Sofi Oksanen
Hogyan változtatja meg a művészet a világot (Az irodalom ereje) Kiskoromtól kezdve szerettem volna író lenni. Hatévesen kezdtem naplót vezetni, nem sokkal később pedig elkezdtem saját történeteket írni. De annak ellenére, hogy két országban: Finn- és Észtországban, és két párhuzamos valóságban: Nyugat-Európában és a Szovjetunióban nőttem fel, az, hogy Észtország történelméről írjak, meg sem fordult a fejemben 2001-ig, amikor elkezdtem írni első regényemet, a Sztálin teheneit Addig minden, ami Észtországgal kapcsolatos, leírhatatlannak tűnt számomra, már csak azért is, mert Észtország szó szerint nem szerepelt a térképen – hiszen hivatalosan a Szovjetunió része volt, a Szovjetunióról pedig soha nem írtam le egyetlen sort sem, kivéve azokat a finnországi iskolai fogalmazásokat, melyekben akkurátusan ragaszkodtam a finn tankönyvekben szereplő ismeretekhez. Minden más lehetetlennek tűnt. Semmit nem lehetett feljegyezni. Mindent meg kellett jegyezni. A szovjet rendszer azon alapult, hogy az emberek megtanultak nem beszélni a hatalom számára kellemetlen dolgokról, míg végül már eszükbe sem jutott megkérdőjelezni annak működését, hiszen nem volt összehasonlítási alapjuk. Hiányzott az a valóság, amelyben ezekről a dolgokról írni lehetett volna. Még mindig emlékszem a pillanatra, amikor először láttam leírva a „munkatábor” szót. Még mindig jól emlékszem rá, mert csak akkor fogtam fel, hogy ezekről a dolgokról írni is lehet. Hogy érdemes írni. Kell írni. És hogy vannak, akik már írtak is ezekről. Hogy a gulág-irodalom már létező műfaj. Mintha egész addigi életemben egy olyan televíziót bámultam volna, amelynek életlen a képe. Alexander Szolzsenyicin eufemizmust nem ismerő nyelvezete azonban hirtelen kitisztította a képet, a hóesés pedig soha többé nem tért vissza, hogy elhomályosítsa. Észtország ekkorra már újra független állammá vált. Ekkor kezdődött a még ma is tartó dekolonizációs folyamat, a szovjet megszállás felszámolása, melynek konkrét lépései közé tartozott például a megszálló katonai csapatok kivonása, a tulajdon visszaszolgáltatása az első köztársaság idején fennálló viszonyoknak megfelelően, a földosztás, és a társadalom, de főleg a jogrendszer visszaállítása az Észtország kettős megszállását megelőző állapotba. A nemzeti emlékezetet újra kellett építeni: új alapot kellett teremteni a kutatások és a történetírás számára. Visszaemlékezéseket kellett gyűjteni és archiválni, a csak szóban élő történeteket pedig fel kellett jegyezni. A könyvek újra összegyűjtötték a megszállás idején megsemmisített nemzeti emlékeket, és írott formába öntötték azokat a történeteket, amelyekben az emberek végre valahára magukra ismerhettek. Újra felépítették az ország történelmét oly módon, hogy az immár összhangban legyen az itt élők saját tapasztalataival. Az események új megnevezéseket kaptak, amelyek immár kifejezték azt, amit az észt emberek valóban átéltek. A szovjetrendszer eufemizmusaival és mellébeszélésével le kellett számolni, helyükre olyan szavak léptek, mint a megszállás, megszálló hatalom, elnyomás és deportálás. Gyermekkoromban a munkatáborok és a többi, megszállással és megtorlással kapcsolatos dolog megnevezésére én is azokat a kifejezéseket használtam, mint mindenki más. Ahogy megtanultam észtül beszélni, én is megtanultam ezeket a kifejezéseket: például, hogy elment az erdei testvérekhez, visszajött, nem jött vissza, elvitték Szibériába, vagy egyszerűen csak – elvitték. Azt is