Hatice Meryemmel Amy Spangler és Idil Aydogan beszélgetett
Az irodalom az élet fűszere
Hogyan mutatná be magát és a munkáit egy olyan közönség számára, amelyik
egyáltalán nem ismeri Önt?
Fethi Naci mondott egyszer valamit a török irodalomról. Nem értek vele
teljesen egyet, de szeretem az olyan jellemzéseket az irodalomról, amelyek
az élet más területeivel állítják párhuzamba. Azt mondta, a török irodalom
olyan, mint a török futball. De a török futball újabban lehagyta a török
irodalmat. Ez akkor volt, amikor megnyerték az UEFA-kupát. Szerintem most
megint jól megy a foci, lépést tartva Orhan Pamukkal.
Nehéz az embernek a saját munkájáról beszélni. De én mindig úgy gondoltam,
hogy olyan vagyok, mint Törökország. Már gyerekkoromban is így gondoltam.
Az iskolában majd később a munkahelyeimen elfoglalt pozícióim alapján,
hogy elégtelennek éreztem magam a kapcsolataimban, az önbizalomhiány, a
gyengeségeim, hogy nem tudok eleget. Mindig tökéletlennek éreztem magam.
És most is így látom magam irodalmi téren. Elégtelennek és tökéletlennek
találom magam. De ma már tudatában vagyok annak, hogy mindezeket a fogyatékosságokat
különleges aromaként is fel lehet fogni. Nem is tudom. Úgy értem nem igazán
tudatosan művelem az irodalmat. Ez nem olyasmi, amit tudatosan csinálok.
Amikor a bankban dolgoztam, azt tudatosan csináltam, azt a fajta munkát
tudatosan végzi az ember. Azt hiszem az igazi írók így írnak. Ezzel hízelgek
magamnak. De tudom, hogy ez nem helyes, hogy nincs rendjén. Többnyire az
elbeszélő készségemmel vagyok elégedetlen. El akarom mondani valakinek
a történetét. Írni akarok egy barátomról, egy macskáról, egy kutyáról,
egy madárról, jóról és rosszról, minden emberi érzésről, és úgy érzem,
nem vagyok képes ezt mind leírni. De kényszerítem rá magam. És tudom, hogy
éppen ez az, ami írni késztet. Sosem voltam elégedett az írásaimmal. És
azt hiszem, nem is leszek soha.
Milyen volt gyereknek?
A szüleim elváltak, amikor ötéves voltam. Öt vagy hat különböző elemi
iskolába jártam. Sokat költöztünk. A szüleimet nagyon szenvedélyes viszony
fűzte egymáshoz. Elváltak, mégis folyton találkoztak, és nem miattam. Állandóan
ott volt ez a feszültség, mert egyszerűen nem tudtak elszakadni egymástól.
Én elég elveszett gyerek voltam ebben a nagy feszültségben. De emlékszem,
hogy ezt a veszteséget aztán előnyömre fordítottam annak idején. Kíváncsi
gyerek voltam, érdekeltek a dolgok, emlékszem akkoriban alakult ki a különleges
képzelőerőm.
Internátusban voltam öttől nyolcéves koromig. De aztán a nagymamámhoz
kerültem, és vele egy rendkívüli asszonyt ismerhettem meg. A nagymamám
egy kurd családból származott, valóságos kincsesláda volt, tele csodálatos
történetekkel. És velem mindig kivételezett, talán mert a szüleim
elváltak. 17 unokája volt, és én voltam a kedvence. Nyíltan hangoztatta
mindenki előtt, hogy engem szeret a legjobban. Hatice másmilyen, mondogatta.
És én is éppen annyira megszerettem őt, mint ő engem. Megvolt neki az a
könyv, amit azóta sem nem sikerült felelnem, török fordítások a Koránbeli
szúrákból. Újra és újra elmesélt rövid történeket vagy anekdoták
voltak ezek. Ezeket olvastatta velem minden este. Ő maga nem beszélt arabul.
Nem tartotta a szalatot, nem végezte el az imákat, alavi volt, egy szót
sem beszélt kurdul. Tökéletesen asszimilált kurd volt. Nem szerette a kurdokat,
de ő is kurd volt. Mindenesetre ő olyasvalaki, aki mindig nagyon
fog nekem hiányozni. Nem azért, mert a nagyanyám volt, hanem mert ilyen
ember volt, ennyire tele történetekkel, amilyen én is mindig szerettem
volna lenni.
