Hatice Meryem
Ha én egy naplopó felesége lennék…
(Török feleségek)
Ha én egy dologkerülő felesége volnék... Eredetileg három leánytestvér:
Şükran, Melek és én, egy külvárosi házban éltünk volna. Tizenhárom-tizennégy
éves korunkban mind a hármunknak szilárd meggyőződésévé válna, hogy mielőbb
el kell kerülnünk az apai házból, minthogy elegünk volna abból, hogy a
fiútestvéreink gatyáit mossuk, részeg apánk elől meneküljünk, órákig tartsuk
anyánknak az orlon motringjait, meg locsoljunk és söpörjünk a ház előtt.
Şükran és Melek ennek az igen helyénvaló meggyőződésnek megfelelően
nagyon okos döntést hozna: az öt elemi után otthagynák az iskolát, hogy
a hozománykészítésnek szentelve magukat utat nyissanak a szerencséjüknek.
Nem szeretnék tanulni én se, s ha anyám nem kényszerítene, estig ülnék
velük együtt én is a kapu előtt, és sok kilométernyi párnaszegélyt horgolnék
annak biztos tudatában, hogy ez köt majd hozzá jövendő életemhez.
De már amúgy is együtt járnánk három fiúval, három vásározó testvérrel.
Azon kuncognánk, hogy sógornők leszünk, versengenénk, hogy melyikünk nevéhez
illik jobban a vezetéknevük, csütörtökönként pedig fejkendőnk csücskét
megigazítva állunk alatt, mennénk a piacra. Persze nem csak a csütörtöki
piacra mennénk ki, hiszen ők vásárról vásárra járnának, mi tehát azt állítva,
hogy fonalat, kötő- és horgolótűt kell vennünk, vagy azzal, hogy nem kaptunk
a kellő méretben és színben harisnyát, bugyit vagy trikót, minden áldott
nap a vásárokban lógnánk. Barátaink elárusító helyéhez érvén valamelyikünk
vásárlóként lépne oda, hogy jelezze érkezésünket. Ők erre sorban a másik
kettőre hagynák az árujukat, hogy egy-egy órát sétafikálhassunk a vásárban.
Cemal – az én párom ? párszor javasolná, hogy menjünk ki a piac melletti
parkolóba, de én nem volnék rá hajlandó. Mert a vásárban olyan biztonságban
érezném magam, akár erdőben a vad, és még erősebben kapaszkodnék a karjába,
reménykedve, hogy egy lehetek majd a sok férjes asszony közül, akik izzadva,
idegesen ütköznek a vállamnak, lépnek a lábamra, mert maguk sem tudják,
hogy mit is keresnek éppen a piacon.
Szerencsésnek érezném magam, amiért vállam azoknak az asszonyoknak
a vállához érhet, akiknek szent meggyőződése, hogy csak a vajpuha tökből
meg a mézédesként kínált hagymából kell venniük, s máris szaladnak főzni,
mielőtt az uruk a munkából, a gyerekek meg az iskolából hazaérnek, akik
lejárják a lábukat, hogy találjanak olyan olcsó Adidas-utánzatú fekete
tréningalsót, amilyenre a fiuk vágyik, mert az osztálytársai mind olyanban
járnak; akik azért teszik tűvé a piacot, hogy valódi gyolcskendőt vagy
cukorrózsaszín réklit vegyenek a szomszédasszonynak, akinek szült a menye,
pedig az csak négy gombolyag sötétkék gyapjúfonallal szúrta ki annakidején
az ő menyük szemét; meg akik oroszlánként küzdenek az árusokkal, hogy olcsóbban
vegyenek a primőrként még méregdrága szilvából, ötéves kislányuk kedvencéből,
akit erre a kis időre a sógorasszonyukra bíztak.
