(első)
Jó ideje csámborgott már a Green Lanes-en, amikor megelégelte az egészet, és szutykos két
fonttal a zsebében kérlelhetetlenül és végérvényesen nyugtázta, hogy ebben a városban a
nyolcpennys banánt semmi sem überelheti az ár-értékarányos élelmiszerskálán, és jobb, ha
nem is csűrjük, nem is csavarjuk: nála ezzel beköszönt a banánkorszak.
(második)
Szóval a harmadik napon elkezdett emlékezni az első két napra. Hogy mégis mi történt abban
a negyvennyolc órában. Hogy mi volt ez az idegesség; mi volt ez az éretlen kétségbeesés, ami
minden józan megfontolást sutba vágva arra késztette, hogy rohanjon, tekerjen,
megtekeredjen önmaga körül. Az előzetes és kellőképpen alapos felkészültség, amivel a
vonatkozó beszámolók szerint ilyen útnak illő volna nekivágni, tehát ennek a felkészültségnek
a teljes hiánya már előre sejttette persze, hogy a „kellemetlenségeket” nem lehet majd
elkerülni. De talán még a legakkurátusabb kismiskák sem tudják megkímélni magukat attól,
hogy a lutoni repülőtéren kidugva fehér sportcipőjüket a gép ajtaján a turbulencia máris
tovább ne tépje, cibálja őket a buszig, a házig, a pénzváltókig és a bankokig, a Western
Unionig, a NatWestig, a Barcleysig, a Santanderig, aztán arab egyfontos boltokba be és ki, és
végig a High Roadon, és mindenféle más roadokon, streeteken, és avenue-kon. Mert ez a
város ilyen: mert harmadnapra alábbhagyott a nyugtalansága, és kezdte visszanyerni
józanságát, de érezte és tudta, hogy a testében megvetette magát valami ennek a zaklatott
városnak a mosolygós idegbajából; és az a turbulencia, amivel a pilóták odafönt, azzal ő
idelent fog küzdeni, mert az a turbulencia most már belülről rázza, és ott tombol a csontjai
üregében.
(harmadik)
És akkor ott ülök a hangárnyi gépezet emésztőrendszerének pontosan a segglyuka alatt, ahol
cipóalakban potyog ki a langyos felesleg. Próbálom felidézni a régen tanult meditációs
gyakorlatokat: figyelem, ahogy a levegő be- és kiáramlik az orrnyílásomon. Beszalad meg ki,
és be, és szemet szúr, hogy a kelt tészta már ömlik is ki az egyik tartályból, úgyhogy
eszeveszetten rohanok oda, és tépem fel a nyúlós anyagot a talajról. És az istentelen tészta
visszakerül a tartályba, de onnan majd úgyis szalad újra kifelé, mert csak a dagadás törvényét
ismeri, és nem parancsolhat neki senki emberfia.
Az első műszakot egy afrikai meg egy jamaikai fickóval kezdtem. Bárgyú pofával vártuk az
utasításokat, amely utasítások nem akartak soha megérkezni, úgyhogy csak álldogáltunk ott, a
futószalag mellett, és röhögcséltünk, hogy így kell pénzt csinálni a semmiből, ember. Némi
idő után felfigyelt ránk az egyik középvezetőféle, és ránk förmedt, hogy: az anyátokpicsáját,
köllene valamihez kezdeni. Mi meg kezdtünk valamihez. Összetereltem néhány tócsát, aztán
figyeltem, hogy tapasztaltabb kollégáimnak milyen elképzeléseik vannak a munkakörünkről.
Az alacsony afrikai serényen sepregetett, úgyhogy jobbnak láttam, ha magam is megragadok
egy seprűt, de a koszt, azt már keresni kellett, merthogy a műszak elején még nem indult be
az irdatlan kenyérgyártó masina. Az afrikainak hihetetlen szimata volt a dzsuvához. A
legeldugottabb helyeken talált rá, és sütött róla, hogy itteni alkalmazása nagyon is helyén
való. Az egyik trükkje az volt, hogy soha nem lapátolta fel a koszt, amit összekotort, így egy
snájdig kis szemétkupacot tudott tologatni maga előtt mindenhová, és azt a határozott
látszatot keltette, hogy itt bizony sok a munka. Egy másik alapszabálya a gyári melónak, hogy
mindig, ismétlem: mindig légy mozgásban; és lehetőleg legyen valamilyen eszköz a kezed
ügyében. Ennek okai nyilvánvalóak, de beletelt néhány órába, mire megfigyeléseimből
összeállítottam az üzemi mesterség etikáját és túlélési kiskátéját.
Éjféltájt a kelt tészta már elveszítette számomra minden köznapi jelentését és rendeltetését.
Nem azonosítottam a majdani kenyér elő-állapotaként, vagy egyáltalán bármiféle élelmiszeri,
konyhai dologként. Az anyag maradt. A massza, és a massza tulajdonságai, meg a massza
közvetlensége. Valami, amivel folyamatosan dolgom van. Ami dagad, ellep, ragad, nyúlik,
besüpped, tapad, ami szakad. A kibaszott tésztában munkáló kohéziós erő maradt főleg, amit
folyton meg kell törnöm. Darabokra tépem, betuszkolom, felkaparom, felemelem, elhajítom.
És tologatom és tologatom és tologatom tonna számra piros, zöld és sárga kocsikban.
És akkor ott ülök a hangárnyi gépezet emésztőrendszerének pontosan a segglyuka alatt, ahol
cipóalakban potyog ki a langyos felesleg. Próbálom felidézni a régen tanult meditációs
gyakorlatokat: figyelem, ahogy a levegő be- és kiáramlik az orrnyílásomon. És akkor Rob
széles vigyorral mutatja nekem, hogy minden oké. Csak ordítva tudunk szót váltani, mert
akkora a zaj, hogy mindenkinek be kell dugaszolnia a fülét. Rob agilitása lenyűgöz:
folyamatosan szaladgál az egyik kezelőállomástól a másikig, villámgyorsan átkúszik a
futószalagok alatt, átslisszol a csövek között, guggolásból ugrik, és végig mutatja, hogy
minden oké. A Gép nagy ismerője ő, és a műszakom alatt úgy éreztem, hogy ebben az izgága,
életteli figurában jobban megbízok, vagy jobban meg akarok bízni, mint bárki másban, akit
valaha ismertem. Hálás voltam neki azért, mert a nevemen szólított, és mert nevetett, amikor
az egyik kanyarban nekivágódtam a falnak a tartálykocsival. Mondtam neki, hogy ez csak
azért történhetett meg, mert a tészta beragadt a kerekek közé, és így nehéz bevenni vele a
hajtűkanyart. Ő meg röhögve mutatta, hogy minden rendben, kispajtás.
A tizenkettedik óra végére valahogy minden a helyére kerül. És nem tudom, hogy miként
lehetséges ez, mert egészen a műszak végéig az a határozott érzésem, hogy képtelenség
felülkerekedni a masszán. Aztán valaki ide tolja ezt, valaki más meg oda azt, én meg
felszedem emezt, és csillog-villog a hangár, a szeletelt kenyerek pedig becsomagolva hagyják
el a gépet, hogy majdan megérkezzenek a tisztelt fogyasztók ebédlőasztalára. Szóval a
kenyerek balra el, én meg jobbra ki a gyárból. És reggel hatkor hazatekerni az első
alkalommal, abban van valami, na. Valami képzeletbeli munkásromantika, amire szükségem
van ahhoz, hogy másnap újra be tudjak menni.
És ott ülök a hangárnyi gép, és ott ülök a kantin, és ott ülök a kantin sarkában leghátul, és ott
majszolom a hülye humuszos szendvicsemet, meg a banánt, amit kevesebb, mint 8 pennyért
vettem. Hallgatom, ahogy a pénzérme landol a játékgép gyomrában éjjel háromkor, meg azt a
halk, elektromos zümmögést, amit a jackpot zenéjének kellett volna megtörnie. A fickó már
nyúl a zsebébe a következő egyfontosért, én meg azon kezdek gondolkodni, hogy Jess, a
ghánai családapa, hogy az istenbe bírja ezt már tíz éve minden héten négyszer tizenkét órában
elviselni. A McCarthy könyvem hátuljába írom bele, hogy: „Aztán a harmadik műszakban
már nincsen semmi. Csak a gépek kegyetlen működése, néhány eldünnyögött kurvaanyád,
némi komótosság, meg a gondolat, hogy milyen jó is lesz meginni egy sört, meg a nőddel
otthon, meg hogy pennyre pontosan kiszámolod, mennyi pénzt kereshetsz a következő
hónapig. Azt hiszem, ez az az állapot, ezek azok az egyszerű, igaz dolgok, amik akár
évtizedekre is képesek tartósítani egy embert.” De amikor ezt leírom, akkor már tudom, hogy
korábban, amikor tésztaformázás közben ezek a sorok megszülettek a fejemben, akkor alig fél
órával később arra az álláspontra helyezkedtem, hogy: kész, vége, ledobom a szaros tésztát, és
hazamegyek. Aztán nem mentem: elkezdtem megint figyelni a mozdulataimat, számolni a
perceket, meg arra gondolni, hogy milyen jó lesz majd.
[…]
A lassan tompuló agyamban általában az első három óra gondolatai kőröznek egész éjjel.
Egyre kevésbé jelentenek bármit is, és egyre jobban az őrületbe kergetnek. Az egyik például
ez: „ha sokáig monoton fizikai munkát végzel, kialakul a mozdulatok kis ökonómiája, amiben
minden lehajolásnak, tolásnak, húzásnak, fordulásnak megvan a maga értéke és ára.” És ezt
elismétlem magamban kétezerszer, amíg azon nem kapom magam, hogy hárompontosokat
dobálok tésztával a szemközti tartálykocsiba.
[…]
És akkor ott ülök, és akkor ott ülök, és akkor ott ülök megint a biciklin, és aznap reggel hatkor
szitált az eső. Tekertem haza a gyárból a szokásos útvonalon, a pajták mellett a lovak
beledermedtek a nyirkos szürkeségbe, és egy bálna szállt el a fejem felett, és először futott át
az agyamon, hogy ez itt alattam egy irdatlanul nagy sziget.
(levélrészlet)
Minden oké, szép az idő, a biciklim szuperál, az agyam kezd beállni arra a kézmeleg ütemre,
amit mielőbb meg kellene törni, de majd csak jövő héten talán, mert vasárnapig munka van,
és ha munka van, akkor munka van, és vannak pislákoló délutánok és tévésorozatok, feltépett
hivatalos levelek, gyorsfagyasztott kaják meg tojás, és tészta, és tésztaszósz, és csapvíz, és a
közös raktárhelyiségben kanapé, ami mellett a biciklim, ami mellett Ali burkolja a török
kormányellenes fórumról hazacsempészett kuszkuszt. Így a hétköznapi dolgok grandiózus
szövevénye, így a hatalma és nagyszerű közönye, és így minden tévelygések mélyén munkáló
kisszerűség és ámen.
(ötödik)
Akkor már rég sejtettem, hogy egy szavamat sem érti Pinocchio, a százötven centis portugál.
Talán retteg a megszólítottságtól, talán ezért szorgalmas és tolakodó. Bökdös, mert nem tudja
a nevemet; kézjelekkel igyekszik instruálni, mert addig legalább az valószínű, hogy befogom
a pofám. Egyébként minden hozzá intézett utasítás félrefut: „hozz egy serpenyőt” – elkezd
felmosni. Néha elképzelem, hogy milyen lehet lélegezni abban a fojtogató szkafanderben, ami
elválasztja és megóvja a környezetétől; meg azt a vaksötét, hajszálvékony mélységet közte és
köztünk, az angol nyelvet tűrhetően bíró emberek között itt, ott, emitt, amott, hol itt, hol ott,
hol a menüjét tekintve beazonosíthatatlan étteremben, a Muriel’s Kitchenben, a Leicester
Squere 7-9 alatt. Ott. Itt. Emitt. Fuck it.
[…]
Pinocchio felmos, Pinocchio kiviszi a szemetet, sikálja a lábost, mosogatógépbe teszi a
tányérokat. A lasagnés tál a legmacerásabb: megragad benne a húsdara, a paradicsomszósz, és
a „scourer” az egyetlen eszköz, amivel makulátlanra lehet suvickolni, és a scourer-nek nem
találom a hiteles angol-magyar fordítását, és vannak dolgok, a dolgoknak nevei, amiket itt
tanulok meg. A „scourer”, az nem „súrolókefe” és nem is „fazékmosó”, hanem egy
fémgombolyag, ami az ember bőrét is leviszi, ha úgy, istenigazából nekiveselkedünk. És fél
szemmel figyelem, ahogy Pinocchio helyettem görnyed a lefolyó fölé. Ma este társak
vagyunk, és övé a munka szarabbik fele. Elvégre az információ korát, az információ korát,
féljük az információnak, ő meg híján van annak: Pinocchio szűköl – hát így adja magát, hogy
Pinocchio a szart sikálja, én meg serényen mikrózom a készételeket. Jogos felosztás, tekintve,
hogy úgy sem értené, hogy a lazachoz a „miso” szósz dukál és nem a „guacamole”. Vagy hát,
nem is tudom, talán értené – ha akarnánk, akkor értené. De jó lenne időben haza érni ma este,
és Woody Allenre gondolva az a kis fasiszta is legfeljebb legyintést érdemel, aki idebent
helyezi kényelembe magát, mert Woody Allenre gondolva a baseballütős verekedés is jól eső
fecsegés csupán, jól eső véleménycsere valamelyik manhattani galériában, amit nem ismerek
és látatlanban bocsátok meg.
[…]
Még akkor is.
[…]
Negyven másodperc – ennyi kell a lazacnak a mikróban, hogy frissen sültnek tűnjön. A
harmincötödikben jelenik meg az egyik pincér, hogy éhes, farkaséhes, és lophat-e némi
lazacot. Mondom, szerintem lophat bármit, nekem tökmindegy. A konyhafőnök rajtakap
minket. Szó szót követ: legközelebb ki leszünk rúgva. „Ez az első és egyben utolsó
figyelmeztetésem” – mondja John, én meg, hogy nem ismerem a helyi viszonyokat, pardon,
dobom a labdád, lesz, ami lesz: kevesebb a számlámon, talán. „Leszarom” – dobja ő vissza.
És abban a szentségtelen minutumban Pinocchio felbátorodik, erőt vesz magán, és rázendít
egy pompás portugál dalra, amit senki sem ér fel ésszel, nyelvvel, mi fenével. Valósággal tele
zengi a termet a kis portugál arasznyi tüdejéből, zengi belülről kifelé, hogy mégis csak jó
dolog volt idejönni Portugáliából, belevaló, férfias dolog volt ez, megérkezni ide, hiszen
tisztességes srácok ezek, és ennek a csapatnak tagjává válni végeredményben igazán remek
dolog, feloldódni ebben a konyhában, és énekelni otthoni dalokat, és súrolni scourerrel a
lábost, mert óránként 6,19-ért ez az egész nem ugyanaz, mint odahaza. És a konyhafőnök, a
pincér meg én csak nézünk egymásra bután, pillanatig tétovázunk a mikrók előtt, aztán
csöndben elkezdjük tenni a tennivalót. Nekilátok felmosni, kiviszem a szemetet, sikálom a
lábost, mosogatógépbe teszem a tányérokat. A lasagnés tál a legmacerásabb, mert megragad
benne a húsdara, a paradicsomszósz.
(hatodik)
How long is an avarage human penis? – teszi fel magának a kérdések kérdését Paul, a dagadt
disznó. Te dagadt disznó – gondolom magamban –, jó, hogy itt vagy, és jó, hogy felteszel
ilyen kérdéseket.