Volt egy bőrönd az ágya alatt. És abban a bőröndben volt egy zsák,
és abban a zsákban negyven kis zsákocska, , és mindegyik zsákocskában volt
egy kő, és mindegyik kőnek megvolt a maga története. Eddig még nem írtam
meg ezeknek a köveknek a történeteit, de remélem, egyszer meg fogom írni.
Mindegyik kőnek megvolt a saját meséje jóról és rosszról, árulásról, amelyben
dicsérték az erényt és elítélték a bűnt. Ő elmesélte nekem a kövek történeteit.
Hol volt, hol nem volt, valamikor ezek a kövek más tárgyak voltak, mondjuk
egy marék rizs volt, ami aztán kővé változott, egy olajbogyó, ami aztán
kővé változott, mert… millió ilyen történet van, amit most nem fogok elmesélni.
Némelyikük olyan tárgy volt, ami kővé változott, amikor egy ember valami
rosszat tett egy másik emberrel. El tudják képzelni, milyen lehetett nyolcévesen
együtt élni egy asszonnyal, aki ilyenekről mesél?
Azelőtt, mivel intézetben voltam, fogalmam sem volt, milyen az, kint
játszani a szabadban. Aztán odaköltöztem a nagymamámhoz, aki egy eldugott
helyen lakott Isztambul külvárosában, ahol akkoriban csupa üres telek és
füves mező volt. Kicsi házak álltak azokon az üres telkeken. Én ügyes voltam,
ha játékokat kellett kitalálni és rávenni a barátaimat, hogy azt játsszuk.
Mindenfélét bemeséltem a többi gyereknek, kiszíneztem a dolgokat, hazudoztam
nekik, lépre csaltam őket. Boszorkányos történetekkel, dzsinnes történetekkel…
Olyasmikkel, hogy egy öreg ember lakott egy elhagyott házban, volt egy
vödre tele aranypénzzel… és aztán sötétedés után mind elindultunk egy felfedezőútra
a házhoz, ahol az öregember lakott.
Gyerekkoromnak ez a szakasza csodás volt. Sárkányokat eregettem azokon
a réteken. Azokban az években szabadnak éreztem magam. Másfelől ott volt
a feszültség a szüleim között. Újra összejöttek, amikor tizenegy éves voltam.
Én mindig azt mondom, és ma anyaként is azt mondom, néha jobb, ha a szülők
távol tartják magukat egymástól. Amikor a szüleim megint összejöttek, nagyon
sötét, nyomasztó időszak kezdődött az életemben. Tizenegy éves koromtól
az első egyetemi éveim végéig valahogy lebénultam, kómába estem, kába voltam.
Mint amikor az ember nem látja tisztán a világot, amikor soha semmi sem
jó, egy igazán egészségtelen állapot. Ha ma visszagondolok rá, még mindig
felzaklat, hogyan az a kíváncsi gyerek, aki játékokat talált ki, olyan
szárnyaló fantáziája volt, amivel olyan izgalmas, színes történeteket tudott
előadni, hová tűnt, hogyan bénulhatott le ennyire. De nem tudom, talán
szükség volt erre az időszakra is, hogy azzá válhassak, aki vagyok.
És pontosan mikor kezdett el írni? Írt már egész fiatalon is?
Hát igen, írtam verseket már középiskolás koromban is. Nagyon rövid,
édes kis verseket. Leginkább a természetről. De komolyan egyetemista koromban
kezdtem írni. Hirtelen elfogott a vágy, hogy rendszeresen írjak naplót,
és olyan nagy volt bennem az írásvágy, hogy addig írtam ebbe a naplóba,
míg majd’ leszakadt a karom. Nem bírtam abbahagyni. Mindent leírtam nagyon
részletesen. Ez elég fárasztó volt. Egyszerű naplóbejegyzéseket akartam
írni, de nem voltam rá képes. És aztán, már utolsó évesen, elkezdtem elbeszéléseket
írni, de nem árultam el senkinek, és nem küldtem be semmilyen irodalmi
lapnak vagy bármi. Őszintén szólva nem is tudtam erről az irodalmi világról
semmit. De ahogy elkezdtem írni, óriási megkönnyebbülést éreztem.
