ELSŐ RÉSZ
I

Először elnyújtott kürtszó hangzott fel a hosszúkás fehér felhők, a tündöklő nap, a világos égbolt alatt, majd a hajóharang adott nyomatékot az ebédre való hívásnak, és csendes, puha léptekkel egy maláj boy járta végig a felső fedélzetet, hogy vállukat finoman /gyengéden megszorítva fölébressze azokat az utasokat, akiket rögtön a bőséges reggeli után újra elnyomott az álom. A Norddeutsche Lloyd, sújtsa az isten átka, a hosszúcopfos kínai szakácsok [konyha]művészetének köszönhetően minden reggel gondoskodott – legalábbis az első osztály utasai számára – pompás ceyloni alphonso-mangókról, amelyek hosszában félbe vágva s ellenállhatatlan szépérzékkel tálalva kellették magukat az utasoknak, nemkülönben szalonnás tükörtojásról, csípősre pácolt csirkemellről, garnélákról, illatos rizsről, s mindehhez erős angol sört kínált. Épp ez utóbbi bőséges fogyasztása okozta, hogy a Prinz Waldemar gőzösön hazafelé utazó, céhük fehér flanel egyenöltözékét viselő ültetvényesek külseje (akik sokkal inkább szétvetett tagokkal elhevertek a fölső fedélzet nyugágyain, mintsem rendesen lefeküdtek aludni) fölöttébb kulturálatlannak, már-már züllöttnek látszott. Nyitott slicchajtókájú [am Latz offen] nadrágjuk gombjai lazán fityegtek, mellényük curry-mártás sáfránysárga foltjaival telepettyezve. Teljességgel kibírhatatlan volt a látvány. Sápatag, borostás, lompos-közönséges, földimalacokra emlékeztető németek hevertek ott szanaszét, és ébredeztek reggeli utáni alvásukból /ejtőző alvásukból, németek, nemzetük világbefolyásának delelőjén. 
 Így vagy ilyesféleképp gondolta az ifjú August Engelhardt, miközben vékony lábait egymáson átvetve kézfejével lesöpört a ruhájáról egy képzeletbeli morzsát, és magában füstölögve nézte az olajosan fénylő, sima tengert a hajókorlát fölött. Jobb- és balfelől fregattmadarak kísérték a hajót, amely száz tengeri mérföldnél sosem távolodott messzebbre a szárazföldtől. Hol felbukkantak, hol a víz alá buktak ezek a fecskefarkú pillangókhoz[?] hasonló vadászok, akiknek tökéletes röpművészetéért és kuriózus (páratlan?) zsákmányszerző mutatványaiért valamennyi déltengeri hajós odavolt . Engelhardt is lelkesedett a Csendes-óceán madaraiért, leginkább a mézevő csengőmadárért, az anthornis melanuráért; annak idején, gyermekkorában órákig tanulmányozta a fóliánsokban e madarak saját gyermeki képzeletének izzó napfényében ragyogó pompás tollazatát, s apró ujjaival végigsimított a képeken a madarak csőrén és tarka tollruháján. Most azonban, amikor valóban a szárnyalásuk kísérte az útját, Engelhardt rájuk sem nézett; mindegyre a kövér ültetvényesekre tapadt a tekintete, akik – régóta kezeletlen, harmadfokú szifiliszt hordozván magukban – most tértek vissza ültetvényeikre, elbóbiskoltak a Der Tropenpflanzer és a Deutsche Kolonialzeitung száraz és fárasztó stílusban írott cikkei fölött, s most cuppogva fedetlen keblű, sötétbarna négerlányokról álmodtak.
 Az ültetvényesek szó nem pontos megnevezés, ez a fogalom ugyanis méltóságot feltételez, magába foglalja a természettel és a növekedés magasztos csodájával való értő foglalkozást; nem, ezekre az alakokra vonatkozóan a szó valódi értelmében vett intézőkről kéne beszélni, minthogy pontosan azok voltak, a vélelmezett haladás gondnokai, ezek a filiszterek a három évvel ezelőtti berlini vagy müncheni divat szerint nyírott bajszukkal, a vörös erek behálózta orrcimpájuk alatt, amelyek minden kilégzéskor hevesen reszkettek, nyugtalanul vonagló szivacsos ajkukkal, amelyen nyálbuborékok csüggtek, olyan benyomást keltve, mintha (csak a labiális tapadás állapotából tudnának kiszabadulni) maguktól föllebegnének, akár a gyermekek által fújt imbolyogva lebegő szappanbuborékok.