megtanultam, hogy ezeket az eufemizmusokat Észtországon kívül nem érdemes használni, mert a kívülállók legnagyobb része számára a jelentésük nem világos. Kivételt csak azok képeztek, akik személyesen is érintettek voltak: a Karjalából kitelepített finnek és leszármazottaik, vagy a háborús húsdaráló által egyéb módon érintettek. De a Szovjetunió határain kívül szinte teljesen lehetetlen volt kapcsolatba kerülni a titkos nyelv ismerőivel. A nyugat tele volt besúgókkal, az észt származásúakat, illetve a „nagy hazát” elhagyó, emigráns észteket a Szovjetunió határain kívül is szigorúan megfigyelték. Ha valaki „nem megfelelő” véleményt hangoztatott, akkor azt kockáztatta, hogy többé nem léphet be a Szovjetunióba, ahol a rokonai élnek, pedig a beutazáshoz szükséges engedélyek megszerzése így is egy egész évet igénylő, vesződséges feladat volt. Állandó volt a fenyegetés, hogy az ember többé nem térhet vissza a szülőföldjére, nem találkozhat a rokonaival, a levelei soha nem érkeznek meg a címzetthez, a telefonjait pedig nem kapcsolják. Az említett eufemizmusok éppoly hétköznapiak voltak számomra, mint bármely más, a gyermekkorom világához tartozó szó. Természetes volt, hogy a rokonságunkból vagy szüleink ismeretségi köréből egyesek „ismeretlen helyre távoztak”, az „erdőbe mentek”, vagy ott meghaltak, hogy „elvitték őket Szibériába”. Persze olyanok is voltak, akik „beadták a derekukat” a szovjet rendszernek, nehogy őket is elvigyék a „hideg országba”. Ugyanilyen hétköznapi dolog volt olyan levelet írni, melyben a valódi jelentést csak a sorok közül lehetett kiolvasni. Így beszéltünk a telefonbeszélgetések során is, és általában midig, ha „négy fal között” voltunk. Ez a kódrendszer Észtországban annyira általánossá és egyetemessé vált, hogy az egyéb megnevezések léte szinte homályba veszett. Észtország függetlensége és szabadsága olyan távoli délibábnak tűnt, melyről csak nagyon kevesek mertek egyáltalán ábrándozni is, de azt, hogy milyen lenne egy szabad ország hétköznapjait élni, még a legbátrabbak sem merték elképzelni sem. Éppen ezért senkinek még csak eszébe sem jutott olyan sajtót követelni, melynek legfőbb feladata a tájékoztatás, vagy éppen az, hogy a saját élményeiről úgy írjon, hogy nevén nevezi a dolgokat, például használja azt a szót: deportálás. Munkatábor. Kínzás. Akasztás. Cenzúra – a Szovjetunióban hivatalosan ilyen sem létezett, mert „szerkesztői megjegyzésnek” álcázták. A cenzúra és a sajtó feladata az volt, hogy megakadályozza a valódi alternatívák megjelenését, és a hatalmon lévő rendszer megkérdőjelezését. Az eredmény egy alternatív valóság lett. Ennek szótárából sok olyan kifejezés hiányzott, amely alapvető hatással volt az emberek életére és hétköznapjaira, azt viszont szabályozta, hogy miről szabad beszélni, és hogyan. A személyes és a hivatalos emlékezet közti hézagot szűkíteni kellett, és ez arra kényszerítette az embereket, hogy többrétegű személyiséget, kettős-identitást alakítsanak ki magukban. ***
A függetlenség újbóli kivívása idején az Első Észt Köztársaságot bemutató
könyvek és kiállítások szerves részét képezték a szovjet idők okozta vizuális
emlékezetvesztésből való kilábalásnak. Ezeknek a könyveknek és kiállításoknak
a képei azt mutatták, hogy akkoriban a modernizáció szépen haladt előre,
a vidéki boltok polcai roskadoztak, az emberek pedig autóversenyekre, vidéki
kúriákba és újonnan épült gyárakba látogattak. Voltak felfedezések, európai
hangulat, divat. Fejlődés.
***
Ezidőtájt Oroszország politikai helyzete is feszültebbé vált, a 90-es évek szabadabb légköre eltűnt. Pedig a Szovjetunió összeomlása után az egész világ kezdett egy kicsit másnak tűnni, mint a vasfüggöny idején. Amikor Vlagyimir Putyin lett az elnök, Oroszország újra alkalmazni kezdte a történelméből ismerős módszereket a politikában és a szomszédos országokkal való viszony alakítása során. Mi Európában azt képzeltük, hogy ennek a hatalmas diktatúrának az összeomlása majd felszabadítja az embereket, az egész világot, és hogy mindezt csakis jó dolgok követhetik majd, hogy akár egyetlen nap alatt minden ország demokratikussá válhat. Azt hittük, a vasfüggöny leomlása azt jelenti, hogy a függöny mögötti oldalon minden tiszta lappal indulhat, hogy ezt a tiszta lapot aztán Nyugat-Európához hasonlatossá színezhetjük majd. És hogy ez a tiszta lap szeretné is, hogy Nyugat-Európához hasonlatossá színezzék. Mi itt azt képzeltük, hogy például az egyenjogúság ugyanazt fogja jelenteni a vasfüggöny mögött élő emberek számára, mint amit nekünk jelent, de a szovjet propaganda sajnos már úgy megfertőzte az egyenjogúság szó jelentését, hogy az a vasfüggöny mögött élőknek valami egészen mást jelentett: olyasmit, amihez az egyszerű embereknek semmi köze. A szónak tehát már eleve rossz íze volt. Mi itt azt képzeltük, hogy a sajtószabadság most már ott is ugyanazt fogja jelenteni, mint nekünk, akiknek már hosszú tapasztalatunk van a demokrácia és a szólásszabadság működéséről. Azt is feltételeztük, hogy ott is hasonló dolgokra vágynak az emberek, mint itt nálunk. Egyenjogúságra, az emberi jogok tiszteletben tartására, szólásszabadságra, olyan értelemben, ahogy azt nyugaton értjük, pedig a megszállt országokban nem vágytak másra, csak szabadságra, ami a mi számunkra annyira hétköznapi dolog volt, hogy nem is értettük, milyen is lehetett olyan életet élni, melyben az emberek legnagyobb vágya a pontosabban meg nem határozott szabadság. Olyan életet, melyben olyasmire vágyunk, aminek jelentését nem is ismerjük pontosan. Ezekben az években vált világossá számomra, hogy Észtország közelmúltbeli történelméről kell írnom, és hogy most azonnal, nem később. Részben azért is gondoltam így, mert ahogy minden a Szovjetunió által megszállt ország történelmét, úgy Észtországét is annyira eltorzították a megszállás idején, hogy annak már szinte semmi köze nem volt a lakosság tényleges tapasztalataihoz, és mert Nyugat-Európában is többnyire még mindig eszerint a szovjet narratíva szerint beszéltek és gondolkoztak ezekről az országokról – ötven hosszú év alatt a Szovjetunió eltörölte Észtország és a többi megszállt ország emlékeit, és egyben letörölte ezeket az országokat és a hangjukat a világ térképéről. A szovjet időkben a finn történelemkönyveket is leellenőrizték Moszkvában. A szovjet cenzúra és propagandagépezet a saját határain túlra is kiterjesztette hatalmát, éppen ezért volt olyan fontos, hogy még sok-sok olyan történet jusson el az emberekhez, mint például Joseph Conrad A sötétség mélyén című regénye a kongóiakhoz. A vasfüggöny leomlása nem szüntette meg a szakadékot Kelet- és Nyugat-Európa között. A második világháború nyugaton ötven évvel korábban ért véget, mint Kelet-Európában és a Baltikumban, ahol ez csak a Szovjetunió összeomlásával következett be igazán. A felek más nyelvet beszéltek. Egy olyan országban, melynek nyelvében a szolgaság vagy a jobbágyság szó közelebb áll a szabadsághoz, mint az egyenjogúság, a szólásszabadság vagy az emberi jogok, nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mint azokban az országokban, ahol az utóbbi értékek fontossága megkérdőjelezhetetlen és nyilvánvaló. Saját észtországi családom számára az egyik legfontosabb családi történet
az, amelyik arról szól, hogy a családunk hogyan vívta ki a szabadságát
több száz évvel ezelőtt. Pontosabban arról, hogyan szabadult fel a jobbágysorból.