Életemben először. Aztán befejeztem a tanulmányaimat, és egy bankban kezdtem
dolgozni. Olyan életet éltem, amilyet sosem kívántam magamnak. És aztán
összetalálkoztam Metinnel. Ő karikaturista és író, humorista, mint tudják.
Elolvastattam vele a korai elbeszéléseimet. Megkértem, hogy nézzen bele,
és beszéljük meg. Aztán beküldtem ezeket a novellákat a Varlik c. irodalmi
folyóirat pályázatára. És rangos díjat nyertem velük. Ezzel kezdetét vette
nálam egy gyógyulási folyamat. Így nevezném. És akkor otthagytam az állásomat
a banknál. És kimentem Angliába.
Igen. Erről is szerettük volna kérdezni. Meséljen egy kicsit az ottani
élményeiről.
Au paire-nek mentem, családhoz. Úgy terveztem, hogy ott maradok
pár hónapig, aztán onnan elmegyek Franciaországba, onnan Malajziába, onnan
meg Új-Zélandra. Be akartam utazni a világot. Takarítottam különböző házaknál.
Hihetetlenül boldog voltam. Fölkeltem reggel hétkor. Végeztem a takarítással
délig. Akkor lezuhanyoztam, és akkor, mert kint voltam azon az észak-londoni
vidéken, ahol azok a hatalmas parkok vannak, ameddig a szem ellát, fogtam
egy könyvet, mint a Lawrence Durrell The Alexandria Quartet-féle regényeinek
valamelyik hősnője, és belemerültem Justine vagy Clea szerelmes történetekbe,
Csodálatos volt. Rengeteg könyvet olvastam. Rengeteget dolgoztam. Elhatároztam,
hogy író leszek, amikor eljöttem Törökországból. De úgy éreztem, hogy már
túl késő, már túl idős vagyok hozzá. Pedig csak huszonhárom éves voltam.
De úgy éreztem, hogy már mindenhez túl késő, hogy nem vagyok rá képes,
nem vagyok elég felkészült. Hat hónapig maradtam ott.
Őszintén állíthatom, hogy az volt a legtermékenyebb időszak az életemben.
Lenyűgözött a fizikai és a szellemi munka közötti különbség. A fizikai
munka igazán bámulatos. Ha az ember fizikailag kimerül, aztán beáll a zuhany
alá, hogy megtisztuljon, és aztán fordítja a világ felé a tekintetét, olyan
fáradt de élénk szemmel és veszi szemügyre a saját nyugodt vagy nem annyira
nyugodt belső lelkiállapotát, és kezdi újra megfigyelni és analizálni a
dolgokat, ez engem rendkívül kreatívvá tudott tenni. Rengeteg novellavázlattal
tértem vissza. És fizikailag jobban voltam. Az íróvá válásom gyógyulási
folyamat volt. Mielőtt elhatároztam volna, hogy író leszek, beteg ember
voltam. Ahogy elkezdtem írni, éreztem, hogy egyre jobban vagyok. Még mindig
nem érzem magam teljesen gyógyultnak, de… sikerült szabadon szakítanom
az egész korábbi káosszal. Most más sokkal jobb a közérzetem.
Beszéljen az első könyvéről, a Siftah-ról.
A Siftah-ban rengeteg kis zsák van, rengeteg kő van benne, ami az enyém,
és néha olyan, mintha benyúlnék abba a könyvbe és kihúznám onnan valamelyik
követ.
?nsan K?s?m K?s?m Yer Damar Damar is olyasmi, amit onnan vettem. Ez
volt a forrása a a Sinek Kadar Kocam Olsun-nak is (Ha csak egy hüvelyknyi
férjem volna). Azt hiszem, mindig ez marad nálam a kútforrás. A Siftahi
történetei még elég amatőr módon vannak megírva, nem elég jól, talán a
nyelvük is pongyola egy kicsit. De még mindig merítek belőlük, azt hiszem,
még mindig van néhány dolog, amit kiszedhetnék onnan és megírhatnám rendesen.
Ezek a történetek nem függnek össze egymással, mai szemmel úgy látom, mintha
mindegyik a delírium egy külön fázisában íródott volna. Nem külön történeteknek,
hanem a saját különböző lelkiállapotaimnak látom őket. Mindegyik
immanens, belőlem fakad, az utolsó, ami innen jött, a Kozluk volt, mostantól
más dolgok következnek majd. Most dolgozom pár dolgon.
És aztán 2002-ben megjelent a Sinek Kadar Kocam Olsun Baş?mda Bulunsun.
Igen. Szóval először írtam egy elbeszélést, ami kis bekezdésekből állt,
és mindegyik egy másik nő tapasztalatairól szólt. Így kezdődtek: ha egy
imám felesége volnék, ha egy hentes felesége volnék… és így tovább. A Varl?k
című irodalmi folyóiratban jelent meg. A megjelenése után felhívott a szerkesztő,
Enver Ercan, és azt mondta: „Meryem, többen fölhívtak emiatt a történet
miatt, voltak köztük elismert írók meg olvasók is, akik azt mondták, hogy
nagyon tetszik nekik”. Több volt még erről a tarsolyomban amúgy is, úgyhogy
elhatároztam, hogy könyvet csinálok ebből az elbeszélésből. Úgyhogy írtam
tovább, és amikor már megvolt belőle harminc darab, kiadtam Sinek Kadar
Kocam Olsun Baş?mda Bulunsun címmel 2002-ben. Az ?letişim kiadónál
jelent meg. És valami olyasmi történt, amit sose hittem volna. Rengeteg
példány fogyott a könyvből. Az első héten háromszor kellett utánnyomni.
Az első hónapban ötször, és ez így ment tovább egész évben. És azt
hiszem továbbra is ilyen jól fog fogyni, ha rendesen hirdetik. De nem ez
az igazán fontos. Mármint az eladott példányszám.
A nők, akikről írtam ebben a könyvben, mind hétköznapi emberek. A legnagyobb
dicséret, amit ezért a könyvért kaptam, az volt, amit az ístiklali Arkadaş
könyvesboltban dolgozó barátomtól hallottam. Azt mondta: „Meryem, látnod
kéne a nőket, akik jönnek, hogy megvegyék a könyvedet, kérges a kezük,
úgy néznek ki, mint akik most végeztek a felmosással, és rohantak, hogy
hozzájussanak a könyvedhez.” Úgy örültem. Ez olyan nagy elismerés volt.
Minden író erre vágyik. Ez nem csak az, hogy jól fogy a könyv, ez a minőségről
is szól, hogy valójában kik is olvassák a könyveidet.
És hogyan jutott el a Kozluk megalkotásához?
Ezt nem csinálom igazán tudatosan. Úgy értem, nem állok elő egy
olyan tervvel, hogy most a szegényekről fogok írni egy könyvet. De akkor
megint volt bennem valami tudat alatt, ami nem hagyott nyugodni. Egyrészt
a magazinoknál szerzett tapasztalatok, másrészt a családi hátterem miatt.
A családom Sivasból való, a 60-as években települtek be Isztambulba, és
bár azóta eltelt ötven év, ötven év pedig nagyon hosszú idő, még mindig
megoszlanak olyanokra, akiknek sikerült adaptálódniuk és olyanokra, akiknek
nem sikerült. Nem lehet azt mondani, hogy a gazdagabb réteghez tartoznának.
Úgyhogy ismerem mindezt, ismerem saját személyes tapasztalatból. Ismerem
a szegénységet, és mint folyóirat kiadó, mint szociális felelősséget érző
személy, olyan ember, akinek van álláspontja az életben, olyan ember, akinek
az állásfoglalása határozottan balra húz, tudom, hogy ez a probléma létezik
Törökországban, és szeretném elmondani ezeknek az embereknek a történeteit.
Nagyon jól ismerem ezeket az embereket és a történeteiket. Tudom, hogy
mi az, amin nevetnek. Látom, hogy vannak kérdéseik (beleles a jegyzeteinkbe),
kicsoda Zümrüt, kicsoda Elmas? Zümrüt a közös neve mindazoknak a nőknek,
akikről tudom, hogy olyanok, mint ő. Elmas a közös neve mindazoknak a fiatal
lányoknak, akikről tudom, hogy ott élnek a bádogházakban. Cavit a neve
minden henye, dologtalan, céltalan, gyenge és esendő férfinak. És a gyengesége
nemcsak a pénzkeresés terén mutatkozik meg, lelkileg is gyenge, tehetetlennek
érzi magát, és azért mondogatja folyton, hogy nincs senkije, akire támaszkodhatna.
Kendőzetlen őszinteséggel igyekeztem írni róluk, ábrázolva a furfangosságukat
meg mindent. Nem akartam dicsőíteni a szegénységet, sem szánalmat kelteni
irántuk az olvasóban. Világosan és egyszerűen írtam róluk, megmutatva minden
fortélyosságukat és ravaszságukat, agyafúrtságukat és vidámságukat. Azokat
a részeket írtam a legnagyobb élvezettel, amelyekből kiderült, hogy egyszerű
és közönséges tárgyak milyen életbevágóan fontosak a számukra. De nem úgy
ültem neki, hogy most írok egy háromszáz oldalas regényt. Elkezdtem
írni egy történetet, ahogy máskor is, és nem hagytam abba. Folytatni tudtam
volna a végtelenségig. Ezért esett olyan nehezemre, hogy befejezzem. Mindig
azt mondják, hogy a regényíráshoz kell valami mérnöki tudás, azt mondják
kell hozzá valami tudományos háttér. A regény olyan, mint egy épület terve,
ha elkezdünk rajta gondolkodni. Egy épület, aminek van alapozása és teteje,
eleje és vége.
Egy konstrukció.
Igen, egy konstrukció. És ezen a konstrukción belül és süketnéma leszek.
Be akartam fejezni, de egyszerűen nem tudtam, és nem tudtam, hogy hová
vezet, az életük egyszerűen csak folyt tovább. Reggel van, este van, felébrednek,
lefekszenek, fölsír a baba, ott a fogyatékos lány. Folytatni tudtam volna
akármeddig. Annyi minden megírnivaló van a Kozlukban,
Szerettük volna a szerző és a fordító viszonyáról is kérdezni.
Be kell vallanom, hogy mostanáig nem sokat foglalkoztatott. Mert az
első könyvem megjelenése óta úgy tudtam, és mindenkitől azt hallottam,
hogy nagyon helyi nyelven írok. Mindenki azt mondta nekem, hogy az írásaim
annyira helyhez kötöttek, hogy annyi török szólást és közmondást használok,
hogy nagyon nehéz volna, ha nem éppen lehetetlen volna a műveimet más nyelvre
lefordítani. Sokan mondták, hogy a zamata veszne el, a szöveg már nem volna
ugyanaz, csak a fordító valamilyen csinálmánya. Úgyhogy csak mostanában
kezdtem ezen gondolkodni. Azt hiszem akkor lehet más nyelvre áttenni egy
művet, ha az író és a fordító nagyon sokat időt tölthetne együtt (persze
ez csak még élő írókra vonatkozik), hogy jobban megismerjék egymást, és
benyomást szerezzenek a mindennapi nyelvről, amit a másik beszél. Ezt mondom,
de fogalmam sincs, hogy ez igaz-e. Jó, a szöveg a legfontosabb, de hogy
egy szerző hogyan fejezi ki magát, ez segíthet a fordítónak. Hogyan beszél
a szerző, mire figyel és mit lát. Ennél többet nem tudok erről mondani.
Hát igen, a helyi nyelv, a szólások és közmondások, amiket használ,
kissé furcsán hangzanak a fordításban. Különben elvesztené a szöveg az
eredetiségét. Mindig azt kérdezem magamtól, hogy mit mondana a mamám hasonló
helyzetben. De ha azokat a szólásokat használom fel, amiket a mamámtól
hallottam, ettől a szöveg teljesen más lesz.