 Az ültetvényesek lehunyt szemhéjuk résén át egy valamelyest félrehúzódva gubbasztó, reszketeg / reszkető, alig huszonöt éves idegköteget láttak, melankolikus szalamandra-tekintetű szemekkel, amint soványan, véznán, hosszúhajúan ül ott, tojáshéjszínű, formátlan ruhában; hosszú szakálla nyugtalanul söpör ide-oda gallértalan zubbonyán, és valószínűleg fölvillant tudatukban a kérdés, mi olyan különös ezen az emberen, aki minden második reggelinél, sőt minden lunchnál is a másodosztály szalonjának egyik sarkában ül egy asztalnál, magányosan, egy pohár gyümölcslé előtt, s egy fél trópusi gyümölcsöt darabol fel akkurátusan, majd kinyit egy kis kartondobozt, amelyből desszert gyanánt némi száraz, porított földnek látszó finom, barna port kanalaz a vizespoharába. S ezt a földpudingot még meg is eszi! Mennyire egzaltált! Minden bizonnyal valami prédikátor, látnivalóan anémiás, élhetetlen. És alapjában véve érdektelen is. Mindenekelőtt pedig időpocsékolás tovább töprengni rajta. Az ültetvényesek magukban egy évet jósoltak neki itt, e csendes-óceáni térségben, s fejüket megcsóválva újra lehunyták résnyire nyitott szemüket, majd valami érthetetlent mormolván ismét álomba merültek. 
 A hangos, érdes / csikorgó horkolás végigkísérte a német hajót az amerikai Fülöp-szigetek mellett el-, majd a Luzon-út[vonal]on való végighaladtában (Manilát elkerülték, mert nem lehetett tudni, vehet-e még kedvező fordulatot a gyarmaton kirobbant háború), s tovább Holland Kelet-India végtelennek tűnő térségein és végül magában a német protektorátusban is.
 Nem; istenem, hogy undorodott tőlük. Nem, nem és még egyszer nem! Engelhardt fölütötte Schlickeysen Kenyér és gyümölcs című alapművét, majd becsukta, ismét kinyitotta, próbált néhány bekezdést olvasni, de hiába, azután a ruhazsebében folyton magánál hordott ceruzacsonkkal írt magának a margóra néhány megjegyzést, amelyeket, alighogy leírta őket, már maga sem tudott kibetűzni.
 A hajó nyugodtan ringott tova a felhőtlen égbolt alatt. Engelhardt egyszer egy csapat delfint pillantott meg a távolban, ám mire elkérte a fedélzetmester távcsövét, a kecses állatok már lemerültek a tenger kifürkészhetetlen mélységeibe. Hamarosan elérték Palau csinos szigetét, átadták a postazsákokat, majd továbbindultak. A következő rövid kikötéskor, Yapon / Yap-szigeten , néhány vendéghajós kenu közelített tétován a nagy hajóhoz; a bennszülöttek fél disznókat és jamszgyökeret kínálgattak az utasoknak, ám sem azok, sem a hajó legénysége nem tanúsította a legcsekélyebb érdeklődést sem az eladásra kínált áruk iránt, viszont a hajó fordulásakor a hajócsavar örvénye elkapta és hajó falához csapta az egyik kenut. Gazdája, a szigetlakó a tengerbe ugorva megmenekült, a kenu azonban kettéhasadt, s az élelmiszerek, amelyeket az imént még a magasba nyújtottak a barna kezek, most a tajtékosan hullámzó vízben hánykolódtak, és Engelhardt, aki Schlickeysen könyve köré kulcsolt kézzel / mintegy átölelve Schlickeysen könyvét, s messze a mellvéd fölé kihajolva nézett lefelé, összeborzadt egy fél disznó látványától, amely véres inak rojtjaival az oldalán előbb a víz színén úszott, majd lassan elmerült az óceán indigókék mélyébe. 
