilyen rafinált konstrukcióval gyerekként órákig elfoglalatoskodtam volna.
Hóvihar kap el minket az Eger felé vezető autópályán. Nincs nálunk bárd, hogy azt hajigáljuk a levegőbe az időjárás megjavítása céljából. Pedig ha feldobnánk a levegőbe, attól talán megjavulna az idő. Eger ostrománál az egri nők állítólag megitatták a férfiakkal az utolsó csepp bort is, a törökök azt hitték, hogy az ellenségeik medvevért isznak, hogy erősebbek legyenek, ezért aztán inkább elsomfordáltak.
A betonból készült kerek buszpályaudvar jó volna UFO-leszállópályának. Aki olyan szépnek találja, mint én, azzal rögtön barátságot kötnék. 
 Elutazás előtt máris vágyakozva gondolunk vissza első budapesti megérkezésünkre, amikor az emberek pirosan villogó ördögszarvacskákat vásároltak, mert Szilveszter volt. Ritkán éreztem magam annyira egynek az emberiséggel, mint ezen az estén az általános trombitálás közepette, a villogó szarvacskákkal a fejünkön.  Még a főbérlőnket is Ördögnek hívták. Megindultságomban majdnem megkértem a Lánchíd közepén a barátnőm kezét.  Hogy az oroszlánoknak nincs nyelvük, azt észre se vettem. Talán akkor esett ki, amikor megpróbáltak magyarul beszélni. Mi a régi NDK-s magyarnyelvkönyvemből gyakoroltunk, ahol a szólásoknál ez állt: „Hej, lányok, lányok!" Olyan szorgalmasan mondogattuk a magyar szavakat („Zöldség-Gyümölcs ... Üdvözöljük ...”), hogy a végén már a német O-kat is Ő-nek ejtettük. Németként meghatónak képzelem, ahogy a magyarok elődei elváltak testvéreiktől, a finnek elődeitől (összevesztek vajon?). Egy darabig még látták egymást a lovasok, de aztán a nyelveik elkezdtek távolodni egymástól.

*
Az utolsó éjszakánkat Budán, egy 15 emelete kerek szállodában töltöttük, amelynek a tetejéről az űrhajómmal különösen jól fel tudok szállni. A Szerelmesfilmben, amelyet Szabó István az én születésem évében forgatott (a legjobb Proust-film, amit ismerek, anélkül hogy Proust szóba kerlüne benne), a hős mielőtt hazautazik Párizsból, még egyszer kirohan a pályaudvarról és egy fél pillanat alatt képeket szippant fel magának egész hátralévő életére. Így lehet városokat pillanatok alatt a legintenzívebben érzékelni.  Amikor én is így akarok tenni, és utoljára indulok sétálni, valaki odakiált nekem valamit. Nem fordulok meg, de a kiáltás ismétlődik. Valaki integet nekem, menjek oda hozzá.  A Wartburgja nem indul be, segítsek megtolni. Ez nálunk valamikor olyan mindennapos volt, mint segíteni a nőknek felvinni a babakocsit a lépcsőn. És ettől egyszeriben otthon érzem magam!

(2013. január-március)

(készült a Mirrors of Europe program keretében)

 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 
 



Lettre, 93. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu