Jochen Schmidt
Velem mindig történik valami
„Az ember addig fiatal,
amíg egyszerűsít.“ (Örkény István)
(BERLIN – BUDAPEST) Az íráslecke helyett esténként pizsamában kimászom
időnként a házunk tetejére és felfújom az űrhajómat, amit napközben
az
ágyam alatt tartok egy dobozban. Jó, hogy az űrhajó gumiból van,
mert
ez a rugalmas anyag lehetővé teszi, hogy az űrhajó nagyobb sebességre
kapcsolva majdnem tetszőleges távolságokra is eljusson.
Legtöbbször a múltba repülök vele, ez csak egy ilyen magyar felfújható
űrhajóval megy, amit sajnos már nem gyártanak. A magyarokhoz a világűr
mindig közelebb volt, mint hozzánk az NDK-ban, ezt tudtam egy magyar
bélyegsorozatról, ami egy Mars-repülést ábrázolt. Az űrhajók elég
amerikaiasan néztek ki, mint a scifikben. Csodás volt, ahogy egész
rajokban keringtek a Phobos, a Mars holdja körül. Gyerekeknek volt
pléhből készült holdjáró, amely mozgás közben egy habszivacs labdát
egyensúlyozott, nekem sajnos sose volt olyanom. A magyaroknak
valószínűleg azért volt hozzáférésük az űrhajózáshoz, mert ők maguk
a
Szíriuszról jöttek, ezért nincsenek rokonságban egyetlen más néppel
sem a világon, kivéve talán az egyiptomiakat. Eknaton ugyanis
ómagyar
nyelven beszélt, amiről meggyőződhet az, aki tudja olvasni a
hieroglifákat és a rovásírást is, amit ma megint használnak
helységnevek kiírására, elsősorban azért, hogy átragasszák vele a
román nyelvű feliratokat. Aki csodálkozik azon, hogyan tudtak a
magyarok ezer éve ilyen hosszú utat átrepülni a világűrben, az előbb
gondolkodjon el azon, miért éppen a magyarok találták fel a
C-vitamint. Hogy a magyarok találták fel a röntgenkészüléket is, azt
csak később olvastam Illyés Gyulánál. Az ember a szájába vesz egy
villanykörtét, és akkor az orvos belekukkanthat a hátsójába.
Hogy milyen érzés egy magyar űrhajóban utazni, azt el tudjuk képzelni
egy régi Ikarus 260-ban. Miért hívják ezeket a buszokat Ikarusnak?
Mert a magyarok minden utazása a Napba visz? Kelet-Németországban
valamikor 30 000 darab volt belőlük, a legutolsót 2010. augusztus
31-én látták Zeitzben, majdnem észrevétlenül tűntek el a színről.
Mint az elefántok, vonulnak vissza életük végén a születési helyükre,
ezért látni ma ennyit belőlük Budapesten (a kubaiak sajnos nem tudnak
átkelni az óceánon). Egyébként a Trabantok, Wartburgok és W50-esek
sem
érzi már jól magukat Németországban., ahol gyakorta kénytelenek
használtautó-kereskedések vagy bowling-centerek reklámozására
szolgálniuk. Budapesten a Várba láttam egy Trabantot, amelynek az
üvegére belülről egy műanyagdobozt erősítettek, amibe a résen
keresztül be lehetett dobni egy pénzdarabot, és ez volt odaírva: „Your
donation will be spent on my maintenance, Thank you”.
1989 augusztusában itt üldögéltünk a Hilton szálló tövében, Danone-joghurtot
és fehérkenyeret eszegettünk, és azt fontolgattuk, hogy eltölthetnénk-e
itt az egyik kőpadon az éjszakát. Egyikünk Románia óta nem mosott lábat,
és kibírta egészen Berlinig. Én egy kicsit csalódott voltam a Halászbástyától,
amit olyannak képzeltem, amilyen a Kleine Bastei az Elbsandstein hegységben.
Nap közben megszólított egy ember, és egy cetlire felfirkált címet mutatott,
hogy tudom, hogy ez hol van. Nem, mért mi ez? Hát éppen ott találkozik
most mindenki az NDK-ból. Fogalmam sem volt, miről beszél, mi eljöttünk
már néhány hete otthonról. Még mindig ki voltunk éhezve a romániai hegyi
túránk óta. Mivel Magyarországon volt dinnye, Schweppes és a világ minden
lemezét lehetett kapni, azt hittük, a magyarok már célba értek.
Beléptem életem első McDonalds-ába a Váci utcában, és megleptem magam
egy hamburgerrel. (Cselesek voltunk: egy hamburgerből az élelmiszerboltban
vett sajttal olcsón cheeseburgert is lehetett fabrikálni.) A McDonalds
előtt ott álldogált egy kövér japán fiú baseball sapkában és unottan szürcsölte
a turmixát. Neki nem volt semmi különös abban, hogy ilyen korszerűen táplálkozott.
Irigyeltem ezért, pedig neki sokkal több oka lehetett volna arra, hogy
engem irigyeljen, de ezt akkor még nem tudtam.
Felfújható űrhajómmal Magyarországra repülök, abba az országba, ahol
a vízcsapokból kis manók jönnek elő. Olyan dolgok után kezdtem kutatni,
amelyek hozzátartoztak a gyerekkoromhoz, de ma már nem lelhetők fel Németországban.
Néhány éve arra vágyom, hogy újra találkozzam ezekkel a tárgyakkal, hiszen
nem búcsúzhattunk el tőlük, egyszerűen hipp-hopp eltűntek. Gyerekkoromban
a játszótereken volt egy űrhajó formájú szerkentyű, amelyben gyűrűkön lehetett
egyre följebb kapaszkodni, és ha esett az eső, bedugtuk a fejünket a csúcsos
bádogtető alá és vártuk a visszaszámlálást.
Láttam egy ilyen mászókát egy magyarországi fekete-fehér fotón, és
most égre-földre keresem, de a játszótereket felújították. A fordulat
előtt nem figyeltem fel az ilyen részletekre, mert maguktól értetődőek
voltak. Budapesten újra összeszedtük magunkat a néhány hetes romániai
hegymászás után, ahol magunkkal hozott zacskós leveseken és édesítő tablettákon
éltünk. Romániában a vietnami szárított rákdarabkákon kívül semmi ennivalót
nem lehetet kapni. Amint Nagyvárad után átkeltünk a határon, hirtelen rákapcsoltak
a vonatra egy étkezőkocsit, ahova vonakodva léptünk be, féltünk, hogy elzavarnak
minket. Várakozásainkkal ellentétben terített fehér asztalok mellett
foglalhattunk helyet, és egy pincér megkérdezte, mit parancsolunk. Hogy
valaki ilyesmit tudakoljunk tőlünk, ez három hét Románia után felért egy
kultúrsokkal.
Mi volt az, amit Magyarországról ismertem?
- A ketchup! Nagyon ritkán, talán csak egyszer egy évben lehetett kapni
nálunk a berlini lakótelepi vásárcsarnokunkban, ki se csomagolták a kartondobozokból,
mert az emberek úgy tolongtak érte, mint a hangyák. Ha véletlen szerencse
folytán éppen ott voltam a csarnokban, mindjárt három flakonnal vettem,
ennyit kaphatott mindenki. Otthon megpróbáltam rábeszélni a fivéremet,
jöjjön ki velem még egyszer, vegyünk még fejenként három-három flakonnal.
Az volt a legjobb, ha egy hideg virslivel tunkoltunk bele a flakonba. Nálunk
csak egy „Mostrich” nevű ketchup-pótlékot lehetett kapni, a háború végnapjaiban
találhatták fel. Vagy ami még rosszabb volt: üveges lecsó. Ez már majdnem
olyan rosszul hangzott, mint a dácsa meg a Moszkvics.
- A bűvös kocka is magyar találmány eléggé meglepő módon. Volt hozzá
egy leírásunk, úgyhogy meg tudtam csinálni, oda se kellett néznem. A fél
iskola odahordta nekem a bűvös kockákat, amiket a szünetben gyorsan helyreforgattam,
ezért aztán úgy tiszteltek, mint egy sámánt.
- Soós Károly és Gyarmati János, akik az NDK nemzeti válogatott futballcsapatának
az első edzői közé tartoztak az 50-es és a 60-as években. Akkoriban a játékosok
még a mamájuk által szeneszsákokból varrott trikókban játszottak. Miért
voltak magyar edzőink? Vajon a németek mind ottmaradtak volna Sztálingrádnál?
- Egy MALÉV-es hányós zacskó, a legjobb barátom hozta nekem a
Balatonról, mert mindig rosszul lettem az autóban. Én még sosem repültem.
Ezért hittem azt első repülőutamon New Yorkba, hogy minden utasnak van
egy ejtőernyő az ülése alatt.
- A főhős magyar nénikéje a fordulat utáni kedvenc filmünkben, a Florida,
a paradicsomban. Valahányszor legyőzte kártyában az őt Clevelandben
meglátogató bűnöző unoköccsét, azt mondta erős akcentussal, és mi nem győztük
eleget utána mondani: „I am the winner”. Még mielőtt egyetlen szót tudtam
volna magyarul, tudtam magyar akcentussal angolul beszélni!
- A Bolyaiak, apa és fia, a nem-euklidészi geometria megalapítói, bár
mi már az euklidészit se nagyon értettük. Hogy a párhuzamosok a végtelenben
találkoznak, ez csak Kelet-Európában juthatott eszébe valakinek. Azt hiszem,
hogy a nyugati párhuzamosok nem is találkoznak a végtelenben.
- Lukács György, a fordulat után felvettem egy kurzust az egyetemen
A regény elmélete c. művéről, mert a cím alapján azt gondoltam, hogy ebből
meg lehet tanulni, hogyan írjuk meg a tökéletes regényt, de csak annyit
tanultam meg belőle, hogy „transzcendentális hontalanságban“ szenvedek.
- Törzs Dénes, az NDR, a nyugat-német televízió harmadik csatornájának
barátságos bemondója, aki szombat délutánonként mindig segített nekünk
ráhangolódni a Buster Keaton filmekre. Volt valami enyhe irónia a tekintetében,
és ugyanakkor olyan kedélyesnek hatott a gyapjúmellényében, ami nagyon
vigasztaló volt, mivel mi Keleten éltünk és a Nyugatot néztük. Neki már
sikerült, de láthatólag még nem felejtett el minket, mert a barátságos
nézése, ezt éreztük, nekünk szólt.
- „És jövőre a Balatonnál". Egy osztálykiránduláson azok közé tartoztam,
akik inkább egy Louis de Fun?s filmet akartak nézni a tévén a diákszállóban,
mint ezt a DEFA-filmet a szabadtéri moziban. Én akkoriban elvből nem néztem
keletnémet filmeket. A többiek aztán lelkesen mesélték, hogy ebben
a magyarországi roadmovie-ban egy holland autóstoppos lány levetkőzött.
Hogy hagyhattam ezt ki? Hiszen a meztelen jeleneteknek tulajdonképpen tévedhetetlen
szakértője voltam. Hogy Magyarországon laza erkölcsök uralkodtak, ezt tudtam
már az "Örömszerzés" c. magyar felvilágosító könyvecskéből is, amit a papírgyűjtésnél
halásztunk ki a kiselejtezett papírhalomból. A két főszereplő, egy
bajuszos férfi és egy szőke nő, akik folyton kihámozták egymást a koptatott
farmerjeikből, hogy aztán közösen végezzenek tornagyakorlatokat, minden
képen elfordította az arcát a fényképezőgéptől. Nem az volt nekik a fontos,
hogy híressé váljanak, csupán csak az örömszerzésre vonatkozó tudásukat
akarták továbbadni.
*
2012 szilveszterén megint Budapesten kötök ki, ami a sötétség miatt
egyszerű. Egy már majdnem egészen elfelejtett keleti-blokkos sötétség az
utcákon, amit néhány nap után megtanul értékelni az ember, mert így legalább
itt még látni a csillagokat. Végre egy olyan országban vagyok, ahol nem
muszáj megtanulnom a nyelvet, gondolom magamban. De amikor egy táblán
egy autó-ábrát látok és a „gépkocsi“ feliratot olvasom, az azért megráz.
A legjobb vezetéknevek: Franz Mehl (Ferencz Liszt), Marc Tapfer (Marc Bator),
Stefan Schneider (István Szabó), Michael Möbel (Michel Butor), Judith Bürger
(Judit Polgár), Jan Lieb (Jan Kedves), Emmerich Gärtner (Imre Kertész),
Georg Wald (György Ligeti), Thomas Morgendämmerung (Tamás Hajnal), Judith
Fischer (Judit Halász). És a félelmetes cseh válogatott játékost
az egzotikus „Ujfaluąi” névvel egyszerűen csak „Neudorfer”-nek hívják.
Szívesen böngészem a lakók neveit is régi házakban, és örülök a nevek véletlen,
de sokatmondó együttesének. Az egyiken ez áll:
„Détári”, egyszer az Eintracht Frankfurtban játszott!
A Hotel Astoria azelőtt a titkosszolgálat szállodája volt. Itt
szállt meg Franz Fühmann. Vajon lehallgatták-e Fühmann szobáját? Talán
még megvannak a szalagok valahol, és lehet hallani a horkolását?
Fühmann mérgelődik a naplójában, hogy a szobát csak reggelivel lehet kivenni,
hogy ez valami „Habsburg csökevény“. Mint a lágytojás pohárban, amit mindenütt
adnak. Azt írja, hogy a magyarokhoz közelebb érzi magát, mint a nyugat-németekhez.
Én is így vagyok vele, amikor a könyvesboltban fölfedezem
Janikovszky Éva, Réber László és Reich Károly gyerekkönyveit, amik
nekem gyerekként megvoltak. Ha egy retro-Café az úttörők 12 pontját olvasom:
"10. Egészségesen élek, edzem testemet". Ha az Andrássy úton a Lengyel
kulturális központ kirakatában egy Polski Fiatot látok, a teteje megrakva
csomaggal, gitárok, tévé, szamovár, kínai táskák, tollas ütők, kávédaráló,
mixer. A sárhányó szigetelőszalaggal van megbucherálva. Vagy
amikor egy 60-as évekbeli magyar tévéjátékban egy szputnyik alakú játékórát
fedezek fel, amilyet éppen most vateráztam magamnak drága pénzért a eBay-en.
Szívesen látnám magam itt 18 évesen mászkálni az utcákon túracipő
helyett viselt melósbakancsban. Mindig azt hiszem, hogy ha eljövök
egy helyről, ott marad utánam egy klónom, és arra vár, hogy kiszabadítsam.
De vajon most hogy nézhet ki? Mit a sok hajléktalan közül valamelyik? Miért
néz úgy rám a cigányasszony az egyik ház küszöbén, mintha ismerne? Ott
ül minden éjjel hóban-fagyban, vatagon a szoknyáiba burkolózva. Lehet,
hogy a klónom megtanult magyarul, hogy előkészítse a nyugatra szökését,
de aztán rabul ejtette ennek a nyelvnek a szépsége, és itt maradt az országban?
Vajon bajuszt visel most, mint Leslie Mandoki? Mire jók ezek a magyar
bajuszok egyáltalán? A szamurájok azért viseltek bajuszt, hogy a csata
után ne nézzék őket nőknek, mert azoknak a fejét szó nélkül elhajították.
A férfiakét feltűzték egy rúdra, kifestették, megfésülték és a győztes
hadúr a fejek sorfala között lépdelt végig- Erről egyik harcos sem mondott
volna le.
A metróban hozzá kell szoknom a mozgólépcső szokatlan sebességéhez,
ez is egyfajta otthonosság! Ráadásul a futószalag iránya naponta
változik minden átlátható rendszer nélkül.
Fillér-pénzérméket hagyok a hosszú mozgólépcső-kapaszkodókon legurulni,
mint amikor érettségi osztálykiránduláson Leningrádban voltunk, ahol lent
a felügyelőnők házikóin koppantak. Egy kijelző számolja a legutóbbi szerelvény
indulása óta eltelt időt. Ez újítás, ami már 1989-ben is elragadtatással
töltött el. Nálunk sose lehetett tudni, hogy érdemes-e várni a következőre.
Deák tér, mindig örültünk, amikor ezt bemondták, mert úgy hangzott, mintha
fuldokolna a bemondónő. Kossuth Lajos ellenezte a kiegyezést Ausztriával,
Deák mellette volt. Egy ilyen fontos kérdésben sose lettem volna képes
dönteni. A szerelvény gyártója a "?????????? ????????????????? ?????
1983? ??????? ? ????." A kapaszkodók olyanok, hogy az ember balkézzel kapaszkodik
és barátnőjével a karjában himbálózik az őserdőben, mint Tarzan.
Ilyesmi nálunk nem volt.