Gondolkodtam ezen, de nem jutottam semmiféle végkövetkeztetésre. Azért
elmondhatom, hogy mit gondolok. Megírhatnám ugyanazt a történetet, bármelyik
történetemet egyszerű és lefordítható módon. Ezt bármelyik író meg tudja
tenni. Ez választás kérdése. De ha az ember izgatott, amikor ír, amikor
éppen alkot valamit, van, hogy kimondott delíriumban ír, igazán gyorsan,
és aztán később olvassa át és szerkeszti meg. De ha az ember befejezte
az írást, és mindezek a szólások és közmondások a helyükre kerültek, nem
mehet arra a helyre vissza az ember, és nem veheti ki ezeket arra gondolva,
hogy mi lesz, ha valamikor le akarnák fordítani? Abban a pillanatban, amikor
az ember erre gondol, olyanná válik, mint egy banktisztviselő, aki kalkulációkat
végez, én ezt elvetettem. A bankban használt fogalmak univerzálisak. Ez
teszi az irodalmat olyan becsessé Úgy értem, ezek a szólások és közmondások
tesznek egy törököt törökké, egy németet németté, egy franciát franciává,
egy argentin argentinná. Én hiszek benne, hogy ez lehetséges. Úgy értem,
hogy ezeket a szólásokat le lehet fordítani. Lehet, hogy nem volna könnyű.
De azt mondják, hogy az angol olyan nyelv, aminek negyvenezer szavas a
szókincse, a törökben nekünk sokkal kevesbb szavunk van. Úgyhogy kell hogy
legyenek valamifajta megfelelések. Lehetetlen, hogy ne legyenek. Kell,
hogy legyen angolul valami mondás arra, hogy ?nsan K?s?m K?s?m Yer Damar
Damar. Olyasmi, ami azt jelenti, hogy minél különbözőbbek az emberek, annál
különbözőbb elképzelésekkel és gondolatokkal lehet találkozni. Valami,
aminek ehhez hasonló volna az aromája.
Vannak-e olyan írók Törökországban, akik véleménye szerint nem kapnak
kellő figyelmet?
Vannak olyan írók Törökországban, akiknél szeretném, ha jobban előtérbe
kerülnének. Akiket általában nem találnak eléggé irodalminak. Vagy mert
túl marginálisnak tekintik őket, vagy túl egyszerűnek. Ezért nem becsülik
őket eléggé. Én úgy látom, hogy az amerikai és az európai irodalomban nagyobb
a sokszínűség. Egyrészt ott vannak a nagy és súlyos, komoly irodalmi szövegek,
másfelől ott vannak azok a művek, amelyik a marginális életekről adnak
számot. Ezt is, azt is elismerjük. Szeretjük Bukowskit és minden más fontos
szerzőt is az amerikai irodalomban. Mindent elfogadunk a külföldiektől,
de a hazai terepen egészen más a helyzet. Ha a törökországi irodalom
kerül szóba, Tanp?narral kezdjük és Orhan Pamukkal fejezzük be, és esetleg
még beszúrjuk Latife Tekint és Yaşar Kemalt. Ez az irodalom. Hát nem csak
ez. Olyan különleges életek vannak. Az egyetlen író talán, aki mesélt arról,
milyen különböző és színes életeket élnek az emberek itt Törökországban,
az Metin Kaçan az A??r Roman c. a Dolapdere szegény negyedben játszódó
regényében, bizonyára emlékeznek rá, milyen óriási hatása volt annak a
könyvnek. Vannak ma olyan emberek, akik tényleg másféle életet élnek. Különösen
Beyo?lu környékén, ott van egy rendkívül gazdag szubkultúra. Szeretném,
ha tudnának róluk. Aztán ott van egy skizofrén író, Sibel Toruno?lu. Aztán
ott van Mehmet Kartal, egy gyilkos, egy igazi gyilkos. Vegyük William Burroughst
például, ha ő ír, az egekig magasztaljuk, de ha a saját íróink írnak ilyesmiről,
azt máshogy látjuk.
Mit mondana az irdalom és a társadalom viszonyáról a mai Törökországban?
Az irodalom igen nagy szerepet játszott nálunk azelőtt, abban az időben,
amikor én gyerek voltam. Aztán felnőttem, 25-30 éves lettem, és rányílt
a szemem egy olyan világra, ahol az irodalom a való életen kívül zajlik.
Mintha egy külön szektor volna. Mint a hentes szektor, a bankszektor, a
textiles szektor és végül az irodalmi szektor. Ilyen nincs. Az irodalom
nem külön szektor, hanem valami olyasmi, ami átfogja az élet minden aspektusát:
az élet fűszere. Ez már nem így van, de én azok közé tartozom, akik hisznek
abban, hogy ez a hagyomány feleleveníthető.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 92. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|