Isztambulban születtem, és ötvenhárom éve itt élek. A New Yorkban töltött három esztendőn kívül sohasem éltem másutt. Számomra Isztambulon kívül nincs más város, ország, haza, otthon, amelyet más városokhoz, országokhoz, otthonokhoz, másféle életekhez, világokhoz mérhetnék. Néha szerencsésnek érzem magam, hogy csakis isztambuli és kizárólag az ő írója vagyok: a városban sok ezernyi író számára évszázadokra elegendő történet kavarog. Máskor meg csonkának és elégtelennek érzem magam attól, hogy csak isztambuli vagyok. 
Isztambul című könyvemben Conradról, Nabokovról, Naipulról is szót ejtettem. Ők várost, országot cseréltek, földrészeket, kultúrákat hagytak a hátuk mögött, és más nyelv ablakából is képesek lettek nézni a világot, én viszont születésem óta, ötvenhárom év múltán is ugyanabban a homlokzatán a családunk nevét viselő házban lakom. Estenként ugyanabból az ablakból ugyanarra az utcára nézek.  Onnan, ahol a hetven éve ugyanazon a helyen álló platánfa ágai mögötti kanyarulatban az utca eltűnik a szemem elől, idelátszanak az ötven éve ugyanott cigarettát meg ezerféle hasznos és haszontalan apróságokat árusító Aladdin boltjának fényei. Nyári estéken, ha hűvös szél támad, szomorúságot kelt bennem ez az ugyanahhoz a helyhez, ugyanahhoz az utcához, sőt ugyanahhoz a házhoz való tartozás. Egyfajta bűntudat mérgez, akár a valaha meggondolatlanul szívott cigaretták kátránya. Nem megbánás, talán inkább beletörődés. Vajon jellemző az isztambuliakra, ahogyan életem színtereire tekintve szeretném megérteni, hogy ez az élet? Az isztambuliság elkerülhetetlen következményeként a várost nézve keserűen látja az ember, hogy könyörtelenül, semmiféle szabályt sem követve változik minden; ugyanakkor azt is érzékeli ? akár gyermekkoromban, a kezükben cigarettával állandóan panaszkodó felnőtteik, akik végül maguk is a panaszaik elválaszthatatlan részeivé váltak?, hogy semmi sem változik.
Gyermekkorom kisvárosias, egy milliós, fáradt Isztambulja egy fél évszázad alatt tízmilliós nagyvárossá alakult. Olyan távoli, különös városrészei vannak, ahol soha sem jártam, és ha az újságban nem olvasnék róluk, még a nevükkel sem találkoznék. Az ablakomból nemigen látszik, hogy ilyen távoli és különös falvakat csatoltak városomhoz. Gyermekkorom utcáin olyan tömeg hömpölyög, amilyet akkor meg álmomban sem tudtam volna elképzelni. A „történelem”-nek nevezett dolog kegyetlenségét érzem látva, hogy egyesek egy új élet izgalmával járnak azokon a járdákon, amelyekről én azt hiszem, hogy az utolsó éveiket élik. 
Gyermekkoromban, ha kinéztem az ablakomon, a platán és az elszáradt, majd később kivágott hársfa ágai között látszó Teşvikiye úton villamosok jártak.  Az út macskaköveit és a síneket később aszfalttal borították. Nyolc-tíz évvel azután, hogy a villamosvezetékeket is leszedték, az Olaszországból érkező, le-leeső szarvú trolibuszok számára újabb vezetékeket feszítettek ki. Utóbb azok is eltűntek a trolibuszokkal együtt.
