Daąa Drndić
Háborús Tanz
Galícia, Galícia, mondogatta nagyapám. A saját szőlejéből száSmazó liter
malvázia mellett, amelybe néhány kanálnyit belekevert a saját méhei mézéből,
csak mesélt és mesélt, én meg csak annyit hallottam, hogy Galícia, Galícia.
Hétéves voltam. És később is, mindaddig, amíg nyaranta Belgrádból Isztria
szívébe utaztunk, és amíg meg nem halt a nagyapám, Galícia ott ült velünk
az asztalnál. A bátyám meg én Galíciával reggeliztünk, Galíciával mentünk
aludni.
Galícia úgy gurult át a szobán, mint egy titok, mint egy fekete, hol
nagyobb, hol kisebb papírgombóc, annyira megfoghatatlanul, hogy a végén
a mítoszba szökdécselt át. Galícia nem volt szép, ijesztő volt, titokzatos
és ködbevesző. Sohasem értettem teljesen, sohasem hallgattam végig.
Nagyapám lassan negyven éve nem él, és Galícia lassan negyven éve nem
jött vissza, talán elment vele, vagy ő húzta magával. Az elfojtott, elhomályosult
emlékezetbe. Míg fiatalkoromban, és később is, egészen máig, a második
világháború és a családom, apám, anyám és említett nagyapám szerepe benne,
mint valami megafonból, mindenfelől ordítva mondta a történetét, a maga
különböző történetét, az az első, a nagy háború behúzta a nyakát, lábujjhegyen
elfordult tőlünk, és a feledés odújába rejtőzött. Most is, mikor közeleg
a századik évfordulója, az a háború és a nagyapám szerencsétlen Galíciája
egészen másként tér vissza hozzám, egy olyan történettel, amelynek darabjait
hiába próbálom beilleszteni a hatalmas, darabjaira hulló kirakós játékba.
Kifakult, kopott képekké esik szét, körvonal, falak, keret nélküli történetekké,
ködfátyollá, amely a tartam mikronnyi, szagtalan és hangtalan darabkáit
halássza ki csupán az odaégett múltból.
Galícia és nagyapám megfagyott lába. Galícia, a távoli keleti front,
a Kárpátok, az oroszok, az osztrák-magyar és a német hadsereg. Éhség és
kiűzetés Isztriából, az emberek átköltöztetése, áttelepítése, ki tudja,
hányadszor, mióta világ a világ. Ismétlések. Émelyítőek és gonoszak egyszerre.
Urunk, nem Isten, hanem a történelem fenyegetései és siratódala.
A kép csak most, száz évvel később szabadul ki az elvontságból, szélesedik
az ismétlődő abszurditás torz színjátékává.1915-ben Londonban aláírnak
egy egyezményt, amelynek értelmében Olaszország hadba lép Németország és
az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. Az antant országai a monarchia nagy
darabjait ígérik ezért cserébe, többek közt Isztriát. De ekkor már a nagyapám,
mint „önkéntes”, már a Kárpátok felé tör előre, rongyokba bugyolált lábbal,
és bajtársaival együtt, hogy életben maradjon, elpusztult (és leölt) lovak
húsát eszi, merev ujjakkal forgatja a pislákoló tűz fölött, a jeges égbolt
és a fagyos föld között. Az összes csata közül erről a kárpáti offenzíváról,
amely az osztrák erők pozícióvesztését és emberveszteségét eredményezte,
írtak a legkevesebbet, a legfelszínesebben, tehát a legvitathatóbban. Erről
az embertelen (és értelmetlen) hadjáratról épp csak jelzett kétségek maradtak
és maradnak fenn szétszórt írásokban és csonka, félig elfelejtett történetekben.
Mindkét oldalról milliónyi katona indult az ütközetbe: egyesek a monarchia
határát védték, mások igyekeztek áttörni Magyarország felé. A mély hóval
borított, kegyetlen, nyílt hegyi terepen, jeges hóviharokban, ködben, fedezék
nélkül, futóárkok nélkül vívták ezt a (sokadik) csatát a végkimerülésig.
Százkilencvenezer (190.000) elesett orosz katona, százharmincezer (130.000)
fogságba esett, kimerült és összefagyott osztrák-magyar alattvaló Przemysl
erődjében, ahol nagyapám is ott kuporog, miközben a Fehér Halál nem hallható,
lassú, szinte anyai érintéssel en gros viszi magával bajtársait.
Ausztria-Magyarország áttelepíti a lakosságot, így Isztria lakosait
is. A földeket rekvirálják, a marhákat rekvirálják, az életek kizökkennek,
kettévágódnak, szétszakadnak. Az értelmiségre (és másokra) táborok várnak;
aki tud, az ország belsejének falvaiba menekül. A vagonok készen állnak.