Ezért aztán nem is értettem sose a karikatúrát a „vastag Lengren-könyvben“,
ahol egy pasas a villamoson egy nő hatalmas fülbevalójába kapaszkodik a
fogantyú helyett.
Kelet-Berlinből jövök, ahol a legutóbbi évekig még a háborút követő
időszakban éltünk, de ahol ebből időközben már nem látni semmit, és hirtelen
egy olyan városban találom magam, ami még tele van tűzfalakkal, ilyen sok
mindenről árulkodó nagy felületekkel. Az útikönyv folyton a tarka szecessziós
homlokzatokhoz akar elirányítani, de én meg Budán véletlenül rábukkanok
egy példaértékű bauhausos lakónegyedre. A 20-as évek üdítően tárgyilagos
építészetére, amelynek a lapos tető az emblémája. A kerek, kiugró balkonok,
az ökörszem-ablakok, az antenna-árbocok, az akkoriban modernnek tartott
hajózás reminiszcenciái. Ugyanilyen féletétlenül találom meg a Ganz-gyár
épületét, ez meg egy darabka Moszkva. Az út odáig kilométer hosszúságú
csarnokok mentén vezet, amelyek tömve vannak kínai áruval. A visszaúton
a Semmelweis egyetem aulája a tarka üvegcserepek átszűrődő napfényben.
Micsoda merész, tárgyilagos, modern vonalvezetés, amire a 70-es években
még képesek voltak. És Finta József professzor az Intercontinental szállója
óta egyre abszurdabb hotelpalotákat és áruházakat épít a posztmodern egy
kispolgári változatának stílusában. Magyarországon is érvényesül az az
ökölszabály, hogy a legcsúfabb épületek mind az elmúlt 25 évben épültek.
Mivel minden villamossal és busszal a végállomásig utazom, véletlenül
megtalálom, és csak véletlenül lehet megtalálni, a gyermekvasutat, ahol
a gyerekek kezelik a jegyeket, és az ablakok mellett oroszul van
kiírva, hogy kihajolni veszélyes. Odakint hó borítja az erdőt, a ködben
felbukkan egy állomás a falon egy freskóval, amely muzsikáló úttörőket
ábrázol. Aztán még egy sátortábort is kisúttörőkkel, akik a virágokban
gyönyörködnek és őzeket simogatnak. Ezeknél ez még a jelen idő? Ezután
megint csak véletlenül egy fogaskerekűvel megyek le a városba, Budapest
hegyek között fekszik.
Villamos, omnibusz, autóbusz, földalatti, trolibusz, helyiérdekű vasút,
taxi, komp, biztos vagyok benne, hogy van egy tengeralattjáró összeköttetés
is Fiuméba, csak nem verik nagydobra. Magyarországnak van tengere,
Horthy admirális volt, de hát valójában Csehország is tengerparti ország,
mert ott meg ahoj-jal köszönnek. Mekkorának kéne lennie a világnak, ha
minden ország akkor volna, amekkorának érzi magát? Én örülnék, ha Németország
kisebb volna. Milyen jól érzem magam mindig Berlin és Drezda között
az Eurocity vonaton, amely tovább megy Prága felé, ezért aztán a bemondónak
csehes az akcentusa. Szép lenne, ha Németországban csak külföldi
vonatok járnának, akkor minden utazás felüdülés volna, nyaralás Németországon
kívül.
És amikor egy bezárt bolton ezt a táblát látom: "Hanglemezbolt", hirtelen
minden újra eszembe jut. ‚89-ben Budapest tele volt ilyen üzletekkel.
Vagy csak ezeket kerestük? Még emlékszem, ahogy a Velvet Underground iránt
érdeklődtem az eladónál. Megfordult, és egy egész nagy halom lemezt
tett le az orrom elé, és én restelkedtem, mert legfeljebb egyre számítottam,
és arra se futotta pénzemből. (1000 forint, DDR-Mark 1:7, D-Mark 1:50,
ezek olyan számok, amiket az ember sose felejt el.) Egyikünk vett magának
egy ujjatlan Heavy-Metal-T-Shirt-öt "Rock against Reagan" felirattal, ez
ellen voltaképpen az NDK-határőröknek nem lehetett semmi kifogásuk. És
különben sem tudtak angolul.