 Ha az ember, akárcsak én, egyetlen városhoz kötődik, s ezt sorsaként fogadja, egy félévszázad alatt a várost saját lelkének és testének részeként érzékeli. Az évek során a város utcáin, terein és boltjaiban bekövetkező változásokat (gyermekkorom legfontososabb moziinak bezárását, a játékbolt eltűnését), akárcsak saját testének sebeit, zúzódásait vagy keléseit, először gyerekes izgalommal és szomorúsággal, később akár saját testének alakváltozásait, egyfajta belenyugvással szemléli. Ám amiről itt szólnom kell, az a barátként szeretett, gazdagsága és mélysége helyett inkább a saját bánatomra és örömömre emlékeztető Isztambulnak a lelke.
Van a városoknak lelke? Ha van, mi alkotja? Nagysága, kultúrája, történelme, utcáinak és épületeinek lelkünket megérintő képzete? A város zsúfoltsága vagy üressége, ködös vagy meleg éghajlata? Vagy hogy van a városnak egy folyója, amelyen hajókázni lehet, vagy ha a tenger, akár Isztambulban, bent van a városban? Mikor érezzük meg a lelkét? Ha magasról nézünk le a városra, vagy ha egy aluljáróban halljuk a város zúgását és orrüregünkben érezzük piszkos nedvességét? Talán az a lélek, amit akkor érzünk, ha éjjel, akár egy, a város nyűtte fáradt állat, az egész várossal együtt vergődünk ágyunkban, álom és ébrenlét között, a ködkürtöket hallgatva. A gazdagodó új Isztambul mindenesetre már nem olyan melankolikus város, mint amilyen gyermekkoromban volt.
Isztambul engem a tömegben is a magányra emlékeztet. A soha véget nem érő zúgásban fáradt emberi hangokat és sóhajokat érzek. Az utcák számomra az élet vonzásáról, ugyanakkor ürességről és hiábavalóságról beszélnek. Annak belátásáról, hogy semmi sem lesz soha hiánytalan teljes egész... Levertség annak látásától, hogy az eleven mozgalmasság, bonyolultság és változatosság mellett is minden, az emberek és tárgyak, az utcák és a boltok, az álmok és remények lassan-lassan elkopva, elfakulva mind egymáshoz hasonlóvá válnak.  Amikor nyári estéken, miután elül az autók és a zsúfolt autóbuszok zaja, amelyek a város fáradt és izzadt lakóit porban, koszban és kipufogógázban hazavitték, a naplemente narancsos színe lilába, majd sötétbe hajlik, és sok millió ablakban feltűnik a televízió kékes fénye (az asszonyok pedig kezdik sütni a padlizsánt), a város csöndjében érzem Isztambul lelkét.  Ez a lélek moccan meg bennem, ha azt látom, hogy a hideg, de békés őszi délidőben, amikor az egész város a saját belső mozgásába vonul vissza, a mindennapi összevisszaságban jövő-menő hajók között régi kis bárkáján magányosan végzi munkáját egy halász.
 Legyen bármennyire más és más az egy városban élők vagy az oda ellátogatók városérzete, bármilyen sokfélék legyenek is emlékeik, munkahelyük, otthonuk, legyenek akármennyire eltérők az utcák, ahol járnak, az iskolák, amelyekbe jártak, a hajók, amelyekre felszállnak, a város lelke első pillantásra mindenki számára éppen ennyire különböző lehet. Ahogyan az Isztambulban élő emberek előbb-utóbb kezdenek egymásra hasonlítani, hiszen az elválaszthatatlan barátként bennünk hordozott lélek is, valahol mélyen közös mindenkiben.
Isztambulban mindenki idegen, tehát mindenki magányos. A törökök, pontosabban az oszmánok (a várost meghódító oszmán seregben keresztények is voltak), bárkik voltak is, idegenek voltak, hiszen egy kész várossal találták magukat szemben. A városon fél évezreden át uralkodó oszmán elit tagjai más országokból, más kultúrákból jöttek, tehát ők is idegenek voltak. Egy olyan városban, ahol a lakosság száma ötven esztendő alatt egy millióról tíz millióra nőtt, a lakók kilenctizede ma is idegen. Ezért amikor gyerekkoromtól mindmáig az iránytaxikban, az autóbuszon vagy az utcán bárkivel beszédbe elegyedem, az időjárásról ejtett panaszszavak után az illető rögtön megkérdezi, ? ahogy minden isztambuli teszi, ha megismerkedik valakivel ?, hogy hová való vagyok, és ha az ember, akárcsak én, szégyenkezve azt feleli, hogy isztambuli, akkor némi gyanakvással apja, apai nagyapja, vagy anyai ági felmenői után érdeklődik.