 A Prinz Waldemar háromezer tonnás masszív, modern gőzös volt, amely Hong Kong felől érkezve háromhavonta átszelte a Csendes-óceánt Sydney felé, útba ejtve a német protektorátust, nevezetesen Új-Pomerániát s azon belül a Gazella-félszigetet, nevezetesen a Blanche-öböl partján fekvő fővárost, Herbertshöhét (a város két kikötőpartja közül az egyiket), amelynek jól hajózható medencéjét valaminő optimista szeszélyből [tengeri] kikötőnek hívták / [tengeri] kikötőként emlegették.
 Herbertshöhe nem volt Szingapúr; lényegében két fából épült kikötőhelyből és néhány egymást keresztező széles alléból állt; ezek mentén létesült a város három impozánsnak vagy (viszonyítás kérdése) kevésbé impozánsnak ható kereskedelmi lerakata, a Forsayth, a Hernsheim & Co. és a Burns Philp cégeké. Ezenkívül volt még egy nagyobb épület, a Yapban és Palau szigetén guanóval kereskedő Jaluit-Társaságé, továbbá egy rendőrőrs, egy templom, körülötte rendkívül festői temetőkerttel, a Bismarck Szálloda és konkurrense, a Deutscher Hof, egy kikötőfelügyelőség[?] / révkapitányság[?], két vagy három taverna, egy említésre sem érdemes kínai városrész, egy német klub, egy Wind doktor és Hagen doktor gondos felügyelete alatt működő kis klinika, valamint a kissé a város fölé magasodó, délutánonként valószínűtlen fényben ragyogó zöld fűvel benőtt dombon álló kormányzói hivatal. Ezzel együtt rendezett, feltörekvő német város volt, amelyet fészeknek csak gúnyból nevezhetett bárki, vagy ha a sűrűn szálazó eső függönyétől harminc lépésre az orra előtt már nem tudta megkülönböztetni a dolgokat.
 A délben lezúduló felhőszakadások után pontban háromkor minden alkalommal előbukkant a nap, és pompázatosan élénk színű, tarka madarak lépdeltek peckesen a magas fű chiaroscurójában, víztől csöpögő tollazatukat tisztogatva. Ezután bennszülött gyerekek tapicskoltak / hancúroztak az allék tócsáiban, a magasba nyúló kókuszpálmák alatt; mezítláb, meztelenül; némelyikük szakadt rövidnadrágban (ezeken több volt a lyuk, mint amennyi bennük az anyag), s fejükön a természet valaminő pajkos szeszélye folytán szőke, gyapjas haj göndörödött. Ők Kokopónak nevezték Herbertshöhét, ami kétségkívül jobban hangzott, s főleg szebben lehetett kimondani.
 A német védnökségi területek, II. Vilmos császár őfelsége afrikai birtokaival ellentétben – ebben a szakértők mind egyetértettek – kivétel nélkül teljesen fölöslegesek voltak. A koprából, a guanóból és a gyöngyházból származó bevételek távolról sem fedezték egy ekkora, a Csendes-óceán végtelenjében szerteszórt birodalom fenntartásának költségeit. A távoli Berlinben azonban úgy emlegették a szigeteket, mint nyakékké fölfűzött drága, fénylő gyöngyök sorát. Védelmező szószólói és ellenzői egyaránt szép számmal akadtak a csendes-óceáni gyarmatoknak, mindenesetre a politikai erőként még fiatal szociáldemokraták voltak azok, akik a leghangosabban firtatták  a déltengeri gyarmatok fontosságának és hasznának kérdését.
 Nos, ebben az időben estek meg azok az események, amelyeket krónikánk elbeszél, s ha el akarja mondani őket, akkor a jövőt is tekintetbe kell vennie, hiszen az eseménysor, amelyről e tudósításban szó van, a huszadik század legkezdetén játszódott le, s ez a század csaknem a feléig a németek évszázadának ígérkezett, olyan századnak, amelyben a németség elfoglalja az őt megillető dísz- és elnöki helyet a népek asztalánál, ami az akkor mindössze pár emberi évet megért század kilátópontjáról nézve teljességgel valószínűnek is látszott / tűnt. A következőkben tehát egyetlen, a németség képviselőjéül választott férfi történetét fogjuk elbeszélni, egy romantikusét, aki, mint annyian e speciesből, elvetélt  művész volt, s ha eközben mintegy kikerülhetetlen párhuzamokra ismerünk közte és egy másik német romantikus és vegetáriánus között, akinek talán jobb lett volna a festőállványa mellett maradnia, úgy ez a párhuzamosság teljességgel szándékolt és értelemszerűen – bocsánat! – in nuce koherens is. Igaz, hogy ez utóbbi pillanatnyilag még zavaros fejű, pattanásos kölyök, akinek bőven kijut atyai pofonokból. De várjatok csak: cseperedik / nő, cseperedik.