Cemalról rövid pillanatokra ugyan, de gyakran meg is feledkeznék, mert
tudnám, hogy a krumplik sárga színében, a paradicsomok pirosában, a spenót
szárában, a hagyma csípősségében, a cipők sarkában, a táskák fogantyújában,
a cipzárak, a ruhacsipeszek és a biztosítótűk nyílásában és csukódásában,
a gatyagumik nyúlásában és összehúzódásában, a vásár zajában, a kardigánok
gomblyukaiban, a villák fogai között, a kanalak nyelén, a varrótűk lyukában
és a gombostűk fején ott rejlik a titok, hogy mi ketten egy pár leszünk,
és hálát adnék Allahnak, hogy mindezt látni is tudom. Şükran és Melek helyzetében
nem volnék ennyire biztos, mert úgy venném észre, hogy fogalmuk sincs a
nagy titokról, amely úgy kapcsolná őket a jelenben és a jövőben férjükhöz,
ahogy a patent vagy a horgos kapocs két része, a mágnes és a vas, a nap
és a hold, valaminek az alja és a teteje, kelet és nyugat is együvé tartozik.
Mire én a katonai szolgálatra induló Cemalt búcsúztatnám, Şükran és Melek
már más fiúkkal találkoznának a parkban, és az árusok, akik a sógoraim
lettek volna, más lányokkal lófrálnának a piaci sátrak között.
Cemal távollétében egy fiatalember jönne hozzánk, a kezében tizenkét
piros rózsával. Értene a szóforgatáshoz, hát magyarázná is rendesen, hogy
meglátott engem, és annyira tetszem neki, hogy komolyak a szándékai, el
akar venni feleségül; különben meg pizzaárus volna. Mindig úgy csűrné-csavarná
a szót, hogy a pizzához lyukadjon ki, amely ezekben a nehéz időkben is
elég jól jövedelmez, meg az idők változásáról szónokolna, s a végén kibökné,
hogy ma már a nők is munkába állhatnak, és ha férj és feleség együtt
dolgoznánk, vagyis ha Nur is dolgozna... NEM, ÉN NEM FOGOK DOLGOZNI! A
NEVEM NUR! MINT A TÖBBI ASSZONYNAK, NEKEM IS JOGOM VAN AHHOZ, HOGY RÉSZESÜLJEK
ABBAN AZ ÉLVEZETBEN, AMIT A HÁZIASSZONY-SZEREP JELENT, ÉS TE, TE PISZOK
PIZZÁS, NEM FOGSZ ETTŐL MEGFOSZTANI! ? gondolnám, ám hallgatnék; de mindegy
is, mert különben is kiderülne, hogy csak egy vándorbüfésről van szó, rajta
kívül pedig amúgy is tudná mindenki, hogy én Cemal jövendőbelije vagyok;
az ostobának tehát vissza kellene vonulnia.
Mindenesetre megírnám Cemalnak, hogy mi történt:
3 6 15 1 15 12 16!
5 26 172 6 17 122 12 211 5 1 16 2 22 24 6 5 12 27 6 21 16 6 5
12 15 6 21...
Így, számokkal leveleznénk, hogy ha véletlenül a levél az én
örökké részeg apám, vagy ő mindig éber parancsnoka kezébe kerül, higgyék
azt, hogy valami játékról van szó. Tehát:
„Cemalom!
Tegnap megkérték a kezem, de nem adtak oda. Pizzás vagy mi volt
az illető. Tizenkét szál piros rózsával jött... Anyám nagyon mérges, mégis
otthagytam az iskolát, te örülsz neki? Hogy vagy? Mi, Allahnak hála, jól
vagyunk. Nagyon várunk. Bárcsak mielőbb vége volna a katonaságnak...”
Jönne rá a válasz:
„Amint hazajövök, felfogadok valakit, és feldugatom a tizenkét
rózsa szárát annak a pizzásnak a seggébe. Nem tudja az a szemét, hogy te
kié vagy?...”
Repülnék a boldogságtól.
A katonaság után Cemal a legidősebb bátyját küldené el hozzánk lánykérőbe.
Tudnám, hogy nem szép dolog a zsarolás, de mivel biztosra venném, hogy
egy férj háza százszor jobb az apai háznál, megfenyegetném anyámat. „Ha
nem adtok, ide, ebbe a házba fogok gyereket szülni!” Rögtön meg is tartanánk
a lagzit.
Anyám nagyon sírna, én meg haragudnék, és a lakodalom estéjén
azt vágnám oda neki, hogy minek sír, nem temetésen van...
Este, mire a lagzi véget érne, Cemal a rakitól elszenderedne.
Félnék nagyon, mert tudnivaló, hogy a nászéjszakán alvó vőlegény helyét
az ördög foglalja el, és magáévá teszi a menyasszonyt, ezért aztán egyre
kétségbeesettebben bökdösném az uram:
? Cemal, Cemal, ébredj, Cemalom, ébredj fel, mert ha nem ébredsz,
a magas hegyek mögül is megérzi fiatal testem szagát a sátán, és gyereket
csinál nekem, mielőtt a szemed kinyitnád! Ébredj!
Minthogy nem tudnám fölébreszteni, szorosan átölelném bűzös testét,
magunkra húznám a takarót, és lehunynám a szemem. Aludj, ha tudsz, mikor
az ördög le akarja húzni rólatok a takarót, letépi bérelt menyasszonyi
ruhádat, s te vergődsz, mert miközben ifjú férjed ott fekszik melletted,
ő maga alá gyűr... Hiába kiabálsz, nem hallja meg senki. Hallgatnék, összeszorítanám
a fogam, s a végén hallanám, amit távozás előtt a fülembe súgna: „Vedd
el magad a szüzességed!”
Reggel előbb ébrednék, mint Cemal, de nem mozdulnék. A szempilláim
közül lesném, hogy döbbenten néz, és fogalma sincs, hogy mit tegyen.
? Nur! Mi történt? ? ébresztene.
? Hogyhogy mi? ? ülnék fel az ágyban. ? Te csináltad...
? Igen?! ? düllesztené ki erre büszkén a mellét.
? Hát persze ? néznék, mintha szégyenkeznék, a hasamra.
? Igaz is. Még érzem is az ízed a számon. Na gyere – húzná fáradt
testemet maga alá.
Annak idején, amikor még karonfogva sétáltunk a vásárokban, én
elképzeltem volna, hogyan ficánkolnak az ott látott asszonyok estenként
a férjük alatt, és egy gyermek gondosságával bugyoláltam volna puha vattába
és batisztba álmomat, miszerint amint egyesülök Cemalommal, a mennyekig
fogok emelkedni. Rám nehezedő súlya alatt azonban pillanatok alatt megöregedne
az a gyermek.
A múló hónapok során megtanulnám, hogy Cemal szeret reggel aludni,
a kávézókban estig okeyt játszani, aztán a haverjaival a sörözőket
meg a borozókat járni, gömbölyödő hasú feleségét pofozni, rugdosni; viszont
egyáltalán nem szeret dolgozni. Holott soha nem kívántam volna mást, mint
hogy legyen munkája, mint mások férjének, és este, amikor jön haza, ne
felejtsen el kenyeret hozni.
Erre én a dzsinnek kezébe tenném le a sorsát. Nem dobnám ki a
szemetet, hanem gyűjteni kezdeném a konyhai pult alatt. A szag betöltené
a házat. A jószívű dzsinnek akkor árulnák el, hogy segíteni fognak, amikor
hat és fél hónapos korában elvetélném kifejlett kezű, lábú, arcú lánymagzatomat,
és a két kezemmel próbálnám elásni a hátsó kertben, ahová a mosogatóvizet
szoktam az ablakon át kilöttyenteni. Amikor éjnek évadján hazatérő férjem
meglátná, hogy a körmeimmel ásom a földet, nagy nehezen betuszkolna a házba.
„Fiú volt?” – kérdezné, mikor megmondanám, hogy elvetéltem, s én juszt
is azt mondanám neki, hogy fiú. El is szomorodna rendesen.
Bepólyált halott kislányom láttán a negyed összes asszonya rémülten
sápítozna, Cemalt azonban semmi sem érdekelné. Másnap egyetlen szó nélkül
mennénk el az autópálya melletti temetőbe, és egy kis gödörbe elföldelnénk
a picit. Utána pár este nem menne el a barátaival Cemal, és azt állítaná,
hogy napok óta magamban beszélek. Hát akkor lépnének akcióba a jószívű
dzsinnek. Jóságukban nekem is szerepem volna, mert ha azt akartam volna,
hogy valami katasztrófa érje, a gonosz és makacs fajtájúakból jöttek volna,
de én csak megleckéztetni szerettem volna. Hogy térjen észhez, dolgozzon
valamit, vagy ahogy régen, járjon vásározni.
Éjjel álmomban hallanám, hogy mit mondanak a jószívű dzsinnek:
? Tegyél az ágyába egy maroknyi férget ? mi már odakészítettük neked
a konyhai pult alá ?, aztán feküdj mellé. Olyan szeretettel raknám a férjem
mellére a nyüzsgő kukacokat, ami a megmentőimnek kijár, aztán óvatosan
odafeküdnék Cemal mellé. Nemsokára felébredne arra, hogy az arcán mászkálnak
a férgek.
? Nur, ébredj fel! Nézd, tele vagyok férgekkel! Hogy kerül ide ez a
sok rohadt dög? ? ordítaná.
Mintha nagyon mélyen aludnék, és a szememet se tudnám kinyitni, nagy
nehezen ébrednék, körülnéznék: sehol semmi féreg, az ágynemű patyolat tiszta,
a párnacihákat ki is főztem, csak Cemal néhány fekete szőrszála hullott
rájuk.
? Ugyan, Cemal. Most mit vagy oda, hát ha féreg, vágj oda a tenyereddel,
majd leesik ? mondanám, s közben észrevenném, hogy az egyik áldott állatka
vidáman tekergőzne a meztelen karomon.
? Nézd csak, Nur, nézd, a karodon is mászik egy! ? mutatná Cemal.
? Ugyan, szívem ? mondanám, és figyelném, hogy csapkodja undorodva
a nyüzsgő kukacokat, s közben a jószívű dzsinneknek hálaadó imát mormolnék,
majd, nehogy fölingereljem azzal, hogy nem csinálok semmit, előkapnám az
ajtó mögül a söprűt, s úgy söpörném az áldott állatkákat, hogy bajuk ne
essék, ugyanakkor úgy, mintha nem is léteznének, pusztán Cemal megnyugtatására
emelgetném a levegőbe a söprűt.
? Azt hiszem, ok nélkül riadtál fel, Cemalom. Most már feküdj le, és
aludj ? mondanám, s lefeküdnek az ágynak arra a felére, ahová szoktam.
Már éppen elaludnék, amikor a jószívűek felébresztenének: „Kelj föl, és
takaríts ki rendesen!”
Nagy tisztelettel, egyenként összeszedném a kukacokat, és úgy ereszteném
ki őket az ablakon át a sötétbe, mint a jóságnak egy-egy szárnyra kelni
képes angyalát. A sarkokba száraz füvet tennék. Reggel felé aludnék el,
s álmomban szemben ülnék a hat és fél hónapos korában elvetélt, kifejlett
kezű, lábú és arcú kislányommal, s jóízűen nevetgélnénk!
Cemal a jószívűek okozta ijedelem után sem változna egy csöppet sem.
Anyám pedig szokásos bőbeszédűségével arról papolna, hogy már két éve férjnél
vagyok, elmehetnék házakhoz takarítani, nem fog a porrongy a kezemhez ragadni,
jó lenne, ha nem várnék már semmit Cemaltól, akár haza is járhatok a gyomromat
megtölteni, nincs azzal semmi gond ? de ne vegyem rossz néven ?, legalább
egyszer egy héten járjak el valahová takarítani, hogy vasárnapra legyen
egy kis pénz a zsebemben.
? Jól van, anya, hagyd már abba, nem mehetek terhesen dolgozni, lásd
be – vágnék a szavába, különben napokig se hagyná abba az az ostoba asszony.
Ettől rögtön ideges lenne, a gyerektől azonnal meg kell szabadulni, még
fiatal vagyok, ha otthagyom Cemalt, férjhez mehetek újra, de egy gyerekes
asszonyt nem vesz el senki... Mit nem képzel! Öljem meg a meg sem született
gyermekemet, és menjek máshoz férjhez!? Azt mondanám neki, hogy az ördög
bújt belé, másképp nem beszélne így, különben Cemal nem tudja még, hogy
megint állapotos vagyok, de hiszem, hogy amint megtudja, dolgozni kezd
megint, ő meg azt mondaná, hogy meghibbantam, ne is tekintsem többé anyámnak,
s azzal bevágná maga után az ajtót.