Valamennyi híres magyar, aki odáig vitte, hogy rákerült egy bankjegyre,
vagy éhen halt, vagy vérbajban pusztul el, vagy öngyilkos lett. Egy külvárosi
bolhapiacon valamelyikünk vett egy Manhattan-térképet, hosszában nagyobb
volt, mint széltében, ha egyszer odavetődünk, ez legalább már megvan… A
kempingben a hollandok különleges illatú dohányt szívtak. Lehetett még
olcsóbban is éjszakázni, a „DDR-KZ”-ben, a NDK-lágerben, amit azért állítottak
fel, hogy a kelet-német csavargók ne a Margitszigeten verjenek sátrat.
Éjszakára elvették az embertől az igazolványát, és ha reggel 6-kor elhagyta
a szálláshelyet, akkor visszakapta.
Eszembe jut a gombóc fagylalt, mindenféle színben lehetett kapni, még
mákfagylalt is volt. Mindig a legkülönlegesebb fajtákat próbáltuk,
míg aztán végül hiányozni nem kezdett az otthoni lágy vaníliafagylalt.
Kinyitható asztalkákon árultak az utcán Schweppes-et és Coca Colát. A kelet-német
márkát olyan rosszul váltották át, hogy becsapva éreztem magam, a szocializmus
építése folyik itt, vagy mi? Miért járjak akkor én rosszabbul, mint a nyugatnémet
turisták, akik otthon biztos mind munkanélküliek voltak? Elvettem egy üveget
és észrevétlenül odébbálltam vele, a hátamban éreztem a nyomomba eredő
tömeget, azóta is előlük menekülök. Az üveg pont beleillett az NDK-s hátizsákom
oldalzsebébe, még sok későbbi kiránduláson is jól fog jönni.
Ezeket a nagyon praktikus üvegeket ajándékba kapta az ember, ha vett egy
üdítőt és meg is tarthatta! Most a budapesti parkokban ilyen üvegekből
összerakott madáretetőket látok a bokrokba kiakasztva, még kis esővédő
tetők is vannak a kis odúk fölött. Biztosan nyugdíjasok barkácsolták, íme
egy még feltáratlan népművészet.
*
Annak idején a Nyugatot kerestem Magyarországon, most a Keletet keresem.
Egy antikváriumban ott a „Kisdobos” egyik száma1953-ból. Gyerekírással
egy levél a „Drága jó Rákosi elvtárs”-hoz. Magyarul tanulok, hogy ezt el
tudjam olvasni, meg hogy mint magyarok, tudjak én is az ufókkal kommunikálni.
Az üzlet bejáratánál ott áll egy stósz színes műanyagkosár fekete fogóval,
nekünk is ilyen volt, nem? A könyvesboltban bevásárlókosárral vásároltunk,
ezt teljesen elfelejtettem.
A Duna-parton egy régi házon Wernesgrüner Pilsnert reklámoznak, amit
az NDK-üzletekben hiába keresett az ember. Mellette a felirat „Moszkva
Autoexport”. Azt hiszem, csak az olyan városokban érzem jól magam, ahol
nem lehet tudni, hogy a neonreklám új-e, vagy csak ottfelejtődött, mint
a Zepter neonreklám az egyik házon az Erzsébet-híd közelében.
Vagy az üvegből készült kerek ajtókilincsek a legjellemzőbbek Magyarországra,
amik olyanok, mint két szem, és amikkel mindenütt lehet az éületeken találkozni
az egész országban?
Az Újlipótvárosban egy freskó, amely egy lakatost ábrázol munka
közben. A kerékcsere általam ismert egyetlen művészi ábrázolása.
A házakon itt-ott még fellelhető a házakon a munka ilyen művészi átlényegülése,
és mindenütt kiveszik a részüket a nők is a munkából.
Óbudán egy trafóház úgy néz ki, mint egy betonból készült UFÓ. Vagy
talán az is?
Egy óriási klubban egy egykori gyárban, ami olyan, mintha felrobbant
volna benne a magyar történelem. Telefonkagylók mint vécéklincsek,
egy Elvis-figura, ami női melleken sílesiklik, babák porszívókarokkal,
a falakon hegesztőálarcok, mint egy legyőzött törzs trófeái.
A klub olyan, mint Berlin 20 évvel ezelőtt, és van is egy lerakata Berlinben,
mert a Berlinből jövő látogatóknak, mivel ott már nem úgy van, mint volt
20 éve, nagyon tetszik.