 A Prinz Waldemar fedélzetén utazott tehát az ifjú August Engelhardt Nürnbergből; szakállas, vegetáriánus, nudista. Németországban nemrég rajongó hajlamra valló Gondtalan jövő címmel könyvet publikált, most pedig Új-Pomerániába tartott, hogy kókuszültetvénynek való földet vásároljon; hogy pontosan mennyit és hol, azt még maga sem tudta. Ültetvényes lesz, de nem profitéhségből, hanem ama mélységesen átérzett hittől vezérelve, hogy grandiózus eszméje erejével örök időkre képes megváltoztatni az ellenségesnek, ostobának és kegyetlennek érzékelt világot.
 Engelhardt, miután egy szigorúan vizsgálódó szelektálás során minden más élelmiszert tisztátalannak talált, váratlanul akadt rá a kókuszpálma gyümölcsére. Egyszerűen nem volt más lehetőség: a cocos nucifera, amiként azt Engelhardt fölismerte, s ahogyan mély meggyőződésévé vált, a Teremtés közmondásos koronája, az Yggdrasyl világfa gyümölcse. A pálmafa legmagasabb régiójában [részén??] nő, a fényességes Atyaisten felé fordulva; vízzel, tejjel, kókuszzsírral ajándékoz meg minket, nemkülönben tápláló gyümölcshússal; a természetben egyedülálló módon szelénnel is ellátja az emberi szervezetet ; rostjaiból lábtörlőt, tetőt és kötelet készítenek, törzséből bútorokat, sőt egész házakat; magjából olajat sajtolnak, hogy elűzzék vele a sötétséget, és kényeztessék vele a bőrt; remek edényként szolgál még az üresre vájt kemény héja is, amelyből csészéket, kanalakat, korsókat, sőt, még gombokat is lehet csinálni; tüzelőanyagként nemcsak hogy messze fölülmúlja a hagyományos tűzifa fűtőértékét, de füstje a szúnyogokat és legyeket is távol tartja; egyszóval: a kókuszdió tökéletes. Istenhez válik hasonlatossá, és halhatatlan lesz, aki kizárólag ezzel táplálkozik. August Engelhardt leghőbb vágya, mi több, küldetése egy kokovorista -kolónia megalapítása volt; prófétának és egyben misszionáriusnak is látta önmagát. Ezért utazott a déli tengerekre / Melanéziába / Óceániába , ahová már megszámlálhatatlanul sok álmodozót csalogattak a [földi?] Paradicsom szirénhangjai.
 A Prinz Waldemar füstzászlót húzó kéményével nyílegyenesen Herbertshöhe felé tartott. S miközben a hátsó fedélzetről nap mint nap két nagy kondérnyi ételmaradékot öntöttek a tengerbe, délen, a távolban egymás után vonultak el a Kaiser-Wilhelmsland partjai, a Finisterre-hegység (ahogyan Engelhardt leolvashatta a térképről ezt a mormolós / mormolásszerű nevet) és a mögöttük fekvő, földerítetlen és veszedelmes vidékek, amelyekre német láb még sohasem lépett. Százezer-millió kókuszpálma nőtt ott. Engelhardt egyáltalán nem volt fölkészülve ezeknek a déli tengereknek a már-már fájdalmas szépségére; a nap sugarai fényes oszlopokként törtek át a felhőkön, esténként békés enyhület ereszkedett / terült szét a partokra/-on és egymás mögött sorjázó, az alkony cukroslila fényében a végtelenbe nyúló hegyláncaikra/-láncaikon.