Paul a hipochonder,
Paul a hazug ember,
az evangéliumi elírás,
a protestáns családfő
balkézről született gyermeke, a lézengő balfasz, aki mikrohullámú sütőket kezel egy londoni
kirakatétterem hormonszagú konyháján, és akit irgalomból szólítanak chefnek a munkatársai.
– Nem, az nem fog menni. Asperger szindrómám van.
– Mit jelentsen ez, Paul?
– Nehezen tanulok. Egy hónapba tellett, mire megtanultam a konyhai teendőket.
– Huncut vagy, Paul, a mosogatást nem is kell tanulni. Fogod a tálat, aztán így meg így –
mutatom a kezemmel a levegőben, hogy hogyan. Elneveti magát: „smart ass!” – eloldalog.
–Te hájas fasz – mondom magyarul, kirúgom a csapóajtót, és egy „here I have our famous
beef lasagne for you”-val érkezek meg a kuncsaft asztalához, akit még akkor sem utálok,
amikor provokál.
Azt meg a riadt próbanapos arcok is tudják,
hogy a konyhai étterem
maszkulin humorát
az illegő-billegő pincérnők táplálják,
és hogy ebben valaki vagy nyakig benne van,
vagy nem beszél.
Paul áfonyafeje a Winterhalter GS502-es mosógép előtt pazar látványt nyújt. A kövér állat
mosogatás közben végre hallgat. Csöndben és szelíden billeg az a kapitális áfonyafeje, és meg
vagyok győződve róla, hogy ilyenkor nem gondol semmire. Szűnni nem akaró háttérzajjá
silányulása az emberi beszédnek, a figyeleméhség és az életvitelszerű bókolás leértékelt
végtermékeinek eladhatatlansága, ez volna hát Paul? Paul, az ember, aki a Francia Idegen
Légióban akar újjászületni valamikor, ha majd elérkezettnek látja az időt az újjászületésre. És
el kell mondanom, hogy én minden szidalmazásom ellenére nem szeretem ezt az embert. Nem
tudom szeretni ezt az áfonyafejű balfaszt, de képtelenségnek tartom a nélkülözését is. Emiatt
aztán, mint egy rákos daganat, nőni kezd bennem valami, az idegenek közössége kezd, akár a
legelső ugratás nőni bennem, amit előbb csak fejben, aztán a próbanapos nápolyi bartender
kárára és örömére szóban is elkövettem.
(kilencedik)
A buszon ülve érzem, ahogy kitisztul a véremből ez a város. Az ősz hajú fickó a kínai
politikáról magyaráz a haldoklónak, aki szerintem nem fogja megérni a tizennyolc órás út
végét, ha ez így megy tovább. „Kínára most nagyon oda kell figyelni” – orrhangon
nyomatékosítja, hogy mennyire. Elindítom az iphone-on a Deto & Gleam gépdobjait,
bámulok ki az ablakon – pár perce még lent voltam ezeken az utcákon. Azt képzelem, hogy
pontosan tudom, milyen érzés ott lenni: élni Londonban az alacsony égbolt alatt. Hogy van
ennek a városnak egy másfajta halmazállapota, mint Pestnek.
Ködsűrűséggel sűrű, ami miatt, ha koradélután betekersz a Citybe, könnyen elfoghat az érzés,
hogy soha többé nem jutsz ki onnan. Nincs hozzáférésed ahhoz, ami körülvesz, úgy vagy a
része, hogy nem vagy a részese, mármint nem részesülsz belőle, és amikor ráébredsz erre,
akkor a kétségbeesés már a tarkódon kúszik felfelé: értelmetlen megmozdulni. És most jó,
hogy a mobilodba fényképezőgépet építettek, mert másra úgysem futja, mint néhány,
vaktában ellőtt fényképre. Ez a fényképezés az utolsó, kisstílű csele az énednek, hogy
meggyőzzön: itt még mindig ő veszi birtokba a dolgokat, és nem fordítva, hogy, tudniillik, ez
a város még arra sem venné a fáradtságot, hogy őt, a te énedet, kipiszkálja a fogai közül – két
felhőkarcoló: a város őrlőfogai, azt képzelem.