A terhességem alatt folyton éhes volnék. Akkor aztán Allahnál keresnék
menedéket, elvégezném a napi ötszöri imát. Ezt látva a szomszédok egy ideig
ennivalót hoznának nekem, de egy idő múlva elmaradoznának. Cemal már haza
se jönne. A szomszédasszonyok arról beszélnének, hogy más nőkkel látták,
más városokban más nőkkel is házasságot kötött, és azoktól is gyerekei
vannak. Én aztán a nagy hasammal kimennék az utcára. Naphosszat ülnék a
lenti autóút fizetős kapuja mellett. Az automaták miatt a pénztárfülkékben
nem ülne már egy lélek sem. Csak néhány tizenéves fiú járna oda a szomszédos
negyedekből: víz- és nápolyiárusok. A kisfiúk egy idő múlva sajnálni kezdenék
a naphosszat egy falatot sem evő, egyre nagyobb hasú, kolduskinézetű asszonyt,
és megosztanák vele csekélyke elemózsiájukat, néha még a nápolyiból, vagyis
a tőkéjükből is megkínálnának. Az út szélén megálló autósok néha félig
megevett almát vagy maradék perecet nyújtanának nekem.
Egy alkalommal egy istentelen gazember azt ígérné, hogy ad egy kis
sajtot, majd megerőszakolna. Torkom szakadtából kiabálnék, de senki sem
hallaná. A gazember elmondaná a haverjainak is, azok meg eljönnének, és
mintha csak szégyenkezve, pénzt kínálnának. Némelyiket estére a házamba
hívnám úgy, hogy előtte megállapodnék a jószívűekkel. Némelyik csávónak
elmenőben felülről forró víz ömlene a fejére.
Egy nap csodálkozva pillantanám meg anyámat a pénztárak mellett. Hosszasan
magyarázná, hogy haza kell mennem, mert itt pusztulok egyedül a világ végén,
s akkor őt meg az apámat le fogják köpni az emberek.
? Menj innen! Nincs pénzem ? mondanám, holott volna a mellembe rejtve.
A szülés előtti napokban már ki se lépnék a házból. Összeszorítanám
a fogam, ajkaimat véresre harapdálnám, hogy ne kiabáljak, amikor megjönnek
a fájások, a szomszédságból mégis segítség érkezne. A jó dzsinnek értesítenék
őket szerintem. Kislányomat az asszonyok régi rongyokba bugyolálnák, nekem
teát meg levest készítenének, a gyermekágyi láz ellen éles kést tennének
a párnám alá, s mennének haza, dolgos férjük karjai közé. Négynapos korában
kislányom besárgulna.
? Víz-sárga lett ez a gyerek. Egy edény aljára aranyat kell tenni,
és a vízében meg kell fürdetni ? mondanák a szomszédasszonyok. Megfürdetnénk.
Miért, miért nem, hajnalra megmerevedne a kicsi.
? A hidegtől van ? mondanám a mellemen sírás nélkül, fadarabként fekvő
kislányomnak, pedig nyár volna. Rongyokba csavarnám, s szaladnék vele a
kórházba. Várni kellene, de nem várnék. Nagy patáliát csapnék. Pénzt kérnének,
de én addig sírnék, míg be nem vennék az intenzív osztályra.
? Ne menj messzire. Időnként fejd le a tejet, mi majd odaadjuk a kicsinek
? mondanák a nővérek. Egy hétig a kórház kertjében aludnék. Ezt látva némelyek
pénzt tennének le elém. Reggelenként elszaladnék tejet inni, szézámmagos
perecet enni, hogy bőven legyen tejem a pici számára. Egyszer-egyszer megnézhetném
az üvegbúra alatt meztelenül fekvő kislányt.
? A magunk lábára fogunk állni, kislányom. Megszabadulunk dologkerülő
apádtól. Majd dolgozunk mind a ketten ? mondanám neki, s közben buzgón
kérném a jószívűeket, hogy szabadítsák őt ki a fejét pókhálóként körülvevő
furcsa elektromos izéktől. Végül megvalósulna a kívánságom: ugyanolyan
mereven a kezembe nyomnák, ahogy beadtam, azzal, hogy van a kórháznak egy
osztálya, oda kell hordanom tornáztatni, különben haláláig merev marad.
Amikor kilépnék a kórház kapuján, nem ugyanaz a kislány volna a karomon,
akit az intenzívre beadtam: egy okos és jószívű kislány nézne rám. Apró
mosolyt vennék észre a szája sarkában, szempillái között pedig egy titkot.