 Egy fehér trópusi öltözéket viselő, csíptetős úr közeledett hozzá, aki maga is testes volt ugyan, mégsem tűnt olyan eltompultnak és tunyának, mint a kollégái, s Engelhardton abban a szempillantásban úrrá lett az a már-már beteges félszegség, amely minden alkalommal elfogta, valahányszor / ha magabiztos emberekkel találkozott, akik szilárdan meg voltak győződve létezésük és cselekedeteik helyességéről. Tudja-e Engelhardt, hogy hívják azt a nyugágyat, amelyen ő, Engelhardt, meg a többi utas átszundikálja a délutánokat? Engelhardt némán nemet intett, majd lehajtotta a fejét annak jeléül, hogy ismét el óhajt mélyedni Schlickeysen könyvében, az ültetvényes azonban, aki könnyed[?] meghajlás kíséretében Hartmut Otto úrként mutatkozott be, még egy lépéssel közelebb jött, mint aki valami fölöttébb fontos titkot készül közölni. Nos, ezeket a fedélzeti nyugágyakat, most kapaszkodjon meg Engelhardt, előrefelé kihajtható fa-lábtámaszuk okán bombay fonicatornak nevezik.
 Engelhardt nem egészen értette, s egyébként sem szenvedhette a nemiséggel kapcsolatos kétes szójátékokat, minthogy a szexuális aktus teljességgel természetes, mindenestül Istentől való dolog volt a szemében, s nem valamiféle frusztrált és félreértelmezett férfiasság részének tekintette. Ám nem érezte szükségét, hogy ezt ki is mondja, csupán valamelyest tanácstalanul és fürkészőn nézte az ültetvényest. Most tehát Otto úron volt a sor, hogy, mondhatni, visszakozzék, s egy sor legyintő kézmozdulat kíséretében és mellékesen eldarálja  a német protektorátusban folyamatban lévő ügyleteit. Felejtsük el, mondta, s miközben magabiztos eleganciával letelepedett a nyugágyba, meglazította ingének a párás levegőtől és saját verejtékezésétől némiképp átnedvesedett nyakát. Ő most, avatta be Engelhardtot művészi tökéllyel pödörve fölfelé bajsza végét, Paradisaeidaeben, paradicsommadarakban utazik, amelyeknek tollaiért az Újvilág szalonjaiban, New Yorktól Buenos Airesig, mostanság cs-i-ll-a-g-á-szati összegeket lehet kasszírozni. No és a madaraknak az életükbe kerül-e ez, érdeklődött Engelhardt, akinek, miután Otto közvetlenül mellette berendezkedett a nyugágyon, semmi lehetősége nem maradt immár visszamenekülni a könyvéhez. Ideális esetben, nota bene, eleven madarak tollait tépik ki – persze vannak kereskedők, akik a kifejlett paradicsommadarak maguktól elhullajtott ékességeit szedetik össze a dzsungel talajáról, ám ő, Otto mélyen lenézi az ilyen módszereket. A tollaknak, mintegy minőségi tanúsítványként, legyen csak vércsepp a [toll]gerincük alsó végén, másként meg se veszi őket. Engelhardt elhúzta a száját, és meglehetősen kényelmetlenül kezdte érezni magát, ám ekkor már meg is szólalt az ebédre hívó harangocska, s Otto finoman, de határozottan karon ragadta – ugye számíthat arra a megtiszteltetésre, hogy Engelhardt vele költi el az ebédjét?
 Hartmut Otto voltaképpen morális ember volt, még ha erkölcsisége  a múlt század [táp]talajából sarjadt is ki, minél fogva az épp kibontakozóban lévő új korszak szelleme iránt (amelynek megtestesítője itt most August Engelhardt volt) nem sok megértést tudott tanúsítani. Szó se róla, a paradicsommadár-vadász olvasott, sőt kétségkívül bizonyos akríbiával olvasott (különösképpen a taxonómiai munkáikat) haladó természettudósokat, például Alfred Russel Wallace-t, Lamarckot és Darwint, ám nemcsak a modernségben, mint kumulatív folyamatban való hit hiányzott belőle, de ha a véletlen folytán netán személyesen találkozott, mint például e mostani hajóúton, egy radikális szellemmel (amilyen Wallace és Darwin is volt), benne sem volt képes e típust felismerni és elfogadni; már Engelhardt vegetarianizmusa elég volt a szemében az anatémához.