Marhavagonok. 1915 májusában öt nap leforgása alatt nyolcezer embert zsúfolnak
erőszakkal harmincöt vagonból álló szerelvényekre, amelyekből naponta nyolc
indul Pulából. A vagonokra krétával felírják: 6 ló vagy 40 ember. Megtelnek
a táborok Ausztriában, Morvaországban, Magyarországon. Arat a tífusz. Arat
a kolera. A legtöbb evakuált isztriait a máris túlzsúfolt gmündeni táborba
viszik, ahol a gyerekek úgy hullanak, mint a legyek. 1915 októbere és 1916
júliusa között 3000 ember hal meg Gmündenben. Minthogy az osztrák-magyar
hadsereget a galíciai hadszíntéren már a széthullás fenyegeti, katonáinak
Gmündenben készítik a helyet. A nagyapámnak is. Nem tudom, melyik ezredben
harcolt, de ez se nekem, se a Történelemnek nem fontos.
Nagyapám elkerüli a gmündeni tábort. Megfagyott lábbal, kezdődő gangrénával
elgyalogol vagy talán elkúszik Isztriába, már nem a saját pazini házába,
hanem a felesége, a nagymamám házába a Karojba nevű kis faluban, ahol az
újszülött fia is várja. A második világháború idején ez a ház az isztriai
antifasiszta ellenállás támaszpontja lesz. Jugoszláviában két táblát helyeznek
el rajta az Első Isztriai Pártvezetőség megalakulásának emlékére. A független
Horvátországban, a Horvát Demokrata Közösség (HDZ) kormányzása idején,
tehát az akkori elnök, Fanjo Tuđman áldásával, ezeket a táblákat kalapáccsal
szétverik.
Gmünden ma íróknak ad otthont; néha laknak ott Iszriából érkezettek
is; Horvátországban még mindig összetörik a táblákat.
Nincs itt hely a nevek, az egyének, a feldúlt életek számára, pedig
belőlük, egyénekből szövődik a világ minden története, így a háborúké is.
Az én rövid történetem ezért ilyen semmilyen, kicsi és kurta.
1917-ben Isztriában nagy a szárazság, elképzelhetetlen éhínség jár
vele, a háború még tart, a spanyolnátha a küszöbön áll, és az olasz fasizmus
látogatóba, hosszabb tartózkodásra készül. 1920-ban a Szerb-Horvát-Szlovén
Királyság és az Olasz Királyság egyezményt ír alá Rapallóban, amelynek
értelmében más városokkal és területekkel együtt Isztria is Olaszországhoz
kerül. A horvátság újabb exodusa a láthatáron. Edo nagyapámból Edoardo
lesz, még a sírfeliratokon is olaszosítják a horvát neveket, felgyújtják
a nemzeti művelődési házakat, betiltják a horvát nyelv nyilvános használatát,
egyre gyakoribbak a letartóztatások, a lefogottakat ricinussal itatják,
a személyes és családi tragédiák újabb nagy sorozata fenyeget. Nagyapám
a feleségével és két fiával áttelepül Jugoszláviába, Splitbe, hogy aztán
1941-ben térjen vissza Isztriába, és gyerekeivel csatlakozzon a nemzeti
felszabadítási mozgalomhoz. Ami a továbbiakban történik, annak csak látszólag
nincs köze az első világháborúhoz. Hiszen a Történelem, mint a búgócsiga,
mint a gyerekek vidám játékszere, újra eljárja a maga danse macabre-ját,
méghozzá ugyanarra a dallamra. A fasizmus bukásával újabb exodus jelzi
jövetelét afféle tompult kis földrengés gyanánt Isztriában. Ez most az
olasz nemzet exodusa, csöndes és látszólag erőszakmentes költözködése.
Aztán 1975-ben az osimi egyezmény aláírásával az Ancona melletti Osimban
véglegesen – ami nem jelenti azt, hogy tartósan – megállapítják a határt
a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és az Olasz Köztársaság között. Az egyezmény
hallgatólagosan azt az óhajt és elköteleződést fejezi ki, hogy sötét politikai
célok és területi követelések valóra váltásának nevében ne legyen több
lakosságcsere. Ez nem egészen tizenhárom év múlva (1990.) fantazmagóriának
bizonyul. Az osimi egyezmény aláírásának közvetlen részesei nagyapám fiai,
de közvetve nagyapám is, aki fagyásoktól eltorzult lábát és költözködésektől
szétszaggatott életét, ma már tudjuk, oktalan reményekkel gyógyítja.
Nincsenek meg nagyapám levelei a fagyba dermedt Galíciából. Nincsenek
naplójegyzetei, nincsenek fényképei. Csak a visszhang maradt: Galícia,
Galícia. A visszhang, amely jajszóként (vagy átkozódásként) máig elhallatszik.
