LOTHAR MÜLLER: Az irodalmat szavakból csinálják, nem gondolatokból, ezt szokta mondani. Mit gondol arról, hogyan kerül bele a történelem az irodalomba?

ESTERHÁZY PÉTER: Ha félre akarnám érteni, (amit a német nyelv megenged), és a történelmet (Geschichte), a történetiséget úgy érteném, hogy történet (Geschichte) mint cselekmény, mint sztori, akkor azt mondhatnám, a történet nem tartozik hozzá mindenképpen az irodalomhoz. Ez volna az önéletrajzi megjegyzés. Az előbb idézett mondat inkább azt akarja mondani, hogy az nem fontos, hogy mit gondol a szerző –  önidézet: ha támad egy gondolatom, addig járkálok fel s alá, míg el nem felejtem –, de a szöveg igenis akarjon mondani valamit, engem csak ez érdekel.  A szerző gondolatai nem érdekesek, ha úgynevezett gondolatai támadnának, azokat közölje velünk közvetlenül. De ez akkor nem irodalom, ilyenkor ő tanár, pap, politikus, de nem költő. A szövegnek legyenek gondolatai. Igen, és akkor még ott vannak az embernek a szavak, más semmi. És ebből épül fel mindent, érzéseket, alakokat, gondolatokat, istent, embert, csülök körettel vagy anélkül. Nem úgy, mint a zenében, ott a hangoknak nincs járulékos jelentésük, nem úgy, mint a festészetben, a színek csak színek, semmi más – a szavaknak azonban van még úgynevezett jelentésük is.  Vagy éppen nincs nekik, csak használatuk van, ahogy a nagy Wittgenstein állította. Ez néha előny, néha hátrány. De ez az a pont, a hasadék, amelyen keresztül az úgynevezett valóság és a történelem is belép.
De ebben most megint nem vagyok olyan biztos: Tényleg a történelem lép be az irodalomba? Nem egy nagy „mintha“ játék ez voltaképpen?  És fontos ez egyáltalán?
Van különbség igazság és költészet és valóság között? Talán Schillert kellene erről megkérdezni.

LM: Mondanék egy szót, amiben történelem rejlik – és történetek rejlenek. Ez a szó egy név: Esterházy.

EP: Hogy ezt most viccnek szánta vagy ironizálásnak – ezen még el kéne gondolkodnom. De végül is mindegy, mert ez egy jó mondat, mert előbbre jutunk vele. Tehát egy szó önmagában még semmi. Ha egymás után 30 ezerszer leírom azt a szót, hogy ťEsterházyŤ – ez adja ki nagyjából egy kisebb regény terjedelmét –, ezzel még nem történt semmi, nincs semmi a kezünkben.  kézzelfoghatót.  Hacsak nem avantgárd periódusunkat éljük épp Azt leszámítva, hogy egy avantgárd fázisban találjuk magunkat – de ilyesmi ma már nem létezik –, ahol a gesztusok fontosabbak a szövegnél.  A rózsa az rózsa az Esterházy. Na igen.
De egy ilyen szó megnyit előttünk egy teret, és ezt aztán kitölthetjük a történelemmel vagy valamivel, amit utólag, post festum történelemnek látunk. Ha egy szónál fennáll ez a lehetőség, tehát egy elkövetkező munkára nyit lehetőséget, akkor lehet így fogalmazni, hogy a szóban történelem van, és történetek rejlenek benne.
benne rejlik egy történet. 

LM: Harmonia Caelestis című, 2001-ben megjelent könyvének utolsó bekezdése ezzel a mondattal kezdődik: „A haza szóra fölpattan, mintha tényleg megoldást találtunk volna.“ Aki fölpattan ebben a mondatban, az „édesapám“. Mi történik, ha ma olvassa ezt a mondatot?

EP: Ez most egy aktuálpolitikai kérdés?  Nem, nem hiszem. Azt mondani, hogy nem olvasom a régi mondataimat, sima kifogás volna, ezt belátom, bár tényleg így van. Az egy másik kor volt, amelyben az édesapa fölpattant. A „haza“ szóban is történelem rejlik, a közelmúlt történelme is, közeli kor, a most. Most aktuálpolitizálok. Tényleg van bennem egy olyan reflex, hogy a himnuszra föl kell állni. Ezt az édesapámtól tanultam, aki valamennyire mégiscsak hasonlít a regény főhősére.

LM: Új könyvének a címe Esti. Ebben van egy kis jegyzet „Fütyörészés“ címmel.  Így szól: „Milyen nagy szüksége van a hazának azokra, okoskodott, nem – van másik! –, fütyörészett Esti, akik fütyülnek rá?“ Milyen dallamot fütyörészett Esti?

EP: Esti többek között író is, tehát a szabadság rabja. Nem cinikus, tehát nem fütyül mindenre. Ebben az esetben én, aki zeneileg… most mit mondjak? eléggé használhatatlan, kifinomulatlan, strukturálatlan, vájatlan fülű vagyok, szóval a muzsikát illetően nem vagyok muzikális, azt mondanám, hogy ennek éppenséggel hazafias dallamnak kellett lennie. Egy mégis-dallamnak. Esti ebben a tekintetben Thomas Bernhard-tanítvány. A barátságos fajtából, bár ez valószínűleg contradictio in adjecto. De kedveljük az önellentmondást.

LM: Esti Kornélt Kosztolányi Dezsőtől kölcsönözte. Egy nap Esti Kornél rájön, hogy Mátyás királyra hasonlít. Miért van Magyarországon ennyi legenda Mátyás királyról? 
EP: Tartok tőle, hogy despota volt. Minden esetre egy úgynevezett erős király, és ez sok kellemetlen dolgot is jelent. De kellenek a legendák. Ha már szabadság nincs, akkor legalább mesék legyenek a szabadságról. Igazságosság, ha már nem a törvény előtt, akkor legalább esténként, anekdotázás közben. Mátyás király az „annak idején“. Annak idején, amikor Magyarország még nagy volt. Annak idején, amikor a magyarok még magyarok voltak. (Kéretik nem kérdezni, hogy ez mit is jelent!) Annak idején, amikor még nem volt bennünk kisebbrendűségi érzés. Annak idején, amikor a nők még nők voltak, a férfiak meg férfiak.  És tényleg: Magyarország akkoriban erős volt stb.  Mátyás király olyan, mint Puskás Ferenc. Vagy a legkisebb királyfi a mesében, aki mindig győz. Aki győzedelmesen képvisel minket a nagyvilágban.  Valahogy így.

LM: És Németország? Mit jelent Önnek az a szó, hogy Németország?
 
EP: Über alles.  Bocsánat. Goethe. Savanyúkáposzta. Szembenézés a múlttal. Özil. És nem Rahn! Nem Ausztria. Tehát nem Musil, nem Wittgenstein. Nem Handke. Hanem Heißenbüttel. Milyen jó lett volna ismerni! Egy ország neve csupa közhelyhez vezet.