 Engelhardt kényszeredetten hagyta magát az első osztályon a szalon egyik asztalához vezetni. Itt – a vendégek nehéz, lószőrtöméses háttámlájú neogótikus székeken ülve németalföldi mesterek festményeinek aranykeretes reprodukcióin pihentethették a tekintetüket   a maláj steward Otto intésére, a kókuszbálványozó rendes étkezési szokásaival össze nem egyeztethető módon, illatozva párolgó sertéskarajt szolgált fel neki, tésztával és bőven mért barnamártással. Engelhardt leplezetlen undorral nézte maga előtt a tésztaágyon fekvő, a szélein kékesen szivárványló húsdarabot.
 Otto, aki alapvetően jóindulatú ember volt, azt gondolta, asztaltársa bizonyára zavarban van, a másodosztály utasaként nem tudván, hogyan fizesse ki a számára mégiscsak extravagáns ebédet, határozottan unszolni kezdte hát, hogy vegyen a karajból; de, de kérem szépen, Engelhardt az ő vendége, mire Engelhardt udvariasan, de a saját (valamint Schopenhauer és Emerson) lelkiismerete megkövetelte határozottsággal azt válaszolta, nem, köszöni; ő általában véve meggyőződéses vegetáriánus, közelebbről / konkrétan fruktivorista, és kérhetne-e esetleg egy zöld salátát, só, bors és minden egyéb ízesítés nélkül. 
 A madárkereskedő megmerevedett egy pillanatra, majd letette már a tányérja fölött tartott evőeszközét, csuklott, szalvétájával megtörölte felső ajkát és bajuszát, majd féktelenül ugató, mekegő, sőt prüszkölő nevetésbe tört ki; szeméből könnyek buggyantak ki, először a szalvéta vitorlázott a földre, aztán összetört egy tányér, s miközben Otto egyre a saláta és a fruktivorista szavakat hajtogatta, arca lilásvörösre színeződött, mintha mindjárt meg akarna fulladni. A szomszédos asztalok mellől felugráltak az étkezők, hogy megszabadítsák őt a jelek szerint a tracheájában megakadt csontdarabkától; August Engelhardt pedig eközben vele szemben ülve a padlót bámulta, és mániákus szaporasággal hintáztatta ide-oda a másikon átvetett, szandálba bújtatott lábát. Egy kínai szakács sietett oda a konyhából, még kezében tartva a csöpögő habverőt.
 Egykettőre két párt alakult, amelyek között heves vita robbant ki; Engelhardt világosan kihallott néhány mondatot a hangzavarból; arról volt szó, van-e neki, Engelhardtnak joga elutasítani a húsfogyasztást, ezenkívül a vademberek kerültek szóba, már amennyiben, így az egyik ültetvényes, még szabad így nevezni őket. Vagy ott tartunk immár, hogy a németeknek a német védnökségi területen nincs megengedve, hogy különbséget tegyenek egy polinéziai bennszülött és egy rajna-vidéki német között? Örüljenek neki, hangoztatta az ellenpárt, hogy vannak az étlapon növényekből készült fogások, épp most, amikor boldog szigetvilágunk nagy részén az emberek rég visszatértek az anthropofágiához, miután a vadakat drákói szigorral büntetve nagy nehezen lenevelték róla. Eh, ostobaság! Régi nóta! replikázott az ellenpárt. De bizony, éppen négy hónapja ettek meg egy pátert odaát, Tumleóban, a steyli missziós nővéreknél. Isten szolgájának az azonnal el nem fogyasztott testrészeit bepácolták, fölhajóztak velük a part mentén, és Holland Kelet-Indiában adták el.