Mintha mozdulatlan merev akarna maradni, s ülni anyja ölében a város bármelyik
pontján, maga előtt egy zsebkendővel.
Ha én az első szerelmem felesége volnék... az ünnepek előtt mindig
zsúfolt helyeken, a lejtős Mahmutpaşa, Tahtakale, Mercan, Beyaz?t, Sultanhamam
anyaölként nyugodt, meleg és biztonságos utcáin lófrálnánk a leggyakrabban,
ahol ott kavarog minden, ami ebben az országban valaha is előfordult vagy
előfordulhat. Estig járnánk a környéket, hogy lássuk a méteráru-üzletek
végekben tornyosuló, ezerféle színű és mintájú kelméit, utat nyissunk a
tömegben nehezen közlekedő teherhordóknak, kihallgassuk a boltosok és a
kertjükbe rózsát vagy őszirózsát, paradicsomot vagy paprikát ültetni szándékozók
párbeszédét („A tavalyi palánták eleinte alig fejlődtek, de aztán erőre
kaptak. Majd meglátjuk, ezek mit tudnak...” – „Ezek jók, bátyám, meglátja,
milyen jók...” – „Azt mondod, hogy jók, de tavaly nem nagyon...”), figyeljük
a benzin- és terpentinszagot árasztó boltokban a kendők között mohón válogató
asszonyokat; s az izgatott apákat, akik az utcai árusoktól próbálnak ünneplő
ruhát vásárolni, hogy megörvendeztethessék vele gyermeküket; az elszánt
anyákat és a szégyenkező kisfiúkat, akik keserű könnyeket ontanak, mert
nem akarják az utca közepén letolni a pantallójukat, s bár teljesen alaptalanul,
de örömmel gondolnánk arra, hogy talán mi is azok közé a gyerekek közé
tartozunk, akik itt vették az első leckét az utcai ellenállásból.
Úgy vésnénk emlékezetünkbe, hogy halálunk napjáig se felejtsük, hogyan
születnek szinte újjá az öregasszonyok, amikor felkapaszkodnak a Mahmutpaşa
utcán, hogyan fiatalodnak meg, és veszítik el visszereiket és a púpjaikat,
hogyan tölti meg még a tereket is péntekenként a kis dzsámik előtt a hívő
tömeg, és hogyan könyörög Allahhoz a szabad ég alatt.
Néha késő estig maradnánk, egészen addig az óráig, amikor lehúzzák
az üzletek rolóit, és szedelőzködnek az utcai árusok, bár még néhány kései
vásárló ilyenkor próbál alkudozni, egészen addig a melankolikus percig,
amelyben mindkettőnkben tudatosodik, hogy milyen szerelmesek vagyunk egymásba.
Akkor aztán fáradtságtól dagadt lábaink a fenséges Yeni dzsámi árnyékában
megbúvó Hidayet dzsámi melletti teázó kertjébe vinnének bennünket.
Történeteket találnánk ki:
? Látod azt az embert, akin csak úgy lobog a dzseki, ahogy megy, látszik
rajta, hogy az előbb még az egyik fenti utcában veszekedett a feleségével;
egy 1970-es Renault-juk van; ezek ketten azért jöttek, hogy alsónadrágot
és atlétát vegyenek nagyban, és az asszony ma este magnószalagra akarta
vetetni a hangját: „Asszonyok, Mahmutpaşáról hoztuk ide nektek a Y?ld?z
márkájú fehérneműt, tartós és olcsó!”, de vásárlás közben a nagykereskedő
bajszát pödörve stírölte az asszonyt, amitől persze a férj ideges lett,
különben is drágállta a gatyákat, az asszony meg folyton csak vihogott,
úgyhogy a végén emberünk elhatározta, hogy kiszúr az árussal, „Nem kell!
Ne hidd, hogy te vagy az egyetlen fehérnemű-nagykereskedő Mahmutpaşán!
Gyerünk, asszony! ? vágta oda, az asszony meg már az üzlet előtt rákezdte:
„Mindig ezt csinálod, mindig ezt csinálod....” Nem bírta sokáig hallgatni
a férje, „Veled nem lehet dolgozni, baszd meg”, káromkodott, nézd csak,
majd szétveti a düh! ? mesélném.