Ez a történet egyben Nyugat-Észtország történeti kincsestárának is részét
képezi, mivel a magát a jobbágyságból pénzzel megváltó ősapám története
ismert és népszerű volt az egész országban, kerékkeresztes síremléke pedig
fontos régészeti emlék – a térségben fennmaradt ritka kerékkeresztek egyike.
A kereszten ez áll: Sidt-Kodt-Matz, és halálának éve, 1621. Szarzsák-Matyi
története tehát sok hasonló történethez hasonlóan, évszázadokon keresztül
fennmaradt: annak története volt, hogy egy jobbágy hogyan vásárolta meg
a saját szabadságát még a jobbágyrendszer hivatalos felszámolása előtt.
De a hasonló kifejezések nem ugyanilyen időszerűek minden országban.
Finnország például szintén nem túl régóta független állam, de még ha annak
idején elvittek is néhány finnt jobbágynak Oroszországba, Finnországban
soha nem volt jobbágyság, ezért aztán a szolgaságról szóló történetek sem
élnek olyan elevenen az emberek emlékezetében. Az egyéni történetekben
egyáltalán nem szerepelnek már, Helsinkiben pedig nincs Szabadság tér.
Ezzel szemben Észtország 1918-ban háborúban vívta ki a függetlenségét,
melyet észtül szabadságharcnak (Vabadussoda) nevezünk, Tallinn egyik legfontosabb
terét pedig Szabadság térnek (Vabaduse väljak) hívják. 2009-ben itt állították
fel a szabadságharc emlékművét, a Függetlenségi emlékművet is, mely egy
kivilágított fehér kereszt. Észtország időjárási honlapján ennek a keresztnek
a valósidejű képe mutatja, hogy az adott pillanatban Tallinnban milyen
idő van.
A tér neve az éppen regnáló hatalomnak megfelelően változott: Széna térből Pétervár tér, majd a szovjet időkben Győzelem tér lett. A tér nevével együtt változott a Wabadus Kávéház neve is. Regényemben az 1930-as években még mint Kultas Kávéház szerepel – ekkoriban a tulajdonosa nevét viselte –, az 1960-as években pedig Moszkva Kávéházként, melyben vaníliás Moszkva-papucsot szolgálnak fel. Míg a felszabadulás és a győzelem szavak a szovjet retorika részét képezték, a szabadságról való beszéd mindig is az észt retorika része volt. A Mikor eltűntek a galambok cselekményét szerettem volna mindenképpen egy szimbolikus jelentőségű helyszínre, a mai Szabadság térre (Vabaduse väljak) helyezni. A regény vége felé, az 1960-as években egyetemisták körében mozgunk. A diákok a Moszkva Kávéházban szervezik meg a novemberi diákfelvonulást, és azt a György-éji felkeléshez, az 1343-1345-as lázadáshoz hasonlítják, melynek során az észt nép szintén hódítók ellen kelt fel, akkor éppen a németek és a dánok ellen. Az észteket a megelőző évszázadban kényszerítették jobbágysorba. A jobbágyságot hivatalosan csak 1816-ban törölték el, a nemesség földtulajdonlási jogát pedig csak 1868-ban. A hasonlatot, amelyet a regényemben szereplő diákok használnak, a cselekmény alapjául szolgáló valós események résztvevői is használták. A kérdéses diákfelvonulás is valóban megtörtént, vezetőit a valóságban is letartóztatták, csakúgy, mint a regényben. Ez a szolgasorról szóló tematika az akkori észt irodalomban is megjelenik, többek között például Jaan Kross műveiben. Abban az időben, amikor Észtország helyzetéről és szovjet megszállásáról nem lehetett nyíltan beszélni, Kross is az irodalomban jól ismert módszert használta: történelmi regényeket írt, melyek az észt jobbágyság idején játszódtak. A hasonlatai pedig egyértelműen a szovjet időkre utaltak. ***
Az Uusi Suominak (azaz az Új Finnországnak) adott interjújában
2008. 03. 20-án Észtország köztársasági elnöke, Toomas Hendrik Ilves a
kolonizáció témájával foglalkozott. Mikor Nyugat-Európában az imperializmusról
beszélnek, azt gondolják, hogy ez a fogalom általában csak a Nyugat, leginkább
pedig az Egyesült Államok kapcsán értelmezhető. A Szovjetuniót nem szoktuk
kapcsolatba hozni vele magunkban. Ilves szerint ennek oka a tudatlanság,
a szégyen és a bűntudat. Kijelenti: „Nyugat-Európában a legtöbb ember élvezte
a nyugati jólét előnyeit, és szemet hunyt afölött, mi történik Észtországban
és Kelet-Európában. Emberiség ellenes bűntettek, az emberi jogok megsértése
az egész térségben. Nem tettek semmit ellene, inkább belementek a játékba,
örültek az olcsó NDK-s utazásnak.” Így aztán a Nyugat bűntudata csak a
nyugati gyarmatosításra terjed ki – ezek az események pedig már elég távoliak,
a bennük résztvevő emberek már nincsenek életben.
A kelet-európai országok dekolonizációs folyamatának következményeiről
nem beszélünk a híradásokban, illetve nem is a kolonizáció kontextusában
beszélünk ezekről az országokról. Ehhez ugyanis előbb be kellene ismerni,
hogy ezeknek az országoknak az esetében is kolonizálás volt az, ami történt.
Oroszországot pedig nem szívesen vádoljuk imperializmussal. Afrika nyugati
hatalmak által történt gyarmatosítása kapcsán szívesen emlegetjük a fehér
ember felelősségét, ám Kelet-Európa sorsa miatt sem Európát, sem Oroszországot
nem terheli felelősség. Kelet-Európa közelmúltbeli történetének ilyesféle
átértékelése már csak azért sem volna Oroszország ínyére, mert a megszállás
és kolonizálás beismerése esetleg felvetné a háborús jóvátétel vagy gazdasági
segély fizetésének szükségességét, azaz egy olyan kötelezettséget, amelynek
a nyugati imperialista elődök eleget tettek saját volt gyarmataikkal szemben.
Ilyesmire Oroszország mint a Szovjetunió jogutódja soha nem lenne hajlandó.
Oroszország többek közt úgy avatkozik be a korábban tőle való függőségben
tartott országok belügyeibe, hogy az előbb említett módon mutatja be például
a finn szociális rendszert. Az orosz történeti bizottság – melynek természetesen
egyetlen történész tagja sincsen – egyik legfontosabb feladata, hogy megvédje
a „nagy honvédő háború” emlékét a gyalázkodóktól. Ha valaki, aki a bizottság
által történelemgyalázónak ítélt írást tett közé, utóbb Oroszország területére
lépne, jogilag megvan a lehetőség arra, hogy letartóztassák. Hasonló dolog
elképzelhetetlen lenne például Németországban. Mindenki felháborodna azon,
ha Németország kijelentené, hogy készek letartóztatni azokat a kutatókat,
akik Németország szerepét a második világháborúban negatívan ítélik meg.
Persze a háborúban Németország volt a vesztes fél. De nem ez az egyetlen
különbség. Hanem az is, hogy Németországban a diktatúrát, népirtást és
a vesztes háborút a múlt nagyarányú feldolgozása követte: archívumokat
nyitottak meg, bírósági eljárásokat folytattak le, a náci Németország rémtetteit
pedig határozottan elítélték. A náci jelképeket kriminalizálták: ez is
hozzájárult ahhoz, hogy Hitler alakja, a horogkereszt és a nácizmussal
kapcsolatos számos más kép és fogalom a gonosz világszerte ismert szimbólumává
váljék.