A sok teljesen különböző alakú zászlótartó-tok a házakon és az ablakpárkányokon.
A zászlótartós országokban valamikor szocializmus volt. A mi berlini lakótelepünkön
ezeket szilveszterkor rakéták kilövésére használtuk. Egy éjszaka beutazom
egész Magyarországot, és mindenütt csillagszórókat teszek a zászlótartó
tokokba.
*
Bram Stoker számára a Balkán, és ezzel a Kelet Budapesten kezdődik,
ahol híd a Duna fölött „a török hódoltságból maradt hagyományok világába
vezetett át minket”.
A vidék vadsága a vasút pontatlanságában is kifejezésre jut.
„Az az érzésem, hogy a vonatok annál pontatlanabbak, minél inkább keletre
megy az ember. Mi lehet Kinában?”
Az utakat itt direkt nem javítják, „nehogy a törökök azt higgyék, hogy
idegen csapatokat akarnak behívni az országba.”
Az autópályán mégis gyorsabban eljutunk, mint hinnénk, Dunaújvárosba,
ahol a múzeumban ki van állítva egy vastag könyv rengeteg ember aláírásával,
akik azzal a kéréssel fordulnak Rákosi Elvtárshoz, hogy járjon közben Sztálinnál,
hadd nevezhessék el a városokat Sztálinvárosnak. Nem találok régi hegymászó
felszerelést, csak egy kislány szobrát a babájával a kezében. Ebben
az esztétikában otthon érzem magam. Acélműút, ez jó lakcím volna
egy írónak.
Pécsett a kerámia atyjának, Zsolnaynak a mauzóleumában. A fia
emeltette neki egy domb tetején, ahol szeretett üldögélni és gyönyörködni
a gyárában. Oroszlánok tucatjai riogatják a látogatókat, de a két eredeti
egy faládikában rejtőzik. Az őrnek van egy olajradiátora a széke mellett.
Minden hotelben, ahol megszállunk, van egy Bartók Béla terem, mert
egyszer itt játszott.
Szegeden a klímaberendezés doboza hátul Rauhfaser-tapétával van leragasztva,
ez tetszik nekem. A folyónál egy szúnyogféleség szobra. A parton regatta-tribünök.
Végre egy játszótér pingpong-asztalokkal és régi mászókákkal. Ezek a körívek,
amik úgy néztek ki, mint a zsiráfok, melyekről le lehetett érni a
földre. Estére fémszagú lett a kezünk.
A Pick-szalámigyár, a Zwack-unicumgyár. Már csak egy Muck nevű kávéscég
hiányzik: Pick, Zwack & Muck. Vajon az unicum tulajdonképpen attól
lett annyira sikeres, hogy az üvege úgy néz ki, mint egy bomba?
Az étlap, amely olyan németséggel van megírva, hogy ezt egy költő is
megirigyelhetné:
Putenbruststeak im Rohr gebacken
gegrillte Forschschenkel
Strapatschka aufgrund eines slowakischen Rezepts
neu durchdachte Brasover Art Schweinelende
Schweinejungfernfleisch gebraten
Fischsuppe aus Ungarischer Art, gekocht aus verschiedenen Fischfeinheiten
dreifach schmeckende Schokoladentorte
brünstig Schokolad
Komppal Ópusztaszerre. A zord révészek hatalmas kerekeket tekernek és
súlyos láncokkal foglalatoskodnak, aztán az áramlás az emelőhatás törvényei
szerint áttolja a kompot a másik partra. A révészeket idegesíti kuncsaftjaik
kitörő lelkesedése e fölött az ősi eljárás fölött. Odaát egy nyaralófalu
cölöpökön, a házakat véletlenül talált anyagokból barkácsolták össze, ezért
mindegyik másmilyen. A szegénység valójában sokféleség, a gazdagság egyhangúság.
A Feszty-körkép. Árpád átkel a Kárpátokon. A helybeli fejedelem és
jajgató lánya. A vesztesek asszonyait rabláncra fűzve hurcolják el. Egy
női sámán füstöt ereget az ég felé, hogy kiolvassa belőle a jövőt, lehet,
hogy lát engem is?