A teánkat elénk tevő, szerelmes szemünknek igen tiszteletteljesnek
tetsző pincérnek is kijutna tiszteletlen beszédünkből:
? Nézd ? mondaná Fikret (Fikret volna a kedvesem neve) ?, ez a fiú
épp olyan, amilyen én voltam fiatal koromban, látod, milyen göndör a haja,
ha megnövesztené, azt kérdeznék tőle a környéken, hogy „Mi van, meleg vagy?!”
Pedig biztosan van babája a falujában, tizennégy éves, vagy még annyi se,
talán hasonlít rád, és talán őt is Sailének hívják (Saile volna a nevem).
Majd váratlanul összehúzná a szemét, és egy középkorú asszonyra mutatna,
aki épp az út szélén toporogva várná, mikor kelhet át.
? Saile, nézd csak azt az asszonyt!
? Melyiket?
? Hát azt, szívem, amelyik úgy megy, mintha szorítaná a lábát a cipő...
? Aha, látom!
? Tudod, ki az?
? Honnan tudjam?
? Az előbbi pasinak a felesége! Nézd, milyen megbántva, milyen szomorúan
megy, mintha az egész életét a nagyvilág elé tárná, én is tisztán látom!
? Meséld el!
? Fiatal korában ügyes volt a házimunkában meg a kézimunkában, és szép
is volt, „Igaz, hogy nem tanult, de fölér negyven tanult lánnyal”, mondogatták
a rokonok és ismerősök. Gülsümnek hívták, sietett mindig megvenni az újságosnál
a képregényeket, ragyogó tisztára takarított szobájában odakuporgott a
kinyitható ágyra, és órákig olvasott, pontosabban azt gondolták, hogy olvas,
de inkább csak a képeket nézte. Az anyja azt mondogatta, hogy tanult emberhez
kellene adni, Gülsüm azonban beleesett az egyik dologtalan szomszédba,
de ahogy helyén volt az esze lánykorában, a férjhezmenetel után is vágott
az agya. „Orlonszálból fogok kötni, te meg, Mahmut, Eminönü környékén árusítod!”
? mondta egy nap. Mahmut azonban haszontalan léhűtő volt, ráadásul az is
bántotta a csőrét, hogy Gülsüm okosabb, mint ő, ezért nem vette komolyan
a javaslatot. Gülsümnek később valahonnan az az ötlete támadt, hogy Mahmutpaşán
olcsó hozománynak valókat vásárolt, és eladogatta azoknak a környékbeli
anyáknak, akiknek eladósorba került a lányuk. Játékszámba ment neki a háztartás,
csak az az egy esett idővel nehezére, hogy nő létére ólomnehéz nagy szatyrokat
kellett a világ végéről cipelnie. Mahmutnak keze-lába reszketni kezdett
az idegességtől, amikor meghallotta, hogy Gülsüm jogsit akar szerezni „Még
csak az hiányzik egy asszonynak! Különben is, mennyit keresel? A benzinre
se lesz elég...” ? pufogott, Gülsüm han?m azonban szelíden kibökte azt
is, hogy autót akar venni. Ez ellen is tiltakozott először a férje, de
aztán beleegyezett, mert belátta, hogy ő is jól fog járni. Na akkor vette
meg Gülsüm azt az 1970-es Renault-t, amelyikről beszéltél, mondtam, ugye,
hogy okos asszony volt, eleinte csak a megvásárolt árut szállította, de
aztán látva, hogy a többi napon kihasználatlanul áll a kocsi a ház előtt,
ráadásul a háztulajdonos a duplájára emelte a lakbérüket, újabb ötlete
tánadt: „Gyere, Mahmut, rakjuk tele a kocsi csomagtartóját, aztán eredj
árulni!” Mahmut efendi húzódozott, de a végén csak ráállt, de ma a közös
bevásárlásnál összevesztek, ahogy az előbb mesélted....
Annyira beleélném magam Fikret elbeszélésébe, hogy majdnem a nő után
szaladnék, hogy azt mondhassam neki: „Gülsüm han?m, nem inna egy forró
teát? Nagyon fáradtnak látszik, pihenjen egy kicsit végre!.. Nem lehet,
mert Mahmut bey veszekedni, káromkodni fog, még meg is veri?... Mindenesetre
kérem, higgye el, mi ketten ? két egymást szerető szív ? mi megértjük magát,
és kérjük, ne vegye a szívére!”