A szélviharban, hóval belepve, jéggé dermedve, tizenöt fokkal, vagy még
többel a fagypont alatt nem sokan tudtak levelet írni vagy fényképezkedni.
De nem minden ütközet zajlott télen Galíciában. Változtak az évszakok,
és vannak fennmaradt történetek.
Marko dédapám, Gospić községből, megsebesült Galíciában. Egy eltévedt
golyó kiverte a szemét, és egy idő múlva fémarabok jöttek ki egyenként
az orrán keresztül. Üvegszeme volt, amit alvás előtt egy pohárba tett,
ahogy mások a fogsorukat. Kitüntették „derTtapferkeit” ezüstéremmel, bátorságért
érdemrenddel, ami most nálam van. Mesélte nekem, hogy akkora volt az éhínség
a katonák között a fronton, hogy egyszer egy helyi paraszttól kilenc aranyért
vett két tojást.
Őrzöm nagyapám naplóját, aki osztrák-magyar katonaként indult Szerbia
ellen, ott fogságba esett, aztán az oroszországi hadszíntérre került. Végül
Japánon és Ausztrálián keresztül jött haza. Nem sikerült mindent elolvasnom
ebben a naplóban, van, amit cirill betűkkel írt, ráadásul eléggé olvashatatlanul.
A nagyapám fogságba esett Oroszországban. Egy földbirtokosnál dolgozott,
aztán amikor elkezdődött a forradalom, megszökött, és néhány hónap múlva
hazajött. Még emlékszem, hogy utálta a krumplit, mert ott folyton azt evett.
Maradt tőle egy fémlapocska, amit folyton a nyakában viselt. Egy cédula
volt benne a nevével, az egysége nevével, meg az apja lakcímével. Akkor
még nem voltak nyomtatott dögcédulák. Ez minden, amit tudok.
Olvastam egy hadifogolyról Oroszországban, aki csak 1929-ben tért haza,
miután néhány évet Mandzsúriában, Kinában töltött. Ismert ott olyan horvátokat
és szerbeket, akik közül némelyiknek nem sikerült hazajönnie. Néhányan
akár örökre is ott maradtak Oroszországban.
A nagyapám is orosz hadifogságban végezte, valahol Keleten. Ő is Mandzsúrián
át jött ki onnan. Sanghajba érkezett, és onnan írt haza, hogy küldjenek
pénzt hajójegyre. Soha nem heverte ki ezt a hányódást, korán meghalt szívszélhűdésben.
Én nem is ismertem.
Mindenkinek van valakije, aki hazajött. Az én dédapám Bjelovarról indult,
de nem jött vissza. Ma már senki sem tudja se azt, hogy hová ment, se azt,
hogy hol végezhette. Száz százalékig unknown soldier. Hivatalnokként dolgozott
egy takarékpénztárban. Nős volt, kis gyerekei voltak. Azt hiszem, nem önkéntes
volt, hanem egyszerű sorkatona. Úgy mesélik, hogy a háború elején ment
el, valószínűleg 1914-ben, 27 éves korában. Ez minden, amit tudok.
A dédapám anyai ágról önkéntes volt, Freiwilliger, gyalogsági. 1914-ben
jelentkezett, itthagyta a terhes feleségét, és mindjárt el is esett a huszonegyeseknél,
augusztusban, az első világháború első csatájában, a ceri csatában, ©abac
mellett. A szerb hadsereg ott teljesen szétverte az osztrákot. Van egy
fényképem, amelyik pár nappal azelőtt készült róla, hogy elindultak ©abacba.
Ez a fénykép maradt, meg egy levél, amelyik fél évvel a halála után jött.
Nem tudni, hol temették el. Ha valaki bármit tud arról, hol temették el
a ceri csatában elesett katonáinkat, hálás lennék…
A történet természetesen nem ért véget Galíciával, amiképpen egyetlen
történet sem ér véget, amelyik a háborúról szól. Illetve az életről. Annak
ellenére, hogy én, te, mi, valamennyien felejtünk, kényszerűen vagy önként.
Mert mindez, az egész ittlétünk nem egyéb, mint a szétszórt darabkák rakosgatása
abban a soha be nem fejezhető kirakósjátékban, amelynek gigantikus palástként
be kellene burkolnia a Földet. De ez a szeszélyes, álombéli palást, amelynek
darabkái nem akarnak a helyükön maradni, amely tele van üres, kitöltetlen
helyekkel, túlságosan szakadozott, túlságosan nyűtt ahhoz, hogy bármit
és bárkit beburkolhasson és oltalmazhasson. Mi pedig tovább kotorászhatunk
a darabkák között, abban a reményben, hogy egyszer mégiscsak sikerül kiraknunk
belőlük a mintát.
CSORDÁS GÁBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 92. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|