Mivel az útvonalunkat Rubik-kockával számítom ki, Debrecenben kötünk
ki. A szállodában van úszómedence, de a reggelihez nincs vaj, nincs gyümölcs,
és cukros víz van gyümölcslé gyanánt. A hajszárító kiég. Egy icipici tévé,
ezzel szemben mindjárt négy festmény is van a falakon. Két lyuk van a lemezen,
amin keresztül nyáron bedugják a klímaberendezés zsinórját.
A templomban felmászom a toronyba, mint a gyerekek a Die Heiden
von Kummerowban. Egy vitrinben egy szív bőrből: „A vidám szív a legjobb
orvossá”". Nagyon rokonszenves, hogy a villamoshálózat csak egyetlen vonalból
áll, így nem tévedhet el az ember. Egy tábla figyelmeztet németül:
„Der Fahrer soll von der Rückgabe des Geldes befreit werden!” (Szabadítsuk
fel a vezetőt a pénzvisszaadás alól!)
A pályaudvar csarnokának merész boltívét fenségesebbnek találom minden
templomnál. A menetrendet merőleges hengereken nézik, amelyeket az ujjukkal
tudnak forgatni. Egy ilyen rafinált konstrukcióval gyerekként órákig elfoglalatoskodtam
volna.
Hóvihar kap el minket az Eger felé vezető autópályán. Nincs nálunk
bárd, hogy azt hajigáljuk a levegőbe az időjárás megjavítása céljából.
Pedig ha feldobnánk a levegőbe, attól talán megjavulna az idő. Eger ostrománál
az egri nők állítólag megitatták a férfiakkal az utolsó csepp bort is,
a törökök azt hitték, hogy az ellenségeik medvevért isznak, hogy erősebbek
legyenek, ezért aztán inkább elsomfordáltak.
A betonból készült kerek buszpályaudvar jó volna UFO-leszállópályának.
Aki olyan szépnek találja, mint én, azzal rögtön barátságot kötnék.
Elutazás előtt máris vágyakozva gondolunk vissza első budapesti
megérkezésünkre, amikor az emberek pirosan villogó ördögszarvacskákat vásároltak,
mert Szilveszter volt. Ritkán éreztem magam annyira egynek az emberiséggel,
mint ezen az estén az általános trombitálás közepette, a villogó szarvacskákkal
a fejünkön. Még a főbérlőnket is Ördögnek hívták. Megindultságomban
majdnem megkértem a Lánchíd közepén a barátnőm kezét. Hogy az oroszlánoknak
nincs nyelvük, azt észre se vettem. Talán akkor esett ki, amikor megpróbáltak
magyarul beszélni. Mi a régi NDK-s magyarnyelvkönyvemből gyakoroltunk,
ahol a szólásoknál ez állt: „Hej, lányok, lányok!" Olyan szorgalmasan mondogattuk
a magyar szavakat („Zöldség-Gyümölcs ... Üdvözöljük ...”), hogy a végén
már a német O-kat is Ő-nek ejtettük. Németként meghatónak képzelem, ahogy
a magyarok elődei elváltak testvéreiktől, a finnek elődeitől (összevesztek
vajon?). Egy darabig még látták egymást a lovasok, de aztán a nyelveik
elkezdtek távolodni egymástól.
*
Az utolsó éjszakánkat Budán, egy 15 emelete kerek szállodában töltöttük,
amelynek a tetejéről az űrhajómmal különösen jól fel tudok szállni. A Szerelmesfilmben,
amelyet Szabó István az én születésem évében forgatott (a legjobb Proust-film,
amit ismerek, anélkül hogy Proust szóba kerlüne benne), a hős mielőtt hazautazik
Párizsból, még egyszer kirohan a pályaudvarról és egy fél pillanat alatt
képeket szippant fel magának egész hátralévő életére. Így lehet városokat
pillanatok alatt a legintenzívebben érzékelni. Amikor én is így akarok
tenni, és utoljára indulok sétálni, valaki odakiált nekem valamit. Nem
fordulok meg, de a kiáltás ismétlődik. Valaki integet nekem, menjek oda
hozzá. A Wartburgja nem indul be, segítsek megtolni. Ez nálunk valamikor
olyan mindennapos volt, mint segíteni a nőknek felvinni a babakocsit a
lépcsőn. És ettől egyszeriben otthon érzem magam!
(2013. január-március)
(készült a Mirrors of Europe program keretében)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 93. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|