De azt is érzem, hogy alapjában véve nem ez okozza a város lelkének magányosságát és idegenségét. Isztambul titka a kategorizálhatatlanságából, szervezetlenségéből, feltáratlanságából, a benne élők számára is megfejthetetlenségéből fakad. Tömegek élnek itt anélkül, hogy az egymás követő civilizációk által egymásra rétegezett történelmi kincsek gazdáivá válnának, legföljebb, akárcsak az idegenek, megéreznek belőle valamit. „Az idegenek jobban ismernek minket, mint mi saját magunkat”  ? hallottam gyakran gyerekkoromban. Az útikönyvvel, térképpel a várost járó turisták láttán ismételgetett mondatban bánkódás helyett inkább lesajnálás, gúny és gyanakvás volt a tudni, osztályozni, a zűrzavart megérteni és rendszerezni kívánó személlyel szemben. Isztambulnak nincs városi múzeuma. A város gazdag múzeumai a múlt bemutatása és megmagyarázása helyett inkább a drágaságok őrzésére szolgálnak. Amikor gyerek voltam, az ötvenes években  hősiesen, egyedül kezdte kiadni a városba szerelmes népszerű történész, Reşat Ekrem Koçu az Isztambuli enciklopédiát, amely végül is jobban hasonlított Isztambulra, mint egy enciklopédiára: tizenegy kötetével a H betűig jutott csak el, és ahelyett hogy áttekintette volna a városra vonatkozó tudnivalókat, még jobban összekavarta őket, s a szorgos író ivócimboraságainak és szenvedélyeinek meg Isztambul furcsaságainak gyűjteményévé, a populáris kultúra kellemetes egyvelegévé vált.
A városnak a kategorizálást elutasító és az erre az erőszakosságra kitartóan törekvőket a végén önmagához hasonító szellemét gyermekkorom óta leginkább a régi boltokban észlelem. Ha egy nagy parfüméria bolt ? vagy patikát kellett volna mondanom? ? színes üvegcséire, tégelyeire és dobozaira nézek, az az érzésem támad, hogy Isztambul lelkét az emberi szenvedélyek és álmok határtalan összevisszasága legalább annyira alakítja, mint a történelem. A Beyo?lu úton lévő üzletek, ahová gyerekkorunkban anyánk vitt minket, akárcsak eltitkolt nyelvükkel a görögök, örmények, a város kisebbségei azt juttatják eszembe, hogy milyen sok forrásból, mennyi ismeretlen gazdagságból táplálkozik a város. Akárcsak az ezredévek során a városba érkező és itt beolvadó, a város részévé váló, vagy kinézett, eltaposott, elfelejtett, elűzött, az utóbb jövőkkel vagy betelepítettekkel összeolvadó embertömegekhez hasonlóan Isztambulban a tárgyaknak is titkos történetük van. Ha céltalanul járom az utcákat, és közben megállok egy-egy kirakat előtt, a hol a Balkánról, hol Nyugat-Európából, hol keletről, vagy a közelmúltban a volt szovjetköztársaságokból érkező és a város üzleteiben vagy kirakataiban általában bármiféle rendszer, szabály vagy időrend nélkül egymás mellé helyezett, régi és új, furcsa tárgyakat nézve erősen érzem, hogy valahol még mindig itt lebeg a város melankolikus szelleme. 

            TASNÁDI EDIT FORDÍTÁSA