 Engelhardton mindinkább elhatalmasodott a szégyenérzet, elsápadt, majd elvörösödött, s fölállni készült, hogy elhagyja ezt a fennhéjázó [?] szalont. Kisimította a szalvétáját maga előtt az asztalon, s a Hartmut Ottónak mondott halk, szinte nem is hallható köszönetében nyoma sem volt iróniának. Az egyik ültetvényes durván megragadva sovány felkarját fel akarta tartóztatni, ám ő egy hirtelen vállmozdulattal kitépte magát, pár határozott lépéssel álvágott a termen, és kinyitotta az egyenesen a fedélzetre vezető szalonajtót. Ott megállt, föl volt zaklatva; kézfejével végigtörölte a homlokát. Ki- és belélegezvén a nedves trópusi levegőt, azt latolgatta, ne támaszkodjon-e netán mégis neki a panorámaterasz falának, ám puhányságnak  minősítve tüstént elvetette e gondolatot, s végül mély-mély magányérzés hatalmasodott el rajta, sokkal földeríthetetlenebbül mély, mint amilyet a hazai frankföldön valaha is érzett. Ijesztő emberek közé került itt, szeretetlen, durva barbárok vették körül.
 Ezen az éjszakán rosszul aludt. A Prinz Waldemar egy távoli viharzóna mellett haladt el, és az erratikusan villódzó, szeszélyes ritmust követő villámlás újra meg újra valami kísérteties, sápadt hófehérségbe merítette / vonta a gőzöst. Engelhardt először ide-oda dobálta magát a nedves lepedőn, s a félálom rémületteli perceiben különös módon úgy látta, a távoli villámok Anglia körvonalait vetítik föléje a mennyezetre, majd amikor mélyebben elaludt – az ítéletidőből már csak egészen messzi sötét morajlást lehetett érzékelni –, egy pogány kultusz templomát látta álmában a lenyugvó nap tompa fényében a Keleti-tenger  [egy keleti tenger ? ] szélcsendes partján; az építményre a part homokjába szúrt vikingfáklyák fénye vetült. Temetési szertartás folyt épp; érckemény északi férfiak álltak őrt a templomnál. Lábuknál gyerekek játszottak halkan csontfurulyáikon; hajuk koszorúba volt fonva a fejük tetején. A bárkát, amelyen a halott föl volt ravatalozva, az alkony búcsúzó fényében tengerre bocsátották, egy óriási termetű harcos meggyújtotta a fahasábot, majd a bárkát, amely apránként tüzet fogva komor lassúsággal sodródni kezdett északra, Hyperborea felé.
 Másnap korareggel, amikor a gőzös szemkápráztató napsütésben, vidám zeneszóval és a hajódudák hangos tülkölése közepette besiklott a Blanche-öbölbe, Engelhardt némiképp ziláltan állt a hajókorlátnál, még mindig a csontjaiban érezvén az elmúlt éjszakának azt a különös-kísérteties álmát, amelynek tartalma egyre ködösebbnek tűnt számára, amint a parthoz közeledtek. Sejtette ugyan, hogy a két hajó, a modern gőzös és ama pogány temetési bárka, értelmét és üzenetét tekintve összefügg, ezen a reggelen azonban sem ösztönözve, sem képesnek nem érezte magát arra, hogy abból a bizonyos álomból bárminemű következtetést vonjon le saját elindulására a hazájából, amely ugyan nem kapkodva, de annál kínosabban zajlott le, s az ütlegelésig fajult porosz rendőri erőszak nyomta rá a maga szégyenletes / arcpirító bélyegét. Nos, gondolta, meghalni nem itt fogok, nem ezeken a zöld partokon.
 Magát úgyszólván macska-módra ugrásra késznek érezve, izgatottan kémlelte a közeledő szárazföldet. Tehát ez itt az ő Sionja. Itt, ezen a terra incognitán fog letelepedni; ez az a hely a földgolyón, amelyből a jelene (jelenléte?) táplálkozik és kivetül majd . Izgatottan szaladgált föl-alá; amikor a hátsó fedélzethez ért, hirtelen sarkon fordult, minthogy ott néhány úr, akik megint csak részegek voltak már a reggeli idején – a rettenetes madárkereskedő, Otto nem volt közöttük – megpillantván őt az egészségére ivott, s élénken kiabáltak neki, hogy béküljön már meg, legyenek újra barátok, elvégre a németeknek a védnökség területén össze kell tartaniuk, etcetera. Engelhardt a faragatlan fickókat (suttyó figurákat?) ignorálva pásztázta tekintetével az előtte szélesen elnyúló partot, öblök, szabálytalanságok, magaslatok után kutatva.
 .

       Tatár Sándor fordítása