Kétségbeejtően sok időt töltesz azzal, hogy a zöldlámpára vársz. A sebesség az egyik kulcsa
ennek az egésznek, hogy egyszerre lomha és gyors.
Ha sietsz:
elakadsz;
sodródsz,
ha lézengsz.
És minden egyes emberi alakra, mint falra a projekció, vetül rá egy másik.
A Turista és a Cityworker: archetípusok, mint a Szűz, a Faun, a Királygyilkos, Oidipusz vagy
a Legifjabb Testvér. „Enyém a holnap!” – kiáltja a Cityworker. „Enyém a tegnap!” –
suttogja a Turista. A XXI. századi Londoni Mítosz főhősei – egyszerre korszerűek és
ősrégiek: az archaikus tudattalanból létre hívott Cityworker loholása; az archaikus
tudattalanból létre hívott Turista bámészkodása – a tömeg kétütemű ritmusképlete. A Deto &
Gleam géphangjai a fülemben. Hol Baumann csörömpölése a fülemben.
És ennek a keresztbe-kasul kontraprojektált, hipervárosnak a hátterében élnek a Várakozók.
Mindazok, akik életvitelszerű átutazásban vannak, akiknek ez nem végállomás, hanem csak
előkészület a majdani Igazi Életre. Johnny, az örmény szakács két étteremben dolgozik heti
hatvanhárom órában, nője nincs, gyerekkori barátjával bérel lakást Camdenben: „Még két évet
kell kibírnom, aztán nyitok otthon egy éttermet és felhajtom az összes kurvát”. Amikor
legközelebb látom, magába roskadva ül az öltözőben. „Nem túl sok a két munkahely
egyszerre, Johnny?” Nem felel, rám se néz. Vagy Marco, a macedón ezermester, aki hat éve
él Londonban, és tíz fontot is megkeres óránként. És a londoni, ezermester Marcóban él egy
másik Marco is, aki Macedóniában felhúzott egy palotát – a kapu ezer fontba került –, és ott,
abban a palotában él az a másik Marco. „Még két évet kell kibírnom, aztán nyitok egy éttermet
és felhajtok egy kurvát, és együtt élünk majd a palotámban.”
A Várakozók ott vannak az éjszakai buszon, a hajnali buszon, ott vannak a Lidl-ben, a Job
Centerben, az ötcsillagos szállodák mosókonyháin, a viktoriánus bérházak hátsó udvarán.
Tehetetlenül állnak a csatornaparton importsörrel a kezükben, és várják, hogy elteljen az a
két, legfeljebb három év. És persze van, aki beleveszik a várakozásba, mert a Várakozónak
nem sajátja sem a várakozás ideje, sem a várakozás helye, mert nem abban van, hanem abban,
amire vár: a Várakozó mindig máskor és máshol van; eltompulnak az érzékei, a bőre
elvékonyodik, nem kezdeményez, de eltűr, nem lép, hanem csoszog. A Várakozó ilyenkor
Lidérccé válik. A Green Lanes-en egy szakállas néger váratlanul megtorpan a Gokyüzü
étterem előtt, és a szemében lassan fel-alá kezd járni az őrület. Kifeszített szemhéjjal ül az
egyik ház küszöbén egy Nike sapkás nő.
1:02-őt mutat az Eurolines busz digitális órája, és csak az ősz hajú fickó meg haldokló útitársa
felett ég a lámpa: Kína hatalmas ország, hatalmas az ipara, történelme és kulturális hagyatéka.
A többiek elkeseredetten variálják a legkülönfélébb testtartásokat pár percnyi alvás
reményében. Mellettem egy fiatal pár: a lányt nem látom, csak feltételezem a takaró- és
kabátkupac alatt, amire a srác most a zakóját is ráteríti. Londonban, a Picadilly Circuson
körbejár egy öreg kínai szellem; koszos zakóján nem fog már az idő; nekem pedig egyre
elviselhetetlenebbül szúrja az oldalamat a biztonsági öv műanyagcsatja, felülök, és
elhatározom, hogy nem alszom, amíg Berlinbe nem érünk.