Mi magunk nyári melegben, fáradságos utazás végén érkeztünk volna az
Unkapan?-beli lemezcégekhez, mondjuk, ő Erzincan-Kemahból, én meg Sivas-Divri?iből,
ő búbánatos panaszkodós nótákkal, én meg érzelmes dalokkal. Ott ismerkedünk
meg véletlenül, de aztán elválhatatlanokká válunk, és egész nap ott lógunk
a lemezcégek üzletházának teraszain, várva, hogy felfedezzenek. Összebarátkozunk
a cipőtisztító gyerektől a tea- és perecáruson keresztül a vécés néniig
mindenkivel, Müslüm bátyánkat hátunkat az ő plakátjának támaszkodva hallgatjuk,
s egy napon az a szerencse ér, hogy közelről láthatjuk Selda Ba?cant, a
híres népdal-énekesnőt, aki még ránk is mosolyog... Végül találunk egy
lemezkiadó-tulajdonost, aki hajlandó meghallgatni bennünket. Először Fikret
kezd énekelni:
„Tegnap éjjel kedvesemnél egy kő volt a párnám, ajjaj, ajjaj, tegnap
éjjel kedvesemnél egy kő volt a párnám, alul fáztam, felül áztam, mégis
öröm várt rám, ajjaj, ajjaj, ajjaj, ajjaj...”
? Miközben jól elnyújtottad az ajjajokat, olyan komikusan húztad össze
a szemöldököd, hogy szerettem volna széthúzni őket ? mondanám kifelé
jövet pukkadozva a visszafojtott nevetéstől.
? Te meg, miközben olyasmiket énekeltél, hogy mit érnek a kezeid, mert
elszáll a fiatalságod, és nem tudod visszatartani, meg hogy az Isten fáradt
lábakat adott, nem tudsz a szerencséd után futni, lám, mire jutottál, jaj,
mikor ér véget a sok szenvedés, a saját kezeddel döntötted romba a világod,
nem tudsz hajlékot építeni a szerencsédnek ? olyan törékenynek, olyan szomorúnak
látszottál, hogy szerettelek volna magamhoz ölelni, és hangosan zokogni
– mondaná ő.
Mi mind a ketten nagyon tetszenénk egymásnak, s a fölött való csodálkozásunkban,
hogy senki nem fedez fel bennünket, utolsó vagyonunkat két kiló cseresznye
vásárlásába fektetnénk, s a lemezkiadók üzletházával szemben, a Zeyrek
negyedi út mellett leülnénk az egyik padra. A pad mellett egy türbe áll,
ahol az arra járók pár percre megállnak imádkozni. Vigyázva, hogy ne sértsük
meg a hívőket, úgy, hogy senki ne vegye észre, a türbében nyugvó áldott
emlékű ember sírjára dobálnánk a magokat, majd, hogy a dzsinnek meg ne
büntessék a két szerelmest, felkapaszkodnánk a dombra, és elsétálnánk Cibali
rendőrőrse előtt.
Zimankós napokon cidrizve járnánk gyermekkorunk negyedeiben,
végigsétáltatnánk ezt a két szerelmest Tarlabaş? és Aynal?çeşme utcáin.
Ha csillogó szemű göndör hajú vagy síró, taknyos gyereket látnánk, leülnénk
és csak néznénk, és Fikretet látnánk benne. Aztán ő azt mondaná, hogy most
pedig menjünk a te gyerekkorod környékére. Az én családom vidékről költözött
ide, úgyhogy nekem nincs itt gyerekkori lakónegyedem, gyere, menjünk a
Gülhane parkba, és nézzük meg szegény majomkölyköket... ? mondanám erre.
Akik útközben látnának, legföljebb két elválaszthatatlan gyerekkori
pajtásnak vélnének, és senki sem hinné, hogy már évek óta férj és feleség
vagyunk. Úgy fonnám karjaimat férjem, az én első szerelmem nyakába, ahogyan
a világon az összes boldog asszonyok teszik.
Lettre, 92. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|