*** Túl a töméntelen erőszakon, a 20. század történetében az is figyelemre
méltó, hogy mennyire megkésve kezdtünk el szembesülni a népirtásokkal,
arról nem is beszélve, hogy milyen sokáig tartott, amíg ezeket a bűnöket
elítéltük. A megannyi rémtett közül, mint Lenin és Sztálin emberiség ellen
elkövetett bűnei, a náci holokauszt, a kínai és a kambodzsai népirtások,
valójában egyedül a nácik által elkövetett borzalmakat tártuk fel igazán,
és ismertük meg részletesen. A nürnbergi perekhez hasonló nagyszabású bírósági
eljárásokra soha többé nem került sor.
Miközben más országokban végre valahára képessé váltunk rá, hogy eufemizmusok nélkül szóljunk ezekről a dolgokról, Oroszországban ugyanaz esett meg az emberi jogokról való beszéddel, mint ami Észtországban történt a függetlenségről való beszéddel a szovjet megszállás idején. Befeketítik és gyanús színben tüntetik fel: például ügynököknek titulálják a nemzetközi szervezetek munkatársait, vagy gyűjtőtábornak neveznek egy intézményt, amelynek valójában semmi köze ahhoz. Ez a folyamat nem csak az ország határain kívül élő üldözötteket érinti negatívan, hanem valójában Oroszország saját állampolgárait is, akik közül szintén elég sokan váltak a szovjet elnyomás áldozatává. A szavak jelentésének elhomályosítása, illetve a saját érdekek szerinti elferdítése olyan politika, amely már korábban is működött: eltereli a figyelmet arról, hogy Oroszország nem tartja tiszteletben az emberi jogokat, a saját polgárait pedig arra ösztönzi, hogy azt gondolják, Oroszországnak ellenségei vannak; így már háborús fenyegetettségre hivatkozni sem tűnik túlzásnak, ugyanakkor elfedi mindazt, ami valójában történik. Mindenekelőtt azonban a párbeszédet teszi lehetetlenné, hiszen keleten és nyugaton ugyanazok a szavak teljesen mást jelentenek. Ez vonatkozik a múltról folytatott párbeszédre is: a bűnösség kérdése homályba vész, a bűntudat szégyene pedig feledésbe merül. ***
Számokkal vagy tárgyakkal az ember lelkileg képtelen együttérezni, mivel
ezeknek nincs hangjuk. A számok, amelyek a híradásokban a katasztrófák
és egyéb borzalmak pusztításainak mértékét fejezik ki, szomorúan hangzanak
ugyan, de nem lehet velük azonosulni; a túl sok ilyen hír pedig fásulttá
és közönyösé tesz. A kutatások objektív hangvétele sem az egyént helyezi
előtérbe. A főcímekben szereplő országokkal nehéz azonosulni, mert túl
megfoghatatlanok. Ezzel szemben a könyvek és a filmek egyéni sorsokat tárnak
elénk, hozzánk hasonló emberek történeteit. Éppen emiatt nincs erősebb
fegyver a történeteknél: egyetlen ember történetének megismerésén keresztül
az olvasó nagyon távolinak tűnő dolgokkal tud azonosulni, és egyetlen ember
története is elég lehet ahhoz, hogy akár egy nagyon távoli dolog is nagyon
közelivé váljék. Az ilyen azonosulási élmények pedig előre meggátolhatják
például a rasszizmus kialakulását: mivel az embernek megvan az a tulajdonsága,
hogy a hozzá hasonlókat nem akarja megölni. Megölni inkább csak másokat,
alacsonyabb rendűeket, ellenségeket akarunk. Egy azonosulás-élmény után
azt, akivel azonosultunk, már nehezebb másnak látni.
Panka Zsóka fordítása
Bibliográfia OKSANEN, Sofi
Sztálin tehenei
Baby Jane
Mikor eltűntek a galambok
Lettre, 92. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|